Hajdú-Bihari Napló, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-12 / 85. szám
A RÁDIÓ MELLETT „DEBRECENI“ 139-660 Feltűnő, hogy az úgynevezett szórakoztató műsorok akkor cáfolják meg a rendeltetésüket, ha készítőik kimerészkednek a megszokottság sáncai mögül, s valami egészen újjal próbálkoznak. Egy ilyen megújulási kísérletnek esett áldozatul Debrecen, s ami ebben az esetben nem jelent feltétlenül többet: az egész Hajdúság. Pedig az előzményeknél jobbat nem is lehet kívánni. A szombati adás a rádió hajdúsági hónapjának immár sokadik műsora, nem véletlen, hogy az országszerte hallgatók mostanában mintha egy kicsit beállítódtak volna megyénk hullámhosszára. S a 139-660 első perceiben az is kiderült, hogy Szepesiék ráadásul többre is vállalkoztak, mint pár hete az Esti Krónika háromrészes hajdúsági mellékletében Pallai János és Kovalik Károly: az azonnal beharangozott ígéretek — az ország majdani legmagasabb épületének bemutatása, a hajdúszováti parasztkórus megszólaltatása, a nagy visszhangú hajnövesztő csoda ellenőrző kísérleteiről való beszámolók azt sejtették, hogy a népszerű szórakoztató műsor gazdái nemcsak, s talán nem is elsősorban a debreceni jellegzetességek érzékeltetésére törekednek. A két és fél órában felvonultatták szinte az egész megye képviselőit. Sajnos. De mielőtt a megokolásba fognék, hadd elevenítsem föl az egyik első hangképet. (Arra kérem az olvasót, hogy ezúttal próbáljon meg belehelyezkedni egy más vidékre való hallgató helyzetébe.) Nos, mindenekelőtt megtudtuk, hogy a szováti kórusnak már sok évtizedes hagyományai vannak. Aztán tudomást szereztünk arról is, hogy milyen feltételek mellett egyezett bele Kodály Zoltán, hogy a szováti dalkedvelők rokonszenves közössége éppen az ő nevét vegye föl. Egyáltalán, végre megismerkedhettünk egy feltörekvő falu lakóinak tartalmas kulturális életével. Pontosabban: megismerkedtünk volna, csakhogy a 139-660 felépítettsége, hagyományai akadályozták az alaposabb ismerkedést. Ezt a népszerű műsort ugyanis az jellemzi, hogy a feloldódást szolgálja. A lényeg a kikapcsolódás — a zene, a kabaréjelenet, olykor a vers is —, s a körítést esetleg riportnak is nevezhetjük. Most a rádiósok úgy döntöttek, hogy sok ilyen riportszerű körítésre van szükség, elvégre egy egész megyéről van szó. S alighanem itt keresendő a szombati adás nem egyértelmű hatásának magyarázata. Csupán emlékeztetem az olvasót arra, hogy amikor Padisák Mihály — ez az elszánt ismeretterjesztő — a „Játszunk együtt!” emélkezetes debreceni adására készült, több mint egy hétig vadászott témára. Fáradozása meg is látszott a kitűnő klubvetélkedőn. Tartok tőle, hogy a 139-660 jól összeszokott stábja összehasonlíthatatlanul kevesebb időt töltött a témák felkutatásával. Ez is meglátszott! Így maradt fenn a szűrőn a mézeskalácsos téma — még szerencse, hogy Kerékgyártó Sándor bácsi színesen, ízesen beszélt —, a szoboszlói rádiósüdülő, a Szoboszló és Böszörmény közötti, valamikori ellentét, s így hallhattuk a mikrofon előtt fülhallomást feszengő szocialista brigádtagokat is, akikről — azon kívül, hogy szocialista brigádokban dolgoznak — szinte semmit sem tudtunk meg. De ez a sokat markolás azzal a következménnyel is járt, hogy — emlékezzünk csak a szováti riport nyomán támadt