Hajdú-Bihari Napló, 1972. március (29. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-01 / 51. szám

— Itt álljunk meg! Váratlanul — és sajnos kissé meg­késve — érte gépkocsivezető bará­tunkat, kollégánkat a hirtelen jött felszólítás, így aztán bizony alapo­san túlszaladtunk a sáros, csúszós úton ... Mire megállhattunk volna, már messze járt a fiatalasszony, aki miatt időzni akartam néhány percet Sárrétudvari és Biharnagybajom között. Mentünk tehát tovább, Nagyba­jom felé. — Miért kellett volna megállni? — Hát nem láttátok, micsoda gyö­nyörű kenyeret vitt az az asz­­szony... ? — Majd a faluban meglátod, hogy honnan — nyugtatott meg „pilóta” barátunk, aki közel két évtizede jár­ja már Hajdú-Bihar országútjait, és ismeri is a megyét, mint ahogyan mi ismerjük a tenyerünket. S aztán már nem volt szükség sok türelemre. Néhány perc múlva bekanyarodtunk a biharnagybajomi Dózsa Tsz sütőüzemébe, amelynek kis boltját a frissen sült jó kenyér ínycsiklandozó, kellemes illata töl­tötte be. A polcok roskadoztak a szép, óaranyszínhez talán leginkább hasonló kerek kenyerek alatt, és a polcok és a pult között Kiss István üzemvezető állt. — Parancsoljanak. — Tessék mondani, maguknál mindig ennyire szép a kenyér? — kérdeztük szinte egyszerre mohón, és — mint hamarosan kiderült — naivan is egy kicsit. És Kiss István ki is érezhette mindjárt a kérdésből, hogy nem egy­szerűen csak ide tévedt vásárlókkal hozta most össze a sors, ezért moso­­lyodott el, pedig talán nem is akar­ta, úgy válaszolt: — Igen, nálunk mindig ilyen szép a kenyér. — De hát hogyan csinálják? — Dagasztjuk, formáljuk, meg­sütjük a kemencében. Nézzék meg, ha kedvük tartja.­ Nem kellett kétszer mondani, adogat a hosszúnyelű péklapátra, Nagy Gyula meg gyakorlott mozdu­lattal — éles, hegyes késsel — ka­­nyarít még egyet a kenyér most még puha, fehér hátán, aztán eltűn­teti a sütőtérben. Kérjük, hadd nézzük meg köze­lebbről, hadd ismerkedjünk meg mi is ezzel a csodaszép kenyereket „ter­mő” kemencével. — Tessék... — invitálnak szíve­sen, s mi ámulva nézzük a belső tér színes izzásában egyenletesen sülő, szabályosan felsorakoztatott kenyér­sereget. — Szavamra, nagyszerű látvány, nem igaz? — mondja kollégám, és úgy ügyeskedik, hogy lencsevégre is kapja a képet a kemencéről, meg a meleggel és jó illatokkal sülő ke­nyerekről. És míg mi személyes barátságot igyekszünk kötni a „mindennapi­val”, addig Kiss István bemutatja ezt az otthonos kis birodalmat: — Jó ez a kemence, gázolajfűté­­ses. Fölötte meg két tartályunk van, négyszáz literesek. Ezzel a meleg­víz-szükségletünket fedezni tudjuk. Hogy hány kenyér fér el ebben a térben? Úgy kilencven lehet. De belelöki Gyula a százat is, igaz-e? A megy a kenyér vándorútra Aztán, míg tovább nézelődünk, megtudjuk tőle: a havi termelés 500—600 mázsa között van. Ennek körülbelül fele a község igényeit hi­vatott kielégíteni, másik fele meg­­ a hírnevet szerzi. Hogy ezt ho­gyan kell érteni? Nagyon egysze­rűen: szó szerint. Mert 1969. augusz­tus 20-a, az üzem megnyitása óta hírnevet szerzett Biharnagy baj­om­nak a Dózsa péküzeme. Sorolják, hogy Ladányból, Hosszúhátról, Nagyrábéról, szinte minden környe- NÉHÁNY PERC A TSZ-SÜTŐÜZEMBEN 76 községből járnak ide kenyérért, és sokan visznek Berettyóújfaluba, Debrecenbe, meg Pestre meg a Du­nántúlra is, akik errefelé járnak, ebből a kenyérből. — Volt itt egy német turista ta­valy. Annyira ízlett neki, hogy ő is becsomagol­tatott egyet: ő bizony hazaviszi. Míg beszélgetünk, az üzlet megy tovább. Egymásnak adják az embe­rek a kilincset. Mile Károly a maga 64 esztendejével ezúttal is eljött, és