Hajdú-Bihari Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-05 / 104. szám
BÉLYEGGYŰJTŐKNEK ,, ‘‘ o . JAPÁN FAMETSZETEK A Magyar Posta nyolc értékből álló sorozaton mutatja be a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum legszebb japán színes fametszeteit. Az alkotások szépségét, eredeti színpompáját hűen tükröző kiadással az első japán bélyeg kiadásának centenáriumáról és az ebből az alkalomból rendezett Philatokyo kiállításról emlékezünk meg. Postánk már bemutatta a hazai és európai művészet magyar múzeumokban őrzött számos nagyszerű alkotását, most szerencsés választással olyan területre vezet, ahová még a művészet ismerői is ritkán kalandoznak. A japán festészet szigorú irányzatai, arisztokratikus ábrázolási módjai közül a 17. században szakadt ki az Ukiyoye festőiskola (a múló élet festése) és hódította meg a mindennapok ábrázolásával a szigetország polgárait, valamint egész Európát. A bemutatott nyolc kisméretű (eredetiben ..Und kisebb 40X26 centiméterrel. Színes fametszet könyvek, képeslapok illusztrálására szolgál. A 40 filléres értéken Toyokuni egyik követőjének munkáját látjuk, amelynek elme: Séta a kertben. Toyokuni mozgalmas, túlzsúfolt kompozícióiról, rikító színeiről ismert. A bélyeg igazolja, hogy a mester stílusát sikeresen adta át tanítványának. A következő két érték Eiscl (1764—1829) munkája: Gésák a csónakban, illetve képet néző nő. Eiscl alkotása a befejező címleten látható Sétáló nők és gyermekek c. metszet is. Munkáira a légies megjelenésű, túl magas és túl finom női alakok jellemzőek, színösszeállítása ízléses. Az 1,50 forintos Kyonaga (1742—1815): Oiranok (festett életű nők) című alkotását ábrázolja. A mester gyakran örökített meg nőket, művei a kor szépségideálját varázsolják elénk. A 2 forintos bélyegen ábrázolt Awabi halásznők c. metszet alkotója, a művészeti irányzat egyik kimagasló alakja, Kitagawa Utamaro (1753—1806). Női alakjait rendkívüli finomság jellemzi, a hajlékony vonalak, a különlegesen lágy színkompozíciók mestere. A 2,50 forintos érték Harunobu (1725—1770) kezétől származó Ülő olrant. Nevéhez fűződik a Japánban készített első sokszínű fametszet. A 3 forint névértékű címlet Hokusai (1760—1849) Rőzsét vivő leány című munkáját ábrázolja. A tárlat rajzolását európai művészektől tanulta, ugyanakkor ő volt az első japán festő, aki európai alkotókra (francia impresszionisták) hatott. Rengeteget dolgozott, 1812—1866 között 15 kötetes rajzgyűjteménye jelent meg. Tőle származik a „Fuji 36 látképe”, amelyek egyike a tavaly kiadott magyar EXPO sorozat 2 forintosan is látható. A 15 forint névértékű sorozat a festmény bélyegek szokott méretében és szép kivitelében jelenik meg. A keretet és a feliratokat Bokros Ferenc grafikusművész tervezte. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1971. MÁJUS 5. a „Küldöttségünk elhelyezte koszorúját a Lenin mauzóleumon.” A programot előre ismertük, s nyilván ez volt az oka, hogy a Garbó-ingeket kiszorították a nyakkendők. Ha eddig turisták, ezen a napon vendégek voltunk. Mi éreztük így. Valami fogalmunk már volt arról, hogy mit jelent ma is a szovjet embereknek Lenin. Ahol jártunk, ahol csak megfordultunk, mindenütt találkoztunk ezzel a névvel. Pontosan nem tudom megmondani, hogy hány helyütt, de szerte a Szovjetunióban, mindenütt, ahol Lenin járt vagy valaha beszédet mondott, most emléktábla áll. Az emléktábláknál is meggyőzőbb azonban az, hogy a kongresszus lázában élő, ott jártunkkor már a tervekre figyelő Szovjetunióban a tervek — s hadd írom így, a tervekben való hit — fedezete ma is a lenini tanítás, ma is Lenin. Minden találkozáskor, minden fogadáson elmondtuk, és őszintén mondtuk el, hogy különös öröm számunkra, hogy a XXIV. kongreszszus idején járhatunk a szovjet fővárosban. A fellobogózott város, a pirosan égő jelszavak, a gyárak, üzemek kapuján a kongresszusi