Hajdú-Bihari Napló, 1971. augusztus (28. évfolyam, 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
Közelebb egymáshoz Az MSZMP politikájában mindig jelentőségének megfelelő helyet kapott a munkás-paraszt szövetség fejlesztése, erősítése. Ma már évtizedek tapasztalatai igazolják, hogy akkor szilárd a munkásosztály hatalma, akkor sikeres a szocialista társadalom építése, amikor a párt olyan politikát folytat, amely erősíti a munkás-paraszt szövetséget, s amely egyaránt kedvező a munkásosztálynak és a parasztságnak. A munkás-paraszt szövetség fejlesztése azonban nem csupán deklarációk kérdése, hanem „Tudnunk kell, ... hogy a munkás-paraszt szövetség erősítése nemcsak szándékon és politikai kijelentésen múlik, hanem mindenekelőtt népgazdaságunk arányos fejlesztésének megfelelő gazdaságpolitikát is kíván, és a két alapvető dolgozó osztály érdekeinek helyes összehangolását követeli meg..olvashatjuk a IX. kongresszus anyagában. A termelőszövetkezetek fellendítésére tett intézkedések egyfelől a munkások, a városi lakosság ellátásának megjavítását eredményezi, másfelől a parasztság életszínvonalát növeli, ily módon döntő feltételei a munkás-paraszt szövetség további erősítésének. A szocialista útra lépett mezőgazdaság tízéves fejlődése bizonyítja, hogy a termelés fejlesztésére fordított milliárdok jól gyümölcsöztek. A mezőgazdasági termelés növekedési üteme meggyorsult, a munka termelékenysége jelentősen emelkedett. A mezőgazdaság évről-évre egyre több élelmiszert, nyersanyagot bocsát a népgazdaság rendelkezésére. Ugyanakkor a termelőszövetkezetek megerősödése, a nagyüzemi termelés, a közös munka színvonalának az emelkedése növelte a parasztság jövedelmét, javította életkörülményeit. A valóság tényei arról győzik meg a munkások többségét, hogy az MSZMP agrárpolitikája helyes, eredményes politika. Egyaránt jól szolgálja a parasztság, a munkások, az egész társadalom érdekét. Helyenként azonban találkozhatunk még ma is meg nem értéssel, azzal, hogy a munkás-paraszt szövetség erősítését célzó politikát helytelenül értelmezve, annak csak egyik oldalát figyelembe véve „parasztpolitikának” minősítik. A kivételeket általánosítva néha azt állítják, hogy a parasztok életszínvonala már jóval meghaladta a munkások életszínvonalát, hogy a parasztság életkörülményeinek a javítása a munkásosztály rovására történik. Mi hát az igazság? A párt és a kormány célkitűzéseinek megfelelően: parasztság és ezen belül a tsztagság jövedelmei az utóbbi tíz évben valamivel gyorsabban emelkedtek, mint a munkás- és alkalmazotti jövedelmek. Míg a munkások és alkalmazottak reáljövedelmei 1960 és 1970 között 55 százalékkal emelkedtek, a paraszti reáljövedelmek 65 százalékkal nőttek. A paraszti jövedelmek növekedése főképp a harmadik ötéves terv időszakában gyorsult fel, amikoris a munkás- és alkalmazotti jövedelmek 33 százalékkal, a paraszti jövedelmek pedig 43 százalékkal haladták meg az 1965. évi színvonalat. Tekintve, hogy 1965-ben a paraszti reáljövedelem mintegy 18 százalékkal maradt el a munkásokétól, ezzel jelentős részben megvalósult a IX. kongresszusnak az a célkitűzése, hogy „A következő években jelentékeny lépéseket teszünk azért, hogy a parasztság életszínvonalát és ellátottságát tovább közelítsük a munkásosztályéhoz”. A paraszti