Hajdú-Bihari Napló, 1971. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1971-09-01 / 205. szám
SZEPTEMBER,1971 Minden hajdan volt diák úgy van a szeptemberi csengővel, mint a nyugdíjba vonult huszárló a trombitahanggal. Elnézést a frivol hasonlatért, dehát a múlt bennem is ott toporzékol, s talán nem egyedül vagyok, aki felkapja a fejét, s odafigyel az emlékeinkben doboló indulók hangjára. De ha ezeket elmosta volna is az idő, van épp elég figyelmeztető momentum, amelyik arra int: itt van a szeptember, kezdődik az iskola. Tegnap, tegnapelőtt már olyan volt a lakásunk, mint hangyaboly. Szólt a csengő — ez még nem a szeptemberi, csak az előszobái —, s a feleségem tanítványai egymásnak adták a kilincset. Negyedikes osztálya van, most fognak érettségizni, ők is, mint már annyi sokan, az én szemem előtt is nőttek nagy lányokká, fiúkká. A nyár szintén emelt rajtuk még pár centit, s most már a fiatalság olyan szép és teljes bennük, ahogy az csak tizennyolc éves korban lehet. Honnan jönnek, hova mennek? Most már ők is ott vannak a sor közepén, szívük dobbanásában mindennél jobban egybekeveredik mindaz, ami vágy, álom s remény. Az élet nekik még végtelen ereszalja, üres és beépítetlen fecskefészekhelyekkel, s azt majd nekik kell saját mérnöki munkájukkal megtervezni s felépíteni. Vérük édessége, verejtékük gyöngycseppjei kellenek majd hozzá, s akkor is még mind-mind milyen törékeny! őket azonban még nem ez foglalkoztatja. Igaz, a jövő, a feladat már néha-néha idesajog, a nyár azonban még olyan szép volt, hogy annak barna zománcát az arcuk szinte megszázszorozza. Beszélgetnek, s hagyom őket, hogy megannyi élményüket kicsi viteljék. Inkább eljövök ide, ebbe a kis zugba, s leülök az írógép mellé, hogy róluk kopogjak. S ahogy a szeptemberi közelségen tűnődök, képeslapokat látok az íróasztalomon, ők küldték. Csak forgatnom kell és szinte térképet tudok rajzolni arról, hogy hol, s merre jártak. Jöttek képeslapok Bulgáriából, Olaszországból, az NDK-ból, Romániából meg szerte a haza tájairól. A vonalak persze leginkább a Balaton körül szaporodnak, s jó érzéssel nyugtázom, hogy ezek a gyerekek kipihenten, jól megerősödve indulhatnak az új tanévnek. Dehát az életnek nemcsak fényei vannak. Mert bárhogyan csillognak is a nyári örömök, egy-két gond máris előreveti árnyékát. Mondják, hogy egyik osztálytársukat nem vették fel a kollégiumba. Vidéki gyerek — szülei tsz-tagok —, s most választhat a bejárás nem éppen ideális lehetősége vagy más megoldás között. Már öten-hatan is járják a várost, hogy albérletet keressenek neki. Megindító az a tüsténkedés, ahogyan segíteni akarnak. Lehet, hogy akad albérlet végül, de megoldás-e az? Jobb híján mindenesetre. De? S a kérdőjelre mit tudnék válaszolni. Három évi kollégiumi bentlakás után nehéz lesz megszokni a bejárás vagy az albérlet viszontagságait. S nehéz lesz megszokni éppen negyedikben, amikor minden percre szükség van. Mert ez az év már nemcsak az érettségi éve. A jövő alapozása is. Az egyetemi felvétel nagyon is elérhető közelségbe kúszott, s a nagy versenyben hogyan fogja majd ilyen körülmények közt megállni a helyét? Aztán a múltjában mégiscsak ott kísért mindaz, amit mostanában hátrányos helyzettel szoktak minősíteni. Persze most veszem észre, hogy bármennyire kerülgetem is a problémát, végül mégiscsak meg kell kérdeznem: miért nem kollégista már éppen a legfontosabb esztendőben. Hát ennek is megvan a maga története. Tavaly, egy szombat este „italosan” ment haza a kollégiumba. Hogy történt, mint történt, nem kutattam, azonban azt mégiscsak el kell mondanom, hogy ebben az egész dologban talán nem is ő volt igazában a vétkes. Mindenesetre a büntetést megkapta, s jogosan kapta meg. Egy kérdőjelem viszont még mindig van: arányban van-e a