Hajdú-Bihari Napló, 1972. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

Születésnapra Ha­rsányi Gábor ma, vasárnap ünnepli 80. születésnapját. Az ol­vasó előtt most talán váratlan és szokatlan ez az azonnali tényköz­­lés, azonban az ünnepeltet illetően aligha szükséges különösebb ma­gyarázat. Akit a születésnapján kö­szöntünk, itt él Debrecenben, itt­ is született, munkája, emlékei idekö­tik, s az a nyolc évtized, amit ma­ga mögött hagyott, nemcsak az ő életének, de e város valóságának is múltja, történelme. S micsoda múlt és micsoda történelem. A házat, ahol Harsányi Gábor la­kik, elég nehéz megtalálni. Pedig emeletes bérház, csak éppen elrej­tőzik a Kisállomás környéki labirin­tusban. Az oda vezető út körülmé­nyes, át kell menni a vasúti síneken, esős időben bokáig ér a sár, s a kör­nyezet is olyan, mintha mai példá­zata lenne egy József Attila-versnek a külvárosi vázlatokból. A hirtelen összeszaladt pocsolyán elnyűtt autókerekek hasalnak mint­egy pallót feszítve az arra járók talpa alá, a házról omlik a vakolat, az erkély támfákkal van feldúcolva, s a lépcsőházban a kitört ablakokon keresztül huzatba rándul a szél. Ke­mény és rideg ez a környezet, s itt él Harsányi Gábor nyolcvan éves veterán, egykori illegális kommu­nista, a Magyar Kommunista Párt debreceni szervezetének egyik meg­alapítója, a munkásmozgalom régi harcosa. A lakásban elsőként az unoka fo­gad, s mondja, hogy igen, itthon van nagyapa. S már tessékel is bennün­ket befelé, és ültet le a nagyszobá­ban, ahol még meleget áraszt a cse­répkályha, mert a májusi hűvösség szétszivárog sűrű hullámokban. De már jön is a házigazda. Még ma is egyenes tartású, szálfaterme­tű ember, s az időt és emlékeket úgy emeli a vállán, ahogy hajdani boltívek tartják a föléjük épülő te­tőzetet. — Hát eltemettük szegény La­­bancz Andrást is — mondja, s bár­mennyire meghökkentő is, hogy egy meghittnek induló beszélgetés ilyen előhanggal indul, de a tény az tény, s az a nemzedék, amelyhez Harsá­nyi Gábor is tartozik, mindig szá­molt, mert kellett, hogy számoljon a tényekkel. — Mind kevesebben maradunk — teszi még hozzá, s ahogy megnő a csend közöttünk, tudom, hogy most Harsányi Gábor visszafelé hallgat az időben. Arcok, nevek, harcostársak emlékei kavarodnak eléje és az út, ami irdatlan messzi­­ségeken át vezet, benépesül sűrű szívdobbanásokkal. Az életút, amit Harsányi Gábor is végigjárt, közismert. Cikkek, írások garmadája beszél arról, hogy volt, mint volt, hogyan is kezdődött. Ez az életút tulajdonképpen már előt­tem is ismeretes, s amíg közösen visszatérülünk hajdani forrásvidé­kére, azon töprengek, hogy tulaj­donképpen mi is adott nekik erőt, s nemegyszer bátorságot is ahhoz a magatartáshoz, amihez életüket is, és meggyőződésüket is igazítot­ták. Munkásemberek voltak. Az volt Harsányi Gábor is. Tanult szakmája lakatos. De hát voltak olyanok so­kan, akik még a legkilátástalanabb évek, az ellenforradalmi Magyaror­szág keserves évtizedei alatt is egy makacs álmot vittek a szívükben. Sőt többet is. A harc édességét, a meggyőződés kockázatát. Szónoki volna most a kérdés, ha úgy tennénk fel, hogy megérte-e, hiszen a történelem, egész életünk változása példázza, bizonyítja, hogy csakis ez érte meg. De akkor, nem­egyszer a veszély közvetlen közelé­ben, a fizikai