Hajdú-Bihari Napló, 1972. április (29. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-12 / 85. szám

A RÁDIÓ MELLETT „DEBRECENI“ 139-660 Feltűnő, hogy az úgynevezett szó­rakoztató műsorok akkor cáfolják meg a rendeltetésüket, ha készí­tőik kimerészkednek a megszokott­­ság sáncai mögül, s valami egészen újjal próbálkoznak. Egy ilyen meg­újulási kísérletnek esett áldozatul Debrecen, s ami ebben az esetben nem jelent feltétlenül többet: az egész Hajdúság. Pedig az előzmé­nyeknél jobbat nem is lehet kíván­ni. A szombati adás a rádió hajdú­sági hónapjának immár sokadik műsora, nem véletlen, hogy az or­szágszerte hallgatók mostanában mintha egy kicsit beállítódtak volna megyénk hullámhosszára. S a 139-660 első perceiben az is kide­rült, hogy Szepesiék ráadásul több­re is vállalkoztak, mint pár hete az Esti Krónika háromrészes hajdúsági mellékletében Pallai János és Ko­­valik Károly: az azonnal beharan­gozott ígéretek — az ország maj­dani legmagasabb épületének be­mutatása, a hajdúszováti paraszt­kórus megszólaltatása, a nagy vissz­­hangú hajnövesztő csoda ellenőrző kísérleteiről való beszámoló­k azt sejtették, hogy a népszerű szórakoz­tató műsor gazdái nemcsak, s talán nem is elsősorban a debreceni jel­legzetességek érzékeltetésére töre­kednek. A két és fél órában felvonultat­ták szinte az egész megye képvise­lőit. Sajnos. De mielőtt a megoko­­lásba fognék, hadd elevenítsem föl az egyik első hangképet. (Arra ké­rem az olvasót, hogy ezúttal próbál­jon meg belehelyezkedni egy más vidékre való hallgató helyzetébe.) Nos, mindenekelőtt megtudtuk, hogy a szováti kórusnak már sok évtizedes hagyományai vannak. Az­tán tudomást szereztünk arról is, hogy milyen feltételek mellett egye­zett bele Kodály Zoltán, hogy a szo­váti dalkedvelők rokonszenves kö­zössége éppen az ő nevét vegye föl. Egyáltalán, végre megismerkedhet­tünk egy feltörekvő falu lakóinak tartalmas kulturális életével. Pon­tosabban: megismerkedtünk volna, csakhogy a 139-660 felépítettsége, hagyományai akadályozták az ala­posabb ismerkedést. Ezt a népszerű műsort ugyanis az jellemzi, hogy a feloldódást szolgál­ja. A lényeg a kikapcsolódás — a zene, a kabaréjelenet, olykor a vers is —, s a körítést esetleg riportnak is nevezhetjük. Most a rádiósok úgy döntöttek, hogy sok ilyen riport­szerű körítésre van szükség, elvég­re egy egész megyéről van szó. S alighanem itt keresendő a szombati adás nem egyértelmű hatásának magyarázata. Csupán emlékeztetem az olvasót arra, hogy amikor Padi­­sák Mihály — ez az elszánt ismeret­­terjesztő — a „Játszunk együtt!” emélkezetes debreceni adására ké­szült, több mint egy hétig vadá­szott témára. Fáradozása meg is lát­szott a kitűnő klubvetélkedőn. Tar­tok tőle, hogy a 139-660 jól össze­szokott stábja összehasonlíthatatla­nul kevesebb időt töltött a témák felkutatásával. Ez is meglátszott! Így maradt fenn a szűrőn a mézes­­kalácsos téma — még szerencse, hogy Kerékgyártó Sándor bácsi szí­nesen, ízesen beszélt —, a szobosz­­lói rádiósüdülő, a Szoboszló és Bö­szörmény közötti, valamikori ellen­tét, s így hallhattuk a mikrofon előtt fülhallomást feszengő szocia­lista brigádtagokat is, akikről — azon kívül, hogy szocialista brigá­dokban dolgoznak — szinte semmit sem tudtunk meg. De ez a sokat markolás azzal a következménnyel is járt, hogy — emlékezzünk csak a