Hajdú-Bihari Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-05 / 104. szám

BÉLYEGGYŰJTŐKNEK ,, ‘‘ o . JAPÁN FAMETSZETEK A Magyar Posta nyolc értékből álló sorozaton mutatja be a Kelet-ázsiai Mű­vészeti Múzeum legszebb japán színes fametszeteit. Az alkotások szépségét, eredeti színpompáját hűen tükröző ki­adással az első japán bélyeg kiadásának centenáriumáról és az ebből az alkalom­ból rendezett Philatokyo kiállításról em­lékezünk meg. Postánk már bemutatta a hazai és európai művészet magyar mú­zeumokban őrzött számos nagyszerű al­kotását, most szerencsés választással olyan területre vezet, ahová még a mű­vészet ismerői is ritkán kalandoznak. A japán festészet szigorú irányzatai, arisztokratikus ábrázolási módjai közül a 17. században szakadt ki az Ukiyoye fes­tőiskola (a múló élet festése) és hódítot­ta meg a mindennapok ábrázolásával a szigetország polgárait, valamint egész Európát. A bemutatott nyolc kisméretű (eredetiben ..Und kisebb 40X26 centimé­terrel. Színes fametszet könyvek, képes­lapok illusztrálására szolgál. A 40 fillé­res értéken Toyokuni egyik követőjének munkáját látjuk, amelynek elme: Séta a kertben. Toyokuni mozgalmas, túlzsúfolt kompozícióiról, rikító színeiről ismert. A bélyeg igazolja, hogy a mester stílusát sikeresen adta át tanítványának. A kö­vetkező két érték Eiscl (1764—1829) mun­kája: Gésák a csónakban, illetve képet néző nő. Eiscl alkotása a befejező cím­leten látható Sétáló nők és gyermekek c. metszet is. Munkáira a légies megjele­nésű, túl magas és túl finom női alakok jellemzőek, színösszeállítása ízléses. Az 1,50 forintos Kyonaga (1742—1815): Oiranok (festett életű nők) című alkotá­sát ábrázolja. A mester gyakran örökí­tett meg nőket, művei a kor szépség­­ideálját varázsolják elénk. A 2 forintos bélyegen ábrázolt Awabi halásznők c. metszet alkotója, a művészeti irányzat egyik kimagasló alakja, Kitagawa Uta­maro (1753—1806). Női alakjait rendkívüli finomság jellemzi, a hajlékony vonalak, a különlegesen lágy színkompozíciók mestere. A 2,50 forintos érték Harunobu (1725—1770) kezétől származó Ülő olran­t. Nevéhez fűződik a Japánban készített el­ső sokszínű fametszet. A 3 forint név­értékű címlet Hokusai (1760—1849) Rőzsét vivő leány című munkáját ábrázolja. A tárlat rajzolását európai művészektől tanulta, ugyanakkor ő volt az első japán festő, aki európai alkotókra (francia impresszionisták) hatott. Rengeteget dol­gozott, 1812—1866 között 15 kötetes rajz­­gyűjteménye jelent meg. Tőle származik a „Fuji 36 látképe”, amelyek egyike a tavaly kiadott magyar EXPO sorozat 2 forintosan is látható. A 15 forint névértékű sorozat a fest­mény bélyegek szokott méretében és szép kivitelében jelenik meg. A kere­tet és a feliratokat Bokros Ferenc gra­fikusművész tervezte. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1971. MÁJUS 5. a „Küldöttségünk elhelyezte koszo­rúját a Lenin mauzóleumon.” A programot előre ismertük, s nyilván ez volt az oka, hogy a Gar­bó-ingeket kiszorították a nyakken­dők. Ha eddig turisták, ezen a na­pon vendégek voltunk. Mi éreztük így. Valami fogalmunk már volt ar­ról, hogy mit jelent ma is a szovjet embereknek Lenin. Ahol jártunk, ahol csak megfordultunk, mindenütt találkoztunk ezzel a névvel. Ponto­san nem tudom megmondani, hogy hány helyütt, de szerte a Szovjet­unióban, mindenütt, ahol Lenin járt vagy valaha beszédet mondott, most emléktábla áll. Az emléktáb­láknál is meggyőzőbb azonban az, hogy a kongresszus lázában élő, ott jártunkkor már a tervekre figye­lő Szovjetunióban a tervek — s hadd írom így, a tervekben való hit — fedezete ma is a lenini tanítás, ma is Lenin. Minden találkozáskor, minden fo­gadáson elmondtuk, és őszintén mondtuk el, hogy különös öröm számunkra, hogy a XXIV. kongresz­­szus idején járhatunk a szovjet fő­városban. A fellobogózott város, a pirosan égő jelszavak, a gyárak, üzemek kapuján a kongresszusi vál­lalásokat és a vállalás teljesítését hírül adó dekorációk egy percre sem engedték elfelejteni ezt. Moszk­va mindig sok újságot fogyaszt, de most a hajnalban és a délután megjelenő lapokért sorban álltak az embereik. Akikkel idegenben talál­koztam, úgy mondták: történelmi kongresszus ez. A háborúban meg­rokkant idős férfi mesélte a szállo­da zuhanyozójában: — Nekem a féliában maradt oda érte. Nem itt, Varsó alatt. Én lát­tam az elpusztított szovjet városo­kat és falukat. Tanító vagyok, illet­ve voltam a nyugdíjamig. Valami­kor nem hittem, hogy megélem ezt a kort. Tudja-e vajon a világ, hogy hol járnánk mi most, ha nem jön Moszkva, Vörös tér közbe a háború? Ez a nép már több mint fél évszázada megtanulta a maga erejét. Itt történelmi a mi kongresszusunk: sohase voltak me­részebb terveink mint most, de pon­tosabbak se voltak soha a tervek. A tolmács mondta: — Magyar turista. A bácsi mondta: — Barátok nélkül szép terv se le­het. És mert az én szappanom a lefo­lyóba csúszott, kölcsönadta az övét. Mondtam: — Holnap a mauzóleumba me­gyünk. Ő elmesélte: húszéves lánya ta­valy ment férjhez. Itt Moszkvában. (Idlén kapnak lakást.) A fiatalok el­ső útja az anyakönyvi hivatalból a mauzóleumba vezetett. Később kí­sérőink elmondták: ez moszkvai szokás. Ekkor hallottam először a legkülönösebb moszkvai protekció­ról. A fiatal házasoknak joguk van megelőzni a mauzóleum előtt vára­kozó hosszú sort. Senki se haragszik érte, mondván, hogy akivel ez a nép a történelmét kezdte, azzal kezdte a ma fiatal az életét) Másnap álltunk a sorban. Hideg szél fújt. Mi, külföldiek szigorú kordonon jöttünk át. Hogy történt, hogy nem, nem tudom. Tény: egy félreérthetetlenül moszkvai sapkát viselő fiatalember és a felesége át­­lopódzott a kordonon. Közénk áll­tak. Itt valamennyit várni kellett. Megtudtuk, hogy átutazóban van­nak Moszkvában. Három órájuk van még a vonatig. Sportszerető nép a magyar. Rábe­széltük a fiatalembert, hogy tünte­tően oroszos sapkáját vegye le. Le­vette. Azt nem tudom, hogy búcsú­zásig melyik tolmácsunk súgta a magyar köszönömöt, de azzal bú­csúztak. Mi is tud­tuk már oroszul. Mond­tuk is: „druzsba”. Csodálatos varázsa van délelőt­ (Fotó: Báthory)­ tönként a Vörös térnek. A számunk­ra szinte érthetetlenül hosszú sor, a csendesen és türelmesen várako­zó emberek, a friss koszorúk gyász­nak ellentmondó szép színei, a tér