Hajdú-Bihari Napló, 1971. április (28. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-17 / 90. szám

napló SÚLYPONTI SZEGFŰ Azt mondják, a rossz példát mindig megjegyezzük, a jót viszont annál ritkábban. Már csak ezért sem szabadna leírnom azt, amit a „Riporter kerestetik” egyik szép beszédű riportalanyának szájából hallottam. Mégis leírom. Okulásul. Annak bizonyítására, amit amúgy sem kell bizonyítani: a hivatali nyelv virágzik, s aki a virágot sze­reti, az ugyan rossz ember nem lehet, de nem biztos, hogy magyarul is tud. (Rádiószereplőnek mindenesetre megteszi.) Most pedig, gya­nútlan hallgató, olvasó, kapaszkodj meg! íme, a berzenkedés oka, a sasadi téesz csoportvezetőjének megrázó vallomása: „A vágott virá­­gok keretében az amerikai szegfű képezi a súlypontot.” Z. L. DEBRECENI SZOBROK ÉS EMLÉKTÁBLÁK • A tábla maradt a szülőház változott Debrecen büszkeségének, Csokonai Vi­téz Mihálynak, a felvilágosodás legna­gyobb lírikusának s a magyar költészet klasszikusai között is a legelsők egyiké­nek nemcsak rövidre szabott élete volt viszontagságokban gazdag, hanem halála után is akadt vele kapcsolatosan megle­pő fordulat, így a szülőházát jelölő em­léktábla körül. A Csokonai Kör szépítési szakosztályá­nak 1891. szeptember 21-én tartott ülésén vetődött fel a terv, hogy Csokonai szülő­házát emléktáblával lássák el. A gondo­lat hamarosan tetté vált, mert november 17-én, a költő születésnapján ünnepélye­sen leleplezték a Kismester utca 1100. számú, a mostani Bethlen utca 3. számú, ma is álló házon az emléktáblát. Az ün­nepségre nagy közönség vonult fel, a kol­légiumi és középiskolai ifjúság, sőt a Debreceni Torna Egylet is zászlóik alatt, kü­rt- és dobszóval. Külön érdekesség volt, hogy - egy halott költő tisztességé­re! - népes tiszti küldöttség is megjelent Bolla tábornok vezetésével. Az emlék­beszédet Vértesi Arnold, a Kör elnöke tartotta, majd a Bika dísztermében volt irodalmi est, vacsorával és tánccal; a ne­ves prímás Rácz Károly még Csokonai­­indulót is szerzett. Tizenhárom esztendeig állott azon a helyen az egyszerű keretes, vörös már­ványtábla, hirdetve: E HÁZBAN SZÜLETETT CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY 1773. NOV. 17-DIKÉN MEGJELÖLTE A CSOKONAI KÖR 1891. 1904-ben aztán Zoltai Lajos, akkor városi allevéltáros nyilvánosságra hozta kutatásai meglepő eredményét, hogy Csokonai Vitéz Mihály nem a Kismester utcán született, hanem nagyapja, Diószegi Mihály Hatvan utca 23. számú házastel­­kén; édesapja, a Dunántúlról bevándo­rolt sebész-borbély Csokonai Vitéz József 1773 őszén, amikor Mihály fia született, adatokkal bizonyíthatóan apósa hatalmas - a Garai utcára is kinyúló - telkű há­zában lakott. A különös tévedés onnan származhatott, hogy a hagyományban összekeveredett Csokonai Vitéz József Debrecenbe kerülésekor volt mesterének, a borbély Hollósi Somogyi Andrásnak a személye Somogyi Andrással, a Kismes­ter utcai iskolában a lányok tanítójával. (A Bethlen utca 3. számú házban még a század elején is lányiskola működött.) Ezt a hagyományt vette át Kulini Nagy Benő: Csokonai Album című, Debrecen­ben 1861-ben megjelent művébe, tehát mintegy hitelesítette azt. A Zoltai adatai azonban vitathatat­lanok voltak, ezeket a Csokonai Körnek 1904. november 17-én a városháza köz­gyűlési termében tartott felolvasó ülésén ismertette, Géresi Kálmán pedig elnöki megnyitójában közölte, hogy az emlék­táblát már át is helyezték a Hatvan utca 23. számú házra. Azóta ott áll, egyedüli díszével, a szöveg első sorát kettévágó mélyített lanttal. Csokonai szülőházából akkoriban köl­tözött ki a Kereskedelmi és Iparkamara. A város megvette és a kaputól jobbra eső részében a múzeumot rendezte be, a baloldalit a Csokonai