szováti riport nyomán támadt hiányérzetünkre — a csupán villanásszerűen érzékelte­tett hajdúsági jellegzetességek lehe­tetlenné tették a legérdekesebb haj­dúsági nevezetességek bemutatását. A kevesebb tehát több lett volna — így summázhatnánk a szombat es­tét, de azt hiszem, igazságtalan len­nék, ha nem említeném meg a 150 perc valóban szórakoztató mozzana­tait: a már sokszor hallott, de még mindig érdekes mézeskalácsos há­zaspár derűs „magánszámát”, a Ketten Színház első — de csak az első! — paródiáját, a műsorvezető néhány sziporkáját, a... Az igazság az, hogy többre tulajdonképpen nem is emlékszem, s ami még jel­lemzőbb: a szomszédok között vég­zett alkalmi közvéleménykutatás során is hasonló válaszokat kaptam. Néhány különösen kritikus hajlamú szomszéd még azt is hozzátette, hogy visszatetsző volt számukra, ahogy Szepesi a ruhagyári adat­elemzőbe fojtotta a szót. Megval­lom, jobb meggyőződésem ellenére védtem a máskor kitűnő, ezúttal azonban felületes riportert. S nem utolsósorban azért védtem, mert feltűnő, olykor már majdnem bántó közvetlenkedése, keresettsége mö­gött alighanem az húzódik, amit ko­rábban töredékesen már fejteget­tem: lehetetlen egyszerre az egész országot szórakoztatni, s a zeneszá­mokat összekötő miniriportokban egy egész tájegységről érzékletes képet adni. Az a hiányérzet tehát, amely az Esti Krónika pár hét előtti vállalkozása után is eltöltött bennünket, a szombati 139-660 nyo­mán prolongálódott. A rádió hajdú­sági hónapjára beharangozott mű­soroknak azonban még csak a fele hangzott el. Van idő­s alkalom a ja­vításra. Zöldi László Hosszú szürke épület. A kapu alatt folyosó. Kopott, régi bársony fotelek, festmények a falon. A szo­bában idős nénivel találkozom, port törülget. — Hadházy bácsit keresem, itt­hon van? — Igen, tessék­­várni, azonnal szólok neki, lent van a pincében, a tüzelőt készíti be. Elcsodálkozom. Gyémántdiplo­más pedagógust keresek, és ha csak hozzávetőlegesen is számítom, túl van már a nyolcvanon. Leülök a heverőre. — Jó napot kívánok — köszönt rám az ajtóból, egy alacsony, szép arcú bácsi. — Ne haragudjon, hogy megvá­rakoztattam, de még jólesik egy kis meleg a szobában, és a pincében voltam. De jöjjön be a másik szo­bába, ott kényelmesen leülhet. Átmegyünk a nagyobbik szobába. Akvárium, dísznövények, televízió, a falon a képeket a szintén pedagó­gus veje festette. Arról az érzésről faggattam, amit a gyémánt diploma kézbeverésekor érzett. Elmosolyodik. — Megmondom őszintén, nem volt, különösebb öröm a számomra. Mindjárt elmondom, hogy miért. Én nem is tudtam, hogy arany, il­letve gyémánt diplomát kapnak az ötven és hatvan évvel ezelőtt vég­zett pedagógusok. Az egyik régi kollégám említette, hogy van ilyen, és elmentem a Tanítóképzőbe, be­mutattam a papírjaimat, hogy ké­rem az arany diplomát, és aztán kiértesítettek. Egy éven belül kap­tam meg mind a kettőt, a gyémánt diplomát tavaly szeptemberben. Gyorsan értesítettem a sógoromat is, hogy ő is kérje, és a sógorom egyből a gyémántot kapta meg. Így valóban nem öröm, hisz ma­ga intézte el, hogy megkapja. De az is igaz, hogy nehéz számon tartani az iskoláknak is, hogy ki mikor vég­zett, és hova került. De hisz annyi­felé adminisztrálunk, biztos nyo­ma van sokhelyütt, hogy ki, mikor, és melyik intézményben végzett. Örömtelibb lett volna, ha már