vállalásokat és a vállalás teljesítését hírül adó dekorációk egy percre sem engedték elfelejteni ezt. Moszkva mindig sok újságot fogyaszt, de most a hajnalban és a délután megjelenő lapokért sorban álltak az embereik. Akikkel idegenben találkoztam, úgy mondták: történelmi kongresszus ez. A háborúban megrokkant idős férfi mesélte a szálloda zuhanyozójában: — Nekem a féliában maradt oda érte. Nem itt, Varsó alatt. Én láttam az elpusztított szovjet városokat és falukat. Tanító vagyok, illetve voltam a nyugdíjamig. Valamikor nem hittem, hogy megélem ezt a kort. Tudja-e vajon a világ, hogy hol járnánk mi most, ha nem jön Moszkva, Vörös tér közbe a háború? Ez a nép már több mint fél évszázada megtanulta a maga erejét. Itt történelmi a mi kongresszusunk: sohase voltak merészebb terveink mint most, de pontosabbak se voltak soha a tervek. A tolmács mondta: — Magyar turista. A bácsi mondta: — Barátok nélkül szép terv se lehet. És mert az én szappanom a lefolyóba csúszott, kölcsönadta az övét. Mondtam: — Holnap a mauzóleumba megyünk. Ő elmesélte: húszéves lánya tavaly ment férjhez. Itt Moszkvában. (Idlén kapnak lakást.) A fiatalok első útja az anyakönyvi hivatalból a mauzóleumba vezetett. Később kísérőink elmondták: ez moszkvai szokás. Ekkor hallottam először a legkülönösebb moszkvai protekcióról. A fiatal házasoknak joguk van megelőzni a mauzóleum előtt várakozó hosszú sort. Senki se haragszik érte, mondván, hogy akivel ez a nép a történelmét kezdte, azzal kezdte a ma fiatal az életét) Másnap álltunk a sorban. Hideg szél fújt. Mi, külföldiek szigorú kordonon jöttünk át. Hogy történt, hogy nem, nem tudom. Tény: egy félreérthetetlenül moszkvai sapkát viselő fiatalember és a felesége átlopódzott a kordonon. Közénk álltak. Itt valamennyit várni kellett. Megtudtuk, hogy átutazóban vannak Moszkvában. Három órájuk van még a vonatig. Sportszerető nép a magyar. Rábeszéltük a fiatalembert, hogy tüntetően oroszos sapkáját vegye le. Levette. Azt nem tudom, hogy búcsúzásig melyik tolmácsunk súgta a magyar köszönömöt, de azzal búcsúztak. Mi is tudtuk már oroszul. Mondtuk is: „druzsba”. Csodálatos varázsa van délelőt (Fotó: Báthory) tönként a Vörös térnek. A számunkra szinte érthetetlenül hosszú sor, a csendesen és türelmesen várakozó emberek, a friss koszorúk gyásznak ellentmondó szép színei, a tér szabályos kockaköveinek szabályos rendjét emberivé lágyító, tisztelgő szándék egy óriás, történelmet formáló ember sírja előtt félreérthetetlenül és egyértelműen a ma köszöntése. A szállodában a „kulcsos” nénink nagyon szeretett beszélgetni. Az sem zavarta, hogy nem értjük, amit mond. Mondta ... mondta. Szerencsére tolmács (akkor már barátunkká lett egyik szovjet kísérőnk) segített egy este: — Tudja, lelkecském... (az orosz klasszikusok ismerete segített megérteni a kifejezést, s benne a szándékot is), jön ide mindenféle nép. Olyanok is jönnek, akikről én látom, hogy semmit se hisznek el nekünk. Itt vannak néhány napig, s s aki elmegy, az már szeret minket egy kicsit. Egy angol volt itt egyszer. Neki adtam a szamovárom, s nem akarta elhinni, hogy ingyen adom. Pedig én is így, ingyen kaptam mindent ettől a világtól. Ha ebben a pillanatban kimondtam volna a szót: „Lenin”, anyai puszit kaphattam volna érte. Valahol itt érthető: Lenin és a saját sors a szovjet ember számára elválaszthatatlan. Nekünk vendégeknek a koszorúzás után a Lenin Múzeum megtekintése szerepelt még a programunkban. Néhányan számolni próbáltuk, legalább 12 nyelven beszéltek a kísérők. Voltunk magyarok, voltak csehek, spanyolok, olaszok, németek, angolok, bolgárok... Ez csak az amit mi is tudunk. Milyen a múzeum? Azt hiszem, hogy nagyon szép. Egy-egy teremben legalább öt csoport volt. Imponáló az a mód, ahogyan a múzeum munkatársai minden lehetséges emléket összegyűjteni és rendszerezni igyekeztek. Itt dokumentum a Lenin