Hajdú-Bihari Napló, 1971. április (28. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-17 / 90. szám
napló SÚLYPONTI SZEGFŰ Azt mondják, a rossz példát mindig megjegyezzük, a jót viszont annál ritkábban. Már csak ezért sem szabadna leírnom azt, amit a „Riporter kerestetik” egyik szép beszédű riportalanyának szájából hallottam. Mégis leírom. Okulásul. Annak bizonyítására, amit amúgy sem kell bizonyítani: a hivatali nyelv virágzik, s aki a virágot szereti, az ugyan rossz ember nem lehet, de nem biztos, hogy magyarul is tud. (Rádiószereplőnek mindenesetre megteszi.) Most pedig, gyanútlan hallgató, olvasó, kapaszkodj meg! íme, a berzenkedés oka, a sasadi téesz csoportvezetőjének megrázó vallomása: „A vágott virágok keretében az amerikai szegfű képezi a súlypontot.” Z. L. DEBRECENI SZOBROK ÉS EMLÉKTÁBLÁK • A tábla maradt a szülőház változott Debrecen büszkeségének, Csokonai Vitéz Mihálynak, a felvilágosodás legnagyobb lírikusának s a magyar költészet klasszikusai között is a legelsők egyikének nemcsak rövidre szabott élete volt viszontagságokban gazdag, hanem halála után is akadt vele kapcsolatosan meglepő fordulat, így a szülőházát jelölő emléktábla körül. A Csokonai Kör szépítési szakosztályának 1891. szeptember 21-én tartott ülésén vetődött fel a terv, hogy Csokonai szülőházát emléktáblával lássák el. A gondolat hamarosan tetté vált, mert november 17-én, a költő születésnapján ünnepélyesen leleplezték a Kismester utca 1100. számú, a mostani Bethlen utca 3. számú, ma is álló házon az emléktáblát. Az ünnepségre nagy közönség vonult fel, a kollégiumi és középiskolai ifjúság, sőt a Debreceni Torna Egylet is zászlóik alatt, kürt- és dobszóval. Külön érdekesség volt, hogy - egy halott költő tisztességére! - népes tiszti küldöttség is megjelent Bolla tábornok vezetésével. Az emlékbeszédet Vértesi Arnold, a Kör elnöke tartotta, majd a Bika dísztermében volt irodalmi est, vacsorával és tánccal; a neves prímás Rácz Károly még Csokonaiindulót is szerzett. Tizenhárom esztendeig állott azon a helyen az egyszerű keretes, vörös márványtábla, hirdetve: E HÁZBAN SZÜLETETT CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY 1773. NOV. 17-DIKÉN MEGJELÖLTE A CSOKONAI KÖR 1891. 1904-ben aztán Zoltai Lajos, akkor városi allevéltáros nyilvánosságra hozta kutatásai meglepő eredményét, hogy Csokonai Vitéz Mihály nem a Kismester utcán született, hanem nagyapja, Diószegi Mihály Hatvan utca 23. számú házastelkén; édesapja, a Dunántúlról bevándorolt sebész-borbély Csokonai Vitéz József 1773 őszén, amikor Mihály fia született, adatokkal bizonyíthatóan apósa hatalmas - a Garai utcára is kinyúló - telkű házában lakott. A különös tévedés onnan származhatott, hogy a hagyományban összekeveredett Csokonai Vitéz József Debrecenbe kerülésekor volt mesterének, a borbély Hollósi Somogyi Andrásnak a személye Somogyi Andrással, a Kismester utcai iskolában a lányok tanítójával. (A Bethlen utca 3. számú házban még a század elején is lányiskola működött.) Ezt a hagyományt vette át Kulini Nagy Benő: Csokonai Album című, Debrecenben 1861-ben megjelent művébe, tehát mintegy hitelesítette azt. A Zoltai adatai azonban vitathatatlanok voltak, ezeket a Csokonai Körnek 1904. november 17-én a városháza közgyűlési termében tartott felolvasó ülésén ismertette, Géresi Kálmán pedig elnöki megnyitójában közölte, hogy az emléktáblát már át is helyezték a Hatvan utca 23. számú házra. Azóta ott áll, egyedüli díszével, a szöveg első sorát kettévágó mélyített lanttal. Csokonai szülőházából akkoriban költözött ki a Kereskedelmi és Iparkamara. A város megvette és a kaputól jobbra eső részében a múzeumot rendezte be, a baloldalit