csak arról értesítik, hogy megkapja, és nem neki kell fáradoznia. — Dániel bácsi, hol tanított elő­ször? — 1911-ben végeztem itt, Debre­cenben a Református Kollégiumban, és Nyírlövőn kezdtem, majd szülő­falumban Ramacsaházán, egészen 1929-ig. Ezek mind osztatlan iskolák voltak, első elemitől a hatodik osz­tályig. Én inkább a nagyobb gye­rekeket szerettem, a kicsikhez nem volt annyi türelmem. Nem volt semmi rendkívüli a munkámban, a pályafutásom alatt sem történt semmi különösebb velem. Tettem, amit tenni kellett, tanítottam, ne­veltem a gyerekeket Kint falun ne­hezebb volt tanítani. — Miért, Dániel bácsi? — Hát sok mindent kellett csinál­nunk nekünk, falusi tanítóknak. Akkor még nagyon sok analfabéta volt azon a vidéken, azokkal is fog­lalkozni kellett. No, meg mindent mi csináltunk. Volt a faluban mű­kedvelő csoport, színi előadásokat rendeztünk. — Mikor került Debrecenbe, Dá­niel bácsi, és hol tanított? — 1929-ben miniszteri kinevezés­sel, a Csapókerti Általános Iskolá­ban folytattam a tanítást, persze akkor még nem úgy hívták. Tessék, itt a kinevezés, elolvashatja. Itt csak egy osztályom volt, kevesebb volt a munkám, de azért hiányzott az a tizennyolc év falusi tanítói munka. 1934-től egészen 1950-ig igazgatója voltam az iskolának, ak­kor mentem nyugdíjba. — Nem hiányzott a tanítás, a gyerekek? — De igen. Hát évekig még he­lyettesítettem, napközis voltam, és magántanítványokat vállaltam. A gyerekek, a tanítás mindig örömet szerzett. Csak sajnálom a mai gye­rekeket, nagy a követelmény, nehéz a tananyag. Persze halad az idő, egyre többet kell tudniuk a világról a gyerekeknek is. — Mivel telnek a napjai, Dániel bácsi ? — Olvasgatok. Nagyon szeretem a jó könyveket. Most Fekete István két regényét olvasom, a Kelét és a Bogáncsot. Szórakoztató és kedves olvasmányok. Még az Élet és Tudo­mányt is a kezembe veszem. Tévét ritkán nézek, mert nem bírja a sze­mem, csak a híreket hallgatom meg, vagy ha útifilmek mennek. De még meg sem nézte az arany és a gyé­mánt oklevelemet. Várjon, azonnal behozom. Kicsit nehézkesen feláll, a másik szobából is áthallatszik, hogy keres­gél a sokféle hivatalos papírok, le­velek közt. A kezét nézem, ahogy átnyújtja a díszkötéses diplomá­kat, és hozzá a jelvényeket. Vékony, csontos, barna foltokkal teli, beszé­des kezek. Ki tudja hány gyerek ke­zét fogták már az évtizedek során, és vezették őket az első bizonytalan lépéstől, az egyre biztosabb, hatá­rozottabb lépések felé. Ebédidő közeledik, nem akarom a család rendjét felborítani, elköszö­nök. Kikísér a kapuig. — Mivel tetszik menni? Én azt mondom inkább sétáljon egyet eb­ben a jó időben, mert amióta meg­szüntették a villamost a Csapó ut­cán, én bizony nem szívesen megyek a busszal, mert mindig zsúfolt, és tetszik tudni, a magamfajta öreg­ember szeret kényelmesen utazni. Megköszönöm a jótanácsot, és el­indulok. Apró gyermek rohan el mellettem, és hangosan köszön a kapuban álló Dániel bácsinak. — Csókolom, tanító bácsi! Szabó Erzsébet (Szabó Erzsébet tollrajza) „Tettem amit kellett” LÁTOGATÓBAN EGY GYÉMÁNTDIPLOMÁS PEDAGÓGUSNÁL A KULTÚRA OTTHONAI Bizonyára sok művelődési ház igazgatója nyugtázta örömmel azt a hírt, hogy az országgyűlés kulturális bi­zottsága legutóbbi ülésén a művelődési házak helyze­téről tárgyalt. S bizakodásukat — hogy ezután talán előbbre juthatnak