jövedelmek vizsgálatánál azt is számításba kell venni, hogy jelenleg 1,7—1,8 millió ember olyan kettős jövedelmű családban él, amelyekben a jövedelmek egyaránt származnak az iparban, illetve a mezőgazdaságban végzett munkából. Ez rendkívül megnehezíti a tisztán mezőgazdaságból származó paraszti jövedelmek megállapítását. A közvélemény pedig általában az ilyen kettős, általában az átlagosnál magasabb jövedelemmel rendelkező családok helyzetéből ítél. A jövedelmek növekedése egyébként is csak egyik — igaz legfontosabb — összetevője az életszínvonalnak. Számításba kell vennünk azt is, hogy a kiegyenlítődés elsősorban a reáljövedelem szintjében következett be. Közismert, hogy az életszínvonalnak még számos olyan tényezője van, ami a faluban, a mezőgazdaságban még ma is lényegesen kedvezőtlenebb, mint a városban vagy a népgazdaság más területein. A termelőszövetkezeti parasztság jövedelmének gyorsabb ütemnövekedését, természetesen segítették a termelőszövetkezetek megszilárdítására, önálló vállalatszerű gazdálkodásának megteremtésére hozott intézkedések. De az is tagadhatatlan tény, hogy a gyorsabb növekedés anyagi forrását, éppen ezeknek az intézkedéseknek a nyomán javuló gazdasági eredmények alapozták meg. Tehát a parasztság jövedelemnövekedése nem a munkásosztály rovására végrehajtott jövedelemátcsoportosításból fakadt, hanem a mezőgazdaság gabonában, húsban, gyümölcsben, zöldségben is lemérhető teljesítményének, s ami ezzel együtt járt, a közös és háztáji gazdaságban ledolgozott munkaidő növekedéséből. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek bruttó termelési értéke folyó áron számolva 1968-ban 50, 1969-ben pedig 73 százalékkal emelkedett, s volt magasabb mint 1965-ben. Ebben az időszakban a termelőszövetkezetek bruttó jövedelme évi átlagban 15 százalékkal, részesedési alapjuk mintegy 11 százalékkal, fejlesztési alapjuk pedig 25 százalékkal emelkedett. Az egy dolgozó tag által teljesített 10 órás munkanapok száma 1965-ben átlagosan 188, 1968-ban 221, 1969-ben 214 nap volt. Mezőgazdaságunk szocialista átszervezése óta hatalmas mennyiségi és minőségi átalakuláson ment keresztül. A kisparaszti termelőeszközöket fokozatosan és gyorsuló ütemben váltják fel a korszerű nagyüzemi termelőeszközök. Mindez azzal a következménnyel jár, hogy a mezőgazdaság termelési költségeiben évről évre növekvő részt képvisel, az ipari eredetű eszközökre, gépekre, vegyszerekre és más termékekre fordított összeg. Jellemzően szemlélteti ezt, hogy 1960-ban még a mezőgazdaság anyagi ráfordításainak csak 34 százaléka volt ipari eredetű, 1970-ben már elérte az 55 százalékot. Ezzel együtt egyre jobban terjed a mezőgazdaságban is az iparszerű termelés. Mindezekből következik, hogy a mezőgazdasági termelés növekedésének, az önköltség s az árak kedvező alakulásának alapvető feltétele, hogy a mezőgazdaság korszerű, jó minőségű és olcsó termelőeszközöket kapjon. Ez pedig elsősorban az iparon múlik, az ipari munkások teljesítményétől, munkájuk minőségétől függ. A korszerű, gazdaságosan alkalmazható, olcsó ipari termékek megalapozzák a mezőgazdasági termelés növelését, amely nem kizárólag paraszti, hanem elsőrendű munkásérdek is, hiszen a munkások kiadásainak csaknem a felét teszik ki az élelmiszer-vásárlásra fordított öszszegek. A mezőgazdaság