Hajdú-Bihari Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)

1971-05-05 / 104. szám

Könyvek vagy poharak? Elmondom úgy, ahogy ő elmond­ta. Ha szavait nem tudom is pon­tosan visszaadni, gondolatait — remélem — igen.­­Van két éve is, hogy találkoz­tunk. Fiatal népművelő, egy kis fa­luban próbálja feleségével nem megváltani az embereket, csak segí­teni nekik, hogy jobban eligazodja­nak világunkban. Komoly, küzdeni tudó embernek ismertem mindig. Véletlenül találkoztunk a vonaton, az üdvözlésből háromórás beszélge­tés lett. Panaszok? Látszólag sem­mi. Tíz kilót hízott két év alatt, van lakásuk, most emelték a fize­tését. Látszólag, mondom, semmi.) Sok mindent nem akarok elmon­dani. Baráti beszélgetés volt. De egy mozzanatot muszáj közreadni. Nem azért, mintha általánosnak tar­tanám, hanem éppen azért, hogy figyelmeztessek általa, nehogy ál­talánossá váljon. 1. Beosztottam magamnak az életet Komolyan és konokul dolgozom. A hét minden estéjére be van tábláz­va valami komoly munka, s ha nincs más elfoglaltságom, ezzel fog­lalkozom. Folyóiratok, könyvek. Arra tanítottak a főiskolán három éven át, hogy megtanulni végleges érvénnyel semmit sem lehet. Hogy állandó szellemi készenlétben kell élnem. S állandóan pótolni azt, amit nem tudok. Állandóan, napról napra tanulni, önképzés? Az, persze. De érzem és tudom, hogy a munkám látja hasznát, nemcsak én, személyesen. Hogyan kezdjek szervezni, beszél­getni, ha magam elmaradok? Ott töltöm hát szabad estéimet az író­asztalom mellett, szigorú rend sze­rint. Olvasok, tanulok, igyekszem magamba gyűjteni, amit egy falu­ban adhat a világ könyvben, fo­lyóiratban. Sok ez, nagyon sok, né­ha alig bírok vele. De muszáj csi­nálnom. Fontos. De nem biztos, hogy megéri. Nem vagyok cinikus, kiábrándult. De azt észrevettem, hogy egy kicsit különcnek tartanak, mert könyvek mellett töltöm a szabad estéimet. És nem bor mellett, kártya mellett. Nem szeretek inni. Nincs időm arra, hogy órákon át kisebb-nagyobb tár­saságban fecséreljem a szót és az időt. Ez nem emberkerülés, nem sznobság, nem elzárkózás. Nekem csak az esték vannak arra, hogy tanuljak, hogy feldolgozzam ma­gamban a világot. Messzebb akarok látni, hogyan csináljam másként? Nappal dolgozom. Sokat. Este könyvek mellé ülök, nem a bor mellé. S mit látok? Gyakrabban kapnak dicséretet, elismerést, elő­menetelt, segítséget is azok, akik könyvek helyett terített asztalnál ülnek. Most is úgy vagyok, én is úgy vagyok,­ az urambátyám módszerrel könnyebb elintéznem valamit, mint hivatalos utakon. Tulajdonképpen nem is tudom, miért mondtam el ezt. Kérdésem sincs, tudom, hogy nekem van iga­zam. De be tudom-e bizonyítani? Lesz-e alkalmam rá, hogy bizonyít­sak? Vagy kinéznek majd éppen azért, mert íróasztalnál, könyvek között érzem jól magam? 