Hajdú-Bihari Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

Amikor átvették tagsági könyvüket... FIATAL KONZERVGYÁRI KOMMUNISTÁK KÖZÖTT Debrecenben debrecenieknek, Hajdú megyeieknek nem igen ildomos ma már felfedezni a konzervgyárat. Jómagam valahogy mégis úgy vagyok vele, hogy valahányszor arra já­rok, egy kicsit újra és újra csak „felfedezem”. Ha mást nem, hát azt, hogy milyen szép, milyen nagy. És reprezentatív is a maga módján. Ha meg átlépi az ember a bejárati ajtót, újabb rácsodál­­kozások sorozatára nyílik lehetősége. Pontosabban, csak nyíl­na, adódna lehetőség lépten-nyomon az elámulásra ... De mert többnyire gyárakba, üzemekbe konkrét céllal megy az ember, így csodálkozás helyett csak arra jut idő, hogy sze­med kameráival rögzítsd a látottakat az emlékezés színes sza­lagán. Rögzítsd, hogy azután majd újra leforgatva, újra talál­kozz a kislánnyal , aki már várt az emeletre vivő lépcsők tiszta sora előtt — meg az előszoba rendjével, majd az ízlés­sel berendezett helyiséggel, ahol már várnak rád ... Akik várnak, mind fehérköpe­nyesek: Dankaháziné, Karakas Jo­lán, Simor László ... Egyelőre hadd mutathassam be őket csak így, pusztán a nevükön, a továbbiak­ban róluk lesz szó ugyanis, meg még Szatmári Ferencnéről, aki „ki­vételesen” kék köpenyt visel ugyan, de a szerep, amit vállalt — és be­tölt — a gyárban, a társadalomban, semmivel sem kevesebb, mint munkatársaié. Fiatalok valamennyien — s ez így tipikus, mert fiatal maga a gyár is —, fiatalok, és tagjai valameny­­nyien a pártnak. Egyszóval fiatal párttagok. — Azért már nem mind olyan fiatalok — ezt Dankaházi Jánosné mondja, és ez tulajdonképpen mo­solyra ingerlő közbeszólás, lehetne. Mert legyen bármi is a megjegyzé­se, fiatal ő, huszonegynéhány esz­tendős. — Ez igaz. De mint párttag ... S ebben már aligha cáfolhat­nánk meg a konzervgyár pártszer­vezetének csúcstitkárhelyettesét. A mindig mosolygós szemű Karakas Joli közbe is szól, hogy „bizonyít­son”: — Igen, Olgi... ajaj... — és ne­vet — hát az egyszer biztos, hogy nem tegnap vették fel. — De téged sem — kap mind­járt választ, s a baráti évődés vé­gül is ki máson csattanhatna, mint az egyszem fiún, Simor Lacin. Ő alig egy éve párttag. A felvétele meg még a katonaidőket idézi: — A határőrségnél voltam, ott vettek fel a pártba, „másodéves” koromban. Ott, az őrsön egyedül én voltam párttag a sorállományba tartozók közül. Sok politikai fog­lalkozást tartottam, lényegében ez volt a pártmunkám. — És itt, a gyárban? Itt mivel bízott meg a párt? Néhány másodpercig hallgat, fo­galmazza magában a választ: — Tudjátok, ez nem is olyan egyszerű. Én egy hónappal a lesze­relés után kerültem ide, és a gyü­mölcsrészleg KISZ-szervezetének akkor éppen nem volt titkára, őt más munkaterületre helyezték, az utódját viszont még nem választot­ták meg. Mint párttag én patronál­tam az alapszervezetet. De az, hogy patronáltam — Olgi és Juli tudják —, az nem jelent valami nem tudom én milyen mélyenszán­­tó politikai munkát. Itt abban az időben még mindenkinek minden új volt. Elsősorban a szakmával kellett foglalkozni, megismerkedni a dolgokkal: hol, merre, meddig, melyik ajtó hova nyílik ... Azóta sok minden történt, régen túlvannak már az ismerkedésen. Simor László mint fiatal művezető és fiatal párttag jelenleg a Mucsi Sándor vezetésével dolgozó Tesse­­dik Sámuel-brigád patronálásával foglalkozik. A szocialista címet sze­retnék elnyerni. — Igen — szól közbe most a vál­tozatosság kedvéért Dankaháziné —, igen, őket patronálja, és min­dig azt vállalják, hogy megmetszik a rózsafákat, de mindig rájuk ta­­vaszodik. Meg néha moziba is el­mennek együtt, és teljesítik a fel­adataikat is, de azért.. . Olgi ugyan nem fejezi be a mon­datot, de mindnyájan érezzük, hogy­­-Valami kis hiba kéért — mint mon­dani szokás — van még a kréta körül. Simor elvtárs, mintha csak han­gosan gondolkozna, egyféle belső vívódással magyarázza a