büntetés az elkövetett tettel? Nem túl szigorú-e az ítélet, nem lehetett volna várakozási időt adni, feltételeket szabni? Az alkohol jelenléte sajnos iskoláink életébe is belopakszik. Nem véletlenül. A társadalomban ugyanis úgy vagyunk, hogy nincsenek szigorúan elzárt, elkülönített területek. Életünk nyitott valóság, s még korosztályonként sem tudunk úgy különválni, hogy azt mondhatnánk: eddig tart a felnőttek, eddig a fiatalok s eddig a gyerekek záróvonala. Az érintkezés természetes és szükséges, s ez minden konzekvenciával érvényesül. A jó példa ugyanúgy elvégzi a maga hódításait, mint a rossz. Ha tehát fontosnak tartjuk az egyiket, figyelnünk kell a másikra is. Már csak a tanulság kedvéért is. Van annak már jó néhány éve, hogy bejött hozzám egy tanéi ismerősöm. Együtt jártunk középiskolába, az egyetemet is ugyanabban az évben végeztük, szóval közelről és jól ismerem. Remek állása volt Debrecenben, középiskolában tanított. S aztán nála is jött egy nagy kanyar. Diákjait vitte kirándulni, s hogy, hogy nem, berúgott velük. Fegyelmi lett a dologból, s neki távoznia kellett az iskolából. Jogosait? A döntés igazságát ő sem vitatta, de hozzátette: ha mindenkinél s minden esetben megtartanánk ezt a szigorúságot, ugyan mi lenne? Igaz, vannak területek, ahol egy jottányi engedékenységnek sincs helye. Ilyen a pedagógia is. Csakhogy társadalmi méretekben mi nem gyámolítjuk saját példánkkal ezt az igazságosságot. Sőt. Sok esetben még provokáljuk is a közvéleményt tettünkkel, magatartásunkkal bizonyítván, hogy ugyanabból a szájból lehet hideget is, meleget is fújni. Bár még távol vagyunk tőle, de következtetéseiben talán idevág az alábbi példa: a szalagavatókon mindig vitatéma, hogy legyen-e alkohol vagy ne legyen. Persze még ott is és akkor is van, ahol azt mondják, hogy ne legyen, valamilyen rejtett hasadékon beszivárog. S ha már ott van, akkor az alkohol el is fogy, s ha már elfogyott, akkor annak szemmel látható jelei vannak. S mit csináljon a diák, aki a pillanatnyi élmény varázsában amúgyis mámoros állapotban van? Ha nem is nyúl a pohár után, de a példát megjegyzi. S legyint magában, hogy ugyan kérem: prédikáljuk a vizet, s iszuk a bort. Vagy a sört, esetleg a pálinkát, ami aztán végülis egyre megy, mert következményeiben ugyanazt az állapotot produkálja. A tanulságot nem először fogalmazzuk meg. A szeptemberi csengőszónál azonban érdemes volna egyszer megfogadnunk: a mi példánk egyszer életre kel fiainkban, leányainkban. Az alkohol sajnos nem egy család életében teremtett már mohácsi vészt, pedig hát mibe kerülne egy kis önmegtartóztatás? S hogy a fiatalság milyen hűen utánozza az előtte járó felnőtteket, arra elegendő egy-egy húsvét hétfői hangulatkép. Szomorú és sokszor kiábrándító ez a kép, de a bennünk lappangó farizeus minden esetben felmentést ad. Ilyeneket: egyszer van egy évben locsolódás, egyszer van szalagtűrés, egyszer születésnap, s miközben az egyszeri helyzeteket mentegetjük, észre se vesszük, hogy ezek aztán szinte már egymáshoz érnek, s benne vagyunk abban a szorítóban, ahol a helyzet nemegyszer konockauttol bennünket. Persze most veszem észre, hogy hamis hangok keveredtek ebbe a szeptemberi csengőszóba. Holott az általánosítható valóság mégsem ez. Mert hadd folytassam csak ott, ahol érkeztem. Csengetnek megint, s még egy diák érkezik. De ő már a volt diák rangjával állít be a hirtelen összeverődött kis kollektívába, s hozza két tündéri szép gyerekét is, akik szintén készülnek a szeptemberi csengőszóra. A feleségem fényképalbumot vesz elő, s mutatja a mostani tanítványainak: ők voltak — mutat az egykori tanítványra — akiket először érettségiztettem. A tablón csupa ismerős arc. S a csupa ismerős arc még nem is olyan régen az iskolapadokban ragyogott vagy felhősödött a diákélet szeszélyes időjárása szerint. 1958-ban érettségiztek, három évvel ezelőtt volt a tízéves találkozójuk. Ott voltam köztük, s ma már ha találkozom velük, gyerekeikkel mennek az iskola felé. A lányom akkor született, mikor elsősök voltak, s már ő is érettségizik két év múlva. Megy az idő? Berzsenyivel szólván: a szárnyas idő hirtelen elrepül. De ami állandóságot, s a pedagógusnak naponkénti hitet, megújulást ad, az a szeptemberi újrakezdés. Mert a gyerekek nőnek, okosodnak s holnap, holnapután már csak a tablókép árulkodik gyermekségükről egy-egy albumba bezárva. A pedagógus, aki benne él a tanítás gyakorlatában, szinte négyévenként gyarapítja a gyűjteményét. Észre sem veszi, s generációk nőnek fel a keze alatt,, s a legtöbb, ami jutalomként megmarad: a hűség. Az a kettős kötésű érzelem, amely szívünket emlékekkel, arcokkal népesíti be. A diák—tanár viszonynak van egy szívbe markoló igazsága. Mert ki annak a megmondhatója, hogy egyegy mai diák neve holnap mit fémjelez? Mert sejtette-e Kincs Gyula Zilahon, hogy a valamelyik pad zugában megbúvó Ady Endre egyszer majd az örök élet ragyogását záporozza rá is meg a zilahi iskolára is? Hogyan is írta néhány évtized távolából az egykori tanítvány? „Zilahra menjen ez a félig síró — Félig vidor ének. — Vén, kóbor diák küldi könnyek könnyek között — Az ősi scola magiszterének.” Igen, sok esetben könnyeink is odaperegnek üzeneteinkhez. Otthon nekem is van egy Radnóti-kötetem. Semetkay Józseftől, osztályfőnökömtől kaptam. S milyen pedagógiai tapintattal! Már egyetemi hallgató voltam, amikor egy-egy vakációmon meglátogattam a jó magyartanáromat, öreg volt már s beteges, s ahogy ott ültünk a lombjait pergető almafák alatt, nagy tűnődéseink közepette egyszer csak kihozott a könyvtárából egy Radnóti-kötetet. Azt a kiadást, amelyik elsőként jelent meg a felszabadulás után — már benne a Tajtékos ég gyönyörű verseivel —, s azt mondta: tudom, te szereted a verseket. Legyen a tied, én már úgyis az égi bibliotékában olvasgatok nemsokára. Egy év múlva temettük, s azóta a síron már jó néhány szeptember idézte a régi időket. A szeptemberi csengőszóra nemcsak az iskolák népesednek be. Benépesedik a mi szívünk is, gondolatban megyünk az iskola felé s arra gondolunk, ha még egyszer újra lehetne kezdeni... Boda István A pokolnyitó nap... Egy barátom akkor született. Addigra Hitler már bekebelezte Ausztriát, feldarabolta Csehszlovákiát, és amit megkívánt ebből az országból is, azt is a Német Birodalom részévé tette, s ezen a napon Lengyelország is arra ébredt, hogy nyugalma nincs többé. Néhány hónappal később már sok kisebb európai ország függetlenségét tiporta sárba a hitleri horda. A „Blitzkrieg”-től harsogott Európa, s úgy tűnt, a világ nem tud ellenállni. A nyugati hatalmak sorra üzentek hadat, a hadiállapot formálisan meg is volt, csak épp a logikus következmény, a szükséges erők mozgósítása maradt el, s a halál nyugodtan aratott. Mondom, a barátom akkor született, ő is sírt az élet első pillanatában, s akkor talán senki sem gondolt arra, hogy néhány száz kilométerrel arrébb sok-sok gyermek sír, és sok-sok gyermek nem üdvözölhette a világot, az életet. S ma már egyre kevesebbet beszélünk róla, sőt sokan vannak, akik kifejezetten idegesek lesznek, ha szóba kerül ez a nap a maga valóságában, iszonytató emlékeivel egyetemben. Barátom ma ünnepli 32. születésnapját. A világ ma emlékszik arra a napra, amikor a halál aratni kezdett, és 52 millió embert ragadott magával, százmillióknak okozva soha nem gyógyuló, fájdalmas sebet, sebeket. Emlékeznek, akik emlékezni tudnak. Csak a túlélőknek adatik meg mindig ez a lehetőség, és lelkiismeretüktől függően élnek vele vagy sem. És egyre kevesebben vannak, akik még emlékeznek a 32 évvel ezelőtti szeptember 1-re. A rádió megszakította adását, és bejelentette, hogy a III. Német Birodalom győzelmes csapatai ellenállás nélkül nyomulnak előre lengyel földön. Barátom apja, fia születésének napján nem tudott örülni. Sírt, elszorult a torka, és félni kezdett ... ott a szülőszoba előtt. Féltette a néhány pillanata világra jött fiát, féltette önmagát. Jogos volt a félelme. Akkor látta a fiát, még két évig dédelgethette. Legközelebb aztán csak akkor, amikor a fiú már hétéves volt. Csodálkozott a fiú, csodálta utódját az apa. Hónapok, évek kellettek, hogy megbarátkozzanak egymással. Hónapok, évek kellettek ahhoz, hogy az apából apa, a fiúból fiú legyen. Ez volt 1939. szeptember 1. egyenes következménye barátom életében. Van ebben valami különleges? Van ebben valami furcsa? Ők voltak az egyetlenek? Nem. Sajnos nem. És ma? Barátomnak háromszoba-összkomfortja van. Két gyermeke. Négyezer forintot keres. Jó felesége. Apja, aki megjárta a poklok poklát, még hetven körüli, de lelkében százéves. Már felnőtt, országot, világot épít az a nemzedék is, amelyik a háború utolsó napján született. Lassan nyugdíjas lesz minden tagja annak a nemzedéknek, amelyik harminckét éve elkezdte járni a poklok poklát. És lassan kihuny, kihagy az emlékezet is. Csak az írott szó, a könyvtárak, a sárguló újságlapok, fényképek őrzik ennek a napnak hiteles emlékét. De így van rendjén. Európa földjén akkor kezdődött a legpusztítóbb háború. Nagy a remény bennünk, hogy egyben a legutolsó is volt. Több mint negyed százada nem dörgött a fegyver, nem hullott bomba a vén kontinensen. S ebben van érdeme barátomnak is, aki a pokolnyitó napon született, van érdemük idősebbeknek is, fiatalabbaknak is. De legtöbb érdemük azoknak van, akik felvették a harcot a fenevad ellen, s le is győzték. Akik akkor meghaltak vagy akik azóta gyászolják szeretteiket. Élünk. És emlékezzünk, hogy élhessünk. Szöllősy Tibor Export Törökországba is A debreceni építőgépgyár eredményei és feladatai A napokban termelési tanácskozást tartottak az Építőgépgyártó Vállalat debreceni üzemében, ahol a gyár kollektívája az eddigi eredmények alapján megvitatta a jövőbeli tennivalókat — írja tudósítónk, Kiss Endre. A gyár féléves bevételi tervét 101,3 százalékra teljesítette, de az ütemes tervteljesítéssel kapcsolatban még van tennivaló. Az üzem jelenlegi profilja 50 százalékban, gépgyártás, 50 százalékban pedig alkatrészgyártás. Több kiemelt kormányberuházáshoz készítenek gépeket ez évijén is, így például a Szegedi Házgyár részére szállítószalag-hidakat, a Lábatlani Cement- és Mészmű részére kötélpályaállványokat, adagoló- és egyéb berendezéseket. Német szabadalom alapján kiemelt feladatként készítették az Egri Téglagyár részére a Keller-léc elnevezésű fontos segédeszközt. A gyár exporttervét is teljesítette az első félévben: többek között habarcsszivattyút, betonvasoggót exportált más szocialista országokba. Egy törökországi cement- és mészmű részére különböző berendezéseket szállítottak. A gyáregység IV. ötéves tervéről is szó esett tanácskozáson. A lehetőségekhez képest tovább fejlődik az üzem, az árbevételi terv például évente 5-6 százalékos növekedést irányoz elő. És ami a dolgozókat különösen érdekli: a tervezett kiosztható nyereség átlagosan 26 nap) bérnek felel meg, ebből 16 nap év végi, 10 nap pedig évközbeni részesedés lesz. ! MEGNYÍLT A SILVANUS SZÁLLODA. A Pannónia Szálloda és Vendéglátóipari Vállalat megnyitotta Visegrádon, a Nagyvillám hegyen új szállodáját, a Hotel Silvanust. A 204 ágyas, étteremmel, eszpresszóval és bisztróval felszerelt hotel elsőnek a vadászati világkiállítás vendégeit fogadja. Képünkön: A Hotel Silvanus látképe. (MTI-fotó : Bara István felv.—KS) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1971. SZEPTEMBER 1.