Hajdú-Bihari Napló, 1972. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-16 / 13. szám

Taar Ferenc Sírkő pántlikával Ősbemutató a Hungária Kamaraszínházban Hercegkút nemrégen lett község, s ezzel együtt kapta meg a temetkezé­si jogot is. Vezetői minden alkal­mat meg akarnak ragadni, hogy a községet gyorsan fejleszthessék. En­nek érdekében határozták el, hogy az első halottat díszpompával fog­ják eltemetni. Mindezt természete­sen nem egészen önzetlenül tennék. Tervük az, hogy a temetésre meg­hívják mindazokat, akiktől a község fejlesztése ügyében remélhetnek valamit, és a temetés után, „a csi­galeves és a sült tyúk között” elő­adják a felső szervek képviselőinek, mire lenne legsürgősebben szüksé­gük. Tapasztalták már ugyanis, hogy ilyen körülmények között ada­­kozóbbak a megye, a minisztériu­mok képviselői. Aztán, az egyik nyári napon „megszületik az első halott”, akiről azonban mindenki tudja, hogy nem érdemel dísztemetést. A váratlan fordulat indítja el a bonyodalmat, amely sok mulatságos helyzeten ke­resztül vezet el odáig, hogy a her­­cegkútiak emberségből hogyan vizsgázhatnak. Ez a groteszk ötlet szolgál a színpadi játék alapjául, s ad alkalmat az írónak arra, hogy közéletünk nem egy fonákságára irányítja a figyelmet. Ez a Sírkő pántlikával komikus vonulata. Gyorsan hozzá kell tenni azon­ban, hogy Hercegkút lakói és veze­tői jószándékú, sőt becsületes em­berek. Nem akarnak semmi rosz­­szat, senki nem akar egyéni hasz­not húzni az ötlet kivitelezéséből, kifejezetten a közösség érdekében folyamodnak a furfangos megoldás­hoz. Kétségtelen, hogy jogtalan előnyhöz akarnak jutni, de mások is így csinálják, fel kell venniük azt a harcmodort, amit rájuk kényszerí­tenek a körülmények. Egyéni hibáik vannak, de ezek sem munkálnak a közösség ellenében. Van azonban a darabnak és a já­téknak egy másik vonulata is, amely ugyancsak korproblémára utal. Felgyorsult életünk, mindenna­pi rohanásaink következményeiről van szó. Arról, hogy csaknem tel­jes egészében egyedekre bomlott társadalomban élünk, nem tudunk egymásról semmit, nem érünk rá egymásra figyelni, valamennyien egy nagy gépezet tagjaivá váltunk, amit már nem is mi irányítunk, hanem az hajszol bennünket nap nap után. S csak akkor döbbenünk meg egy-egy csodálkozás erejéig, amikor a közvetlen közelünkben tragédia történik. Hajlamosak va­gyunk azt hinni, hogy ez az élet­forma kizárólag a városra jellemző, pedig a falusi ember életét sem hagyja érintetlenül, legalábbis egy bizonyos rétegét nem. Ennek a problémának a megjelenítése okoz­za a darab másik fordulatát, s ez a fordulat ad alkalmat arra, hogy a hercegkútiak magatartása azt az ideális helyzetet példázza, ami nél­kül nem valósíthatók meg közössé­gi érdekű, humánus társadalmunk ideáljai. Emelkedett gondolkozásuk, emberségük vállalása — hibáikkal,­­tévedéseikkel együtt — ebbe az irányba mutat. A darab címe alatt a következő műfaji meghatározás szerepel: tra­gikomédia. Lehetne arról vitatkoz­ni, hogy valóban tragikomédiát írt-e Taar Ferenc, mint ahogy a darab műfaji elődei után is nyomozhat­nánk, kimutatva, hogy már a kö­zépkorban is születtek olyan szín­padi játékok, melyekkel némi ro­konságba hozható. Mindez azonban nem vezetne messzire, mint ahogy egyáltalán nem bizonyos az sem, hogy műfaji példaképek lebegtek volna az író szeme előtt, amikor a darab megírásához fogott. Taar Fe­renc az élet, mai életünk jelensé­geire épít és alkotja meg azt a mo­dellt, amely bizonyos értelemben általánosításokra ad alkalmat és le­hetőséget. Taar Ferenc a Sírkő pántlikával című, a Hungária Kamaraszínház­ban most bemutatott színpadi játé­kát