2. Mondok egy másik példát. Gyak­ran járok be a járáshoz értekezle­tekre, tanácskozásokra. Befejezés után bemegyek a könyvtárba, köny­vesboltba, s az első vonattal me­gyek haza. Nemrég szó ért miatta. Mert sokan nem haza mennek, ha­nem valamelyik vendéglőbe vagy eszpresszóba. Leöblíteni az értekez­letet. S hogy különc vagyok, minek sietek haza, maradjak velük. Nem tehetek róla, igyekszem ha­za. A feleségemhez. Keveset va­gyunk együtt, fiatalok vagyunk, sze­retjük egymást. De hogy mondjam ezt el? Kinevetnek? Megértenek? Nem tudom. Csak furcsa dolog az, hogy nálunk akkor érzi jól magát valaki, ha pár üveg sör, bor vagy tömény erősíti a barátságot és a kapcsolatokat. Magamban fogalma­zom én ezt meg, hangosan nem mondom ki. Hiszen lehet, hogy csak az én élményem ez, csak ve­lem történik ilyesmi. Pedig szere­tem a társaságot, az embereket, sze­retek beszélgetni ... (Régen ismerem, tudom, hogy így van. Nem könyvmoly, vidám és életerős fiatalember. Akinek azon­ban igényei vannak. Látom rajta, hogy nem szívesen beszél erről, de belülről hajtja valami, hogy mond­ja el. Miért? Nem tudom.­ Tanácsot kérnék, nincs kitől. Csak magamnak tartozom számadással is, tanácsot is magam adhatok ma­gamnak. Tudom, hogy a közösség hasznát szolgálja, ha poharak he­lyett könyvek között töltöm az es­téimet. Csak félek, hogy nemsoká­ra teljesen egyedül maradok a könyvekkel. Csodabogárrá válok, szándékom ellenére. Jobb volna vajon leülni közéjük? Lehet, hogy előbbre haladnék akkor, tán már kitüntetésem is lenne. De megkeseredne a számban a bor. Attól félek, nagyon megkese­redne. Tanácsot nem kért tőlem ez a fia­talember, s én nem is tudtam vol­na mit tanácsolni neki. Magam is tapasztalom néha, hogy könnyeb­ben, gyorsabban, eredményesebben el lehet intézni valamit egy pohár itallal, három jó viccel. Urambátyá­­mosdit szeretnek még sokan játsza­ni. De nem hiszem, hogy a belső igény megerősítené ezt a tartást. Nem hiszem, hogy hosszú távon le­hetne ez így egy társadalomban, amely követelményként írja elő tagjai számára az állandó önműve­lést, belső igényességet. Ehhez pedig idő kell. S a barátságok mellett időt kell szakítani a könyvekre is. Nem új a téma, nem új a gond. S veszedelme nem kisebb, mint bár­mikor. Ha a szellemi kapcsolatokat és igényeket a bor-, meccs-, kár­tya- vagy viccbarátság váltja fel, nehéz helyzetbe kerül az önmagá­val törődő ember. Személyes isme­retségek, kapcsolatok győzhetnek még sokszor a renden, a tiszta uta­kon. De nem hiszem, hogy sokáig lehet így. A társadalom erejét fog­ja majd mutatni, ha ki tudja vetni magából ezeket a dzsentrivilágból örökölt üres kapcsolatokat. S helyé­be teszi mindenütt az elvhűségen, szellemi tartalmakon alapuló barát­ságokat, emberi közösségeket. Ahol nem tűnik különcnek egy esténként könyvek fölé görnyedő ember, ahol annak is lesz becsülete, aki szabad idejét szereti a családjával tölteni. S esetleg elkerüli az asztaltársasá­gokat. Nem mintha lebecsülné őket, nem mintha elítélné őket. Csak azért, mert neki más igényei van­nak. S abban is reménykedem, hogy még perifériális esetként sem for­dulhat elő sokáig, hogy valaki e más igényei, belső igényei miatt hátrányba kerüljön, illetve előny­be az, aki szeret fizetni és vicceket mesélni. És aki csak ezt szeret. S hogy miért és miben remény­kedem? A kor követelményeiben. A szá­raz ritmusában. A