egész zsákra való kenyeret vitt el a biciklijén. Bocsák Irmuska is haza­visz édesanyjának egy ötkilósat. Jönnek, jönnek a vevők egymás után, és ebben az egészben nincs is semmi szokatlan, talán csak az az egy, hogy itt senki sem mondja: „Szépet tessék már adni.” Mert hogy itt csak szép és jó ke­nyér van. Nagy Gyulát, a 31 esztendős „be­vetőt” faggatjuk: van-e valami tit­ka. — Nincsen énnekem... Hacsak az nem, a korai kelés. — Mikor kezdenek? — Háromkor jövünk be, mikor az ember egy kicsit már kiocsúdik az álomból. — Akkor ez a mostani már nem az első bevetés ... — Ááá ... a hatodik. — És mikor szusszant egyet? — Ilyenkor. Cipó Matildkának S az előbbi mosoly ott marad a bevető fiatalember arcán: megjött a felesége, meg a kislánya, Matildka. Kérdezzük, hány éves a csöppség. — Most múlt kettő, november­ben — mondja az édesanyja. Legug­golunk a gyerekhez. — Mit kapsz az apukádtól ? — Tistipót. És a „tistipó”, ami a felnőttek nyelvén csakis „kis cipót” jelenthet, már ott is van a lapáton, hogy ki­süljön majd Matildkának. Édesapja gonddal megvágja ezeket is oldalt, aztán megtapogatja-simogatja kéz­zel meg a tekintetével. Bizonyos, hogy ez nagyon­ nagy jó cipő lesz, ez a kettő. Felgyűlnek, összesűrűsödnek sze­münkben, szánkban a nedvek, és összekeverednek az itteni jó meleg­gel meg az illatokkal, amelyek majd velünk maradnak az utunkon. Kun Tibor (Urbán Péter felvételei) „A város lakóinak bizalmát nagyon köszönöm. S hogy engem, az egyszerű böszörményi embert képviselőnek jelölnek — ez ta­lán életem legnagyobb kitünte­tése. Megválasztásom esetén minden tudásommal és akara­tommal a város és az ország cél­kitűzéseinek megvalósításán fo­gok munkálkodni, s minden erőmmel azon igyekszem majd, hogy megfeleljek e tisztességgel járó követelményeknek.” Ezek­kel az egyszerű, de nagyon ko­moly elhatározásokat és elkötele­zettséget tartalmazó mondatokkal köszönte meg Vilmányi Mária a minap megtartott hajdúböször­ményi képviselőjelölő gyűlésen a résztvevők egyhangú támogatását. A gyűlés után beszélgettem Vilmányi Máriával, akiről sok mindent megtudtam már a jelölő gyűlésen, hiszen a hozzászólók — akik régóta szeretik és tisztelik a törékeny, de szívós akaraterővel dolgozó nőt — ismerték egész élete történetét. Ő maga így beszélt az életéről: — Itt születtem Hajdúböször­ményben, harminckét évvel ez­előtt. Tizenhét esztendős korom­ban kezdtem el dolgozni. Az el­ső munkahelyem — s eddig az egyetlen — a Textilfeldolgozó Vállalat. Először gépen dolgoz­tam, szakmunkás lettem, majd el­végeztem a ruhaipari techniku­mot. Technikus voltam, aztán mű­vezető, 1968 január elseje óta mű­szaki osztályvezetőként dolgozom.­­*■ A hozzászólások során hal­lottam, hogy a marxista esti egye­temet is elvégezte. — Igen — válaszolja halkan, szerényen, s úgy, mint aki termé­szetesnek tartja, hogy tanuljon az ember. Ahogy a munka során — s a tanulás révén — egyre magasabb pozícióba került Vilmányi Mária, ugyanúgy ívelt felfelé mozgalmi pályafutása is: — 1957-ben lettem KISZ-tag. Négy éven keresztül KISZ-tit­­kárként tevékenykedtem. 