megsemmisülés árnyé­kában a gerincnek kellett olyannak lennie, amely nem hajlott, amely egyenesen mert és tudott maradni. Egy nagy nemzedék örök tanul­sága a Harsányi Gáboré. A Harsá­nyi Gáboroké, akik magvetői vol­tak ennek az új, az emberarcú tár­sadalomnak, őket nemcsak a harc, a szenvedés is kalapálta, azért let­tek talán ilyen szívósak, ilyen ke­mény életűek. Hát mit is tudnék, mit is tudnánk mondani a nyolcvanadik születés­napon? A jó egészség, a békés öreg­kor öröme mellé talán még annyit: a példák mindenkor kellenek. S azoknak elsősorban, akik az elődök nyomdokaiba akarnak lépni. Tehát nekünk, hogy mi is hozzájuk ha­sonlóan tegyük a dolgunkat... (b. i.) Szabad-e Lehet-e A bagaméri délelőtt névtelensé­gében az utcák nevét jelző táblák és egy kapát már nem bíró néni igazít a Dobó utcába. Mindenki dol­ga után jár, Tankáéknál is csak a fiatalasszony van otthon, babot sze­mel az udvaron. Az embereket — férjét, apósát — a határba hívta a dolgos napot ígérő jó idő. Az asz­­szonyka — ha tud is a segítséget kérő levélről — nem nagyon beszé­des, ez nem rá tartozik, ez a fér­fiak dolga. Az átnéző szomszéd — hivatali ember, nevét nem kérdez­tem — ismeri a gondot, amelyik Tankáéké is. — Három vagy négy éve nem termel itt dohányt senki. A téesz az igen, a közösben. A háztájiba inkább más kerül. Egyéni gazda meg nem termelhet. Két éve szét­szedték a házaknál a melegágya­kat, szemétre kerültek a palánták. Hogy miért? Kérdezze az elvtárs a téeszben. Mi ezt nem értjük. Nem említ sokkal többet Tanka J. sem a levelében, amelyet a többi bagaméri egyénileg gazdálkodó és nyugdíjas nevében írt. Nem sokan vannak, a tanácsi nyilvántartás sze­rint mintegy százan gazdálkodnak 112 hektárnyi területen, de a ki­mondottan mezőgazdasági munká­ból élő, egyénileg gazdálkodó csa­ládok száma csak 15—20. Ezeket a családokat sérelem érte. Tankáékat a földekre hívta a munka, de be­szél helyettük a levél: — Bagaméri lakos vagyok, öt hold földön egyénileg gazdálkodók. Van olyan területem is, amelyik do­hány termesztésére alkalmas. Még­sem tudok dohányt termeszteni, mert a létavértesi dohánybeváltó ÉS HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. MÁJUS 14. Forgácsok NŐM, NŐD, NEJE Olvastam a Magyar Nemzet szer­dai „vitafórumában" Szarka Géza írását, amelyben szót emel az el­len, ha valaki leánya férjét „ve­­jem” szóval illeti. Helyesen így kell: „vöm”, „vöd” és csak harma­dik személyben „veje”. Ebbe még bele is törődnék, csakhogy a szerző hasonlóképpen helytelennek tartja, ha valaki a feleségét „nejem”-nek nevezi. Azt is úgy kell mondani: „nőm”, „nőd” és csak „neje”. . Biztosan így írják elő az általá­nosan érvényes nyelvtani szabá­lyok, és én bájos mosollyal isme­rősöm elé álltam, s így szóltam: „Gyertek fel este a nőddel egy kártyapartira!” Azóta nem beszél velem. A má­sik sem, akinek pedig igazán hő­kölni akartam, amikor azt mond­tam: „Láttam a nődön azt a tün­dér kalapot, amit vettél neki. Iga­zán remekül áll.” Úgy látszik, ismerőseim nem eléggé járatosak a nyelvtani szabá­lyokban. (Persze az is lehet, hogy nem szabad a merev szabályokat az élet produkálta változások elle­nére is erőltetni. Vagy esetleg nin­csenek is ilyen szabályok.) (n) Újítási és munkavédelmi vetélkedő (Tudósítónktól) A debreceni Mezőgazdasági Gép­gyártó