hajdani iskolájáról készült mai fénykép is, a ma készült rajz is. Természetesen mindezt az eredeti dokumentumokkal együtt kapja a látogató. Akarva-akaratlan életrajzot olvas, amíg végigmegy a termeken. S ezért jó a kiállítás. Az életrajzokat tanulni s tanítani lehet. A golyóktól lyukgatott kabát, amelyet Lenin az ellene elkövetett merénylet napján viselt, nem vérfoltokkal vall az emberi nagyságról, hanem azzal ahogyan Lenin felesége a golyóütötte lyukakat bestoppolta s azzal, hogy Lenin később is hordta ezt a kabátot. Azt hiszem, hogy valamennyien elcsendesedtünk ezen a délelőttön. Kicsit haragudtunk a fukar időre, amely hamar továbbkergetett, de jó szívvel megbocsátottunk két útitársunknak akik visszaszöktek a múzeumba, hogy ottani kísérőnknek ajándékot adjanak. Az ajándék: a Szalag- és Zsinórgyár Lenin-szalaga volt. Este arról beszélgettünk, hogy lényegében egy kis nép történelme, ma élt sorsa is lehet a lenini életmű folytatása. S amire napközben nem volt idő, most volt: a Lenin Múzeumból gondolatban magunkkal hoztuk az 1919-es Tanácsköztársaság idejéből való Lenin-dokumentumokat. Lenin ismert, de most kézírásban is látott üzenetet. S egy kicsit — emlékként — magával hozta mindenki a saját sorsát, a saját boldogulásának emberi történetét is. össze kellett volna gyűjteni talán minden történetet. ízelítő lenne az a mi népünk történelméből. Bartha Gábor A bérház réme Tanú voltam egy kutya ügyben őszintén megvallom, hogy nagyon szeretem a kutyákat, s amikor panaszlevelet kaptam ebben a kutyaügyben (vagy kutya ügyben), volt olyan érzésem is, hogy legalább annyira hibásak a panaszosok, mint az, akire panaszkodnak. Elindultam a levél nyomában. „Ne írjon nevet!" — Kérem, ne írjon nevet, félnénk, megver minket... — Én nem mondok semmit. Olyan ember, aki mindenkit agyonveréssel fenyeget. Terrorizálja az egész házat. — Nem merünk szólni. — A gyerekeket se lehet kiengedni a lakásból, ha száguldozni kezd az a négy kutya. A pince tele van kutyapiszokkal. Olyan szag árad abból a lakásból, hogy az kész betegség. — Éjszaka nem lehet aludni a kutyáktól. Szóltunk, de azt mondta, hogy ha a mi gyerekeinknek szabad sírni, akkor az ő kutyái is voníthatnak. — Megkeseríti az örömünket, hogy itt lakhatunk. Sorolhatnám tovább a megkérdezett panaszosok legjellemzőbb mondatait, s mind után odatehetném, amire kérnek: ne írjak nevet. Idézek a panaszos leveléből: „Debrecenben a Damjanich utca 19. számú bérház földszinti lakásában lakik B. Gábor. Lakásán négy kutyát tart. Azokat rendőri felszólítás ellenére is, póráz nélkül, szabadon engedi. A kutyák piszkái, trágyái fertőzik a lépcsőházat, a környéket ...” A levélben leírják még, hogy a gyerekek félnek, hogy megpróbáltak szép szóval hatni B. Gáborra, de eredmény nélkül, mert a válasz mindig csak durva hang és fenyegetés volt. A bérház a társadalomé A levelet húsz család írta alá. Aligha hihető, hogy egy új, nem régen átadott bérházban a lakók öszszefogjanak valaki ellen, ha erre az összefogásra nincs kényszerítő okuk. Az is kiolvasható a panaszból, hogy az újsághoz csak a tehetetlenségük miatt fordultak a panaszosok, akik belefáradtak már, hogy ügyüket mindenki meghallgatja, de intézkedni senki se tud. Mi történt tehát eddig? A lakók szóltak a rendőrnek, de hát ez nem rendőrségi ügy. A szolgálatos rendőr dolga legfeljebb annyi, hogy figyelmezteti azt, aki póráz nélkül kutyát tart, de kutyát tartani nem bűn. S úgy se lenne belőle, ha nem üzletszerűen tartana valaki egy állami bérház kiutalt lakásában kutyákat. A lakók panaszt tettek a DIK illetékeseinél. Ennek a panasznak már cifrább a sorsa. Első alkalommal B. Gábor nem engedte be a lakásába az Ingatlankezelő Vállalat megbízottját. (A ház gazdája az állam.) A második alkalommal B. Gábor beengedte a DIK megbízottait, de ennek az ellenőrzésnek sajátos eredménye lett: ahogy hallottuk, B. Gábor