a IV. ötéves tervben ismét jelentőset lép előre. Közelebb kerül egymáshoz a falu és a város. Tovább folytatódik a kiegyenlítődés a paraszti és az ipari munka és az életkörülmények között. Ez a kiegyenlítődés mindkét dolgozó osztály érdekeit és életszínvonalának emelését egyaránt szolgálja. Dankovits László Jegyzet Időhiány Megnőtt a vezetők jogköre, felelőssége, s megnőtt az anyagi elismerés mértéke is. A kérdésre: könnyű-e a vezetőknek? — rendkívül nehéz a válasz. Az azonban már elöljáróban is megállapítható, hogy a vezetői tevékenység megítélésének és honorálásának is csak egy dolog képezheti az alapját, s ez a végzett munka, illetve annak eredményessége. A vezető: szakember, politikus, pszichológus, menedzser egyszemélyben. Tíz igazgatót kérdeztem meg: mire lenne az adott körülmények között a legnagyobb szüksége? És heten azt válaszolták: több időre. Az időhiány, agyonhajszolt, s ezek függvényében a gyakorta tapasztalható felületesség ma gazdaságunk egyik legnagyobb problémája. A megnövekedett követelmények, új feladatok — mint amilyen az öt évre szóló tervek, illetve kollektív szerződések elkészítése volt —, sok mindent indokolnak, de az is egyre nyilvánvalóbb, hogy ma még a legtöbb helyen nem értékelik eléggé a vezetők idejét. Tucatnyi meghívó hever mindennap az igazgatói asztalokon, s e meghívók egy része egészen kiskaliberű rendezvényre szól. S mégis: menni kell. Menni kell, mert nálunk ilyenek a hagyományok, szokások. Az igazgató ilyenkor alig több reprezentatív személynél, aki egyik protokolláris ügy után a másikat bonyolítja. Ha egy vállalathoz vendég érkezik, feltétlenül bekívánkozik — s be is viszik — az igazgatóhoz, legyen bármilyen célzatú is jövetele. Mindenki az eredményességről beszél, a gazdaságosságról, e téren még sincs semmiféle mérce. Mi volt ennek vagy annak a rendezvénynek, összejövetelnek, látogatásnak az eredménye? Mit profitált ebből a gyár, a vállalat? — Semmit? Akkor nem lett volna szabad részt venni rajta, időt áldozni rá. A vezetés színvonala mindent eldönthet. A most elkészült negyedik ötéves tervek például jórészt a vezetők produktumai. Bátorság, fantázia, informáltság kellett elkészítésükhöz. A tét óriási. A jövőbe kellett látni, nagy pontossággal meghatározni, miből mennyi kell öt év után, s mit mennyiért lehet, illetve szabad előállítani? Ahol a vezetés hivatása magaslatán állt, s megfelelő időt is szentelhetett e munka elvégzésére, ott valószínű, hogy zavartalan és egyenletes lesz a fejlődés. Ahol nem ... — nos hát ott mindenki saját kárán tapasztalja majd, milyen nagy a szerepük és felelősségük napjainkban a vezetőknek. Gazdálkodásunk soha nem látott változások időszakát él. Ma még számos vonatkozásban egymás mellett van a régi és az új, almechanizmus megszokásai nap mint nap összeütköznek a reform új szellemű megoldásaival, s ebben a bonyolult helyzetben szinte minden azon múlik, hogy foglal állást az illetékes vezető. A ny® és egyértelmű állásfoglalás pedig sohasem könnyű. Békés Sándor Huszonötéves a Forint Negyedszázados a második világháború utáni időszak magyar valutája, a Forint. 