Hajdú-Bihari Napló, 1970. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-11 / 35. szám

NAPLÓ TARTOZIK ÉS KÖVETEL Az írónő milliós nyilvánosság előtt helyesbíti a Nyitott könyv mű­sorvezetőjének szavait. Elmondja, hogy nem tanítói, hanem tanári ké­pesítése van. Hiúsági kérdés? Szerénytelenség a megérdemelt sikere­ket arató művésznő részéről? A kérdésekre igennel felelők szerint az írónő bizonyára szégyelli, hogy általános iskolában tanít. Esetleg leg­szívesebben le is tagadná, csakhogy képzettsége alapján minősítsék, mondjanak ítéletet róla. Közben megfeledkezik arról, hogy nem az is­kolai végzettsége érdekli a nézőket, hanem a regénye, az önállósult va­lóság. A fentiek logikájából végső soron az következik, hogy a művész sokat ad a rangra, előítéletekre. Pontosan erről kell még szólni, az előítéletekről. Jómúltkorában egy ugyancsak fiatal és tehetséges írónőről egymás után többször is elmondták: mielőtt az első drámáját megírta volna, soha sem volt színházban. Miért volt annyira fontos ezt hangsúlyozni? Arról miért nem szóltak, hogy valószínűleg sok-sok drámát elolvasott, míg hozzá­kezdett volna írni a magáét. Mert melyik tény lényegesebb a hallgató, az olvasó számára? Körülbelül a harmadik: maga a mű! De ha már a szerzőről kell szólni, hát erősítsük meg az alacsonyabb műveltségi szintűek, az autodidakták, esetleg a dilettánsok önbizalmát? ! Hogy íme, hová jutott ez az egyszerű ember is! Mások előtt is tiszta az út, nyitva a kapu! Nem a múlt számít, de a jelen teljesítménye! S ha az ember eddig sem hiábavalóságokra pocsékolta az idejét, az nem baj, mégis a szebb: a porból felemelkedés. Egyenestvűen. Diadalmasan, szépen. Nos, azt hiszem, az írónő a szép fölemelkedés mítoszát akarta oszlatni, amikor tanár voltára hivatkozott. Tartozott ezzel az igaz­ságnak, amit másoktól is joggal követelt. (Márkus) Ligeti Erika ÉS Nagy B. István Fiatal képzőművészek sorsa, pályájá­nak alakulása nem kevésbé érdekes be­futott, ldissebb társaikénál. Kevés, gya­korlatlan szóbeli megnyilatkozásaikban ezt maguk bizonyítják. Mondataikból még hiányzik a tapasztaltak kiforrott természetszemlélete, a megtett út köl­­csönözte biztonság, az anyagismeret száz százalékos nyugalma. De elevenen él bennük az elismertetésért küzdő akarat minden élménye. Úgy hiszem, Ligeti Erika ezért annyira közvetlen, szívélyes és energikus, és Nagy B. István ezért csendes, szerény és egyszerű. Érdemes megszólaltatni őket. - Hogyan emlékezik vissza indulására? - kérdezem Ligeti Erika szobrászművésztől. - Apám számtantanár volt, én jó matematikus. Azt remélték, hogy én is matematikát fogok tanítani, sőt egy időben a ve­gyészet is vonzott. Nem sokáig. Apám bánatára, majd hamari belenyugvására a képzőművészet iránt érdeklődtem. Máig is csodálkozom, hogy milyen könnyen sikerült bejutnom a Kép­zőművészeti Főiskolára. Példaképem mindvégig apám. Meste­rem és segítőtársam Szabó Iván, akinél a főiskolán hat évig tanultam. - A főiskola után rajzot tanított. - Igen, öt évig általános iskolában. Ez nehéz feladat volt számomra, de nagyon fontos is. Engem megtanítottak látni a vonalakat és az arányokat, de hogyan érjem el, hogy ezt meg­lássák a gyerekek is? Azok a srácok frissebb szemmel nézték a világot, ők is hatottak rám. Azt hiszem, azzal az öt évvel is közelebb kerültem a lényeghez. - Ha már a tanításnál tartunk, mi a véleménye, hogyan ta­nítsa a mester a tanítványát? - Természetesen nem direkt módon. Azt mondom, ahogy Szabó Iván tette. Lehetőleg mindig a növendék hangján és min­dig csak javasolt, hol változtassunk az arányokon, mi nem jó. A többit ránk bízta. 