rádiójátékból írta. A rádiójáték sikere ösztönözte arra, hogy a da­rabban rejlő színpadi és társadalmi érvényű mondanivalót részleteseb­ben kibontsa. Ennek a ténynek nem lenne jelentősége akkor, ha a szín­padi változat nem hordozná magán az eredeti mű meghatározó jegyeit, a szerző hangjátékírói mentalitását. Ez a meghatározottság, a didaktikus tételesség vállalása, a figurák tipi­kus vonásainak előtérbe állítása az egyéniekkel szemben, a groteszk alapötletből következő szatirikus hangnem; körülbelül ezekből az ele­mekből épül fel a darab. A rádió­játék hatása különösképpen a cse­lekménybonyolításból és a párbe­szédek minőségéből derül ki. Párbe­szédei erőteljesebbek, mint a szín­padi szituációk. A szerző arra törekedett, hogy a társadalmi érvényű mondanivaló közlését a szórakoztatás, mindenek­előtt a humor eszközeivel oldja meg. A kettő ötvözése különösen az elő­adás első részében sikerült jól, amíg el nem érkezik a cselekmény a tra­gikus fordulatig. Itt a darab kizök­kenti a nézőt az eredeti, az addig felépített hangulatból, és ellenkező hangvételűvé válik. A befejezés előtt tesz még ugyan néhány kísér­letet arra, hogy eredeti medrébe ka­nyarodjon vissza, de végül is melo­­dramatikus befejezéshez jut el. Stí­lustörés? Nem erről, hanem inkább arról van szó, hogy az előzőekben felvázolt kétféle mondanivaló — a közösség érdekében kigondolt fur­fangos terv, majd később a tragikus fordulat — a nem figyelünk egy­másra gondolata — kétféle hangvé­telt követel. Az első a frappánsabb, az eredetibb, de hatásában a másik sem marad el az elsőtől. A kérdés inkább az, hogy szükség van-e a tragikus hangvételű rész beiktatá­sára. Nélküle talán egyértelműbb lett volna a szatirikus hangvétel, a társadalom jobbításának rokonszen­ves igénye. A közönségsiker minden esetre a darab jelenlegi formájával is a szerzőt igazolja. A darab jellege a megszokottól eltérő játékstílust kívánt a színház művészeitől. Szituációinak nem at­moszféráját, hanem gondolatiságát kellett érvényre juttatni. És ez a plasztikus színészi alakítások he­lyett a társadalom típusainak ka­rakterét hangsúlyozó alakításokat követelt. Ezt a tényt ismerte fel Ruszt József rendező, ennek a játék­stílusnak következetes megvalósítá­sát tartotta alapvető feladatnak, er­re ösztönözte a színészeket. Ennek a célnak szolgálatába állította a színé­szi alakítások mellett a többi szín­padi eszközt is. Erre törekedett Gyarmathy Ágnes, a cselekmény helyét jelző színpadtér alakításai. A produkcióban részt vevő színé­szek mindannyian — Gerbár Tibor, Kiss László, Kóti Árpád, Kovák Ist­ván, Szabó Ibolya, Kárpáti Tibor, Déry Mária, Sárady Zoltán, Ujvá­­rossy Kati, Sárközy Zoltán, Pagonyi Nándor — alkalmazkodni tudtak a nem gyakori feladathoz. Nehéz len­ne közülük bárkit is kiemelni, mert a kisebb-nagyobb szerepekben egy­aránt kitűnően alkalmazkodtak a darab stílusához és hiba nélkül ol­dották meg feladatukat. A találó rendezői ötletek elisme­rése mellett talán azt lehetne meg­kérdőjelezni, hogy szükség van-e minden esetben a gépi hang alkal­mazására, ami néha nem is egyér­telműen jelzi a szituációt. Ezenkí­vül pedig a melodramatikus befeje­zést hangsúlyozza a rendezői meg­oldás is, aminek inkább a visszafo­gására lett volna szükség. Zakar István maszkjai, mint már annyiszor, most is a színész által megjelenített figura karakterének hangsúlyozására törekedtek. Taar Ferenc darabjának kissé bi­­zar címe talán ne tévesszen meg senkit. Aki megnézi a kamaraszín­ház előadását, jól szórakozhat, s ugyanakkor mai életünkre vonat­kozó bizonyos tanulságok levonásá­nak lehetőségével hagyhatja el a nézőteret. Magyari