helyzetet: — Én nem is tudom, hogy van ez pontosan. Az a feladatom, hogy se­gítsem a brigádot a szocialista cím elnyerésében. De azt hiszem, még tapasztalatlan vagyok... nincsenek kialakult módszereim, csak néhány elképzelésem. Az hogy gyűléseken, meg spontán találkozásokkor, be­szélgetni velük a gondjaikról, mint barát mindenek előtt... És akkor talán sikerül.. . Sikerül megterem­teni, vagyis inkább megfelelni azoknak a kritériumoknak, ame­lyek a szocialista cím elnyeréséhez szükségesek. — Igen, ez kellene — mondja Karakas Joli is. — Ez kellene — mondotta, ami lényegében azt jelenti, hogy még nem valósult meg. — Igen, ez valóban így van, még nem valósult meg. De nálunk ez nagyon nehéz. A mi egész mun­kánkat a termelés határozza meg. Szokták is mondani, hogy egy ki­csit mintha termeléscentrikusak len­nénk. Ez igaz is. De itt nincs mit tenni, mert ha egyszer jön a borsó, akkor jön. Akkor nincsen fontosabb, mint hogy mielőbb sínre tegyük, hogy feleslegesen egy percig se áll­jon. Ezt megint csak Dankaháziné mondja, nem mentegetőzésként, in­kább csak hogy teljesebb legyen a kép, hogy a helyzetet közelről nem ismerők is megértsék: a gyárban dolgozó kommunisták pártmunkája közvetlenül összefügg a gazdasági feladatokkal. Mert az, hogy a mun­kát jól és kellő időben elvégzik-e vagy nem végzik el, az már politi­kai tényező is, méghozzá nem ke­vés. Éppen ezért­ nem könnyű a fiatal párttagok helyzete manapság a Debreceni Konzervgyárban. Való igaz ugyanis, hogy többségüknek meg kell birkózni a tapasztalatlan­ság minden gondjával, nehézségé­vel, ugyanakkor helyt kell állni a termelésben, eleget tenni a külön­böző párt- vagy társadalmi megbí­zatásoknak. Így van ezzel Szatmári Ferencné, aki a beszélgetés részesei közül egyedül visel kék köpenyt. Ez a be­osztása miatt van, és azt jelzi, hogy feltehetően nem közvetlenül a ter­melésben dolgozik. — Nyomtatványraktáros vagyok — mondja. — És tanácstag — egészíti ki be­mutatkozását Karakas Joli. — Ilyen fiatalon? — Nálunk szinte mindenki fia­tal. Az átlagos életkor jóval a negyven alatt van, a legfiatalabbak meg a termelés területén vannak, ott alig több harminc évnél az átlagos életkor. E éppen ez az a terület, amely a pártépítési munkánk szem­pontjából még egy kicsit fehér folt­nak számít — mondja Dankaházi­né, Olgi, aki itteni fontos beosztása mellett a KISZ VIII. kongresszusa óta a KISZ Központi Bizottságának is tagja, s mint ilyennek még több a dolga­ gondja, kötelessége. Most is ő említette meg azt a bi­zonyos „fehér foltot”, s ha már egyszer szó került róla, felváltva mondogatják, hogy bizony nem va­lami jó arány, hogy a gyár 2300 dolgozójából mindössze 136 a párt­tagok száma. — Kevés — töpreng Karakas Jo­li is, és néhány másodpercre most elkomolyodik az arca — kevés. Pe­dig foglalkozunk a munkatársaink­kal. Mindenekelőtt azokkal, akik a gazdasági és a társadalmi munká­ban is kitűntek. És ez jó is, csak kevés. S ez akkor is igaz, ha maga a tagfelvétel ma már más arculatot mutat, sokkal igényesebb, mint ko­rábban volt. Erről röviden csak annyit, hogy korábban megkérdez­ték, miért kéri felvételét. Erre csak szokványos válaszokat lehetett ad­ni. Most arról is számot kell adni a párt leendő tagjának, hogy milyen munkát végez, mi a véleménye a KISZ-szervezet munkájáról, mi­lyen eredménnyel végezte el az is­koláit, és más találó kérdések vár­nak őszinte választ. S ez jól is van így. Nagyon jó, hogy a konzervgyári kommunisták igényesek mind a munkájukban, mind a tagfelvételben. Igényesek, de nem hibátlanok. — Azt kellene elérni — mondják erről —, hogy a felvétel utáni „szü­net” ne hátráltassa a pártmunkát. Mert kap ugyan feladatot minden párttag a felvétel után, de aztán jó ideig senki sem foglalkozik velük, csak majd később kérik számon: mit csináltál, elvégezted-e a rád­­bízottakat. Pedig a fiatal párttagok munkáját a tapasztalatlanság na­gyon akadályozza, munkájuk kez­detén