1946. augusztus 1-én a sikeres valutareform véget vetett a pénz történetében példátlan inflációnak. A pengő teljesen elértéktelenedett, mint pénz megszűnt funkcionálni, s ez alapjában veszélyeztette a háborús romokban heverő magyar gazdaság újjáépítését. Ilyen körülmények között a gazdaság helyreállításának, a termelés megszervezésének nélkülözhetetlen feltétele volt a stabilizáció, az értékálló valuta megteremtése. 1946. augusztus elsején nemcsak az új magyar valuta született meg, a stabilizációhoz kapcsolódó új árak az akkori politikai és gazdasági adottságoknak megfelelő elosztási viszonyokat is meghatározták. Az infláció kényszerítő hatása miatt olyan időpontban került sor a valutareformra, amikor annak jónéhány fontos feltétele hiányzott. 1946-ban a termelés még nem érte el a háború előtti szint 50 százalékát sem, az alacsony nemzeti jövedelem csak alacsony kereseti viszonyokra adott reális lehetőséget. A stabilizáció messzemenően sikeresnek bizonyult, meggyorsította a gazdaság újjáépítését, az ipar termelése és az ország nemzeti jövedelme néhány esztendőn belül elérte, sőt némileg meghaladta a háború előtti szintet. Ebben az időpontban — 1948—1949 táján — elvben és gyakorlatban egyaránt mód lett volna az értékarányos árrendszer kialakítására, a forint pénzfunkcióinak fokozottabb érvényesítésére. Az ötvenes évek gazdaságpolitikája, figyelmen kívül hagyva a gazdasági egyensúly, valamint a tervszerű és arányos fejlesztés követelményeit, az iparosítás meggyorsítására törekedtt, s ez a forint vásárlóerejének alakulására is kedvezőtlenül hatott. 1950-ig a fogyasztói árszint minimális mértékben emelkedett. Ettől kezdve azonban gyorsan nőtt az áruhiány, tehát az aránytalanság, a vásárlóerő és az árualap között. Az egyoldalú gazdaságpolitikának ezt a következményét az 1951. évi általános ár- és béremelés kívánta kiküszöbölni. E két intézkedés tulajdonképpen a valuta újólagos stabilizációját jelentette, és mégpedig az 1950. évinél kb. 70 százalékkal magasabb fogyasztói árszinten. Más fogalmazásban: a fogyasztói forint vásárlóereje az ötvenes évek első esztendőiben igen nagy mértékben csökkent. Gazdaságpolitikánk a hatvanas évek elejétől előbb a mezőgazdaságban, majd 1968 óta a gazdaság minden ágazatában hasznosítja az áru- és pénzviszonyok gazdaságszervező erejét. A vállalati önállóság pénzügyi vonatkozásban nemcsak azt jelenti, hogy a bevételeknek fedezniök kell a kiadásokat, ideértve az állammal szembeni adókötelezettségeket és a bankhiteleket, kamatokat is, hanem azt is, hogy minden gazdasági történés, folyamat elindítója a pénz, a forint. A forint nem konvertibilis valuta, s így az iránta való nemzetközi bizalom nem mérhető az árfolyam alakulásával. Közvetett módon ez a bizalom Magyarország nemzetközi hitelképességében tükröződik. Számos bizonyítéka van annak, hogy hitelképességünk jó, nincsenek törlesztési, fizetési nehézségeink. Mindennek „aranyfedezete” a gazdaság kiegyensúlyozott fejlődése, növekvő exportképessége. A fogyasztói forintról szólva utaltunk annak értékveszteségére. A gazdaságirányítás reformja során a hatósági árrendszert, vegyes árrendszer váltotta fel; mind a termelés, mind a fogyasztás szférájában egymás mellett alkalmazzuk a fix, a maximált, a korlátozottan változtatható és a szabad árakat. Jogosan vethető fel az a kérdés, vajon ebben a korábbinál kötetlenebb árrendszerben nem romlik-e majd az árszint növekedése következtében a forint stabilitása, értéke? Nos, éppen a forint