szocializmus iga­zi igényrendszerében. Hogy ezek szép és távoli elvek? Hogy közben a valóság más arcot is mutat? Igaz ez is. De miért él­nénk, ha nem hinnénk a jövendő­ben? Bényei József Népdalvetélkedő Püspökladányban A Püspökladányhoz és környékéhez kapcsolódó népdalkultúra haladó hagyo­mányainak ápolása, valamint az itt élő népdalt kedvelő és népi hangszeren ját­szani tudó emberek - és csoportok - fel­kutatása és megismertetése céljából a Püspökladány nagyközségi Tanács végre­hajtó bizottsága, a KISZ járási bizottsá­ga és a járási művelődési központ „Fel­szállott a páva” címmel népdal- és nép­zenei vetélkedőt rendezett. A vetélkedőre a járásból 124 verseny­ző nevezett be. Az előzsűrizések alkalmá­val 34 szólista, illetve csoport felelt meg a követelményeknek, akik részvételével május 2-án rendezték meg a döntőt a Püspökladányi Járási Művelődési Köz­pontban. A jól szervezett vetélkedőn Dienes Gyöngyi, a püspökladányi Karacs Fe­renc Gimnázium tanulója, a Vegyesipari Vállalat püspökladányi gombüzemének női kara és Perei János püspökladányi versenyző szerepelt a legjobban. Az első 15 helyezett az állami, társadalmi szer­vek, tsz-ek, a területi tsz-szövetség, az ÁFÉSZ-igazgatóság által felajánlott érté­kes tárgyjutalomban, illetve pénzjutalom­ban részesült. telefonkultÚM Bell és Puskás Tivadar áldása csörög. Leemelem a kagylót, és meleg-barna hangon lehelem: - Halló. Tessék. Itt. . . Rám reccsen egy hideg­kék hang: - Adja Dezsőt ! Én: Bocsánatot kérek, engedje meg, hogy köszön­jek . . . .: Adja Dezsőt! Nem érti? Én: Értem, kérem. Jó napot kivártok.. . . ö: Mi van? Én: Mondom, jó napot kívánok, és szabadna kér­deznem, kivel beszélek? Én Őszi vagyok. No, nem „az!" az Őszi, csak Kis Oszkár. ö: Mit beszél annyit? Dezsőt kértem, és kész■ Adja vagy nem adja? Én: Adnám, kérem, de bocsásson meg nem tudom, ki az a Dezső, továbbá nem tudom, ön kicsoda, továbbá ha megtudnám, hogy kit is kell a tele­fonhoz kérnem, le kellene menni érte a földszintre, ezt nagyon szívesen meg­tenném, tehát szívességet tennék önnek, kedves is­meretlen, ha.. . 1. köszönne 2. bemutatkozna 3. pontos információt adna 4. emberszámba ven­ne .. . 6: Hülye! Én: Valóban. Hogy nem tettem le a kagylót az el­ső pillanatban. NLJ (Szép beszéd, s ami még ennél is több.) A magyar nyelv hete után az elmúlt héten a rádió már csönde­sebben, de talán még bensősége­sebben hívta fel a figyelmet a nyelvkultúránkra. Ebben az alkal­mi kampányban nem kis szerepet játszottak a megyénkbeli fiatalok is. Azt hiszem, egy héttel az esemé­nyek után is érdemes elgondolkoz­ni arról, hogy a „Riporter kereste­tik” utolsó s alighanem legszínvo­nalasabb elődöntőjéből miért éppen a nyíregyházi kislány és a két deb­receni fiatalember jutott a másnapi tévéfordulóba. Kétségkívül színezi a képet hogy a 18 esztendős Oltvá­nyi Tamás egyszerűen csak tehetsé­ges riporterjelölt, aki kellő művelt­ség — egyetemi tanulmányok és kérdező rutin — megszerzése után akár kitűnő riporter is lehet. Ám a győztes L. Nagy Katalin és a har­madik helyezett O Orbán Péter sike­rében az is