szabályos kockaköveinek szabályos rendjét emberivé lágyító, tisztelgő szándék egy óriás, történelmet for­máló ember sírja előtt félreérthetet­lenül és egyértelműen a ma kö­szöntése. A szállodában a „kulcsos” nénink nagyon szeretett beszélgetni. Az sem zavarta, hogy nem értjük, amit mond. Mondta ... mondta. Szeren­csére tolmács (akkor már barátunk­ká lett egyik szovjet kísérőnk) segí­tett egy este: — Tudja, lelkecském... (az orosz klasszikusok ismerete segített meg­érteni a kifejezést, s benne a szán­dékot is), jön ide mind­enféle nép. Olyanok is jönnek, akikről én lá­tom, hogy semmit se hisznek el ne­künk. Itt vannak néhány napig, s s aki elmegy, az már szeret minket egy kicsit. Egy angol volt itt egy­szer. Neki adtam a szamovárom, s nem akarta elhinni, hogy ingyen adom. Pedig én is így, ingyen kap­tam mindent ettől a világtól. Ha ebben a pillanatban kimond­­tam volna a szót: „Lenin”, anyai puszit kaphattam volna érte. Vala­hol itt érthető: Lenin és a saját sors a szovjet ember számára elválaszt­hatatlan. Nekünk vendégeknek a koszorú­zás után a Lenin Múzeum megte­kintése szerepelt még a progra­munkban. Néhányan számolni pró­báltuk, legalább 12 nyelven beszél­tek a kísérők. Voltunk magyarok, voltak csehek, spanyolok, olaszok, németek, angolok, bolgárok... Ez csak az amit mi is tudunk. Milyen a múzeum? Azt hiszem, hogy nagyon szép. Egy-egy terem­ben legalább öt csoport volt. Impo­náló az a mód, ahogyan a múzeum munkatársai minden lehetséges em­léket összegyűjteni és rendszerezni igyekeztek. Itt dokumentum a Le­nin hajdani iskolájáról készült mai fénykép is, a ma készült rajz is. Természetesen mindezt az eredeti dokumentumokkal együtt kapja a látogató. Akarva-akaratlan életraj­zot olvas, amíg végigmegy a terme­ken. S ezért jó a kiállítás. Az élet­rajzokat tanulni s tanítani lehet. A golyóktól lyukgatott kabát, ame­lyet Lenin az ellene elkövetett me­rénylet napján viselt, nem vérfol­tokkal vall az emberi nagyságról, hanem azzal ahogyan Lenin felesé­ge a golyóütötte lyukakat bestoppol­ta s azzal, hogy Lenin később is hordta ezt a kabátot. Azt hiszem, hogy valamennyien elcsendesedtünk ezen a délelőttön. Kicsit haragudtunk a fukar időre, amely hamar továbbkergetett, de jó szívvel megbocsátottunk két úti­­társunknak akik visszaszöktek a múzeumba, hogy ottani kísérőnknek ajándékot adjanak. Az ajándék: a Szalag- és Zsinórgyár Lenin-szalaga volt. Este arról beszélgettünk, hogy lé­nyegében egy kis nép történelme, ma élt sorsa is lehet a lenini életmű folytatása. S amire napközben nem volt idő, most volt: a Lenin Múze­umból gondolatban magunkkal hoz­tuk az 1919-es Tanácsköztársaság idejéből való Lenin-dokumentumo­­kat. Lenin ismert, de most kézírás­ban is látott üzenetet. S egy kicsit — emlékként — magával hozta mindenki a saját sorsát, a saját bol­dogulásának emberi történetét is. össze kellett volna gyűjteni ta­lán minden történetet. ízelítő lenne az a mi népünk történelméből. Bartha Gábor A bérház réme Tanú voltam egy kutya ügyben őszintén megvallom, hogy na­gyon szeretem a kutyákat, s amikor panaszlevelet kaptam ebben a ku­­tyaügyben (vagy kutya ügyben), volt