munkájuk végzésében — csak fokoz­ta a másik híradás: a parlamentben kezdeményezett vi­ta még ebben a hónapban tovább folytatódik a művelő­­désiház-igazgatók háromnapos országos konfereciáján. A kérdés, úgy hiszem, jogos: miért éppen most került napirendre ilyen jelentős fórumokon a­­művelődési há­zak ügye? Néhány figyelemreméltó számadat választ adhat erre. 1950-ben még csak 433 művelődési otthont tartottak számon, 1962-ben pedig már csaknem 3800-at. Ma 3656 művelődési ház működik az országban — háromnegyed részük a falvakban található. Számuk tehát az elmúlt évtizedben — látszólag — stabilizálódott, ami a haté­­kony munka egyik fontos feltétele. Azért csak látszólag, mert az 1968-ban megjelent művelődésügyi miniszteri utasítás értelmében a 3656 intézmény közül mindössze 1913 felel meg a valódi céloknak, a többi még jóindulat­tal sem nevezhető a korszerű közművelődés otthonának. Ugyanakkor az elmúlt években jelentősen csökkent az állami támogatás összege, amely a legjobb intézmé­nyekben ma már a fenntartási költségeket sem fedezi. Ezért aztán a művelődési házaknak nyereségre kell tö­rekedniük, akár az üzemeknek, a termelőszövetkezetek­nek, az üzleteknek. S mi hozza a legtöbb nyereséget? A bál, a beathangverseny, a tánciskola, az operett-, az esztrádműsor. Nem mondok új dolgot, amikor azt állítom: a kultú­ra, a műveltség a társadalom fontos produktív erejéhez tartozik, a gazdasági növekedés és a társadalmi haladás egyik alapvető feltétele. A szocializmus teljes felépíté­sének része a személyiség szocialista formálása, a marxista eszmék meghonosítása a tömegek között. A művelődési házak, ha hivatásuknak megfelelően látják el feladatukat, nagyon sokat tehetnek ennek érdekében. A közösségi életforma kialakításának a bázisai lehet­nek, az emberek állandó tudatformálásának centrumai. Annak azonban, hogy hivatásuknak megfelelően lás­sák el feladatukat, tárgyi, anyagi és személyi feltételei vannak. A 3656 épület közül 1743 alkalmatlan a korszerű mű­velődési, szórakozási igények kielégítésére. De nemcsak ez okoz gondot, nem kielégítő berendezésük és felszere­lésük sem. A művelődési házak negyed részében nincs televízió, 60 százalékuknak nincs magnetofonja, s mind­össze negyed részükben van 16 milliméteres filmvetítő­gép. Pedig a korszerű népművelő munkának ezek alap­vető technikai feltételei. A személyi feltételek talán még ennél is mostoháb­bak! A legfrissebb adatok szerint a főhivatású népmű­velők 46 százalékának van egyetemi vagy főiskolai vég­zettsége, ezek zöme azonban a fővárosi, illetve a városi művelődési intézményekben dolgozik. A falvakban en­nél sokkal rosszabb a szakképzett népművelők''aránya. Ez pedig kétségkívül kihat a művelődési házak tevé­kenységére. Miként az országgyűlés kulturális bizottsága tanácsko­zásának, úgy a háromnapos konferenciának is egy a célja: minél több és kedvezőbb feltételt teremteni az emberek általános és szakmai műveltségének fejleszté­séhez, szocialista neveléséhez, szabad idejének célsze­rű és hasznos eltöltéséhez. Hogyan teremthetők meg ezek a feltételek? Az ország anyagi lehetőségei végesek. A megoldás tehát nem elsősorban a művelődési házak állami támogatásának jelentős emelésében keresendő, hanem a működési feltételek anyagi bázisának a tár­sadalmasításában. A művelődési házak helyi intézmé­nyek, helyi