Vilmos FILM NAPLÓ | Hit a kátyúk fölött Nincs Bacsó Péterben semmi hi­valkodás: új filmjének olyan egy­szerű, megszabott címet ad — Je­lenidő —, mintha magának a mű­nek a világa is mentes volna a nagy emberi indulatoktól és súlyos tár­sadalmi problémáktól. Mintha nem is a gondok elevenébe vágna a film. Pedig kell-e mondani azoknak, akik jó ismerői a rendező munkáinak, látták a Nyár a hegyent, a Fejlö­vést, a Kitörést, kell-e mondani, hogy Bacsó a Jelenidő­ben sem ta­gadja meg magát: mindennapjain­kat vallatja, az elkötelezett művész felelősségével és hitével. A hit­­ a legjellemzőbb szó lehet a filmre. Hit és következetesség: hit, odaállás a munkások ügyei mellé, még akkor is, vagy éppen azért, ha megoldást, orvoslást talál­ni nagyon nehéz. És következetes­ség: igyekezni felfedni, tüzetesen megvizsgálni, mik a bajok gyökerei. Magunk is hibásak vagyunk, ha dö­cög a demokratizmus szekere, vagy a rúdnál levők húznak kátyús utak­ra? Mert hogy kátyús utak vannak, bizonyos. Roppant hatásosan mutatja a ká­tyúk legnagyobbikát, a leghatalma­sabb döccenőt mindjárt a film első jelenete: egy beosztott, a ranglétra alacsonyabb fokán elhelyezkedő munkás szembekerül a gyári hie­rarchia csúcsán levő egyénnel, az igazgatóval. A szembekerülésnek nagy ára van: a munkás, Mózes Im­re nem mehet be a munkahelyére. Felfüggesztették, kitiltották, elbo­csátották. Mégsem hátrál meg: föl­jelenti az igazgatót, és a bírósági tárgyaláson bátran kiáll igaza mel­lett. Bárha a bíróság tagjai szem­­mel láthatólag az igazgató igazát osztják. Némiképp ugyan akadékos­­kodónak, okvetetlenkedőnek tetszik Mózes. Pedig egyáltalán nem az. De van kellő súlya a vádjának, ha az igazgatóval úgy el lehet intézni az ügyet, ahogy végül is elintézik — a tárgyalás után, barátságosan, egy hosszú séta közben? Akkor minek a perhez folyamodni? Vagy mégis meghátrálna, megalkudna Mózes, amikor nem várva meg a bíróság ítéletét, elfogadja az igazgató aján­latát? A film egésze szempontjából nem lényegtelen kérdések ezek. A válaszok az igazgató és a beosztott, Mózes Imre alakjára vetnek némi fényt. Milyen ember is ez a Mózes? Őt is a hit jellemzi a legjobban. Az ár­tatlan, tiszta, már-már gyermekien tiszta hit. Hogy nagyobb megalku­vások nélkül, szégyen és lelkiisme­­ret-furdalás nélkül is leélhető az élet. Hogy szólnia kell az embernek, ha igazságtalanságot lát maga kö­rül, ha egy-egy intézkedésben az emberi méltóság megnyirbálását sejti. A legfőbb hit pedig: hit ab­ban, hogy ezt az országot a mun­kásosztály vezeti, hogy a munká­soknak, mint a vezető osztály tag­jainak nemcsak joguk, de köteles­ségük szólni, ha valami is az érde­keik ellen történik. Ha megdöccen az üzemi demokrácia szekere. Még­ha ennek gyakorta a melósok, a sokszor semmi mást, csak a pénzt néző munkások is az okai. Akik nem egyszer sokkal előbbre valónak tartják az üzemen kívül végzett munkát, az otthonit vagy a fusizást, s amit a gyáron belül kapnak, azt mintegy csak mellékesen végzik, végeztetik. Mózes nagy erénye, hogy szét tudja oszlatni ezt a szem­léletet. Erénye tisztasága s az, hogy példát mutat. Nem kíván többet, csak amennyit maga is el tudna vé­gezni. S ő tényleg tudja , mennyi az elég és mennyi a kevés. Tudja, mert együtt él a beosztottakkal. Nem néz el a fejük fölött. Gondjaik, bajaik az övéi is: meglátogatja őket, ha kórházba kerülnek, de együtt is vigad velük, ha úgy hozza a sor. Mózes — ideális vezető. Mégis szembekerül szinte mindenkivel A beosztottjaival és a főnökeivel is. A beosztottjaival, mert a prémiumosz­tásban nem az egyenlősdit akarja és mert — nem tud munkát adni nekik. A főnökeivel pedig, mert azok elfogadják, hogy tényleg rajta múlott és múlik, van-e munkájuk a dolgozóknak.