1964-ben Derkovits-ösztöndíjat kaptam, s aztóta „szabadúszóként” dolgozom. Szentendrén van műter­mem és lakásom, itt élek családommal. Hódmezővásárhely volt az első önálló bemutatkozásom színhelye, ide ma is szívesen el­látogatok. Megrendelés után dolgozom, igen nagy szórakozás­sal. Húsz plakettből néha csak ötöt tartok meg. Gimnáziumi matematika tanárnőm egyszer azt mondta, hogy lusta vagyok. Ez örök hajtóerőm. - Nagyobb szoborterv vagy az absztrakt nem foglalkoztatja? - Három nagyobb szobrom van, részben még ezután öntik. A kisplasztikát - szobrokat, érméket - közvetlenebbnek, job­ban sajátomnak érzem. Fizikai, szellemi lehetőségeimnek ez in­kább megfelel. Az absztrakthoz nincs kedvem. Úgy érzem, amit most csinálok, abban van annyi érdekesség, ami életem végéig elég lesz. A jó absztrakt ritka, ráadásul az értékelés is labilis. , - Debrecent hogy fogadta? - Először vagyok itt, de most sincs idő megnézni a várost. Máskor is eljönnék-e? Ha hívnak, természetesen. Nagy B. István színgazdag képei tartósan lekötik a szemlélő figyelmét s többször a vásznak elé csalják a nézőt. Elemezni kell Nagy B. István képeit. Hogyan került Debrecenbe első kiállítása? - Ligeti Erikával Pestre startoltunk ezzel az anyaggal. Mi­vel ott csak az év végére kaptunk terminust, ezért először ide jöttünk. - Kérem, mondjon valamit indulásáról, kezdeti élmé­nyeiről. - Egész eddigi tevékenységemet egy búvó patakhoz hasonlí­tanám, amely most bukkan a felszínre. Hatéves korom óta raj­zolok. Kezdetben a színek és játékok összerakása volt az egész. Az iskolás évek kötelező feladatai háttérbe szorították ambí­cióimat. Túl jó tanuló voltam, a külső követelményeket any­­nyira komolyan vettem, hogy nem maradt erőm a belső indí­tékok felszínre hozására. Pedig a tanár is elsősorban tanítványa saját világát szeretné megismerni. Így aztán elég későn léptem az önálló felfedező útra. A színek után a zene jelentette a leg­nagyobb élményt. - Nem érzi magát öregnek vagy elkésett fiatalnak? Első önálló kiállítása már közelebb találja a negyvenhez. - Nem. Habár ez a kiállítás öt évvel ezelőtt is megtörtén­hetett volna. Az azóta eltelt időszak: tapogatózás, erőgyűjtés. Úgy érzem, szükségem volt rá, hogy most már én is a közönség elé merjek állni képeimmel. - Mi foglalkoztatja a festészetben? Melyek elméleti, mód­szertani problémái? - A tudati és tudatalatti jótékony képformáló szintézisét szeretném megvalósítani. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy a tu­datalatti képformáló erőket a tudatos, tartalmi szándékkal sze­retném egyesíteni. Kicsit bonyolult? Még valóban az elején tartok. Kezdeti képeim eldöntött, tudatos képek voltak, ma már ezt a szintézist gyakorolom. Mindemögött kell lennie etikai szándéknak is: hasznos legyen a művészet az embernek. A ké­pek fizikai felépítése szintén problémám. A háttér és a tárgy együttesét, a térben lezajló mozgást, dinamikát figyelem. Mind­két eset reális: a háttér és a tárgy is lehet mozgásban és nyu­galomban.­­ A zsámbéki kompozíció képei statikus részét képviseli. A téma kilencszer tér vissza itteni festményein. Mi az eredete és lesz-e folytatása? - Zsámbék Pesttől huszonhét kilométerre fekvő helység, ré­gi templomához szívesen kirándulok. Számomra a magyar tör­ténelem és kultúra nagyságát, kicsiségét, romosságát jelenti. Színben is, háttérben is egyszerű, kifejező motívumot ad. Nem tudom, hogy fogom-e folytatni. - Több képét, mintha egy ablakba vagy koordinátarendszer­be helyezte volna. A Bolygónk, a Zsámbéki ablak, a Kompozí­ció, a Művész című képei bal oldalán látható a függőleges, vízszintes metsző.