negyedszázada tanúskodik arról, hogy a valutaértékekre ható árstabilitás nem az ármechanizmustól és az árrendszertől, hanem elsősorban a gazdaság arányos és egészséges fejlődésétől függ. Az árstabilitást egyensúlyi zavarok esetén — gondoljunk az ötvenes évek elejére — a fix árrendszer sem biztosítja. Az árstabilitás a gazdaságpolitika hatáskörébe tartozik. Más kérdés, hogy nincs és nem is lehetséges abszolút értelemben vett árstabilitás, mert gyorsul a műszaki fejlődés, a termelés és a fogyasztás struktúrája folyamatosan változik, az utóbbiban állandóan növekszik a tartós fogyasztási cikkek aránya. Mindennek figyelembe vételével irrealitás a valuta értékállandóságáról, abszolút árstabilitásról beszélni. A józan gazdaságpolitikának csak az lehet a törekvése, hogy alapvető céljaival — pl. életszínvonal-növelés, gazdaságfejlesztés — összhangban alakítsa, befolyásolja a valuta értékének alakulását és az árszínvonalat. A forint iránti belső bizalom erőteljes dokumentuma a lakosság takarékbetétállománya, amely a legutóbbi tervidőszakban is megkétszereződött, több mint 42 milliárdra nőtt. Nagy eredményeket hozó, de gondoktól sem mentes negyedszázad valutája a forint. Megalapozta a háborúban súlyos károkat szenvedett és szétzilált magyar gazdaság újjáépítését és konszolidálását, segítette a szocialista gazdaság építésének minden fázisát és folyamatát, az utóbbi években pedig a gazdaságirányítási rendszer fejlesztésének lett nélkülözhetetlen eszköze. Garamvölgyi István na aa ■ ■ na ■ ■ ÚTKÖZBEN nekünk ilyenkor... Kép: végtelennek tűnik a napsütötte táj. Az útmenti fák levelei fátyolosak a portól. Délidő. A július szinte izzik. Két idős ember húzódott a néhány méternyi árnyékba. Ég a száraz gally, a tűzben egyenletesen pirul a szalonna. Az ebédhez, a kendőbe csavart kenyérhez. — Itt is főz? — Nehéz ám kapálni éhen. A kenyeret pirító asszony a monostorpályi termelőszövetkezet földjén kapál. Hajdú Györgyné. — Hánykor kezdett? — Nyolckor. — Meddig dolgozik? — Este nyolcig. — Hánykor kell? — Négykor. A jószág miatt, meg hát otthon is van mit csinálni. — És ha hazaér? — Otthon a jószág, meg a munka, ami várja az asszonyt. — Nagy a meleg... — Szépek a földek. Így jó. Egy eső jöhetne... — Nem fáradt? — Nekünk ilyen a nyár... Józsi bácsi, a hatvankilencéves monostorpályi kerülő, aki csak pár szóra pihent meg a tűznél, kint töltötte az éjszakát is. A káposztát őrizte. Most rábólint: — Arany a nyár idén. — Mély lélegzetet vesz, s kilép az árnyékból az égető napsütésbe. — Kerülni kell a táblát, hitvány ember, ha lopni akarna... *** Gondoljunk rájuk, ha szidjuk a kánikulát. — ha — (Fotó: Iklódy) aa ■■ aa ■ a aa aa aa aa aa aa aa aa aa aa aa aa aa aa aa aa aa IVIIIIIIIIIIIIIIIIIiailBIIIIIIIIIIIMIIIRI amiiaaiiiPiiiiPiMnaimiaimminMiai ■ iiiaiiiiiaiiiiiiPiiuaiaiaaiiiiiaiiaaiaiiaaaiiiBBiiiiiapiiniiiiiiinaBiiiaiiiH BBB8BBaaBaBaBBSSBaBB*aaBaBaaaBaaaBasBBaaftaaaa«aaa*aaaaBaaaBaaaBBBaaaaBBaaaaaaaaB ■ ■iBBaBBiiBBBaBiaBBBBBiiBiBiBBaiBaaBiBiaaBaaiiaiaaiaftrfiBaBiaiBiaaiaiBaaaaiaaBBBiiaiBBiaiaiiaRiBBaiMiBRiBaBaaiBiiimiaaiBBBiiiiiaiaaa BaRaRaRIRiaRIIIBIBRRIIBaRIIBBRBaiBRlIBBBRIBBaRBRRiaBBRRRHBaiRIIRBBRBRBBBRBBBRBBBBJiaBBBBRaRBBRBBBaBBIIBRRaRaRRBRIBRBIIIBRRRBBBBBiaBaBR BB HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1971. AUGUSZTUS 1.