Hajdú-Bihari Napló, 1970. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-02 / 180. szám
A diákcsősz és egyéb színházi emberek A színházi perekről írott cikkemben említettem a diákcsőszt, s azóta nem is egy fiatal nemzedékbeli érdeklődött kíváncsian, hogy ki volt a diákcsősz és mit őrizett. A diákcsősz funkciója a Csokonai Színház diák állóhelyéhez kapcsolódott. Ez a század elején a földszinti ülőhelyekhez vezető jobb és baloldali bejárat által közrefogott területen volt.. A közönség sokat panaszkodott az ifjúság által csapott lármára, így a tanács kénytelen volt rendezni az ügyet: a diák állóhelyet feltette a II. emeleti erkélyülések mögé, a helyén pedig két nagy családi páholyt alakított ki. Ezzel egy időben az Úri Casino azt a kívánságát terjesztette elő, hogy a zenekari árok megszűkítésével létesítsenek egy földszinti legelső üléssort kizárólag a kaszinótagok részére. A tanács ezt elutasította, annál inkább, mert kifogások merültek föl, hogy a kaszinópáholyt látogatók így is lármásak. AZ ÁLLÓHELY ÁTHELYEZÉSE szükségessé tett valamilyen bizalmi rendszert is, mert a diákokat odafenn az „egyéb" rétegek állóhelyétől csak egy korlát választotta el, az összeütközések így mindennapossá váltak. A bizalmi volt a diákcsősz, egyrészt az igazgatóságé a titkárságon keresztül, másrészt egy személyben magáé a diákságé. A diákcsősz vigyázott arra, hogy a diákhelyre más ne, csak diák mehessen be, még akkor is, ha az illetéktelen diákjegyhez jutott, tehát ennyiben hivatalos hatásköre volt. Ő felelt a diákhely rendjéért, ami nem kis feladatot rótt rá, hiszen az egyes színésznőknek megvolt a maguk rajongó tábora, s ezek mindenkor készen álltak ifjú torkuk és tenyerük erejét bevetni a primadonna vagy a szubrett sikeréért. Fontos hivatást töltött be mint klakkvezér, ez a feladatkör kapcsolta szorosan az igazgatósághoz, s bizony ismertem olyan diákcsőszöket, akik fájó szívvel ugyan, de kötelességhíven irányították a tapsot az ő kedvenc színésznőjük riválisának is. A diákcsősz szervezte a tüntetéseket az öltözők ablakai alatt, s ezek nemegyszer odáig fajultak, hogy a diákok önmagukat fogták be a primadonna kocsijába. Eltekintve az ilyen túlzásoktól, az ügyes diákcsősz valóban sokat tehetett az előadások hangulatának fokozásáért. Tiszteletdíja az állandó szabadjegy volt, de ennél többet jelentett a felnőtt diáknak a színészekkel való kapcsolat, sőt a színházi bennfentesség révén a sajtóhoz is fűzték szálak. Így lett aztán diákcsőszből újságíró az 1920-as évek elején a most már nyugdíjas Bencze Mihály. (Azt hiszem, még most sem bocsátotta meg, hogy az általuk Buday Ilonka búcsújára ajándékozott kitűnő diópálinkával a primadonna Thury Levente kollégámtól és tőlem búcsúzott el.) Utódja, Végh László medikusként is diákcsőszködött, de színházi affér miatt mellbe lőtte magát. Szerencséjére a pisztoly fölfelé rúgott, két ujja azonban béna maradt, orvos nem lehetett. Újságoknál dolgozott, darabja is színre került, aztán dunántúli színházi titkárként halt meg fiatalon. Az utolsó diákcsősz tudtommal a polgári légvédelem tisztje lett, a színház államosításával megváltozott viszonyok között megszűnt ez a különleges állás. HA MÁR a színházi perekkel kezdtem, sajnos, kénytelen vagyok megint demartírizálni: tévedés az, mintha Szathmáry Zoltán újságírót 1928-ban politikai motívumú hajsza üldözte volna a halálba. Igaz, megelőzően - teljes joggal - állást foglalt amellett, hogy a jobboldali szervezetek által birtokolt moziengedélyek közül egyet a város kapjon meg a színház javára. Ez azonban nem az ő eszméje volt, hanem a Kardoss Géza színigazgatóé, s a megvalósítását nemcsak a „Debreczen” c. lap sürgette, hanem a „Független Újság” is, ezért pedig a mi szerkesztőségünkből senkit sem hajszoltak halálba. Másról volt itt szó. Mindenekelőtt fogadjuk el a kiváló kortárs, Kardos Albert nekrológjának megállapítását Szathmáry Zoltánról: „Hivatásos hírlapíró volt ennek a foglalkozásnak minden