Hajdú-Bihari Napló, 1971. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1971-05-05 / 104. szám
Könyvek vagy poharak? Elmondom úgy, ahogy ő elmondta. Ha szavait nem tudom is pontosan visszaadni, gondolatait — remélem — igen.Van két éve is, hogy találkoztunk. Fiatal népművelő, egy kis faluban próbálja feleségével nem megváltani az embereket, csak segíteni nekik, hogy jobban eligazodjanak világunkban. Komoly, küzdeni tudó embernek ismertem mindig. Véletlenül találkoztunk a vonaton, az üdvözlésből háromórás beszélgetés lett. Panaszok? Látszólag semmi. Tíz kilót hízott két év alatt, van lakásuk, most emelték a fizetését. Látszólag, mondom, semmi.) Sok mindent nem akarok elmondani. Baráti beszélgetés volt. De egy mozzanatot muszáj közreadni. Nem azért, mintha általánosnak tartanám, hanem éppen azért, hogy figyelmeztessek általa, nehogy általánossá váljon. 1. Beosztottam magamnak az életet Komolyan és konokul dolgozom. A hét minden estéjére be van táblázva valami komoly munka, s ha nincs más elfoglaltságom, ezzel foglalkozom. Folyóiratok, könyvek. Arra tanítottak a főiskolán három éven át, hogy megtanulni végleges érvénnyel semmit sem lehet. Hogy állandó szellemi készenlétben kell élnem. S állandóan pótolni azt, amit nem tudok. Állandóan, napról napra tanulni, önképzés? Az, persze. De érzem és tudom, hogy a munkám látja hasznát, nemcsak én, személyesen. Hogyan kezdjek szervezni, beszélgetni, ha magam elmaradok? Ott töltöm hát szabad estéimet az íróasztalom mellett, szigorú rend szerint. Olvasok, tanulok, igyekszem magamba gyűjteni, amit egy faluban adhat a világ könyvben, folyóiratban. Sok ez, nagyon sok, néha alig bírok vele. De muszáj csinálnom. Fontos. De nem biztos, hogy megéri. Nem vagyok cinikus, kiábrándult. De azt észrevettem, hogy egy kicsit különcnek tartanak, mert könyvek mellett töltöm a szabad estéimet. És nem bor mellett, kártya mellett. Nem szeretek inni. Nincs időm arra, hogy órákon át kisebb-nagyobb társaságban fecséreljem a szót és az időt. Ez nem emberkerülés, nem sznobság, nem elzárkózás. Nekem csak az esték vannak arra, hogy tanuljak, hogy feldolgozzam magamban a világot. Messzebb akarok látni, hogyan csináljam másként? Nappal dolgozom. Sokat. Este könyvek mellé ülök, nem a bor mellé. S mit látok? Gyakrabban kapnak dicséretet, elismerést, előmenetelt, segítséget is azok, akik könyvek helyett terített asztalnál ülnek. Most is úgy vagyok, én is úgy vagyok, az urambátyám módszerrel könnyebb elintéznem valamit, mint hivatalos utakon. Tulajdonképpen nem is tudom, miért mondtam el ezt. Kérdésem sincs, tudom, hogy nekem van igazam. De be tudom-e bizonyítani? Lesz-e alkalmam rá, hogy bizonyítsak? Vagy kinéznek majd éppen azért, mert íróasztalnál, könyvek között érzem jól magam? 2. Mondok egy másik példát. Gyakran járok be a járáshoz értekezletekre, tanácskozásokra. Befejezés után bemegyek a könyvtárba, könyvesboltba, s az első vonattal megyek haza. Nemrég szó ért miatta. Mert sokan nem haza mennek, hanem valamelyik vendéglőbe vagy eszpresszóba. Leöblíteni az értekezletet. S hogy különc vagyok, minek sietek haza, maradjak velük. Nem tehetek róla, igyekszem haza. A feleségemhez. Keveset vagyunk együtt, fiatalok vagyunk, szeretjük egymást. De hogy mondjam ezt el? Kinevetnek? Megértenek? Nem tudom. Csak furcsa dolog az, hogy nálunk akkor érzi jól magát valaki, ha pár üveg sör, bor vagy tömény erősíti a barátságot és a kapcsolatokat. Magamban fogalmazom én ezt meg, hangosan nem mondom ki. Hiszen lehet, hogy csak az én élményem ez, csak velem történik ilyesmi. Pedig szeretem a társaságot, az embereket, szeretek beszélgetni ... (Régen ismerem, tudom, hogy így van. Nem könyvmoly, vidám és életerős fiatalember. Akinek azonban igényei vannak. Látom rajta, hogy nem szívesen beszél