hiányérzetünkre — a csupán villanásszerűen érzékeltetett hajdúsági jellegzetességek lehetetlenné tették a legérdekesebb hajdúsági nevezetességek bemutatását. A kevesebb tehát több lett volna — így summázhatnánk a szombat estét, de azt hiszem, igazságtalan lennék, ha nem említeném meg a 150 perc valóban szórakoztató mozzanatait: a már sokszor hallott, de még mindig érdekes mézeskalácsos házaspár derűs „magánszámát”, a Ketten Színház első — de csak az első! — paródiáját, a műsorvezető néhány sziporkáját, a... Az igazság az, hogy többre tulajdonképpen nem is emlékszem, s ami még jellemzőbb: a szomszédok között végzett alkalmi közvéleménykutatás során is hasonló válaszokat kaptam. Néhány különösen kritikus hajlamú szomszéd még azt is hozzátette, hogy visszatetsző volt számukra, ahogy Szepesi a ruhagyári adatelemzőbe fojtotta a szót. Megvallom, jobb meggyőződésem ellenére védtem a máskor kitűnő, ezúttal azonban felületes riportert. S nem utolsósorban azért védtem, mert feltűnő, olykor már majdnem bántó közvetlenkedése, keresettsége mögött alighanem az húzódik, amit korábban töredékesen már fejtegettem: lehetetlen egyszerre az egész országot szórakoztatni, s a zeneszámokat összekötő miniriportokban egy egész tájegységről érzékletes képet adni. Az a hiányérzet tehát, amely az Esti Krónika pár hét előtti vállalkozása után is eltöltött bennünket, a szombati 139-660 nyomán prolongálódott. A rádió hajdúsági hónapjára beharangozott műsoroknak azonban még csak a fele hangzott el. Van idős alkalom a javításra. Zöldi László Hosszú szürke épület. A kapu alatt folyosó. Kopott, régi bársony fotelek, festmények a falon. A szobában idős nénivel találkozom, port törülget. — Hadházy bácsit keresem, itthon van? — Igen, tessékvárni, azonnal szólok neki, lent van a pincében, a tüzelőt készíti be. Elcsodálkozom. Gyémántdiplomás pedagógust keresek, és ha csak hozzávetőlegesen is számítom, túl van már a nyolcvanon. Leülök a heverőre. — Jó napot kívánok — köszönt rám az ajtóból, egy alacsony, szép arcú bácsi. — Ne haragudjon, hogy megvárakoztattam, de még jólesik egy kis meleg a szobában, és a pincében voltam. De jöjjön be a másik szobába, ott kényelmesen leülhet. Átmegyünk a nagyobbik szobába. Akvárium, dísznövények, televízió, a falon a képeket a szintén pedagógus veje festette. Arról az érzésről faggattam, amit a gyémánt diploma kézbeverésekor érzett. Elmosolyodik. — Megmondom őszintén, nem volt, különösebb öröm a számomra. Mindjárt elmondom, hogy miért. Én nem is tudtam, hogy arany, illetve gyémánt diplomát kapnak az ötven és hatvan évvel ezelőtt végzett pedagógusok. Az egyik régi kollégám említette, hogy van ilyen, és elmentem a Tanítóképzőbe, bemutattam a papírjaimat, hogy kérem az arany diplomát, és aztán kiértesítettek. Egy éven belül kaptam meg mind a kettőt, a gyémánt diplomát tavaly szeptemberben. Gyorsan értesítettem a sógoromat is, hogy ő is kérje, és a sógorom egyből a gyémántot kapta meg. Így valóban nem öröm, hisz maga intézte el, hogy megkapja. De az is igaz, hogy nehéz számon tartani az iskoláknak is, hogy ki mikor végzett, és hova került. De hisz annyifelé adminisztrálunk, biztos nyoma van sokhelyütt, hogy ki, mikor, és melyik intézményben végzett. Örömtelibb lett volna, ha már csak arról értesítik, hogy