kiválóságával és számos gyengeségével.” Az 1872-ben született Szathmáry valóban jeles újságíró lett, szerkesztőként is, még inkább színes lírai cikkeivel, amelyekben irodalmi tehetséget is felcsillantott. Igazi eleme azonban a színház volt; délelőtt otthonos a próbákon, esténként végigülte az előadást, utána pedig a színészek törzsasztala várta. A színház iránti rajongásával magyarázható, hogy négyszer is pályát cserélt, színházi titkárként működött Szendreynél Kassán, Zilahynál, Heltainál és Márffynál Debrecenben. Az 1920-as évek elejére azonban már nagyot hanyatlott. Megtette, hogy az 1922-es választásokra kiadott kormánylap szerkesztőjeként az ellenzéki legitimista délutáni lap vezércikkét vágta át, minden változtatás nélkül. A humora ekkor még megvolt, elvonókúrán létekor a Benedek-klinikán Komlóssy Imrével, a „Hajdúföld” főszerkesztőjével „Imbolygó Rögeszme” címmel házi lapot adtak ki. Később mind sértődékenyebb és ingerlékenyebb lett, képtelen méltósággal elviselni az öregedést. Örömteli izgalommal várta viszont „Enyingi Török Bálint” c. történelmi színművének előadását a Csokonai Színházban, a darab azonban - tekintet nélkül a Csokonai Kör pályadíjára és Porzsolt Kálmán szakértői véleményére - gyenge mű. ITT KEZDŐDÖTT aztán a Szathmáry Zoltán tragédiája. Színházi referádáiban többször nem valami kedvezően írt a szélsőjobboldali lap felelős szerkesztőjének, a később háborús bűnösként kivégzett Kolosváry-Borcsa Mihálynak most Dél-Amerikában élő operaénekesnő feleségéről, Voith Ilonkáról. Kolosváry-Borcsa - sportnyelven szólva - ekkor egyenlített, de ritka brutális modorban, mert a szerzőt személyében is megcsúfolta, századvégi dendiskedő allűrjeit tette nevetségessé. A hiúságában mélyen megsértett Szathmáry hisztériás dühvel vágott vissza, emberi érzéséből kivetkezettnek minősítve Kolosváry-Borcsát, így sajtóper szakadt a nyakába, aminek a következményétől mértéken felül rettegett. Az egészet betetőzte egy szerencsétlen jelenet, a színház karnagyának, Müller Mátyásnak jubileumi estjét követő banketten a Bika üvegtermében. Egyszer csak megjelent Fényes Jenő, az irodalmár ügyvéd, kézen hozva Szathmáryt és a meglepett közönséggel közölte, hogy íme egy méltatlan üldözött, akinek pedig helye lenne itt. Nyomban felhangzottak a tiltakozó kiáltások: „Hogy tartozik ide? Miféle ünneprontás ez?” - úgyhogy Szathmáry kénytelen volt visszavonulni. Ettől kezdve még a maradék tartását is elvesztette és a sajtóper tárgyalását megelőzően öngyilkos lett, idegállapotára jellemző, meghökkentő módon denaturált szeszt ivott. Sajnálatra méltó volt, de semmiképpen sem politikai mártír, hiszen - egyébként egész életéhez hű stílusban - a színházi csatatéren esett el. TARTÁSA VOLT ellenben a vele egykorú Müller Mátyásnak, a Csokonai Színház igazgatóhelyettes karnagyának, pedig ez is keresztülment egyen-máson regényes életében. Dúsgazdag budai patrícius családból származott; zenei tehetsége korán megnyilvánult, kitűnő mesterekkel képeztették is, mégis tényleges huszártiszt lett belőle a szabadkai császári és királyi 4. huszárezrednél. Hadnagyi kinevezésével automatikusan nagykorúvá lévén, kézhez kapta az örökséget, egymillió akkori forint körüli, horribilis értéket, részint ingatlanokban és szőlőbirtokban, részint készpénzben. (Esztendők során át estéről estére együtt ültünk, de anyagi viszonyairól sohasem beszélt. Ezt régi barátjától, Altmann Imrétől tudom, aki még a Krisztinavárosból ismerte s aki kitűnő drámai hősnek indult, a kassa-oderbergi vasút felügyelője lett és a Csokonai Színház gazdasági titkáraként itt végezte be.) A 4-es huszárok tisztikara tele volt bácskai nagybirtokos dzsentrikkel, akik szórták a pénzt, de Müller Mátyás még rajtuk is túltett. Csak különvonaton járt Budapestre, mégpedig sűrűn, mert odakötötte Európa első varietédívája, az akkoriban a Prugmayer Orfeumban szereplő híres Carola Cecilia. Bizonyára nagyon vonzó lehetett ez a revüsztár,akinek