erről, de belülről hajtja valami, hogy mondja el. Miért? Nem tudom. Tanácsot kérnék, nincs kitől. Csak magamnak tartozom számadással is, tanácsot is magam adhatok magamnak. Tudom, hogy a közösség hasznát szolgálja, ha poharak helyett könyvek között töltöm az estéimet. Csak félek, hogy nemsokára teljesen egyedül maradok a könyvekkel. Csodabogárrá válok, szándékom ellenére. Jobb volna vajon leülni közéjük? Lehet, hogy előbbre haladnék akkor, tán már kitüntetésem is lenne. De megkeseredne a számban a bor. Attól félek, nagyon megkeseredne. Tanácsot nem kért tőlem ez a fiatalember, s én nem is tudtam volna mit tanácsolni neki. Magam is tapasztalom néha, hogy könnyebben, gyorsabban, eredményesebben el lehet intézni valamit egy pohár itallal, három jó viccel. Urambátyámosdit szeretnek még sokan játszani. De nem hiszem, hogy a belső igény megerősítené ezt a tartást. Nem hiszem, hogy hosszú távon lehetne ez így egy társadalomban, amely követelményként írja elő tagjai számára az állandó önművelést, belső igényességet. Ehhez pedig idő kell. S a barátságok mellett időt kell szakítani a könyvekre is. Nem új a téma, nem új a gond. S veszedelme nem kisebb, mint bármikor. Ha a szellemi kapcsolatokat és igényeket a bor-, meccs-, kártya- vagy viccbarátság váltja fel, nehéz helyzetbe kerül az önmagával törődő ember. Személyes ismeretségek, kapcsolatok győzhetnek még sokszor a renden, a tiszta utakon. De nem hiszem, hogy sokáig lehet így. A társadalom erejét fogja majd mutatni, ha ki tudja vetni magából ezeket a dzsentrivilágból örökölt üres kapcsolatokat. S helyébe teszi mindenütt az elvhűségen, szellemi tartalmakon alapuló barátságokat, emberi közösségeket. Ahol nem tűnik különcnek egy esténként könyvek fölé görnyedő ember, ahol annak is lesz becsülete, aki szabad idejét szereti a családjával tölteni. S esetleg elkerüli az asztaltársaságokat. Nem mintha lebecsülné őket, nem mintha elítélné őket. Csak azért, mert neki más igényei vannak. S abban is reménykedem, hogy még perifériális esetként sem fordulhat elő sokáig, hogy valaki e más igényei, belső igényei miatt hátrányba kerüljön, illetve előnybe az, aki szeret fizetni és vicceket mesélni. És aki csak ezt szeret. S hogy miért és miben reménykedem? A kor követelményeiben. A száraz ritmusában. A szocializmus igazi igényrendszerében. Hogy ezek szép és távoli elvek? Hogy közben a valóság más arcot is mutat? Igaz ez is. De miért élnénk, ha nem hinnénk a jövendőben? Bényei József Népdalvetélkedő Püspökladányban A Püspökladányhoz és környékéhez kapcsolódó népdalkultúra haladó hagyományainak ápolása, valamint az itt élő népdalt kedvelő és népi hangszeren játszani tudó emberek - és csoportok - felkutatása és megismertetése céljából a Püspökladány nagyközségi Tanács végrehajtó bizottsága, a KISZ járási bizottsága és a járási művelődési központ „Felszállott a páva” címmel népdal- és népzenei vetélkedőt rendezett. A vetélkedőre a járásból 124 versenyző nevezett be. Az előzsűrizések alkalmával 34 szólista, illetve csoport felelt meg a követelményeknek, akik részvételével május 2-án rendezték meg a döntőt a Püspökladányi Járási Művelődési Központban. A jól szervezett vetélkedőn Dienes Gyöngyi, a püspökladányi Karacs Ferenc Gimnázium tanulója, a Vegyesipari Vállalat püspökladányi gombüzemének női kara és Perei János püspökladányi versenyző szerepelt a legjobban. Az első 15 helyezett az állami, társadalmi szervek, tsz-ek, a területi tsz-szövetség, az ÁFÉSZ-igazgatóság által felajánlott értékes tárgyjutalomban, illetve pénzjutalomban részesült. telefonkultÚM Bell és Puskás Tivadar áldása csörög. Leemelem a kagylót, és meleg-barna hangon lehelem: - Halló. Tessék. Itt. . . Rám reccsen egy hidegkék hang: - Adja Dezsőt ! Én: Bocsánatot kérek, engedje meg, hogy köszönjek . . . .: Adja Dezsőt! Nem érti? Én: Értem, kérem. Jó napot kivártok.. . . ö: Mi van? Én: Mondom, jó napot kívánok, és szabadna kérdeznem, kivel beszélek? Én Őszi vagyok. No, nem „az!" az Őszi, csak Kis Oszkár. ö: Mit beszél annyit? Dezsőt kértem, és kész■ Adja vagy nem adja? Én: Adnám, kérem, de bocsásson meg nem tudom, ki az a Dezső, továbbá nem tudom, ön kicsoda, továbbá ha megtudnám, hogy kit is kell a telefonhoz kérnem, le kellene menni érte a földszintre, ezt nagyon szívesen megtenném, tehát szívességet tennék önnek, kedves ismeretlen, ha.. . 