olyan érzésem is, hogy leg­alább annyira hibásak a panaszo­sok, mint az, akire panaszkodnak. Elindultam a levél nyomában. „Ne írjon nevet!" — Kérem, ne írjon nevet, fél­nénk, megver minket... — Én nem mondok semmit. Olyan ember, aki mindenkit agyon­­veréssel fenyeget. Terrorizálja az egész házat. — Nem merünk szólni. — A gyerekeket se lehet kien­gedni a lakásból, ha száguldozni kezd az a négy kutya. A pince tele van kutyapiszokkal. Olyan szag árad abból a lakásból, hogy az kész betegség. — Éjszaka nem lehet aludni a kutyáktól. Szóltunk, de azt mondta, hogy ha a mi gyerekeinknek szabad sírni, akkor az ő kutyái is vonít­hatnak. — Megkeseríti az örömünket, hogy itt lakhatunk. Sorolhatnám tovább a megkér­dezett panaszosok legjellemzőbb mondatait, s mind után odatehet­­ném, amire kérnek: ne írjak nevet. Idézek a panaszos leveléből: „Debrecenben a Damjanich utca 19. számú bérház földszinti lakásában lakik B. Gábor. Lakásán négy ku­tyát tart. Azokat rendőri felszólítás ellenére is, póráz nélkül, szabadon engedi. A kutyák piszkái, trágyái fertőzik a lépcsőházat, a környé­ket ...” A levélben leírják még, hogy a gyerekek félnek, hogy meg­próbáltak szép szóval hatni B. Gá­borra, de eredmény nélkül, mert a válasz mindig csak durva hang és fenyegetés volt. A bérház a társadalomé A levelet húsz család írta alá. Aligha hihető, hogy egy új, nem ré­gen átadott bérházban a lakók ösz­­szefogjanak valaki ellen, ha erre az összefogásra nincs kényszerítő okuk. Az is kiolvasható a panasz­ból, hogy az újsághoz csak a tehe­tetlenségük miatt fordultak a pana­szosok, akik belefáradtak már, hogy ügyüket mindenki meghall­gatja, de intézkedni senki se tud. Mi történt tehát eddig? A lakók szóltak a rendőrnek, de hát ez nem rendőrségi ügy. A szolgálatos rend­őr dolga legfeljebb annyi, hogy fi­gyelmezteti azt, aki póráz nélkül kutyát tart, de kutyát tartani nem bűn. S úgy se lenne belőle, ha nem üzletszerűen tartana valaki egy ál­lami bérház kiutalt lakásában ku­tyákat. A lakók panaszt tettek a DIK il­letékeseinél. Ennek a panasznak már cifrább a sorsa. Első alkalom­mal B. Gábor nem engedte be a la­kásába az Ingatlankezelő Vállalat megbízottját. (A ház gazdája az ál­lam.) A második alkalommal B. Gá­bor beengedte a DIK megbízottait, de ennek az ellenőrzésnek sajátos eredménye lett: ahogy hallottuk, B. Gábor életveszélyesen fenyeget­te a hivatalos kiküldötteket, mond­ván: „Ha nem akarják hogy man­kóval vagy hordágyon járjanak ez­után, akkor ne is jöjjenek többet.” Nyilvánvaló: B. Gábor egy lakás­­kiutalással a birtokában úgy érzi, hogy a lakás kizárólagosan az övé. Képtelen felfogni, hogy egy bérház, amelyben száz család lakik, a társa­dalom tulajdona, hogy az együttélés normáit a társadalom határozza meg, s hogy ezek a normák minden­kire, még rá is kötelezők. Szívesen idézném azt is, amit ne­kem mondott, de én is a többiek sorsára jutottam: nem engedett be a lakásába. Természetesen érdekelt, hogy milyen lehet ez a kutyate­nyésztésre berendezett másfél szo­bás lakás belülről. Árt-e a lakásnak a kutyatartás ? A két DSK-megbízott járt a la­kásban. Tőlük kérdeztem: — Milyen a