megkapja, és nem neki kell fáradoznia. — Dániel bácsi, hol tanított először? — 1911-ben végeztem itt, Debrecenben a Református Kollégiumban, és Nyírlövőn kezdtem, majd szülőfalumban Ramacsaházán, egészen 1929-ig. Ezek mind osztatlan iskolák voltak, első elemitől a hatodik osztályig. Én inkább a nagyobb gyerekeket szerettem, a kicsikhez nem volt annyi türelmem. Nem volt semmi rendkívüli a munkámban, a pályafutásom alatt sem történt semmi különösebb velem. Tettem, amit tenni kellett, tanítottam, neveltem a gyerekeket Kint falun nehezebb volt tanítani. — Miért, Dániel bácsi? — Hát sok mindent kellett csinálnunk nekünk, falusi tanítóknak. Akkor még nagyon sok analfabéta volt azon a vidéken, azokkal is foglalkozni kellett. No, meg mindent mi csináltunk. Volt a faluban műkedvelő csoport, színi előadásokat rendeztünk. — Mikor került Debrecenbe, Dániel bácsi, és hol tanított? — 1929-ben miniszteri kinevezéssel, a Csapókerti Általános Iskolában folytattam a tanítást, persze akkor még nem úgy hívták. Tessék, itt a kinevezés, elolvashatja. Itt csak egy osztályom volt, kevesebb volt a munkám, de azért hiányzott az a tizennyolc év falusi tanítói munka. 1934-től egészen 1950-ig igazgatója voltam az iskolának, akkor mentem nyugdíjba. — Nem hiányzott a tanítás, a gyerekek? — De igen. Hát évekig még helyettesítettem, napközis voltam, és magántanítványokat vállaltam. A gyerekek, a tanítás mindig örömet szerzett. Csak sajnálom a mai gyerekeket, nagy a követelmény, nehéz a tananyag. Persze halad az idő, egyre többet kell tudniuk a világról a gyerekeknek is. — Mivel telnek a napjai, Dániel bácsi ? — Olvasgatok. Nagyon szeretem a jó könyveket. Most Fekete István két regényét olvasom, a Kelét és a Bogáncsot. Szórakoztató és kedves olvasmányok. Még az Élet és Tudományt is a kezembe veszem. Tévét ritkán nézek, mert nem bírja a szemem, csak a híreket hallgatom meg, vagy ha útifilmek mennek. De még meg sem nézte az arany és a gyémánt oklevelemet. Várjon, azonnal behozom. Kicsit nehézkesen feláll, a másik szobából is áthallatszik, hogy keresgél a sokféle hivatalos papírok, levelek közt. A kezét nézem, ahogy átnyújtja a díszkötéses diplomákat, és hozzá a jelvényeket. Vékony, csontos, barna foltokkal teli, beszédes kezek. Ki tudja hány gyerek kezét fogták már az évtizedek során, és vezették őket az első bizonytalan lépéstől, az egyre biztosabb, határozottabb lépések felé. Ebédidő közeledik, nem akarom a család rendjét felborítani, elköszönök. Kikísér a kapuig. — Mivel tetszik menni? Én azt mondom inkább sétáljon egyet ebben a jó időben, mert amióta megszüntették a villamost a Csapó utcán, én bizony nem szívesen megyek a busszal, mert mindig zsúfolt, és tetszik tudni, a magamfajta öregember szeret kényelmesen utazni. Megköszönöm a jótanácsot, és elindulok. Apró gyermek rohan el mellettem, és hangosan köszön a kapuban álló Dániel bácsinak. — Csókolom, tanító bácsi! Szabó Erzsébet (Szabó Erzsébet tollrajza) „Tettem amit kellett” LÁTOGATÓBAN EGY GYÉMÁNTDIPLOMÁS PEDAGÓGUSNÁL A KULTÚRA OTTHONAI Bizonyára sok művelődési ház igazgatója nyugtázta örömmel azt a hírt, hogy az országgyűlés kulturális bizottsága legutóbbi ülésén a művelődési házak helyzetéről tárgyalt. S bizakodásukat — hogy ezután talán előbbre juthatnak munkájuk végzésében — csak fokozta a másik híradás: a parlamentben kezdeményezett vita még ebben a hónapban tovább folytatódik a művelődésiház-igazgatók háromnapos országos konfereciáján. A kérdés, úgy hiszem, jogos: miért éppen most került napirendre ilyen jelentős fórumokon aművelődési házak ügye? Néhány figyelemreméltó számadat választ adhat erre. 1950-ben még csak 433 művelődési otthont tartottak számon, 1962-ben pedig már csaknem 3800-at. Ma 3656 művelődési ház működik az országban — háromnegyed részük a falvakban található. Számuk tehát az elmúlt évtizedben — látszólag — stabilizálódott, ami a hatékony munka egyik fontos feltétele. Azért csak látszólag, mert az 1968-ban megjelent művelődésügyi miniszteri utasítás értelmében a 3656 intézmény közül mindössze 1913 felel meg a valódi céloknak, a többi még jóindulattal sem nevezhető a korszerű közművelődés otthonának. Ugyanakkor az elmúlt években jelentősen csökkent az állami támogatás összege, amely a legjobb intézményekben ma már a fenntartási költségeket sem fedezi. Ezért aztán a művelődési házaknak nyereségre kell törekedniük, akár az üzemeknek, a termelőszövetkezeteknek, az üzleteknek. S mi hozza a legtöbb nyereséget? A bál, a beathangverseny, a tánciskola, az operett-, az esztrádműsor. Nem mondok új dolgot, amikor azt állítom: a kultúra, a műveltség a társadalom fontos produktív erejéhez tartozik, a gazdasági növekedés és a társadalmi haladás egyik alapvető feltétele. A szocializmus teljes felépítésének része a személyiség szocialista formálása, a marxista eszmék meghonosítása a tömegek között. A művelődési házak, ha hivatásuknak megfelelően látják el feladatukat, nagyon sokat tehetnek ennek érdekében. A közösségi életforma kialakításának a bázisai lehetnek, az emberek állandó tudatformálásának centrumai. Annak azonban, hogy hivatásuknak megfelelően lássák el feladatukat, tárgyi, anyagi és személyi feltételei vannak. A 3656 épület közül 1743 alkalmatlan a korszerű művelődési, szórakozási igények kielégítésére. De nemcsak ez okoz gondot, nem kielégítő berendezésük és felszerelésük sem. A művelődési házak negyed részében nincs televízió, 60 százalékuknak nincs magnetofonja, s mindössze negyed részükben van 16 milliméteres filmvetítőgép. Pedig a korszerű népművelő munkának ezek alapvető technikai feltételei. A személyi feltételek talán még ennél is mostohábbak! A legfrissebb adatok szerint a főhivatású népművelők 46 százalékának van egyetemi vagy főiskolai végzettsége, ezek zöme azonban a fővárosi, illetve a városi művelődési intézményekben dolgozik. A falvakban ennél sokkal rosszabb a szakképzett népművelők''aránya. Ez pedig kétségkívül kihat a művelődési házak tevékenységére. Miként az országgyűlés kulturális bizottsága tanácskozásának, úgy a háromnapos konferenciának is egy a célja: minél több és kedvezőbb feltételt teremteni az emberek általános és szakmai műveltségének fejlesztéséhez, szocialista neveléséhez, szabad idejének célszerű és hasznos eltöltéséhez. Hogyan teremthetők meg ezek a feltételek? Az ország anyagi lehetőségei végesek. A megoldás tehát nem elsősorban a művelődési házak állami támogatásának jelentős emelésében keresendő, hanem a működési feltételek anyagi bázisának a társadalmasításában. A művelődési házak helyi intézmények, helyi