1. köszönne 2. bemutatkozna 3. pontos információt adna 4. emberszámba venne .. . 6: Hülye! Én: Valóban. Hogy nem tettem le a kagylót az első pillanatban. NLJ (Szép beszéd, s ami még ennél is több.) A magyar nyelv hete után az elmúlt héten a rádió már csöndesebben, de talán még bensőségesebben hívta fel a figyelmet a nyelvkultúránkra. Ebben az alkalmi kampányban nem kis szerepet játszottak a megyénkbeli fiatalok is. Azt hiszem, egy héttel az események után is érdemes elgondolkozni arról, hogy a „Riporter kerestetik” utolsó s alighanem legszínvonalasabb elődöntőjéből miért éppen a nyíregyházi kislány és a két debreceni fiatalember jutott a másnapi tévéfordulóba. Kétségkívül színezi a képet hogy a 18 esztendős Oltványi Tamás egyszerűen csak tehetséges riporterjelölt, aki kellő műveltség — egyetemi tanulmányok és kérdező rutin — megszerzése után akár kitűnő riporter is lehet. Ám a győztes L. Nagy Katalin és a harmadik helyezett O Orbán Péter sikerében az is közrejátszott, hogy mindketten szépen beszélnek. Ez persze nem csoda, hiszen nyolc—tíz éves irodalmi színpadi múlttal dicsekedhetnek. Ennyi idő alatt pedig annyira kifejlődhetett beszédkultúrájuk, hogy most, a vetélkedő során a szóformálással alig kellett törődniük, s felszabaduló energiájukat a tartalmi és tartamas feladatok megoldására fordíthatták. Valami ilyesmire gondolhatott a vasárnap délelőtti érdeklődő a „Szóljatok, szép szavak!” egri elődöntőjének hallgatása közben is. Igaz a rádióban szereplő fiataloknak csaknem mindegyike szépen beszélt, az előbbi különbségtétel tehát aligha lehetséges. Az országos döntőbe mégis Kertész László hajdúböszörményi tanítványai jutottak. Bartók-műsoruk ugyanis nemcsak időszerű témaválasztásukról, nemcsak fejlett beszédkultúrájukról, hanem a rádióban különösen kifejező együttes teljesítményükről is árulkodott. (Kurázsi mama elköszön.) Lehet-e egy órában érzékeltetni azt az ezerszínű jelenséget, akit Kiss Manyinak hívtak? Sajnos, a múlt időn már semmi sem változtat, de a hangláda arra mindenképpen alkalmas, hogy ezt a nagyszerű művészt megidézze. Élvezhettük, hogyan képes maradéktalanul azonosulnia a paraszti asszonyléttel, ízelítőt kaptunk az elmúlt évek egyik legnagyobb tragikájának színpadi szerepeiből, s újra ismerkedhettünk öszszehasonlíthatatlan egyéniségével. Ebből a valóban változatos összeállításból csupán a hangjátékokat sikerre vivő rádiószínész hiányzott. Shogy miért? Attól tartok, azért, mert egy órában lehetetlen érzékeltetni azt az ezerszínű jelenséget, akit Kiss Manyinak hívtak. („A sebek nehezen gyógyultak be.”) Ahogy az egyik szemtanú elmondta, a magyar rádió 1945. május elsején egy szardíniás doboz és két drót felhasználásával kezdte meg újra adását. A kis túlzás jelzi a nekilendülés nehézségeit, de Tertinszky Edit koridéző vállalkozásának buktatóit is. Nos, a „Műsormozaik” című műsor a negyedszázad előtti nekilendülés légkörét hitelesen érzékeltette, s a buktatókat többnyire elkerülte. Az összeállító jól mutatta be, hogy az idő tájt a rádiósok legfontosabb feladatuknak a háborús sokk ellensúlyozását tartották. Ennek érdekében a nemes szórakoztatásra törekedtek. Ehhez a törekvéshez képest azonban mintha egy kicsit komorabbra hangszerelt műsort