életveszélyesen fenyegette a hivatalos kiküldötteket, mondván: „Ha nem akarják hogy mankóval vagy hordágyon járjanak ezután, akkor ne is jöjjenek többet.” Nyilvánvaló: B. Gábor egy lakáskiutalással a birtokában úgy érzi, hogy a lakás kizárólagosan az övé. Képtelen felfogni, hogy egy bérház, amelyben száz család lakik, a társadalom tulajdona, hogy az együttélés normáit a társadalom határozza meg, s hogy ezek a normák mindenkire, még rá is kötelezők. Szívesen idézném azt is, amit nekem mondott, de én is a többiek sorsára jutottam: nem engedett be a lakásába. Természetesen érdekelt, hogy milyen lehet ez a kutyatenyésztésre berendezett másfél szobás lakás belülről. Árt-e a lakásnak a kutyatartás ? A két DSK-megbízott járt a lakásban. Tőlük kérdeztem: — Milyen a lakás? — Irtózatos szag van odabent. Az előszoba tele tócsákkal. A belső szobába minket se engedett be. A fal körbe le van verve, összekarmolászva a konyhában és az előszobában is. — Árt-e a lakásnak a kutyatartás? — Feltétlenül, a lakás állagán látszik. Mi küldtünk egy felszólítást B. Gábornak, de nem is válaszolt rá. Ugyanakkor most kértük a tanács egészségügyi osztályát is, hogy folytasson vizsgálatot. — Történt-e más? — Eddig ennyi. Az ügy, ez a furcsa történet már régen zajlik. Érdemes megnézni, hogy mi történhetett volna: a lakás az állam tulajdona. A lakást — rendelet mondja ki — rendeltetésének megfelelően szabad csak használni. A Debrecen városi Tanács VB 1608/1959. (II. 12.) számú rendelete szabályozza az állattartás feltételeit, lehetőségeit. A rendelet jórészt egészségügyi követelések miatt született, s egyértelműen kimondja : a lakásban való állattartás a lakástulajdonos engedélyéhez kötött. Ilyen engedélye B. Gábornak nincs. Mindez azonban csak egy lehetőség a most már mindenképpen szükséges büntetések kiszabásához, hiszen a társadalom értékeit rongálni, vagy ezt a rongálást tétlen tűrni nem lehet. Az albérlő egy pofont kapott Sajátos helyzet. Azon az estén, amikor B. Gábor nem engedett be a lakásába, beszéltem B. Gábor albérlőivel. (Családtagként jelentették be őket.) Ez az este a rendőrségen ért véget, mert amikor a főbérlőjével néhány napja rossz viszonyban élő albérlő hazament, egy percen belül kiszédült az előre kifizetett albérleti lakásból. A pofont, amit odabent kapott, kint hallani, nyomát a kétszeresére dagadt arcon látni lehetett. B. Gábor, aki úgy látszik, hozzászokott, hogy ügyeit a maga módján intézze, ütött. (Kettejük között van jó néhány súlycsoport különbség, az ütésnek súlyosabb következményei is lehettek volna.) A jegyzőkönyvek így is megszülettek. Az újságíró riport helyett jegyzőkönyvet írt alá tanúként. Nyilvánvalóan folytatása is lesz a történteknek, de a bérház lakói addig is — szó szerint — rettegésben élnek. Nemcsak kutyatartási ügy Amit leírtam, ez ellen a rettegés ellen írom. Nem tagadom: B. Gábor s a hozzá hasonló emberek ellen írom. Ebben a társadalomban megszoktuk, hogy adunk. A világunk rendje, hogy kötelezőnek érezzük az emberséget, az emberséges gondolkodást. A társadalom természete, hogy jogokkal, rendeletekkel szabályozza a maga életét, s hogy ezeknek a jogoknak érvényt is szerezzen. Nem tudom, hogy milyen büntetést kaphat B. Gábor azért az adott pofonért, amit eltagadni aligha lehet. Nem tudom, milyen pénzbüntetés járhat az engedély nélküli állattartásért, a lakás bizonyítható rongálásáért. De hiszem, hogy megtalálható a formája annak, hogy B. Gáborra kényszerítsük a magunk alakította, a magunkért s egymásért való rendet, amelynek erejéből B. Gábor összkomfortos lakására is tellett. Primitív igazság, de valamiképpen mégis igaz: ha adunk, akkor elvenni lehet jogunk, egy viselkedést lehetetlenné tenni is lehet erőnk. S ez már nem is a kutyatartás ügye, ez már valami más. Nem húsz vagy száz család panasza, hanem sokkalta több: kötelező erkölcsi tartás. B. G.