Körnek engedte át. Később ezeket a helyiségeket is a múzeum foglalta el. Élő múzeum volt ez, az akkori gyerekeknek nem kellett szem­léltetni a névtelen félisteneket, ott ültek valóságban, 48-as egyenruhájukban te­remőrökként, köztük olyan is, aki nagy­apámmal harcolt Klapka seregében. A múzeum aztán átköltözött mai épületébe, a Csokonai-házból Munkaközvetítő Hiva­tal lett - a 30-as években ezrével ácso­­■ fogtak udvarán a munkanélküliek -, a felszabadulás után pedig a Köztisztasági Hivatal gépkocsiszíneket emelt a tágas udvaron, ahol a költő születése idején még szárazmalom állott. Béber László J­EG.JELÖLTE A CsOKONAI-KOR 1891.,­ "T*rn V­E HASBA* US SZÜLI CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY 1773 NOV.l­-Hikon " SS I. KOMMENTÁR NÉLKÜL — De én ám belvárosi gyerek va­gyok, bee... (és a nyelvét nyújtja). — És? — Okosabb vagyok, mint te!... — Hogy oda ne rohanjak! — Az mi? — Te vagy az okos, meg belváro­si, mégse tudod? — Ilyeneket én nem tanulok meg! — Cö, cö ... Hát miket tudsz? — Másmilyeneket! — Hányás volt a bizid? — Négyes. A tied? — Ötös. Bee... (csak a változa­tosság kedvéért, hogy vissza „beez­­zen”). — Nem is igaz, mert te külvá­rosi iskolába jársz, és ottan az ötös nem ér annyit, mint az én négye­sem. — Ne mondd! — De mondom! — És ezt ki magyarázta meg ilyen okosan neked? — Az anyukám meg az osztály­­főnököm is!. . . SMsssss A beszélgetés két ötödikes gyer­mek között zajlott le tegnap dél­után egy mozi előcsarnokában. II. KOMMENTÁRRAL Nemrég fejeződött be az elsős kisiskolások beiratkozása. Egyetlen adat: a külvárosi Böszörményi úti iskolába, kijelölt körzetéből beirat­kozott 36 gyermek. Ugyanebből a körzetből belvárosi iskolába­ iratko­zott 17 (!) Ebből jogosan 7, jogtala­nul, magyarul törvénysértően, tör­vényt kijátszva 10 távozott. Most arról már nem is beszélek, hogy a körzet átrendezésével s an­nak be nem tartásából még leg­alább 10 gyermek „lóg a levegő­ben”. Ha valaki nagyon odafigyel s összead, kiderül, hogy itt egy tel­jes új osztály megnyitásának lehe­tőségétől esik el az iskola. Az erkölcsi tartásra és szemlé­letre jellemző, hogy a szülők — igen sokan — még azt a fáradságot sem veszik, hogy jelentkezzenek s elkérjék gyermekeiket a körzetileg illetékes iskola igazgatójától. Pedig ez törvény! Mindenki igyekszik, hogy gyer­mekét a legjobb iskolába tudja. Ez természetes igénye és törekvése az igényesebb szülőknek. Csak egy szépséghibája van. A belvárosban is és a külvárosban is van jó, jobb vagy kevésbé jó iskola, illetve an­nak tartott iskola. Igen sokszor ki­derül — a szakfelügyelők a meg­mondhatói —, hogy pl. egy külváro­si iskola több szempontból is meny­nyivel s mivel ad többet mint az agyondicsért (ki által?) belvárosi is­kola. (Anélkül írom e sorokat, hogy egyetlen iskolát is szándékom len­ne elmarasztalni, csupán a ténye­ket s a problémákat akarom je­lezni.) A szemléletre jellemző még, hogy a belvárosban hoznak létre tagoza­tos osztályokat, amelyekbe gyereket bejuttatni hőn óhajtott dolog s már csak azért is ilyet választanak a szülők, mert így ki lehet „törni" a külvárosi körzetből. Egyébként meglehetősen kérdőjeles első osz­tály előtt eldönteni a tagozatosság jogosultságát! (Más dolog, s e he­lyen nem részletezném, hogy e ta­gozatos iskolák eredményeit miért mérik minduntalan össze nem tago­zatos iskolák hasonló tárgyaival, abszolút számokban, amikor ennek egy csöpp realitása sincs s amivel csak az ellenérzések tömegét szít­ják.) Sok példát említhetnék még a belváros—külváros jelenség és szemlélet gyakorlati megnyilvánu­lására, melyek nem hogy szűkülné­nek éppen szocialista napjainkban, de a protekcionizmus „virágzásá­val”, a szocialista erkölcsiség „egyenlőtlen” jelenléte miatt, a