fokozott támogatásra lenne szükségük. Igaz, a helyzet nem ilyen egyér­telmű. Mert Szatmári Ferencné — vagy ahogyan a gyáriak hívják, Anikó — elég sok segítséget kap pártmunkára, a tanácstagság ellá­tásához, így a Csapókertben — a 106-os körzetben — közmegelége­désre tölti be fontos megbízatását. A feladatok sokasága azonban továbbra is ott sorakozik a fiatal konzervgyári kommunisták előtt: helytállni a pártban, helytállni a munkában. Aki ismeri őket, tudja, nem hiábavaló ez a várakozás. Mert amellett, hogy szakmai és ideoló­giai téren egyaránt jól képzett, fia­tal emberekről, tennivágyó fiatal kommunistákról van szó, még egy fontos „érvet” hordoznak a tarso­lyukban: nagyon szeretik a gyárat, amelynek fiatalsága az ő ifjúságu­kat is erősíti, és szeretik nagyon. De ezt már talán nem is illik ki­mondani: azt a megbecsülést és fe­lelősséget és a sok többletvállalást, amelynek útján akkor tették meg az első konkrét lépést, amikor kö­zösségük körében átvették tagsági könyvüket. Kun Tibor Karakas Jolán Szatmári Ferencné Simor László Dankaházi Jánosné A Varsói Szerződés és az európai biztonság A nemzetközi jog történetében sohasem létezett eddig olyan tény­legesen védelmi jellegű politikai-katonai szövetség, mint amilyet 1955. május 14-én a lengyel fővárosban aláírt szerződés életre hívott. A ti­zenhét esztendővel ezelőtti fenyegető európai helyzet parancsolóan ír­ta elő a szocialista országok erőfeszítéseinek egyesítését, a hatékony önvédelem megszervezését. Az azóta eltelt időszak eseményei minden tekintetben igazolták e lépés megtételének helyességét. A Varsói Szerződés egész eddigi fennállása alatt betöltötte alapvető funkcióját: megbízhatóan garantálta valamennyi szerződő fél területi sérthetet­lenségét, nemzeti szuverenitását, függetlenségét és szabadságát. A koa­lícióban testet öltött hatalmas erő­k a hatvanas évektől már a világ­­politikában is egyre határozottabban jelentkező katonai erőfölé­nyünk — eredményesen visszatartotta a nyugati agresszív köröket a kockázatos kalandoktól, biztosította a szocializmus építésének legked­vezőbb nemzetközi feltételeit és az általános biztonságot. Több mint másfél évtizeddel a szerződés aláírása, a szocialista országok egyesített fegyveres erőinek létrehozása után a tények meg­győzően igazolták, hogy földrészünknek ebben a században élvezett viszonylag leghosszabb békés időszaka elsősorban annak köszönhető, hogy az erőviszonyok eltolódtak, mégpedig a mi javunkra. Ebből logikusan következik a kérdés: miért ne lehetne a még min­dig bizonytalan európai békés állapotot tartós és szilárd alapokra he­lyezni. Emlékeztetnünk kell arra, hogy a Varsói Szerződés tagállamai már az alapító okmányban kimondták: „Ha létrejön az európai kol­lektív biztonsági rendszer, és e célból általános európai kollektív biz­tonsági szerződést kötnek — amire a Szerződő Felek állandóan töre­kedni fognak — a jelen szerződés az általános európai szerződés ér­vénybe lépésének napján érvényét veszti”. A szocialista országok kormányai tehát már 17 esztendővel ezelőtt is eszköznek — nem pedig célnak — tekintették a Varsói Szerződést. A cél változatlan: a kollektív európai békerendszer megteremtése. Ha ezt a célt sikerül elérni, nem lesz többé szükség sem a NATO-ra, sem pedig a Varsói Szerződés szervezetére. A Politikai Tanácskozó Testület 1966-os bukaresti, az 1969-es bu­dapesti, az 1970-es berlini és az 1972-es prágai ülésein mindvégig az általános biztonsághoz vezető utak és módok vizsgálata állt a figyelem középpontjában. A legutóbbi prágai ülésszakon már azok az alapelvek is megfogalmazódtak, amelyek a jövő Európájának államközi kapcso­latait, a katonai erőszaktól mentes békés egymás mellett élést szabá­lyozhatnák. Minden további előrelépéshez azonban az szükséges, hogy a két szembenálló koalícióban a katonai elemek súlyát — a politikai és gazdasági együttműködés javára — fokozatosan csökkentsék. A népek