­ Különösen fontos eb­ből a szempontból a párttitkár alakja, aki még ideológiát és gyárt Mózesnek, a háromszoros kiváló szocialista brigád vezetőjének ér­demtelen leváltásakor. Az igazgató „legalább” elintézi az ügyet azzal, hogy nem kell mindig fejjel rohan­ni a falnak. A párttitkár is ismeri Mózest, be­csületességét, lelkiismeretességét, példamutató vezetését, és tudja, hogy nem Mózesen áll, de az elavult termelési eszközökön például meg a munkamegosztáson, a sürgető ter­vek teljesítésén, hogy a dolgozók­nak van-e minden nap elegendő munkájuk. Nos, a párttitkár, noha jól tudja, hogy van eset, amikor a munkások a gyári mechanizmus ál­tal egyenesen rá vannak kényszerít­ve a tétlenségre — mégis elfogadja vádpontként Mózes ellen, hogy nem adott munkát a brigád tagjainak. Nem meri bevallani, hogy minek lett az áldozata a brigádvezető. Nem is­merheti: a demokrácia szel­lemének mélységesen ellentmond ez a „piramis-mechanizmus”, melynek legfőbb jellemzője a rántás és a hú­zás mechanizmusa. A rántásé: ha egy vezetőember kilép a munkahe­lyéről vagy pláne, ha megbukik, magával rántja az „alattvalóit”, mégha értékesek is azok. S a húzás mechanizmusa: jöjjön új ember, vezető, s magával húzza-hozza az embereit. Ezekben az esetekben nem az objektív értékek számíta­nak, hanem a főnökök, vezetők szempontjai: ki kivel tud és szeret együttdolgozni, ki kire nem „veszé­lyes”. Hiába érzékelteti tehát Bacsó a felülnézetből fényképezett totál­képben, hogy a párttitkár közeledik elsőként a Mózes áthelyezése miatt tiltakozó tömeghez, ha a film egé­szében más­milyennek mutatja, más szerepet szán neki. A Jelenidő szocialista brigádjá­nak tagjairól nem véletlenül mint tömegről beszéltünk. A rendező nem is nagyon igyekszik egyéníteni őket. A közös megmozdulásaik a lényegesek. Amikor egyként utasít­ják el a prémiumosztási formát, amikor szinte egyként alusszák vé­gig a dalestet, s amikor egyként áll­nak ki Mózes mellett, vonulnak vé­gig a gyárudvaron, indulnak az igazgató megkeresésére. Felvonulá­sukban és az azt megelőző magatar­tásukban szinte már fölnőnek Mó­zes alakja mellé. Megmozdulásuk az öntudat olyan magas fokát sejte­ti, amilyenre eladdig csak ritkán ér­tek el. Ha egyáltalán elértek, s ha egyáltalán Mózes mellett való kiál­lásuk az öntudattal hozható kapcso­latba, s nem a szalmaláng-lelkese­­désel, fiatalos hévvel. Bacsó a lélek­emelő összefogásra, a jó ügy mellett való kiállásra buzdít? Vagy mi az igazság? Hogy maga a rendező sem igen tudott dönteni, mutatja a film befejezése. A Mózest „rehabilitál­ni” igyekvő brigádtagok egynéhá­­nya izgatottan érkezik volt vezetője lakására, de csak a hírt hallhatják: Mózes Imrét kórházba kellett vinni. A munkások erre némi tanácstalan­ság után, mintha mi sem történt volna, leülnek a terített asztalhoz. S itt „kimerevedik”, megáll a kép: utolsó emlékünk a­ tömeg képvise­lőiről, hogy l­esznek-isznak, s nem rohannak vissza sem a gyárba, de a kórházba sem sietnek. Lelohadt volna a lelkesedésük, vagy már úgy sincs mit tenniük? Egy-két romantikusnak, a film dokumentumszerűen realista stílu­sától idegennek tetsző megoldás tarkítja a jelenidőt. Meglehet, pusz­tán csak azért érződik ez így, mert a rendező nem mindig enged időt a pszichológiai mélységek kibontásá­ra. Maguk az akciók fontosabbak, mint a lélektani megalapozásuk, ki­bontásuk. A vacsorát vivő munkás­anya és a túl gyorsan öntudatra éb­redő, lemondó szakszervezeti bizal­mi alakját vagy a háncsolást meg­előző képsorokat lehetne idézni. A kidolgozatlan betétekre, figurákra