­­ A kozmikus és amorf formák szigorú rendet követelő ál­lapotait jelképezi. Egy olyan érzésemből született, hogy a világ mozgó jelenségeit csak egy kis helyről tudjuk érzékelni, de az átlagember még így sem részese a kozmosz felfedezésének. Ugyanakkor az előbb említett mozgó tárgyat is segít elhelyezni a térben, a téma balról jobbra való haladását, fejlődését fe­jezi ki. Ligeti Erika és Nagy B. István közös kiállítása egy küzdel­mes, nem alkuvó, felfelé ívelő művészpálya jelentős esemé­nye. Lehetetlen további jó munkát és sikereket nem kívánni nekik. Rácz Péter BALLA LÁSZLÓ • CSÁKÁNYOSOK_ ___________________ Tévéjegyzet Téli uborka Szeretem az uborkát. Nyáron ková­­szolva, fanyaron, vagy salátának, piros­paprikával ízesítve. Télen üvegből, ro­pogósan, ínycsiklandó karikákra vágva. De az uborkaszezont nem szeretem. Sem nyáron, sem télen, sem a színhá­zaknál, sem a televízióban. Mégis léte­zik, ismétlődik, nem lehet elkerülni. Utoljára a múlt héten volt hozzá sze­rencsém, a televízió jóvoltából. A téli uborkaszezon ritkább jelenség, kissé meglepett. Kezdődött szerdán este azzal a kékes fénnyel, amit olykor a bosz­­szúság csal az arcra. Úgy tűnik, mintha megfáradt volna ez az iz­galmasnak induló közös üldözési verseny. Többnyire kis kaliberű bű­nözők pitiáner ügyeit tárgyalja a műsor, elég vontatottan, ráérősen. Családirtókra vágyom? Elvetemült rablógyilkosra? Dehogy! Azt szeret­ném, ha csakis közérdekű, vagy leg­alább érdekes, tanulságos eseteket válogatnának a szerkesztők, ame­lyekkel érdemes lekötni milliók fi­gyelmét, s főként idejét. Attól tar­tok, szerencsésebb kevés érdekes, mint sok elnyújtott adást készíteni. Korai lenne szólni a Balzac-re­­gényóriás francia tévé-adaptációjá­ról. Az első rész első perceiben félő volt; ez a vállalkozás sem több puszta illusztrációnál. S noha ennek ellenkezőjéről csak a további foly­tatások győzhetnek meg, annyi bi­zonyos, érdemes lesz nézni a soro­zatot. Ha nem is adja (nem adhat­ja!) vissza teljesen a monumentális művet, kedvet csinál elolvasására­­vagy újraolvasására.) Különösen szimpatikus az alkotók mértéktartó józansága: a széles sod­rású, sokágú cselekményből csak Lucien Rubempre útját követik. Szerény, szürke összeállítás sikere­dett William Sidney Porter, azaz O’Henry írásaiból. A századforduló amerikai írójának — akit leginkább Mikszáth Kálmánhoz lehet hasonlí­tani, azzal a különbséggel, hogy a mi nagy palócunk két klasszissal jobb tengerentúli kollégájánál —, mondom: O’Henryvel nem először találkoztunk a képernyőn. Vérsze­gény történetecskéi láttán remélem, jó ideig utoljára. Szombaton Metróék félórája je­lentette a tévé önálló produkcióját. Jól előadott számokat hallhattunk, ízléses csomagolásban. A késő éj­szakáig tartó program legértéke­sebb darabja mégis Illés Endre könnyed, csípős, „irodalmi” vígjá­téka, a Madách Kamara remeklő előadásában.­­ A Nyitott könyv legfrissebb szá­mának meghívottai Jókai Anna új regényéről beszélgettek. A dramati­zált részletek közelebb vittek a könyvhöz, a róla folytatott eszme­csere eltávolított. Kritikusaink ki­alakuló vitájában az írónő percek alatt rendet teremtett, biztos kézzel ütötte ki valamennyit. A leningrádi Műkorcsolya EB színvonalas versenyeket hozott. Kő­halmi J. Ferenc ÉVE TÖRTÉNT 1945. FEBRUÁR 5-11. Az MKP nagygyűlése A hét első napján Dálnoki Mik­lós Béla, az Ideiglenes Nemzeti Kormány elnöke rádión keresztül felszólította a szovjet csapatok