lagymatag szervezeti intézkedések s egyéb okokból láthatóan a hiva­talos irányzat ellenére „gyarapod­nak”. Mintha a külvárosokban nem ugyanolyan emberek élnének, mint a belvárosban! Nagy László János SS f belvárosok itt város vízt A címben föltett kérdés szélsősé­ges válaszra ösztönöz: igen vagy nem? Amihez — Karinthyval él­ve — tüstént hozzá kellene tenni: s ha igen, miért nem? Mindkét vég­let mellett ugyanis alapos érveket lehet felsorakoztatni. Az érvek csatája azonban túlmu­tat a „kinek van igaza?” kérdésén: a népművelés minőségi átalakulásá­ra utal. Idestova alig akad olyan művelődési ház, amelynek népmű­velői meg ne próbálkoztak volna sa­ját területükön számba venni az igényeket, körvonalazni tevékenysé­gük hatósugarát. Igaz ugyan, hogy a javarészt kérdőívek segítségével végzett vizsgálatok hasznosítása egyelőre ritkán arányos a beléjük fektetett munkával s tudományos értékük is vitatható. Ámbár azt sem árt megjegyezni: épp a közelmúltban fejeződött be a Népművelési Intézet és a Könyv­tártudományi és Módszertani Köz­pont három járási központ — Dom­bóvár, Encs, Törökszentmiklós — művelődési intézményeinek hatókö­rét kutató fölmérése, amelynek az a célja, hogy kidolgozza a hasonló típusú vizsgálatok módszereit. Min­denekelőtt azért, hogy alkalmazá­suk révén másutt már önerőből föl tudják mérni, meddig terjed a mű­velődési ház, a könyvtár, a klub ha­tása? Kiket vonz, kiket hagy érin­tetlenül a népművelők tevékenysé­ge? Azért fontos ez, mert szinte lép­­ten-nyomon tapasztalható a hagyo­mányos — mondjuk így: konzerva­tív? — népművelés emberformáló hatásának csökkenése. A modern hírközlő eszközök korszakában a konvencionális értelemben vett népművelés egyre kevésbé verseny­­képes. Egyik legfontosabb funkció­ját, az információ közvetítést pél­dául úgyszólván teljesen elvesztette. Hiszen a rádió, a televízió, s a száz­ezres példányszámú sajtó ismeret­­terjesztésével alig vetekedhet. Az emberi szellem szenzációi immár elsősorban nem a népművelés haj­szálerein keresztül találnak utat a tömegekhez. A művelődés terjesz­tésének közkatonái kevésbé látvá­nyos — ám nem kevésbé fontos! — szereppel kénytelenek beérni: az in­formációk értelmezését, földolgozá­sát, elrendezését segíthetik — ha tudják. Akik ugyanis idáig eljutot­tak, kérdőjelek sokaságával kényte­lenek szembenézni. Az új szerepkör betöltése tudniillik nem pusztán fölismerés-elhatározás dolga. Még­­csak nem is egyszerűen ötletességé. Nélkülözhetetlen az a többlet, amit csakis a tudomány — jelen esetben a népműveléstudomány — képes adni. Pontosabban képes — volna adni... Művelődési rendszerünk kialakí­tása és fejlesztése az elmúlt két és fél évtized alatt tulajdonképpen kü­lönböző fehér foltok fölszámolásá­ból állt. Az utóbbi években jutot­tunk el addig, hogy a továbbfejlő­dés nem új művelődési intézmé­nyek — iskolák, művelődési házak stb. — létrehozásától függ, hanem a meglevők hatósugarának növelé­sétől. Azaz népművelési tevékenységük minőségileg magasabb szintre eme­lésétől ! Nyílt kapukat döngetünk, vethet­nék közbe azok a szociológusok, pszichológusok, pedagógusok, iro­dalomtörténészek, akik már évek óta népművelési témák tudományos vizsgálatával foglalkoznak. Tíz tu­dományos intézményünk foglalko­zik művelődésszociológiai, illetve művészetszociológiai vizsgálatokkal. Négy másik helyen folytatnak ha­sonló jellegű lélektani kutatásokat. Újabb hét intézmény munkatervé­ben pedig különböző művészeti ha­tásvizsgálatok szerepelnek. A tudomány tehát — a különbö­ző társtudományágak felől közelít­ve — egyre mélyebbre hatol a nép­művelés kérdéseinek tanulmányo­zásába. Sajátos folyamatról van szó, amelynek eredményeként — pontosabban: összegeződéseként­ — a tudomány új ága, a népművelés­tudomány jön létre. Mindez, persze, nem spontán zaj­lik le. Holott nem ritkán úgy te­szünk, mintha a népművelésnek csupán fokozottabban kellene ki­használnia a különböző tudományos kutató intézetek megtestesítette le­hetőségeket. Magyarán: mintha csakis több pénzre volna szükség, hogy a népművelés problémáit — tudományos „bérmunkaként” — föl lehessen dolgoztatni a társtudo­mányágak szakértőivel. Vitathatat­lan ugyan, hogy ez is előrelépés volna. Különösen a pillanatnyi helyzethez képest: rendkívül nagy a távolság a népművelést kutatók és gyakorlók között. Olyannyira, hogy a kutatások eredményei-következ­tetései nemigen jutnak el azokhoz, akik a tapasztalatokat a napi mun­ka próbájának vethetnék alá. Más­részt az is tagadhatatlan, hogy a kutatási témák kiválasztásának esetlegességein ugyancsak érződik a föntebb említett távolság a köz­napok aktuális kérdőjeleitől. A legjobban azonban azok a tu­dományos műhelyek hiányoznak, ahol a részkutatási eredmények szintézise végbemehetne. Erre külö­nösen alkalmasak a szellemi élet örvendetesen fejlődő vidéki köz­pontjai. Debrecen, Szeged, Győr, Veszprém, s a többi, város kialakí­tandó közművelődési fórumai nél­kül ugyanis elképzelhetetlen a nép­­művelődéstudomány kifejlődése. A népműveléstudomány műhe­lyeinek létrehozása azonban aligha képzelhető el parancsszóra, rende­letek útján. De a jelenleginél ked­vezőbb helyzetet kétségkívül lehet­ne — sőt kellene! — teremteni. A többi között az egymásról nemigen tudó kutatók elszigeteltségének megszüntetésével. okos ösztönzők alkalmazásával, a népművelők anyagi és erkölcsi érdekeivel össz­hangba kellene hozni a tudomány eredményeinek alkalmazását. Ez, persze elválaszthatatlan a jelenlegi — javarészt szokványos írásbeli je­lentéseken és formális ellenőrzése­ken alapuló — népművelési „mér­tékrendszer” megváltoztatásától. Sokat segíthetne, ha elsősorban a szomszédos szocialista országok ha­sonló vizsgálatokat folytató intéz­ményeivel, tudósaival szorosabb kapcsolatokat alakítanánk ki. Mind a tudományos munkamegosztás, mind a tapasztalatok kicserélése, mind pedig az információcsere cél­jából. Veszprémi Miklós és-e a népművelési9 E­G­E­R­H­A­Z­I KÖNYVJELZŐ Arnold Hauser: Adolf Sommer megidézése Arnold Hauser romániai német író, kis­regénye egy elkallódott emberről szól. Adolf Sommer nem tehetségtelen újság­író volt. Aztán eltűnt. Hogyan? Miért? A regényben ezt próbálják kideríteni az elbeszélők. A történet egyszerű, hétköznapi, fia­talkori szerelmek, munka, katonaság, csu­pa olyan esemény, amit átél tíz meg tíz­ezer ember. Talán éppen a történet hét­­köznapisága emeli tragikussá ezt a sor­sot, és a regényt. Adolf Sommer erdélyi szász, de tud németül is. A hitlerizmus bukása előtt még fiatal volt, hogy részt vegyen a nácik bűntetteiben s még ahhoz is, hogy állást foglaljon mellettük vagy ellenük. Miután az immár felszabadult országban felnő, mindenütt megállja a he­lyét, a marógép mellett is, az ifjúsági mozgalomban is, a katonaságban is, új­ságíróként is, és úgy látszik, boldogul, így is történne, ámde a káderlapjára rá­kerül egy szó: megbízhatatlan ... Ez a szó aztán mindig felbukkan, akárhol is helyezkedik el, míg csak el nem tűnik az elbeszélők szeme elől. Pedig kitűnő marós, tehetséges újságíró válhatott volna belő­le. De nem válhat, mert valaki valahol valamikor minden ok nélkül, megfonto­latlanul ráütötte a pecsétet. Hauser bemutatja nagy vonásokban az erdélyi szászok életét is. Környezetrajza csaknem szociográfiai hitelességű. Kisre­génye vádirat a bürokratizmus és az em­berekkel való felületes, megfontolatlan bánásmód ellen. (Kriterion.) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1971. ÁPRILIS 17.) Gr.

Next