a Csokonai Körnek engedte át. Később ezeket a helyiségeket is a múzeum foglalta el. Élő múzeum volt ez, az akkori gyerekeknek nem kellett szemléltetni a névtelen félisteneket, ott ültek valóságban, 48-as egyenruhájukban teremőrökként, köztük olyan is, aki nagyapámmal harcolt Klapka seregében. A múzeum aztán átköltözött mai épületébe, a Csokonai-házból Munkaközvetítő Hivatal lett - a 30-as években ezrével ácso■ fogtak udvarán a munkanélküliek -, a felszabadulás után pedig a Köztisztasági Hivatal gépkocsiszíneket emelt a tágas udvaron, ahol a költő születése idején még szárazmalom állott. Béber László JEG.JELÖLTE A CsOKONAI-KOR 1891., "T*rn VE HASBA* US SZÜLI CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY 1773 NOV.l-Hikon " SS I. KOMMENTÁR NÉLKÜL — De én ám belvárosi gyerek vagyok, bee... (és a nyelvét nyújtja). — És? — Okosabb vagyok, mint te!... — Hogy oda ne rohanjak! — Az mi? — Te vagy az okos, meg belvárosi, mégse tudod? — Ilyeneket én nem tanulok meg! — Cö, cö ... Hát miket tudsz? — Másmilyeneket! — Hányás volt a bizid? — Négyes. A tied? — Ötös. Bee... (csak a változatosság kedvéért, hogy vissza „beezzen”). — Nem is igaz, mert te külvárosi iskolába jársz, és ottan az ötös nem ér annyit, mint az én négyesem. — Ne mondd! — De mondom! — És ezt ki magyarázta meg ilyen okosan neked? — Az anyukám meg az osztályfőnököm is!. . . SMsssss A beszélgetés két ötödikes gyermek között zajlott le tegnap délután egy mozi előcsarnokában. II. KOMMENTÁRRAL Nemrég fejeződött be az elsős kisiskolások beiratkozása. Egyetlen adat: a külvárosi Böszörményi úti iskolába, kijelölt körzetéből beiratkozott 36 gyermek. Ugyanebből a körzetből belvárosi iskolába iratkozott 17 (!) Ebből jogosan 7, jogtalanul, magyarul törvénysértően, törvényt kijátszva 10 távozott. Most arról már nem is beszélek, hogy a körzet átrendezésével s annak be nem tartásából még legalább 10 gyermek „lóg a levegőben”. Ha valaki nagyon odafigyel s összead, kiderül, hogy itt egy teljes új osztály megnyitásának lehetőségétől esik el az iskola. Az erkölcsi tartásra és szemléletre jellemző, hogy a szülők — igen sokan — még azt a fáradságot sem veszik, hogy jelentkezzenek s elkérjék gyermekeiket a körzetileg illetékes iskola igazgatójától. Pedig ez törvény! Mindenki igyekszik, hogy gyermekét a legjobb iskolába tudja. Ez természetes igénye és törekvése az igényesebb szülőknek. Csak egy szépséghibája van. A belvárosban is és a külvárosban is van jó, jobb vagy kevésbé jó iskola, illetve annak tartott iskola. Igen sokszor kiderül — a szakfelügyelők a megmondhatói —, hogy pl. egy külvárosi iskola több szempontból is menynyivel s mivel ad többet mint az agyondicsért (ki által?) belvárosi iskola. (Anélkül írom e sorokat, hogy egyetlen iskolát is szándékom lenne elmarasztalni, csupán a tényeket s a problémákat akarom jelezni.) A szemléletre jellemző még, hogy a belvárosban hoznak létre tagozatos osztályokat, amelyekbe gyereket bejuttatni hőn óhajtott dolog s már csak azért is ilyet választanak a szülők, mert így ki lehet „törni" a külvárosi körzetből. Egyébként meglehetősen kérdőjeles első osztály előtt eldönteni a tagozatosság jogosultságát! (Más dolog, s e helyen nem részletezném, hogy e tagozatos iskolák eredményeit miért mérik minduntalan össze nem tagozatos iskolák hasonló tárgyaival, abszolút számokban, amikor ennek egy csöpp realitása sincs s amivel csak az ellenérzések tömegét szítják.) Sok példát említhetnék még a belváros—külváros jelenség és szemlélet gyakorlati megnyilvánulására, melyek nem hogy szűkülnének éppen szocialista napjainkban, de a protekcionizmus „virágzásával”, a szocialista erkölcsiség „egyenlőtlen” jelenléte