a nevéhez fűződik az első ezres előadássorozat, de a Müller-vagyon ruinálása is. Müller Mátyás így sem bírta a versenyt a nábob Dungyevszkyvel s egyszer ráeszmélt, hogy a milliókból már csak százezrek maradtak, majd ezek is elúsztak egy nagyszabású, de szerencsétlen tőzsdei manőveren. Szolgálaton kívüli viszonyba helyeztette magát, s mert huszártiszt korában is rendszeresen foglalkozott zenével, a századfordulón színházi karmester lett belőle. Kolozsvár után Szegedre került, onnan vonult be huszárkapitányként az első háborúba, orosz fogságba jutott, megszökött s a kommün alatt ő volt a Budai Színkör nevezetes előadásának dirigense. Debrecenbe 1920-ban jött s hét év alatt egész sor klasszikus operettet és operákat is vezényelt, magas színvonalú előadásokon; az idősebb nemzedék még ma is emlegeti Offenbach, Kékszakállú hercegének és Suppé Boccacciójának felújítását. Az oroszlánfejű, kemény tartású Müller Mátyás biztos ízlésű, energikus dirigens volt, a próbákon és előadáson megalkuvás nélkül a maximumot követelte s tekintélyt nemcsak a dirigensi pulpitusnál tudott tartani, bár a magánérintkezésben halk és szerényen előzékeny modorú. Érdekes, hogy a katonazenekar ezreddobosa - nemegyszer tanúja voltam - önkéntelenül is vigyázzban jelentett neki. Egyébként vele történt meg az a kedves eset, hogy katolikus létére éveken át szó nélkül fizette az izraelita hitközség által rája kirótt adót; csak amikor a Hatvan utca 6. számú bérház építése miatt azt többszörösére emelték, közölte, hogy ezt már nincs módjában teljesíteni. Innen Miskolcra szerződött, de a muzsikusok tragikus sorsa sújtotta: megsikerült. Budapesten éldegélt aztán haláláig ez az érdemes karmester, aki szegényen éppen olyan gavallér tudott maradni, mint amilyen gazdagon volt. Béber László HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1970. AUGUSZTUS 2. TARR FERENC: Hápotfi kézfogás Az első Bizony, nagyon le kell ásnom az az emlékezés mélyrétegeibe, jó húsz egynéhány évvel korábbra, ugyanis akkor találkoztam először Etelka nénivel. Ha jól emlékszem, kora tavasz volt, kezdett a föld megereszkedni és kipattantak már a barkák. A kötelesség a kis bihari faluba szólított. Akkoriban szinte mindennapos volt a — mai szóhasználat szerinti — „kiszállás”. Mindössze annyi a különbség, hogy akkoriban nem kocsi vitt ki bennünket, hanem a két lábunk, vagy jobbik esetben a kerékpár. Az már valósággal ünnepnek számított, ha az öreg dzsipbe öten, hatan benyomakodtunk, s a vén masina elképzelhetetlenül rossz, háború marta utakon kizötyögtetett bennünket a falvakba, tanyákra. És hát az akkori gyűlésekre való felkészítés sem egészen úgy történt, mint manapság. Az öreg propagandista összehívta a „szónokokat” (azt senki sem kérdezte, hogy tudunk-e szónokolni, meggyőzően beszélni, agitálni, mert egyszerűen tudni kellett!), aztán föltette a kérdést: „Na, elvtársak, olvastátok a mai Szabad Népet?” „Olvastuk.” — hangzott kórusban a válasz. „Hát, akkor tudjátok, hogy mit kell mondani kint.” Ennyi volt az eligazítás, és többnyire elegendőnek is bizonyult, hiszen a siker vagy balsiker azon fordult meg, hogy a kiküldöttnek van-e lélekjelenléte, rögtönzőképessége, tud-e színesen, meggyőzően beszélni. Így volt ez akkor is, amikor az iskolák államosítása ügyében abba a bizonyos kis bihari faluba kiküldtek. A tanterem zsúfolásig megtelt, nem is fért be mindenki. Sokan kívül ágaskodtak, leskelődtek befelé, folyton kérdezgetve az előrébb állóktól, hogy „Mit mond?”, mire továbbították, hanem koma szónok anyátok nemcsak azt amit bent hallottak, mentálták is, esetleg jának fölemlegetésével együtt. Sokáig minden rendben ment, figyel-mesen hallgattak. Az asszonyok keresztbe fonták mellükön a karjukat, s megoldották álluk alatt a kendőt, a férfiak álltak, ültek, füstöltek, kalapjukat feltették, levették, köhécseltek, fészkelődtek, de semmi rendzavarás nem történt. Föllelkesülve, hévvel igyekeztem némi rendet teremteni a