el­len harcoló magyar honvédeket a céltalan és értelmetlen küzde­lem beszüntetésére. Ezen a napon látogatta meg a magyar miniszter­­elnököt Vorosilov marsall, a Szö­vetséges Ellenőrző Bizottság el­nöke — aki két nappal előbb ér­kezett Debrecenbe —, hogy tájé­kozódjon a magyarországi helyzet­ről. Egymás után érkeztek a hírek arról, hogy a külföldön élő magya­rok is örömmel szemlélik a ma­gyar újjászületés első lépéseit. Február 9-én kelt Károlyi Mihály levele, aki az Angliai Magyar Ta­nács nevében nyilatkozott. Az Új Szó — a "Vörös Hadsereg magyar nyelvű lapja — február 10-i szá­ma pedig arról számolt be, hogy a franciaországi, belgiumi és sváj­ci magyar függetlenségi mozgal­mak párizsi központi bizottsága is együttműködési szándékáról biz­tosította az Ideiglenes Kormányt. Február 8-án megalakult Debre­cenben a Magyar Írók Szövetsé­gének előkészítő bizottsága. Gá­­borjáni Szabó Kálmán debreceni festőművész pedig megbízást ka­pott, hogy szervezze meg a Magyar Képzőművészek Szövetségét. Más­nap a Magyar Demokratikus Nők Szövetsége tartott ülést, amelyen megválasztották az országos ideig­lenes vezetőséget. Vasárnap, azaz 11-én az Arany­bika dísztermében nagygyűlést rendezett a Magyar Kommunista Párt debreceni szervezete. A gyű­lés szónoka Rákosi Mátyás, a párt főtitkára volt. Beszélt az addigi eredményekről: a fiatal magyar demokrácia első győzelme, hatal­mas eredménye, hogy megindult a gazdasági élet, megkezdődött a munka a falun, rendbejöttek a klinikák stb., egyszóval új élet hajtott ki a romokon. A tovább­lépéshez azonban szükség van az ellenforradalmi kísérletek vissza­verésére, a korrupció megakadá­lyozására, az új demokratikus hadsereg megszervezésére. Nemze­ti összefogást sürgetett az égető kérdések megoldására. A nagygyű­lés a munkásság és a parasztság mozgósítására „Föld, Kenyér, Sza­badság” címen röplapot adott ki. Már a cím is jelezte, mely prob­lémákat állította előtérbe a párt: a földosztást, a termelés megindí­tását, a közélelmezési gondok eny­hítését, hazánk teljes felszabadí­tását a hitleri iga alól. Újabb parasztküldöttségek jár­tak a kormánynál, hogy követel­jék a földosztás minél előbbi meg­valósítását. Február 6-án Esztár, Kismarja, Monostorpályi és Po­­csaj, másnap Hajdúhadház és Tég­lás képviselőit fogadták a minisz­tériumban. A derecskei Nemzeti Bizottság már előbbre is tekintett: február 5-én körlevélben java­solta a járás községeinek, hogy ala­kítsák meg a földigénylő bizott­ságokat. A Hajdú megyei alispán aznapi rendelete pedig a termelé­si bizottságok megszervezésével foglalkozott. Hajdúböszörmény­ben február 8-án népgyűlést ren­deztek. Ezen az MKP kezdeménye­zésére követelték a malmok köz­­ségesítését, ami a kenyérellátás szempontjából volt nagyon fontos. A hajdúdorogi Nemzeti Bizottság is a kommunisták indítványára hozott határozatot a mezőgazda­­sági munkabérek arányosításáról Ezen a héten egyébként két újabb községben alakult meg a Nemzeti Bizottság: február 5-én Mezősa­son, 6-án pedig Bihartordán. Debrecenben azzal kezdődött a hét,­ hogy lemondott Zöld József helyettes polgármester — aki a polgármesteri hivatalt is vezet­te —, helyére dr. Miszti Károly került. Február 8-án ismét megje­lent —­ a felszabadulás után elő­ször — a Debreczen című újság, mint a Független Kisgazdapárt orgánuma. Ez volt a harmadik na­pilapja a városnak, a kommunista Néplap és a szociáldemokrata Nép­szava mellett. Bényei Miklós HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. FEBRUÁR 11.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék