Hajdú-Bihari Napló, 1972. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-16 / 13. szám
Taar Ferenc Sírkő pántlikával Ősbemutató a Hungária Kamaraszínházban Hercegkút nemrégen lett község, s ezzel együtt kapta meg a temetkezési jogot is. Vezetői minden alkalmat meg akarnak ragadni, hogy a községet gyorsan fejleszthessék. Ennek érdekében határozták el, hogy az első halottat díszpompával fogják eltemetni. Mindezt természetesen nem egészen önzetlenül tennék. Tervük az, hogy a temetésre meghívják mindazokat, akiktől a község fejlesztése ügyében remélhetnek valamit, és a temetés után, „a csigaleves és a sült tyúk között” előadják a felső szervek képviselőinek, mire lenne legsürgősebben szükségük. Tapasztalták már ugyanis, hogy ilyen körülmények között adakozóbbak a megye, a minisztériumok képviselői. Aztán, az egyik nyári napon „megszületik az első halott”, akiről azonban mindenki tudja, hogy nem érdemel dísztemetést. A váratlan fordulat indítja el a bonyodalmat, amely sok mulatságos helyzeten keresztül vezet el odáig, hogy a hercegkútiak emberségből hogyan vizsgázhatnak. Ez a groteszk ötlet szolgál a színpadi játék alapjául, s ad alkalmat az írónak arra, hogy közéletünk nem egy fonákságára irányítja a figyelmet. Ez a Sírkő pántlikával komikus vonulata. Gyorsan hozzá kell tenni azonban, hogy Hercegkút lakói és vezetői jószándékú, sőt becsületes emberek. Nem akarnak semmi roszszat, senki nem akar egyéni hasznot húzni az ötlet kivitelezéséből, kifejezetten a közösség érdekében folyamodnak a furfangos megoldáshoz. Kétségtelen, hogy jogtalan előnyhöz akarnak jutni, de mások is így csinálják, fel kell venniük azt a harcmodort, amit rájuk kényszerítenek a körülmények. Egyéni hibáik vannak, de ezek sem munkálnak a közösség ellenében. Van azonban a darabnak és a játéknak egy másik vonulata is, amely ugyancsak korproblémára utal. Felgyorsult életünk, mindennapi rohanásaink következményeiről van szó. Arról, hogy csaknem teljes egészében egyedekre bomlott társadalomban élünk, nem tudunk egymásról semmit, nem érünk rá egymásra figyelni, valamennyien egy nagy gépezet tagjaivá váltunk, amit már nem is mi irányítunk, hanem az hajszol bennünket nap nap után. S csak akkor döbbenünk meg egy-egy csodálkozás erejéig, amikor a közvetlen közelünkben tragédia történik. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez az életforma kizárólag a városra jellemző, pedig a falusi ember életét sem hagyja érintetlenül, legalábbis egy bizonyos rétegét nem. Ennek a problémának a megjelenítése okozza a darab másik fordulatát, s ez a fordulat ad alkalmat arra, hogy a hercegkútiak magatartása azt az ideális helyzetet példázza, ami nélkül nem valósíthatók meg közösségi érdekű, humánus társadalmunk ideáljai. Emelkedett gondolkozásuk, emberségük vállalása — hibáikkal,tévedéseikkel együtt — ebbe az irányba mutat. A darab címe alatt a következő műfaji meghatározás szerepel: tragikomédia. Lehetne arról vitatkozni, hogy valóban tragikomédiát írt-e Taar Ferenc, mint ahogy a darab műfaji elődei után is nyomozhatnánk, kimutatva, hogy már a középkorban is születtek olyan színpadi játékok, melyekkel némi rokonságba hozható. Mindez azonban nem vezetne messzire, mint ahogy egyáltalán nem bizonyos az sem, hogy műfaji példaképek lebegtek volna az író szeme előtt, amikor a darab megírásához fogott. Taar Ferenc az élet, mai életünk jelenségeire épít és alkotja meg azt a modellt, amely bizonyos értelemben általánosításokra ad alkalmat és lehetőséget. Taar Ferenc a Sírkő pántlikával című, a Hungária Kamaraszínházban most bemutatott színpadi játékát rádiójátékból írta. A rádiójáték sikere ösztönözte arra, hogy a darabban rejlő színpadi és társadalmi érvényű mondanivalót részletesebben kibontsa. Ennek a ténynek nem lenne jelentősége akkor, ha a színpadi változat nem hordozná magán az eredeti mű meghatározó jegyeit, a szerző hangjátékírói mentalitását. Ez a meghatározottság, a didaktikus tételesség vállalása, a figurák tipikus vonásainak előtérbe állítása az egyéniekkel szemben, a groteszk alapötletből következő szatirikus hangnem; körülbelül ezekből az elemekből épül fel a darab. A rádiójáték hatása különösképpen a cselekménybonyolításból és a párbeszédek minőségéből derül ki. Párbeszédei erőteljesebbek, mint a színpadi szituációk. A szerző arra törekedett, hogy a társadalmi érvényű mondanivaló közlését a szórakoztatás, mindenekelőtt a humor eszközeivel oldja meg. A kettő ötvözése különösen az előadás első részében sikerült jól, amíg el nem érkezik a cselekmény a tragikus fordulatig. Itt a darab kizökkenti a nézőt az eredeti, az addig felépített hangulatból, és ellenkező hangvételűvé válik. A befejezés előtt tesz még ugyan néhány kísérletet arra, hogy eredeti medrébe kanyarodjon vissza, de végül is melodramatikus befejezéshez jut el. Stílustörés? Nem erről, hanem inkább arról van szó, hogy az előzőekben felvázolt kétféle mondanivaló — a közösség érdekében kigondolt furfangos terv, majd később a tragikus fordulat — a nem figyelünk egymásra gondolata — kétféle hangvételt követel. Az első a frappánsabb, az eredetibb, de hatásában a másik sem marad el az elsőtől. A kérdés inkább az, hogy szükség van-e a tragikus hangvételű rész beiktatására. Nélküle talán egyértelműbb lett volna a szatirikus hangvétel, a társadalom jobbításának rokonszenves igénye. A közönségsiker minden esetre a darab jelenlegi formájával is a szerzőt igazolja. A darab jellege a megszokottól eltérő játékstílust kívánt a színház művészeitől. Szituációinak nem atmoszféráját, hanem gondolatiságát kellett érvényre juttatni. És ez a plasztikus színészi alakítások helyett a társadalom típusainak karakterét hangsúlyozó alakításokat követelt. Ezt a tényt ismerte fel Ruszt József rendező, ennek a játékstílusnak következetes megvalósítását tartotta alapvető feladatnak, erre ösztönözte a színészeket. Ennek a célnak szolgálatába állította a színészi alakítások mellett a többi színpadi eszközt is. Erre törekedett Gyarmathy Ágnes, a cselekmény helyét jelző színpadtér alakításai. A produkcióban részt vevő színészek mindannyian — Gerbár Tibor, Kiss László, Kóti Árpád, Kovák István, Szabó Ibolya, Kárpáti Tibor, Déry Mária, Sárady Zoltán, Ujvárossy Kati, Sárközy Zoltán, Pagonyi Nándor — alkalmazkodni tudtak a nem gyakori feladathoz. Nehéz lenne közülük bárkit is kiemelni, mert a kisebb-nagyobb szerepekben egyaránt kitűnően alkalmazkodtak a darab stílusához és hiba nélkül oldották meg feladatukat. A találó rendezői ötletek elismerése mellett talán azt lehetne megkérdőjelezni, hogy szükség van-e minden esetben a gépi hang alkalmazására, ami néha nem is egyértelműen jelzi a szituációt. Ezenkívül pedig a melodramatikus befejezést hangsúlyozza a rendezői megoldás is, aminek inkább a visszafogására lett volna szükség. Zakar István maszkjai, mint már annyiszor, most is a színész által megjelenített figura karakterének hangsúlyozására törekedtek. Taar Ferenc darabjának kissé bizar címe talán ne tévesszen meg senkit. Aki megnézi a kamaraszínház előadását, jól szórakozhat, s ugyanakkor mai életünkre vonatkozó bizonyos tanulságok levonásának lehetőségével hagyhatja el a nézőteret. Magyari Vilmos FILM NAPLÓ | Hit a kátyúk fölött Nincs Bacsó Péterben semmi hivalkodás: új filmjének olyan egyszerű, megszabott címet ad — Jelenidő —, mintha magának a műnek a világa is mentes volna a nagy emberi indulatoktól és súlyos társadalmi problémáktól. Mintha nem is a gondok elevenébe vágna a film. Pedig kell-e mondani azoknak, akik jó ismerői a rendező munkáinak, látták a Nyár a hegyent, a Fejlövést, a Kitörést, kell-e mondani, hogy Bacsó a Jelenidőben sem tagadja meg magát: mindennapjainkat vallatja, az elkötelezett művész felelősségével és hitével. A hit a legjellemzőbb szó lehet a filmre. Hit és következetesség: hit, odaállás a munkások ügyei mellé, még akkor is, vagy éppen azért, ha megoldást, orvoslást találni nagyon nehéz. És következetesség: igyekezni felfedni, tüzetesen megvizsgálni, mik a bajok gyökerei. Magunk is hibásak vagyunk, ha döcög a demokratizmus szekere, vagy a rúdnál levők húznak kátyús utakra? Mert hogy kátyús utak vannak, bizonyos. Roppant hatásosan mutatja a kátyúk legnagyobbikát, a leghatalmasabb döccenőt mindjárt a film első jelenete: egy beosztott, a ranglétra alacsonyabb fokán elhelyezkedő munkás szembekerül a gyári hierarchia csúcsán levő egyénnel, az igazgatóval. A szembekerülésnek nagy ára van: a munkás, Mózes Imre nem mehet be a munkahelyére. Felfüggesztették, kitiltották, elbocsátották. Mégsem hátrál meg: följelenti az igazgatót, és a bírósági tárgyaláson bátran kiáll igaza mellett. Bárha a bíróság tagjai szemmel láthatólag az igazgató igazát osztják. Némiképp ugyan akadékoskodónak, okvetetlenkedőnek tetszik Mózes. Pedig egyáltalán nem az. De van kellő súlya a vádjának, ha az igazgatóval úgy el lehet intézni az ügyet, ahogy végül is elintézik — a tárgyalás után, barátságosan, egy hosszú séta közben? Akkor minek a perhez folyamodni? Vagy mégis meghátrálna, megalkudna Mózes, amikor nem várva meg a bíróság ítéletét, elfogadja az igazgató ajánlatát? A film egésze szempontjából nem lényegtelen kérdések ezek. A válaszok az igazgató és a beosztott, Mózes Imre alakjára vetnek némi fényt. Milyen ember is ez a Mózes? Őt is a hit jellemzi a legjobban. Az ártatlan, tiszta, már-már gyermekien tiszta hit. Hogy nagyobb megalkuvások nélkül, szégyen és lelkiismeret-furdalás nélkül is leélhető az élet. Hogy szólnia kell az embernek, ha igazságtalanságot lát maga körül, ha egy-egy intézkedésben az emberi méltóság megnyirbálását sejti. A legfőbb hit pedig: hit abban, hogy ezt az országot a munkásosztály vezeti, hogy a munkásoknak, mint a vezető osztály tagjainak nemcsak joguk, de kötelességük szólni, ha valami is az érdekeik ellen történik. Ha megdöccen az üzemi demokrácia szekere. Mégha ennek gyakorta a melósok, a sokszor semmi mást, csak a pénzt néző munkások is az okai. Akik nem egyszer sokkal előbbre valónak tartják az üzemen kívül végzett munkát, az otthonit vagy a fusizást, s amit a gyáron belül kapnak, azt mintegy csak mellékesen végzik, végeztetik. Mózes nagy erénye, hogy szét tudja oszlatni ezt a szemléletet. Erénye tisztasága s az, hogy példát mutat. Nem kíván többet, csak amennyit maga is el tudna végezni. S ő tényleg tudja , mennyi az elég és mennyi a kevés. Tudja, mert együtt él a beosztottakkal. Nem néz el a fejük fölött. Gondjaik, bajaik az övéi is: meglátogatja őket, ha kórházba kerülnek, de együtt is vigad velük, ha úgy hozza a sor. Mózes — ideális vezető. Mégis szembekerül szinte mindenkivel A beosztottjaival és a főnökeivel is. A beosztottjaival, mert a prémiumosztásban nem az egyenlősdit akarja és mert — nem tud munkát adni nekik. A főnökeivel pedig, mert azok elfogadják, hogy tényleg rajta múlott és múlik, van-e munkájuk a dolgozóknak. Különösen fontos ebből a szempontból a párttitkár alakja, aki még ideológiát és gyárt Mózesnek, a háromszoros kiváló szocialista brigád vezetőjének érdemtelen leváltásakor. Az igazgató „legalább” elintézi az ügyet azzal, hogy nem kell mindig fejjel rohanni a falnak. A párttitkár is ismeri Mózest, becsületességét, lelkiismeretességét, példamutató vezetését, és tudja, hogy nem Mózesen áll, de az elavult termelési eszközökön például meg a munkamegosztáson, a sürgető tervek teljesítésén, hogy a dolgozóknak van-e minden nap elegendő munkájuk. Nos, a párttitkár, noha jól tudja, hogy van eset, amikor a munkások a gyári mechanizmus által egyenesen rá vannak kényszerítve a tétlenségre — mégis elfogadja vádpontként Mózes ellen, hogy nem adott munkát a brigád tagjainak. Nem meri bevallani, hogy minek lett az áldozata a brigádvezető. Nem ismerheti: a demokrácia szellemének mélységesen ellentmond ez a „piramis-mechanizmus”, melynek legfőbb jellemzője a rántás és a húzás mechanizmusa. A rántásé: ha egy vezetőember kilép a munkahelyéről vagy pláne, ha megbukik, magával rántja az „alattvalóit”, mégha értékesek is azok. S a húzás mechanizmusa: jöjjön új ember, vezető, s magával húzza-hozza az embereit. Ezekben az esetekben nem az objektív értékek számítanak, hanem a főnökök, vezetők szempontjai: ki kivel tud és szeret együttdolgozni, ki kire nem „veszélyes”. Hiába érzékelteti tehát Bacsó a felülnézetből fényképezett totálképben, hogy a párttitkár közeledik elsőként a Mózes áthelyezése miatt tiltakozó tömeghez, ha a film egészében másmilyennek mutatja, más szerepet szán neki. A Jelenidő szocialista brigádjának tagjairól nem véletlenül mint tömegről beszéltünk. A rendező nem is nagyon igyekszik egyéníteni őket. A közös megmozdulásaik a lényegesek. Amikor egyként utasítják el a prémiumosztási formát, amikor szinte egyként alusszák végig a dalestet, s amikor egyként állnak ki Mózes mellett, vonulnak végig a gyárudvaron, indulnak az igazgató megkeresésére. Felvonulásukban és az azt megelőző magatartásukban szinte már fölnőnek Mózes alakja mellé. Megmozdulásuk az öntudat olyan magas fokát sejteti, amilyenre eladdig csak ritkán értek el. Ha egyáltalán elértek, s ha egyáltalán Mózes mellett való kiállásuk az öntudattal hozható kapcsolatba, s nem a szalmaláng-lelkesedésel, fiatalos hévvel. Bacsó a lélekemelő összefogásra, a jó ügy mellett való kiállásra buzdít? Vagy mi az igazság? Hogy maga a rendező sem igen tudott dönteni, mutatja a film befejezése. A Mózest „rehabilitálni” igyekvő brigádtagok egynéhánya izgatottan érkezik volt vezetője lakására, de csak a hírt hallhatják: Mózes Imrét kórházba kellett vinni. A munkások erre némi tanácstalanság után, mintha mi sem történt volna, leülnek a terített asztalhoz. S itt „kimerevedik”, megáll a kép: utolsó emlékünk a tömeg képviselőiről, hogy lesznek-isznak, s nem rohannak vissza sem a gyárba, de a kórházba sem sietnek. Lelohadt volna a lelkesedésük, vagy már úgy sincs mit tenniük? Egy-két romantikusnak, a film dokumentumszerűen realista stílusától idegennek tetsző megoldás tarkítja a jelenidőt. Meglehet, pusztán csak azért érződik ez így, mert a rendező nem mindig enged időt a pszichológiai mélységek kibontására. Maguk az akciók fontosabbak, mint a lélektani megalapozásuk, kibontásuk. A vacsorát vivő munkásanya és a túl gyorsan öntudatra ébredő, lemondó szakszervezeti bizalmi alakját vagy a háncsolást megelőző képsorokat lehetne idézni. A kidolgozatlan betétekre, figurákra pedig a lángosáruló kislányt és a Kitörés Pray-jét, a gyárat otthagyó munkást. Mindezt persze — a tökéletes film igénye felől közelítve. A Jelenidő, bár maga nem tökéletes alkotás, mégis: mindenképpen a ma emberének tökéletesedését szolgálja. Kérdésföltevéseivel, problémalátásával, megoldási kísérleteivel. Egy tragikusan szép példa — Mózes Imre példájának felmutatásával. S hogy Bacsó Péter új filmje sikeres műnek mondható, abban nem kis szerepe van a főhős megformálójának, a debreceni amatőrnek, Simon Ágostonnak. Rendkívül összetett jellemet kellett elhitetően elénk állítania, s játékára mi sem jellemzőbb, minthogy nem ütött el a „profi” színészekétől. A filmből — és ez a játékstílus egységének dicsérete — aligha lehet megállapítani, ki hivatásos és ki amatőr színész itt. A debreceni Csokonai Színház tagja, Sárközi Zoltán az igazgató szerepében hálás feladathoz jutott. Emberségesre, megértőre, ugyanakkor magabiztosra formálta az igazgató figuráját. Talán az ő érdeme is, hogy a film befejezésekor kiki a megváltozás és a változtatás hitével lép ki a moziból. A megváltozás és a változtatás hitével, hogy érdemes egyetérteni és érdemes ellentmondani, otthon is, a munkahelyen is. Márkus Béla Csokonai-emlékünnepségek lesznek Debrecenben Csokonai Vitéz Mihálynak, a magyar felvilágosodás nagy költőjének, Debrecen szülöttének, 1973-ban ünnepeljük születése 200. évfordulóját. Erre az alkalomra a Debrecen Városi Tanács VB művelődésügyi osztálya Csokonai Emlékbizottságot hoz létre, amely mellett ügyvezető elnökség működik majd azzal a feladattal, hogy széles társadalmi szinten szervezze az évforduló alkalmával rendezendő valamennyi ünnepséget. Az ügyvezető elnökség pénteken délután tartotta első ülését. Az elnöki tisztet dr. Barta János egyetemi tanár, akadémikus vállalta el. Az ülésen dr. Tar Károly, a művelődésügyi osztály helyettes vezetője, az ügyvezető elnökség titkára ismertette a Csokonai-emlékünnepség programjának tervezetét. 1972 szeptemberében országos szavalóversenyt hirdetnek ifjúmunkások, középiskolai tanulók, főiskolai és egyetemi hallgatók részére. A versenyen kötelező és szabadon választott Csokonai-versekkel lehet részt venni. A versenyt Debrecenben bonyolítják le, a döntő 1973. november 17-én lesz. Csokonai-hagyományok Debrecenben címmel irodalmi pályázatot hirdetnek Debrecen város és a megye középiskolai és szakmunkástanulói számára ugyancsak 1972 szeptemberében. Neves Csokonai-kutatók és irodalmárok közreműködésével tudományos ülésszak lebonyolítására kerül sor 1973 tavaszán a Déri Múzeum előadótermében. Az említetteken kívül irodalmi és zenei esteket rendeznek, és a Csokonai Színház is bemutatósorozattal vesz részt az emlékünnepségek programjában. A színház főként debreceni írók drámáit fogja ez alkalommal bemutatni. Tervezik egy Csokonai-emlékfüzet kiadását, amit Csokonai verseiből állítanak össze. A kötetbe felvett verseket debreceni képzőművészek alkotásaival illusztrálják. A kiadványt kétezer példányban jelentetik meg, amely az ünnepségek rendezvényeire belépőjegyül is szolgálni fog. Ezenkívül az Alföld az évforduló évében Csokonai-emlékszámot ad ki. A kiadványokat egy Csokonai-emlékplakett egészíti ki. Ezenkívül kiállítást rendeznek a Déri Múzeum tulajdonában levő Csokonai-emléktárgyakból és megkoszorúzzák Debrecen Csokonai emlékét őrző szobrait, emléktábláit és síremlékét. Az ügyvezető elnökség ülésén számos javaslat hangzott el a program kiegészítésére és lebonyolítására vonatkozóan. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1972. JANUÁR 16.