közrejátszott, hogy mindketten szépen beszélnek. Ez persze nem csoda, hiszen nyolc—tíz éves irodalmi színpadi múlttal di­csekedhetnek. Ennyi idő alatt pedig annyira kifejlődhetett beszédkultú­rájuk, hogy most, a vetélkedő során a szóformálással alig kellett törőd­niük, s felszabaduló energiájukat a tartalmi és tartamas feladatok meg­oldására fordíthatták. Valami ilyesmire gondolhatott a vasárnap délelőtti érdeklődő a „Szóljatok, szép szavak!” egri elő­döntőjének hallgatása közben is. Igaz a rádióban szereplő fiatalok­nak csaknem mindegyike szépen be­szélt, az előbbi különbségtétel te­hát aligha lehetséges. Az országos döntőbe mégis Kertész László haj­dúböszörményi tanítványai jutot­tak. Bartók-műsoruk ugyanis nem­csak időszerű témaválasztásukról, nemcsak fejlett beszédkultúrájuk­ról, hanem a rádióban különösen ki­fejező együttes teljesítményükről is árulkodott. (Kurázsi mama elköszön.) Lehet-e egy órában érzékeltetni azt az ezer­színű jelenséget, akit Kiss Manyi­nak hívtak? Sajnos, a­­ múlt időn már semmi sem változtat, de a hangláda arra mindenképpen alkal­mas, hogy ezt a nagyszerű művészt megidézze. Élvezhettük, hogyan ké­pes maradéktalanul azonosulnia a paraszti asszonyléttel, ízelítőt kap­tunk az elmúlt évek egyik legna­gyobb tragikájának színpadi szere­peiből, s újra ismerkedhettünk ösz­­szehasonlíthatatlan egyéniségével. Ebből a valóban változatos összeál­lításból csupán a hangjátékokat sikerre vivő rádiószínész hiányzott. S­­hogy miért? Attól tartok, azért, mert egy órában lehetetlen érzékel­tetni azt az ezerszínű jelenséget, akit Kiss Manyinak hívtak. („A sebek nehezen gyógyultak be.”) Ahogy az egyik szemtanú el­mondta, a magyar rádió 1945. má­jus elsején egy szardíniás doboz és két drót felhasználásával kezdte meg újra adását. A kis túlzás jelzi a nekilendülés nehézségeit, de Ter­­tinszky Edit koridéző vállalkozásá­nak buktatóit is. Nos, a „Műsor­­mozaik” című műsor a negyedszá­zad­ előtti nekilendülés légkörét hi­telesen érzékeltette, s a buktatókat többnyire elkerülte. Az összeállító jól mutatta be, hogy az idő tájt a rádiósok legfontosabb feladatuknak a háborús sokk ellensúlyozását tar­tották. Ennek érdekében a nemes szórakoztatásra törekedtek. Ehhez a törekvéshez képest azonban mintha egy kicsit komorabbra hangszerelt műsort követhettünk volna figye­lemmel. Zöldi László Tar Zoltán kiállítása Leninvárosban Sikeres balmazújvárosi gyűjteményes kiállítása után ma, május 5-én este 18 órakor újra kiállítása nyílik Tar Zoltán debreceni festőművész­nek. Ez alkalommal a leninvárosi Derkovits Gyula művelődési központ ad helyet a gyűjteményes anyagnak, amelyben olajképek, gouache, ak­­varell és pasztell technikával készült alkotások szerepelnek. A tárlatot ma este Leninvárosban dr. Kurucz Albert, a Debreceni Tanítóképző In­tézet igazgatóhelyettese nyitja meg. Képünkön a kiállítás egyik alkotása: FALUSI ESTE. Megjelent az alföld májusi száma Szabolcs-Szatmár megyei képzőművé­szek alkotásai illusztrálják az Alföld má­jusi számát. A folyóirat ezzel is reprezen­tálni kívánja, hogy nemcsak