miatt, a lagymatag szervezeti intézkedések s egyéb okokból láthatóan a hivatalos irányzat ellenére „gyarapodnak”. Mintha a külvárosokban nem ugyanolyan emberek élnének, mint a belvárosban! Nagy László János SS f belvárosok itt város vízt A címben föltett kérdés szélsőséges válaszra ösztönöz: igen vagy nem? Amihez — Karinthyval élve — tüstént hozzá kellene tenni: s ha igen, miért nem? Mindkét véglet mellett ugyanis alapos érveket lehet felsorakoztatni. Az érvek csatája azonban túlmutat a „kinek van igaza?” kérdésén: a népművelés minőségi átalakulására utal. Idestova alig akad olyan művelődési ház, amelynek népművelői meg ne próbálkoztak volna saját területükön számba venni az igényeket, körvonalazni tevékenységük hatósugarát. Igaz ugyan, hogy a javarészt kérdőívek segítségével végzett vizsgálatok hasznosítása egyelőre ritkán arányos a beléjük fektetett munkával s tudományos értékük is vitatható. Ámbár azt sem árt megjegyezni: épp a közelmúltban fejeződött be a Népművelési Intézet és a Könyvtártudományi és Módszertani Központ három járási központ — Dombóvár, Encs, Törökszentmiklós — művelődési intézményeinek hatókörét kutató fölmérése, amelynek az a célja, hogy kidolgozza a hasonló típusú vizsgálatok módszereit. Mindenekelőtt azért, hogy alkalmazásuk révén másutt már önerőből föl tudják mérni, meddig terjed a művelődési ház, a könyvtár, a klub hatása? Kiket vonz, kiket hagy érintetlenül a népművelők tevékenysége? Azért fontos ez, mert szinte lépten-nyomon tapasztalható a hagyományos — mondjuk így: konzervatív? — népművelés emberformáló hatásának csökkenése. A modern hírközlő eszközök korszakában a konvencionális értelemben vett népművelés egyre kevésbé versenyképes. Egyik legfontosabb funkcióját, az információ közvetítést például úgyszólván teljesen elvesztette. Hiszen a rádió, a televízió, s a százezres példányszámú sajtó ismeretterjesztésével alig vetekedhet. Az emberi szellem szenzációi immár elsősorban nem a népművelés hajszálerein keresztül találnak utat a tömegekhez. A művelődés terjesztésének közkatonái kevésbé látványos — ám nem kevésbé fontos! — szereppel kénytelenek beérni: az információk értelmezését, földolgozását, elrendezését segíthetik — ha tudják. Akik ugyanis idáig eljutottak, kérdőjelek sokaságával kénytelenek szembenézni. Az új szerepkör betöltése tudniillik nem pusztán fölismerés-elhatározás dolga. Mégcsak nem is egyszerűen ötletességé. Nélkülözhetetlen az a többlet, amit csakis a tudomány — jelen esetben a népműveléstudomány — képes adni. Pontosabban képes — volna adni... Művelődési rendszerünk kialakítása és fejlesztése az elmúlt két és fél évtized alatt tulajdonképpen különböző fehér foltok fölszámolásából állt. Az utóbbi években jutottunk el addig, hogy a továbbfejlődés nem új művelődési intézmények — iskolák, művelődési házak stb. — létrehozásától függ, hanem a meglevők hatósugarának növelésétől. Azaz népművelési tevékenységük minőségileg magasabb szintre emelésétől ! Nyílt kapukat döngetünk, vethetnék közbe azok a szociológusok, pszichológusok, pedagógusok, irodalomtörténészek, akik már évek óta népművelési témák tudományos vizsgálatával foglalkoznak. Tíz tudományos intézményünk foglalkozik művelődésszociológiai, illetve művészetszociológiai vizsgálatokkal. Négy másik helyen folytatnak hasonló jellegű lélektani kutatásokat. Újabb hét intézmény munkatervében pedig különböző művészeti hatásvizsgálatok szerepelnek. A tudomány tehát — a különböző társtudományágak felől közelítve — egyre mélyebbre hatol a népművelés kérdéseinek tanulmányozásába. Sajátos folyamatról van szó, amelynek eredményeként — pontosabban: összegeződéseként — a tudomány