pedig a lángosáruló kislányt és a Kitörés Pray-jét, a gyárat otthagyó munkást. Mindezt persze — a töké­letes film igénye felől közelítve. A Jelenidő, bár maga nem tökéle­tes alkotás, mégis: mindenképpen a ma emberének tökéletesedését szol­gálja. Kérdésföltevéseivel, problé­malátásával, megoldási kísérletei­vel. Egy tragikusan szép példa — Mózes Imre példájának felmutatá­sával. S hogy Bacsó Péter új filmje sikeres műnek mondható, abban nem kis szerepe van a főhős meg­­formálójának, a debreceni amatőr­nek, Simon Ágostonnak. Rendkívül összetett jellemet kellett elhitetően elénk állítania, s játékára mi sem jellemzőbb, minthogy nem ütött el a „profi” színészekétől. A filmből — és ez a játékstílus egységének di­csérete — aligha lehet megállapíta­ni, ki hivatásos és ki amatőr színész itt. A debreceni Csokonai Színház tagja, Sárközi Zoltán az igazgató szerepében hálás feladathoz jutott. Emberségesre, megértőre, ugyan­akkor magabiztosra formálta az igazgató figuráját. Talán az ő érde­me is, hogy a film befejezésekor ki­ki a megváltozás és a változtatás hitével lép ki a moziból. A megváltozás és a változtatás hi­tével, hogy érdemes egyetérteni és érdemes ellentmondani, otthon is, a munkahelyen is. Márkus Béla Csokonai-emlékünnepségek lesznek Debrecenben Csokonai Vitéz Mihálynak, a ma­gyar felvilágosodás nagy költőjé­nek, Debrecen szülöttének, 1973-ban ünnepeljük születése 200. évfordu­lóját. Erre az alkalomra a Debre­cen Városi Tanács VB művelődés­­ügyi osztálya Csokonai Emlékbi­zottságot hoz létre, amely mellett ügyvezető elnökség működik majd azzal a feladattal, hogy széles tár­sadalmi szinten szervezze az évfor­duló alkalmával rendezendő vala­mennyi ünnepséget. Az ügyvezető elnökség pénteken délután tartotta első ülését. Az el­nöki tisztet dr. Barta János egyete­mi tanár, akadémikus vállalta el. Az ülésen dr. Tar Károly, a műve­lődésügyi osztály helyettes vezetője, az ügyvezető elnökség titkára is­mertette a Csokonai-emlékünnepség programjának tervezetét. 1972 szeptemberében országos szavalóversenyt hirdetnek ifjúmun­kások, középiskolai tanulók, főisko­lai és egyetemi hallgatók részére. A versenyen kötelező és szabadon vá­lasztott Csokonai-versekkel lehet részt venni. A versenyt Debrecen­ben bonyolítják le, a döntő 1973. november 17-én lesz. Csokonai-hagyományok Debre­cenben címmel irodalmi pályázatot hirdetnek Debrecen város és a me­gye középiskolai és szakmunkásta­nulói számára ugyancsak 1972 szep­temberében. Neves Csokonai-kutatók és iro­dalmárok közreműködésével tudo­mányos ülésszak lebonyolítására kerül sor 1973 tavaszán a Déri Mú­zeum előadótermében. Az említetteken kívül irodalmi és zenei esteket rendeznek, és a Cso­konai Színház is bemutatósorozattal vesz részt az emlékünnepségek programjában. A színház főként debreceni írók drámáit fogja ez al­kalommal bemutatni. Tervezik egy Csokonai-emlékfü­­zet kiadását, amit Csokonai versei­ből állítanak össze. A kötetbe fel­vett verseket debreceni képzőművé­szek alkotásaival illusztrálják. A kiadványt kétezer példányban je­lentetik meg, amely az ünnepségek rendezvényeire belépőjegyül is szol­gálni fog. Ezenkívül az Alföld az évforduló évében Csokonai-emlék­­számot ad ki. A kiadványokat egy Csokonai-emlékplakett egészíti ki. Ezenkívül kiállítást rendeznek a Déri Múzeum tulajdonában levő Csokonai-emléktárgyakból és meg­koszorúzzák Debrecen Csokonai emlékét őrző szobrait, emléktábláit és síremlékét. Az ügyvezető elnökség ülésén számos javaslat hangzott el a prog­ram kiegészítésére és lebonyolításá­ra vonatkozóan. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1972. JANUÁR 16.

Next