igényeket elégítenek ki, tehát joggal számít­hatnak a helyi erőforrásokra, az üzemek, termelőszö­vetkezetek, állami gazdaságok, ÁFÉSZ-ek és ktsz-ek patronálására, anyagi segítségnyújtására. Falun a művelődési házak a centrum szerepét töltik be a kulturális szolgáltatásokat illetően. Ezért a műve­lődési ház az iskola mellett a legfontosabb művelődési intézmény kell hogy legyen. Olyan, ami lehetőséget nyújt mindazoknak, akik tanulni, művelődni kívánnak vagy egyszerűen csak hasznosan szeretnék eltölteni sza­bad idejüket. S hogy sokan vannak ilyenek, mi sem bi­zonyítja jobban: a művelődési otthonok látogatóinak száma a jelenlegi mostoha körülmények között is éven­te több millió! Prukner Pál Az etikai szabadegyetem előadásairól A TIT Hajdú-Bihar megyei Szer­vezetének filozófiai szakosztálya — a jogi szakosztály közreműködésé­vel — Etikai Szabadegyetemet üte­mezett be az 1972-es évre. A szabadegyetem megrendezésé­nek gondolata, és a filozófiai néző­pontú előadások összeállítása dr. Kun Ferenc kandidátus érdeme. Dr. Székely László megyei bíró pe­dig azoknak az előadásoknak a megtervezéséhez nyújtott segítséget, amelyek az erkölcsöt a jogtudo­mány szemszögéből közelítik meg. Március 3-án indult meg az Etikai Szabadegyetem. A bevezető elő­adást dr. Kun Ferenc tartotta „Az etikai nézetek filozófiai meghatá­rozottsága” címmel. Az előadás nemcsak formálisan, hanem tartal­milag is bevezetője volt a szabad­­egyetem öt előadásból álló, de még­is kerek egészet alkotó ismerteté­seinek. Dr. Fodor József március 10-én a „Kispolgáriság és ciniz­mus” témakörből nyújtott ismerte­tést. Társadalmi életünk eleven problémáját boncolgatta az előadó, aki a történelmi-gazdasági gyöke­rekből kiindulva eljutott a kérdés mai kórképéhez, okaihoz. Március 15-én került sor a „Kom­munista humanizmus” című elő­adásra, amelyet dr. Kiss Sándor tartott. Mi az a minőségi plusz, ami­­az általában vett humanizmustól és a reneszánszkori humanizmustól megkülönbözteti a kommunista hu­manizmust? Erre a kérdésre keres­te a választ dr. Kiss László fejtege­tése. A negyedik előadást dr. Szé­kely László tartotta „A szocialista együttélés és szabályai” címmel. Fő érdekessége volt az ismertetésnek a becsületsértés kérdésköre. Szemlé­letes példák világították meg a be­csületbe vágó sértések különböző variációit. A sorozat záróelőadására március 31-én kerül sor. Dr. Mezey István nyújtott ismertetést „A családi és nemi erkölcs jogi szabályozása” címmel. A kérdés természetéből kö­vetkezik, hogy a jogi gyakorlatból hozott illusztrációk érdekesen fű­szerezték és jól kiegészítették az el­méleti vázlatot. Valamennyi előadásra a TIT Cso­konai Klubjában került sor. A sza­badegyetem rendhagyó módon díj­talan volt, ezt a kedvezményt a TIT, az MTI, a Hazafias Népfront, a Vöröskereszt és az MTESZ hozzá­járulása tette lehetővé. Az előadá­sokon átlagosan 25 hallgató vett részt, összetételüket tekintve a fent­­említett szervek dolgozói, valamint a Tanítóképző Intézet és a Felsőfo­kú Építőgépészeti Technikum hall­gatói. A márciusban megrendezett Eti­kai Szabadegyetem jelentős lépés volt az eddigelé szerény etikai is­meretterjesztés áramában. A továb­bi folytatás nem a Tudományos Ismeretterjesztő Társulaton fog múlni. Iiles Csaba HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. ÁPRILIS 12.

Next