új ága, a népműveléstudomány jön létre. Mindez, persze, nem spontán zajlik le. Holott nem ritkán úgy teszünk, mintha a népművelésnek csupán fokozottabban kellene kihasználnia a különböző tudományos kutató intézetek megtestesítette lehetőségeket. Magyarán: mintha csakis több pénzre volna szükség, hogy a népművelés problémáit — tudományos „bérmunkaként” — föl lehessen dolgoztatni a társtudományágak szakértőivel. Vitathatatlan ugyan, hogy ez is előrelépés volna. Különösen a pillanatnyi helyzethez képest: rendkívül nagy a távolság a népművelést kutatók és gyakorlók között. Olyannyira, hogy a kutatások eredményei-következtetései nemigen jutnak el azokhoz, akik a tapasztalatokat a napi munka próbájának vethetnék alá. Másrészt az is tagadhatatlan, hogy a kutatási témák kiválasztásának esetlegességein ugyancsak érződik a föntebb említett távolság a köznapok aktuális kérdőjeleitől. A legjobban azonban azok a tudományos műhelyek hiányoznak, ahol a részkutatási eredmények szintézise végbemehetne. Erre különösen alkalmasak a szellemi élet örvendetesen fejlődő vidéki központjai. Debrecen, Szeged, Győr, Veszprém, s a többi, város kialakítandó közművelődési fórumai nélkül ugyanis elképzelhetetlen a népművelődéstudomány kifejlődése. A népműveléstudomány műhelyeinek létrehozása azonban aligha képzelhető el parancsszóra, rendeletek útján. De a jelenleginél kedvezőbb helyzetet kétségkívül lehetne — sőt kellene! — teremteni. A többi között az egymásról nemigen tudó kutatók elszigeteltségének megszüntetésével. okos ösztönzők alkalmazásával, a népművelők anyagi és erkölcsi érdekeivel összhangba kellene hozni a tudomány eredményeinek alkalmazását. Ez, persze elválaszthatatlan a jelenlegi — javarészt szokványos írásbeli jelentéseken és formális ellenőrzéseken alapuló — népművelési „mértékrendszer” megváltoztatásától. Sokat segíthetne, ha elsősorban a szomszédos szocialista országok hasonló vizsgálatokat folytató intézményeivel, tudósaival szorosabb kapcsolatokat alakítanánk ki. Mind a tudományos munkamegosztás, mind a tapasztalatok kicserélése, mind pedig az információcsere céljából. Veszprémi Miklós és-e a népművelési9 EGERHAZI KÖNYVJELZŐ Arnold Hauser: Adolf Sommer megidézése Arnold Hauser romániai német író, kisregénye egy elkallódott emberről szól. Adolf Sommer nem tehetségtelen újságíró volt. Aztán eltűnt. Hogyan? Miért? A regényben ezt próbálják kideríteni az elbeszélők. A történet egyszerű, hétköznapi, fiatalkori szerelmek, munka, katonaság, csupa olyan esemény, amit átél tíz meg tízezer ember. Talán éppen a történet hétköznapisága emeli tragikussá ezt a sorsot, és a regényt. Adolf Sommer erdélyi szász, de tud németül is. A hitlerizmus bukása előtt még fiatal volt, hogy részt vegyen a nácik bűntetteiben s még ahhoz is, hogy állást foglaljon mellettük vagy ellenük. Miután az immár felszabadult országban felnő, mindenütt megállja a helyét, a marógép mellett is, az ifjúsági mozgalomban is, a katonaságban is, újságíróként is, és úgy látszik, boldogul, így is történne, ámde a káderlapjára rákerül egy szó: megbízhatatlan ... Ez a szó aztán mindig felbukkan, akárhol is helyezkedik el, míg csak el nem tűnik az elbeszélők szeme elől. Pedig kitűnő marós, tehetséges újságíró válhatott volna belőle. De nem válhat, mert valaki valahol valamikor minden ok nélkül, megfontolatlanul ráütötte a pecsétet. Hauser bemutatja nagy vonásokban az erdélyi szászok életét is. Környezetrajza csaknem szociográfiai hitelességű. Kisregénye vádirat a bürokratizmus és az emberekkel való felületes, megfontolatlan bánásmód ellen. (Kriterion.) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1971. ÁPRILIS 17.) Gr.