követhettünk volna figyelemmel. Zöldi László Tar Zoltán kiállítása Leninvárosban Sikeres balmazújvárosi gyűjteményes kiállítása után ma, május 5-én este 18 órakor újra kiállítása nyílik Tar Zoltán debreceni festőművésznek. Ez alkalommal a leninvárosi Derkovits Gyula művelődési központ ad helyet a gyűjteményes anyagnak, amelyben olajképek, gouache, akvarell és pasztell technikával készült alkotások szerepelnek. A tárlatot ma este Leninvárosban dr. Kurucz Albert, a Debreceni Tanítóképző Intézet igazgatóhelyettese nyitja meg. Képünkön a kiállítás egyik alkotása: FALUSI ESTE. Megjelent az alföld májusi száma Szabolcs-Szatmár megyei képzőművészek alkotásai illusztrálják az Alföld májusi számát. A folyóirat ezzel is reprezentálni kívánja, hogy nemcsak Hajdú-Bihar, hanem az egész Alföld szellemi fóruma kíván lenni. Pál Gyula, Z. Szalay Pál, Boross Géza, Berecz András, Huszár István, Koncz Zoltán, Soltész Albert Nagy Mihály, Margittai Jenő, Tőkey Péter és Kerülő Ferenc alkotásaihoz Muraközi Ágota tanulmánya ad kulcsot a szabolcs-szatmári képzőművészetről. A folyóirat szépirodalmi anyagából kiemelkedik Fábián Zoltánnak A kaméleon című kisregénye, amelynek befejező részét közli a folyóirat. Rákosy Gergely Erős küzdelem című elbeszélése mellett olvashatjuk Dénes Zsófia emlékezését Ady Endre Margita-eposzának hősnőjére, Veszi Margitra. A költészet ez alkalommal is gazdagon képviseltetett a folyóiratban. Olvashatjuk az egy éve elhunyt debreceni poéta, Pákozdy Ferenc hátrahagyott verseinek egy csokrát, s két versével emlékezik a folyóirat az egykori debreceni költőre, Asztalos Sándorra. Kiss Benedek, Tóth Éva, Álmos István versei mellett több költeményt publikál e számban Kiss Tamás Debrecenben élő költő is. önálló rovattal áldozott a folyóirat Bartók Béla emlékének, születése 90. évfordulója alkalmából. Haits Géza élményportrét írt a nagy zeneszerzőről, míg Demény János „Ma embere” címmel gondolatait adja közre Bartók emléksorainak keletkezéséről. Az Eszmecsere rovatban jelent meg Bényei Miklós tanulmánya a párizsi kommün debreceni visszhangjáról. Egykori lapok cikkeit dolgozza fel, s bizonyítja azt a fokozott figyelmet, amelyet a sajtó Debrecenben is tanúsított a francia események iránt. A Tanulmány rovat közli Baránszky Jób László írását Jékely Zoltán lírájáról, aki sajátos képviselője a késői Nyugat intellektuális töltésű lírájának. Rendkívül gazdag ez alkalommal az Alföld Könyvek között című rovata. Tanulmány értékű ismertetést írt Pilinszky János összegyűjtött verseiről Fülöp László és Buda Ferencről - új kötete megjelenése kapcsán - Bata Imre, Lichtmann Tamás Karinthy Ferenc új műveiről írt kritikát, Cyndter Károly pedig a Romániában élő Panek Zoltán Mélyrepülés című kötetét elemzi. Rónay László írt Iszlai Zoltán Lármafa című verseskötetéről. Görömbei András három tanulmánykötettel foglalkozik (Merin: Huszadik századi művészportrék, Bretter György: Vágyak, emberek, istenek és Tőzsér Árpád: Az irodalom valósága). A könyvek érdekességét növeli, hogy a határainkon kívül élő magyar nyelvű irodalom szellemi képét is megrajzolhatjuk belőlük. Kiséry Pál Szeli Zsuzsa Válság és regény című tanulmánykötetéről, Kun András Bori Imrének, a jugoszláviai magyar nyelvű irodalom egyik legizgalmasabb alakjának új könyvéről értekezik, amelyben a szerző a magyar avantgarde történetének első szakaszát tárja fel. Gazdag a Figyelő rovat is. Bényei József a Csokonai Színház Brecht-bemutatójáról, Kovács Kálmán Marc Mihály új képeiről, Ablonczy László Illyés Gyula új drámájának bemutatójáról, Balogh László Kner Imre levelezéséről, Dankó Imre Tüskés Tibor pécsi irodalomtörténetéről, Sápi Lajos pedig régi debreceni színészarcképekről írt érdekes cikket. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1971. MÁJUS 5.