lakás? — Irtózatos szag van odabent. Az előszoba tele tócsákkal. A bel­ső szobába minket se engedett be. A fal körbe le van verve, össze­­karmolászva a konyhában és az elő­szobában is. — Árt-e a lakásnak a kutyatar­tás? — Feltétlenül, a lakás állagán látszik. Mi küldtünk egy felszólítást B. Gábornak, de nem is válaszolt rá. Ugyanakkor most kértük a ta­nács egészségügyi osztályát is, hogy folytasson vizsgálatot. — Történt-e más? — Eddig ennyi. Az ügy, ez a furcsa történet már régen zajlik. Érdemes megnézni, hogy mi történhetett volna: a la­kás az állam tulajdona. A lakást — rendelet mondja ki — rendel­tetésének megfelelően szabad csak használni. A Debrecen városi Ta­nács VB 1608/1959. (II. 12.) számú rendelete szabályozza az állattartás feltételeit, lehetőségeit. A rendelet jórészt egészségügyi követelések miatt született, s egyértelműen ki­mondja : a lakásban való állattartás a lakástulajdonos engedélyéhez kötött. Ilyen engedélye B. Gábor­­nak nincs. Mindez azonban csak egy lehetőség a most már minden­képpen szükséges büntetések kisza­básához, hiszen a társadalom érté­keit rongálni, vagy ezt a rongálást tétlen tűrni nem lehet. Az albérlő egy pofont kapott Sajátos helyzet. Azon az estén, amikor B. Gábor nem engedett be a lakásába, beszéltem B. Gábor al­bérlőivel. (Családtagként jelentet­ték be őket.) Ez az este a rendőrsé­gen ért véget, mert amikor a­ főbér­­lőjével néhány napja rossz viszony­ban élő albérlő hazament, egy per­cen belül kiszédült az előre kifize­tett albérleti lakásból. A pofont, amit odabent kapott, kint hallani, nyomát a kétszeresére dagadt arcon látni lehetett. B. Gábor, aki úgy látszik, hozzászokott, hogy ügyeit a maga módján intézze, ütött. (Ket­tejük között van jó néhány súlycso­port különbség, az ütésnek súlyo­sabb következményei is lehettek volna.) A jegyzőkönyvek így is megszü­lettek. Az újságíró riport helyett jegyzőkönyvet írt alá tanúként. Nyilvánvalóan folytatása is lesz a történteknek, de a bérház lakói ad­dig is — szó szerint — rettegésben élnek. Nemcsak kutyatartási ügy Amit leírtam, ez ellen a rettegés ellen írom. Nem tagadom: B. Gá­bor s a hozzá hasonló emberek el­len írom. Ebben a társadalomban megszoktuk, hogy adunk. A vilá­gunk rendje, hogy kötelezőnek érez­zük az emberséget, az emberséges gondolkodást. A társadalom termé­szete, hogy jogokkal, rendeletekkel szabályozza a maga életét, s hogy ezeknek a jogoknak érvényt is sze­rezzen. Nem tudom, hogy milyen bünte­tést kaphat B. Gábor azért az adott pofonért, amit eltagadni aligha le­het. Nem tudom, milyen pénzbün­tetés járhat az engedély nélküli ál­lattartásért, a lakás bizonyítható rongálásáért. De hiszem, hogy meg­található a formája annak, hogy B. Gáborra kényszerítsük a magunk alakította, a magunkért s egymá­sért való rendet, amelynek erejé­ből B. Gábor összkomfortos lakásá­ra is tellett. Primitív igazság, de­­ valamiképpen mégis igaz: ha adunk, akkor elvenni lehet jogunk, egy viselkedést lehetetlenné tenni is lehet erőnk. S ez már nem is a kutyatartás ügye, ez már valami más. Nem húsz vagy száz család panasza, hanem sokkalta több: kö­telező erkölcsi tartás. B. G.

Next