Hajdú-Bi­har, hanem az egész Alföld szellemi fó­ruma kíván lenni. Pál Gyula, Z. Szalay Pál, Boross Géza, Berecz András, Huszár István, Koncz Zoltán, Soltész Albert Nagy Mihály, Margittai Jenő, Tőkey Péter és Kerülő Ferenc alkotásaihoz Mu­raközi Ágota tanulmánya ad kulcsot a szabolcs-szatmári képzőművészetről. A folyóirat szépirodalmi anyagából kiemelkedik Fábián Zoltánnak A kamé­leon című kisregénye, amelynek befeje­ző részét közli a folyóirat. Rákosy Ger­gely Erős küzdelem című elbeszélése mel­lett olvashatjuk Dénes Zsófia emlékezé­sét Ady Endre Margita-eposzának hősnő­­­jére, Veszi Margitra. A költészet ez alkalommal is gazda­gon képviseltetett a folyóiratban. Olvas­hatjuk az egy éve elhunyt debreceni poé­ta, Pákozdy Ferenc hátrahagyott versei­nek egy csokrát,­ s két versével emléke­zik a folyóirat az egykori debreceni köl­tőre, Asztalos Sándorra. Kiss Benedek, Tóth Éva, Álmos István versei mellett több költeményt publikál e számban Kiss Tamás Debrecenben élő költő is. önálló rovattal áldozott a folyóirat Bartók Béla emlékének, születése 90. év­fordulója alkalmából. Haits Géza él­ményportrét írt a nagy zeneszerzőről, míg Demény János „Ma embere” címmel gondolatait adja közre Bartók emléksorai­nak keletkezéséről. Az Eszmecsere rovatban jelent meg Bényei Miklós tanulmánya a párizsi kom­­mün debreceni visszhangjáról. Egykori lapok cikkeit dolgozza fel, s bizonyítja azt a fokozott figyelmet, amelyet a sajtó Debrecenben is tanúsított a francia ese­mények iránt. A Tanulmány rovat közli Baránszky Jób László írását Jékely Zoltán lírájá­ról, aki sajátos képviselője a késői Nyu­gat intellektuális töltésű lírájának. Rendkívül gazdag ez alkalommal az Alföld Könyvek között című rovata. Tanulmány értékű ismertetést írt Pilinsz­ky János összegyűjtött verseiről Fülöp László és Buda Ferencről - új kötete megjelenése kapcsán - Bata Imre, Licht­­mann Tamás Karinthy Ferenc új mű­veiről írt kritikát, Cynd­ter Károly pedig a Romániában élő Panek Zoltán Mély­repülés című kötetét elemzi. Rónay Lász­ló írt Iszlai Zoltán Lármafa című verses­kötetéről. Görömbei András három ta­nulmánykötettel foglalkozik (Merin: Hu­szadik századi művészportrék, Bretter György: Vágyak, emberek, istenek és Tőzsér Árpád: Az irodalom valósága). A könyvek érdekességét növeli, hogy a határainkon kívül élő magyar nyelvű irodalom szellemi képét is megrajzolhat­juk belőlük. Kiséry Pál Szeli Zsuzsa Vál­ság és regény című tanulmánykötetéről, Kun András Bori Imrének, a jugoszláviai magyar nyelvű irodalom egyik legizgal­masabb alakjának új könyvéről érteke­zik, amelyben a szerző a magyar avant­­garde történetének első szakaszát tárja fel. Gazdag a Figyelő rovat is. Bényei Jó­zsef a Csokonai Színház Brecht-bemuta­­tójáról, Kovács Kálmán Marc Mihály új képeiről, Ablonczy László Illyés Gyu­la új drámájának bemutatójáról, Balogh László Kner Imre levelezéséről, Dankó Imre Tüskés Tibor pécsi irodalomtörté­netéről, Sápi Lajos pedig régi debreceni színészarcképekről írt érdekes cikket. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1971. MÁJUS 5.

Next