1962-ben elsőnek a városban létrehoztuk a KISZ-csúcsvezetőséget, azonban titkárként már rövid ideig dol­goztam. Tizenkét esztendeje vet­tek fel a pártba, 1962-ben párt­vezetőségi tag lettem, majd 1964-től üzemi alapszervezeti tit­kár voltam. Két esztendeje az ipari üzemek között elsőnek hoz­tuk létre a párt-csúcsvezetőséget, s jelenleg annak vagyok a titká­ra. A városi pártértekezleten — két éve — a városi párt-végrehaj­tó bizottság tagjai sorába kerül­tem. Valahogy úgy tudnám jelle­mezni a mozgalmi munkámat, hogy ahol két harang összekoc­can, én már ott vagyok... na­gyon szeretek az emberek között, az emberekért dolgozni. — A sok tanulás mellett hogy jutott idő a mozgalmi munká­ban is tevékenyen részt venni, s mindig új meg új tisztségeket el­látni ? — Jutott idő, mert kellett jut­nia, mert a mozgalmi munka „Szeretek az emberek között, az emberekért dolgozni” ugyanúgy hozzákötődött az éle­temhez, mint a munka és a tanu­lás. Édesanyám sokat segített, biztató szóval és tettel is. Ugyan­úgy az édesapám, aki már nyug­díjas. — Szűkszavúan beszél ma­gáról Vilmányi Mária, de a szűk­szavúságából sokkal inkább a sze­rénysége érződik, mint az, hogy nem akar beszélgetni. Úgy érzem, a gyárról, a munkáról szívesebben beszélne, mint önmagáról. De most mégis saját magát kell be­mutatnia. — Milyen érzés volt megtudni, hogy képviselőnek jelölik? — Hogy őszinte legyek, egy­szerre gyűltek a szemembe az öröm és az aggodalom könnyei ... örültem, hogy megbíznak ben­nem, hogy értékelik a munká­mat, hogy egy fizikai munkásként kezdő ember ilyen magas tiszta­ségbe juthat, de ugyanakkor az aggodalom is elfogott: vajon meg­felelek-e majd, vajon rá tudok-e szolgálni a bizalomra ... — S mit szóltak az otthoniak? — Örültek, nagyon örültek. Édesapám csak azt kifogásolta, hogy ezentúl még kevesebbet le­szek otthon, s kevesebbet beszél­gethet majd velem. Mert nagyon szeretünk együtt megvitatni akár egy filmet, akár egy eseményt, ami a városban történt. A nővé­rem, aki két gyermekével velünk él, ugyancsak boldog volt, s még attól sem félt, hogy ritkábban tudok majd pótmama lenni (mert amikor ő dolgozik, én vagyok a gyerekekkel, mondanom sem kell, nagyon szívesen). Aztán többszöri kérdezésre, szinte belepirulva a válaszba, azt is elmondta Mária, hogy az egész család ott volt a jelölő gyűlésen, s drukkoltak neki. Amikor arról kezdtünk beszél­getni, hogy milyen feladatok várnak rá, ha megválasztják képviselőnek, már bővebben és szívesebben válaszolt, s elmon­dotta, hogy igen sok még a ten­nivaló a városban, a városért. Örömmel mesélte, hogy mióta városi vb-tag, sokkal jobban is­meri a problémákat és a megol­dásra váró feladatokat, hogy több­ször járt más ipari üzemekben, termelőszövetkezetekben, s hogy az oktatás-, az iskolaügyeket és az óvodahelyzetet is jól ismeri már. Szavaiból érződik, hogy ha nem jelölték volna képviselőnek, akkor is szívesen és szívből dol­gozott volna a város lakosságának érdekeiért, s mint képviselőnek is az lesz a célja — ahogy azt feszólalásában is elmondotta —, hogy a város és az ország cél­kitűzéseinek megvalósításán munkálkodjon. Vilmányi Máriát egy város la­kossága jelölte képviselőnek. Egy város lakói szavazták meg számá­ra a bizalmat. S hogy a­ Vilmányi Máriára szavazók bizonyára nem fognak csalódni, azt nemcsak a képviselőjelölt szavai, tervei biz­tosítják, hanem a feszólalók egész sorának véleménye, ajánlása is. Juhász Judit Két kenyér a mutatóba, egy meg szeletelve. Tessék megkóstolni! PORTRÉ EGY KÉPVISELŐJELÖLTR­ŐL Kenyeret termel a kemence Két fehér nadrágos, fehér trikós férfi dolgozott a műhelyben: Nagy Gyula és Kiss Imre. A nagy kemen­ce nyitott ajtaja hőséget lehellt rá­juk, ők dolgoztak ebben a verítékes melegben, és annyira elfoglalta őket a feladat, hogy alig volt idejük válaszolni a kérdésre: — Mi ez a munka, ami szinte szó­­szerint véve is „ég” most a kezük­ben? — Bevetés. A szakajtók szaporán ontják a nyers kenyeret, amelyet a mostani munkamegosztás során Kiss Imre A gép dagaszt, Bagdi Imre dagasztó pedig szusszanásnyit éppen pihen egy HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1972. MÁRCIUS 1.

Next