igényeket elégítenek ki, tehát joggal számíthatnak a helyi erőforrásokra, az üzemek, termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, ÁFÉSZ-ek és ktsz-ek patronálására, anyagi segítségnyújtására. Falun a művelődési házak a centrum szerepét töltik be a kulturális szolgáltatásokat illetően. Ezért a művelődési ház az iskola mellett a legfontosabb művelődési intézmény kell hogy legyen. Olyan, ami lehetőséget nyújt mindazoknak, akik tanulni, művelődni kívánnak vagy egyszerűen csak hasznosan szeretnék eltölteni szabad idejüket. S hogy sokan vannak ilyenek, mi sem bizonyítja jobban: a művelődési otthonok látogatóinak száma a jelenlegi mostoha körülmények között is évente több millió! Prukner Pál Az etikai szabadegyetem előadásairól A TIT Hajdú-Bihar megyei Szervezetének filozófiai szakosztálya — a jogi szakosztály közreműködésével — Etikai Szabadegyetemet ütemezett be az 1972-es évre. A szabadegyetem megrendezésének gondolata, és a filozófiai nézőpontú előadások összeállítása dr. Kun Ferenc kandidátus érdeme. Dr. Székely László megyei bíró pedig azoknak az előadásoknak a megtervezéséhez nyújtott segítséget, amelyek az erkölcsöt a jogtudomány szemszögéből közelítik meg. Március 3-án indult meg az Etikai Szabadegyetem. A bevezető előadást dr. Kun Ferenc tartotta „Az etikai nézetek filozófiai meghatározottsága” címmel. Az előadás nemcsak formálisan, hanem tartalmilag is bevezetője volt a szabadegyetem öt előadásból álló, de mégis kerek egészet alkotó ismertetéseinek. Dr. Fodor József március 10-én a „Kispolgáriság és cinizmus” témakörből nyújtott ismertetést. Társadalmi életünk eleven problémáját boncolgatta az előadó, aki a történelmi-gazdasági gyökerekből kiindulva eljutott a kérdés mai kórképéhez, okaihoz. Március 15-én került sor a „Kommunista humanizmus” című előadásra, amelyet dr. Kiss Sándor tartott. Mi az a minőségi plusz, amiaz általában vett humanizmustól és a reneszánszkori humanizmustól megkülönbözteti a kommunista humanizmust? Erre a kérdésre kereste a választ dr. Kiss László fejtegetése. A negyedik előadást dr. Székely László tartotta „A szocialista együttélés és szabályai” címmel. Fő érdekessége volt az ismertetésnek a becsületsértés kérdésköre. Szemléletes példák világították meg a becsületbe vágó sértések különböző variációit. A sorozat záróelőadására március 31-én kerül sor. Dr. Mezey István nyújtott ismertetést „A családi és nemi erkölcs jogi szabályozása” címmel. A kérdés természetéből következik, hogy a jogi gyakorlatból hozott illusztrációk érdekesen fűszerezték és jól kiegészítették az elméleti vázlatot. Valamennyi előadásra a TIT Csokonai Klubjában került sor. A szabadegyetem rendhagyó módon díjtalan volt, ezt a kedvezményt a TIT, az MTI, a Hazafias Népfront, a Vöröskereszt és az MTESZ hozzájárulása tette lehetővé. Az előadásokon átlagosan 25 hallgató vett részt, összetételüket tekintve a fentemlített szervek dolgozói, valamint a Tanítóképző Intézet és a Felsőfokú Építőgépészeti Technikum hallgatói. A márciusban megrendezett Etikai Szabadegyetem jelentős lépés volt az eddigelé szerény etikai ismeretterjesztés áramában. A további folytatás nem a Tudományos Ismeretterjesztő Társulaton fog múlni. Iiles Csaba HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. ÁPRILIS 12.