koponyákban, megmagyarázva az államosítás értelmét, hiszen azokban az időkben akkora zűrzavar feküdte meg a lelkeket, hogy még a legjózanabb ember is megbolondult a sok rémhír meg összevissza beszéd hallatán. Egyszer csak váratlanul kipenderült elém a katedra mellé egy vaskos kis dückő asszony. Csípőre vágta a kezét. — Ezt mi értjük, hallja. Kár enynyit papolni. Mért nem inkább kenyeret hozott? Támadt erre akkora ordítozás, kiabálás, sikoltozás, hogy hirtelenében nem tudtam, mi volna célszerűbb: maradni vagy az ablakon kelllfutni. Kiöntött medréből a népharag, s lehetetlen volt a józan észre apellálni, vagy éppenséggel válaszolni a kérdésre. (Egyébként sem tudom, mit mondhattam volna, hiszen igaz, ami igaz, akkoriban eléggé rosszul álltunk ellátás dolgában.) Csak úgy záporoztak felém a kérdések: mért nincs só? Mért nincs gyufa? Mért nem kapható ecet? Mért nincs ez, meg mért nincs az? Csak álltam szárnyaszegetten, tehetetlenül. Minden kérdés és vád, mind megannyi kődobás. A lelkekben megtorlódott sok-sok keserűség most engem öntött körül, mert én voltam kéznél. Tisztában voltam vele, hogy csak egyet tehetek: bármi történik, még ha netán megvernek is, tűrnöm, várnom kell, amíg levonul a felbugyborékolt, zavaros áradat, s aztán — ha lehet — elölről kell kezdenem a magyarázatot szép szóval, türelemmel. A menyecske öklével ütögette előttem az asztalt, s félelmetesen villogott rám a két fekete szeme. Amikor aztán jól kitombolta magát a tömeg, apránként, fokonként kezdett valahogy helyreállni a rend, a józanabbak lepisszegték a forróbbakat, hogy: „Hallgassuk meg legalább, mint mond ez a pápaszemes!”, nagynehezen lecsendesedtek. Ekkor megint váratlan fordulat történt. Az első padban ülő kucsmás, öreg magyar nagyot tercintett a padlóra, elsikálta a csizmája talpával, és azt mondta jó hangosan: „Hát bizony, így van ez, emberek!” Erre olyan nevetés tört ki, hogy egymást csapkodták a népek, és dülöngéltek jobbra-balra. Csak később tudtam meg, hogy az öregember süket, mint a föld, egy árva szót sem értett az egészből, de azért a végére odabokrázta a maga bölcs megjegyzését. Mert hogy ő is valaki, és jelen van! A menyecske még mindig előttem állt, de most elbizonytalanodott a hangulat ilyen fordulata láttán. Azért csak megismételte még egyszer keserűen, fölszegett fejjel: — Inkább kenyeret hozott volna! Benyúltam a zsebembe. Úgy éreztem, a megenyhült légkörben megtehetem: előhúztam a papírba csomagolt vacsorámat, két vékony szelet zsíros kenyeret, s odakínáltam neki: — Hoztam biz én kenyeret! Tessék! Erre megint kiszaladt a nevetés mindenkiből, még egy kis kárörömmel is fűszerezve, hogy a menyecske így, felsült. Attól kezdve aztán kívánni sem lehetett volna különb hangulatú gyűlést. Olyan szépen, értelmesen, nyugodtan megtárgyaltuk a világ dolgait, hogy azt még a nagyhatalmak is megirigyelhették volna. Aczél Gea két verse: IKARUS egy asszonyhoz mindig visszatérek így nem visz messze soha az utam ez az asszony engem megigézett áldott és átkozott volt az a nap ö közi fel szárnyaimat reggeli magasságtól óvakodj ikarus s még mielőtt föltűnne a tenger démon erővel újra visszahúz föloldódom karjaiban éjjel de szemem már hajnali pírra vár elrepülök buta nehezékkel egyre várva a visszafordulást FIAM fiam még negatív időben barangol csöndes ege az anyaméh de. titkos erők röpítik előre az élet tengelye felé a kőkorszakot átszáguldja míg anyja elmegy a sarokig űrhajós a súlytalan világban csak fordítottja: bent kering majd felsír benne is az élet araszolni kezd a barna hídon át s levelenként növeszti magában mit mi már sűrű lombbal mérünk a halált 2 fiam már pozitív időben nézeget húsos ajkát tejjel gyöngyözi s hogy vágányokra dobta apját sínekre a percet pergeti nem száguld már korszakokat a lépkedés is messze még gyors időben lassú léptek várd ki: ez a messzeség a hidat már kalapálják körmöd alatt levelek de hatalom vagy koszorúzlak s amit eddig sosem tudtam most üdvözlöm az életet.