körében az európai biztonság eszméje mind vonzóbb, a NATO legmakacsabb erőinek ellenállása, taktikázása miatt azonban lassú a haladás. További kitartó, következetes harcra, a szocialista or­szágok még aktívabb fellépésére van szükség ahhoz, hogy vissza le­hessen szorítani az európai enyhülés ellenségeit. Ebben az összefüg­gésben — számolván azzal, hogy a NATO-t egyelőre nem akarják megszüntetni, sőt növelik katonai erejét — a Varsói Szerződés tag­államai sem engedhetik meg maguknak közös védelmi potenciáljuk gyengítését. , Egyesített fegyveres erőinknek — miként a múltban — a jövőben is teljesítenie kell az európai és a világbékét védelmező szerepét. Eb­ből becsülettel vállalja a reá eső részt néphadseregünk. A szocialista védelmi koalícióban való aktív részvételünk legsajátabb nemzeti ügyünk. Az európai biztonságért vívott harcban azt tekintjük legfőbb feladatunknak, hogy megfelelő súllyal támasszuk alá szocialista álla­munk békepolitikáját, s erőnkhöz, lehetőségeinkhez mérten előbbre vigyük a testvérországokkal együtt vállalt közös ügyünket. Serfőző László alezredes MEGJEGYZÉS______| a belső ellenőrzésről Még az elmúlt évben történt, hogy néhány tanácsi vállalatnak felügyeleti szerve javasolta, hozza létre belső ellenőrzési szervezetét, s ezzel is biztosítson mindent a gazdálkodási fegyelem javításához. Azóta eltelt egy év, de az emlí­tett vállalatok nem tettek semmit a hatékony belső ellenőrzés meg­valósítására. Óhatatlanul felmerül a gondolat: Vajon kit segít a belső ellenőrzés? A felügyeleti szervet? Annak meg­van a maga ellenőrző szervezete, különben sem lenne sok értelme, ha az ellenőrzendő vállalatra hagyat­koznak. A belső ellenőrzés magát a vállalatot, a vállalati vezetést segí­ti abban, hogy idejekorán előbuk­kanjanak azok a dolgok, amelyek sokkal súlyosabban esnek latba, ha csak a felsőbb ellenőrzés munkája nyomán kerülnek napvilágra. Eb­ben az értelemben a­ belső ellen­őrzés a folyamatos megelőző tevé­kenység szerepét játssza. S mint ilyen, a felső vezetés legjobb táma­sza lehetne, ha ... Ha minden vál­lalat vezetője egyformán ítélné meg jelentőségét. Persze nem hálás szerep a belső ellenőré. Talán éppen azért, mert a jó belső ellenőr idejekorán fel­tárja a pénzügyi szabálytalansá­got, a gazdálkodás kisebb-nagyobb bűneit. S mivel ezek általában sze­mélyekhez tapadnak, az ellenőr könnyen kerül békétlen, a kákán is csomót kereső ember hírébe. S kell az egy igazgatónak, hogy ilyen emberre támaszkodjon mun­kájában? Persze azt is el tudom képzelni, hogy számviteli szakembereink nem tolonganak a belső ellenőri státus felé, azaz a vállalati veze­tők legjobb szándékuk ellenére sem tudják megfelelő emberrel be­tölteni ezt a posztot. Én azt mon­danám, hogy közvetve az ilyen ese­tekben is a vezető miatt nem sike­rül a hatékony belső ellenőrzés kialakítása. Mert van néhány olyan vállalat, ahol van belső ellenőr, de munkáját valamilyen szükséges rossznak, kifogásait kukacoskodás­nak, tényeket feltáró viselkedését spicliskedésnek tartják. Miért? Azért, mert sokak számára kínos dolgokat tesz a belső ellenőr. Azok számára, akik szabálytalankodnak, fekete túlórákat rendelnek el, költségek terhére fekete beruházást végeznek, megsértik a bizonylati fegyelmet, pazarolják a vállalat eszközeit stb. Na de hát mi a vál­lalat igazi érdeke? A népgazdaság érdeke? Hogy a szennyest takar­gassuk? Nem. Hanem az, hogy ide­jekorán feltárjuk a bajokat, meg­előzzük a komoly károkat. Hány és hány szabálysértés, gaz­dasági bűncselekmény meghiúsult volna, ha az adott esetben a belső ellenőrnek módjában áll beavat­kozni, illetve a beavatkozásra fel­kért gazdasági vezető nem tért volna ki a felkérés elől! Hát ezért kell a szigorú belső el­lenőrzés. Akik nem élnek ezzel a lehetőséggel, megfosztják magukat és vállalatukat ettől a hatékony eszköztől.­ ­ Gőz József HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. MÁJUS 14.

Next