és Szolgáltató Vállalat újí­tási és munkavédelmi vetélkedőt hirdetett szocialista brigádok szá­mára. A döntőt május 12-én rendezték meg a vállalat központjában. Leg­jobbnak bizonyult az Universal Szocialista Brigád négyfős csapata, amelynek tagjai a vállalat központ­jában, az üzemfenntartási osztályon dolgoznak, őket követte a debrece­ni gyáregység Felszabadulás és a hajdúböszörményi Kun Béla-brigád. A legjobbaknak a vállalat hatezer, négyezer, illetve háromezerkétszáz forint jutalmat adott. A szoros ver­senyben kitűnt még a derecskei Táncsics, a tiszacsegei Pattantyús és a püspökladányi Radnóti-brigád. Teljesítményüket oklevéllel ismer­ték el. A vetélkedőről elmondható, hogy elérte célját. A szakszervezeti bi­zottságok szervező munkája nyo­mán összesen 91 brigád vett részt a versenyben. Ez azt jelenti, hogy 364-en közvetlen részesei voltak a vetélkedőnek. egyéni gazdáknak dohányt termeszteni ? nem köt velem szerződést csak ak­kor, ha a termelőszövetkezet elnö­ke hozzájárul. A tsz azonban eluta­sította a kérelmemet azzal, hogy nem engedélyezi, hogy egyéniek is termeljenek dohányt. Most nem tu­dom, hová forduljak. Ennyi a levél rövid tartalma. Né­hány dolog azonban nem világos. A dohánybeváltónál miért kérnek a szerződéskötéshez elnöki hozzá­járulást egyénileg gazdálkodótól? Hogyan tilthat meg olyasmit az el­nök, ami nem is tartozik a hatás­körébe? A létavértesi dohánybeváltó kör­zetébe nyolc község tartozik, köztük Bagamér. A nyolc község tíz ter­melőszövetkezetével és 70 egyéni termelőjével kötöttek szerződést. Csak a bagamériakkal nem. A miértre Puskás Dezső, a dohánybe­váltó igazgatóhelyettese válaszolt: — A bagaméri Búzakalász Ter­melőszövetkezet kérte a beváltót, hogy bagamériakkal ne kössünk szerződést, inkább nagyobb terüle­ten termesztenek ők dohányt. Nos, mi ennek a szóbeli megállapodásnak az értelmében a szerződéskötéshez egyénitől is kértük az elnök hozzá­járulását. S hogy ő ezt a kérést el­utasította, arról nem tehetünk. Vissza Bagamérba. Az elnök nincs bent, határszemlén van. A vezetőség álláspontját Badak János, a baga­méri termelőszövetkezet főkönyve­lője mondja: — Valóban kértük a beváltót, hogy Bagamérból senkivel se kös­sön szerződést. A termelőszövetke­zet évek óta termel dohányt, most 40 holdról 70 holdra növeltük a ter­mőterületet. Dohánysimítónk vi­szont nincs, a tagok otthon simít­ják, csomózzák a dohányt. Kilóra adjuk ki, és úgy is vesszük vissza. A szövetkezetet esetleg károsodás érhetné, ha Bagamérból más dohány is kerülne a beváltóba. Ellenőriz­ni lehetetlen, és esetleg „kevered­ne” a dohány. A kör így be is zárul, csak éppen az egyéni termelők rekedtek kívül a körön. A bizalom hiánya miatt. Nincs simító, a dohány kikerül a házakhoz, egy második „csatorna” — a tsz vezetősége szerint — visz­­szaélésre adna lehetőséget. Nos, ezt a másik csatornát betemették. Ezek a tények, nincs több kérdés, de kitől is kérdezhetnénk? A termelőszövetkezet valóban kérte a beváltót, hogy ne kössön egyéniekkel szerződést. A kérés jo­gossága vitatható. Igaz, hogy a ve­zetőség a közös érdekeit védte, vál­lalva a több dohány termesztését. A beváltó pedig tartotta magát a ter­melőszövetkezettel kötött megálla­podáshoz — talán a jó viszony fenntartása érdekében vagy talán „függőségi helyzete” miatt —, bár elvileg mindenkivel meg kellene kötnie a szerződést. Kinek van igaza, hol történt jogtalanság? Mert Tankáék pana­szának jogosságához nem fér két­ség. A beváltó eleget tett egy kérés­nek, a termelőszövetkezet a kérés­sel a közös érdekeit védi. Csak az a kérdés, hogy Bagamérban a tsz érdekei védelmének ez az egyetlen módja, hogy lehetetlenné teszik a községben mások számára a dohány termesztését? Urbán Péter r Ben a levél A tejről és az óráról Az osztrák vasút figyelmessége rágódo­tt meg, amikor a Transalpin expresszen robogtam a svájci tájak felé. A TS 462-es vonaton ugyanis az ÖBB (Osztrák Államvasút) a kalauz útján minden utas részére kis menetrendet ad. Ez feltünteti, hogy a Bécs—Basel között közlekedő vo­nat — amely áthalad nyugatnémet területen is — mikor érkezik Linz­­be, Salzburgba, Sargansba, Zürichbe és a többi állomásokra. A pontos érkezés és indulás mellett kis nyíllal azt is tudatják az utasokkal, mi­lyen csatlakozó vonatokhoz érhet el az ember, vagy — miután Ausztria és Svájc bővelkedik síparadicsomokban — a hegyi felvonók közül me­lyiket találja a közelben. A pontossághoz tartozóan­: még a hegyi fel­vonók legközelebbi indulási idejét is leolvashatja az ember a kis me­netrendről. Rendkívül célszerűnek tartom az ilyen utaskiszolgálást, nem beszélve arról, hogy tiszták a vonatok, külön kézmosóhely van szappannal, vízzel, elektromos szárítóval. Ami a kis menetrendet il­leti, a dolog rendkívül egyszerű. Hirdetéseket vettek fel szállodáktól, cégektől, s a vasútnak jóformán nem került semmibe a kis tájékoz­tató lapocska. Ami viszont feltűnt: nem találtam a hirdetések között órákat reklámozó szövegeket. Svájcban ugyanis, az órák hazájában mindenütt órákat és órahir­detéseket lehet látni, s aztán amiről még szintén nevezetes ez az or­szág — tejiparáról — a tej­készítmények sokasága kacsingat a kiraka­tokból a járókelőkre. Az órák nagyobb hírverést kapnak, ami érthető. A tejnek már korántsem kell annyi reklám, illetve eddig nem kellett, de a jövőben már igényli. Hogy miért, erre szeretnék rámutatni leve­lemben párhuzamba hozva a tej- és óraproblémát — a svájciak néző­pontjából. A jól tejelő svájci tehenek kissé szomorkodhatnak, mert annak ellenére, hogy a maguk részéről mindent megtesznek — a magas tej­­hozamot nyújtó tenyészfajták továbbra is világszínvonalon adják a hozamot —, mégis a lakosság egy főre jutó évi tejfogyasztása 173 liter­ről 126 literre csökkent. Egyidejűleg jelentős mértékben növekedett a joghurt fogyasztása. Amikor erről tájékoztattak, eszembe jutott, hogy a Hajdú megyei Tejipari Vállalat bemutatóján az Aranybikában nálunk is nagy propagandát fejtettek ki a különböző tejtermékek, így a joghurt fogyasztása érdekében. Ami a svájci példát illeti: 1961-ben egy fő 3,6 kiló joghurtot fogyasztott. Ma az évi „fejadag” 7,5 kiló. Mi­nek tulajdonítható a joghurt népszerűsége Svájcban? Elsősorban az orvosoknak, akik úgy nyilatkoztak, hogy a szervezet számára rend­kívül egészséges, és „beleillik a fogyókúrás étlap menüjébe”. Ma már több mint 25-féle különböző aromával hozzák forgalomba. A vaj, sajt, tejföl és konzervált tej fogyasztása lényegében nem változott. Ha a tej és tejtermékek fogyasztását együttesen veszik fi­gyelembe, az évi fogyasztás — tejben kifejezve — 11 literrel esett visz­­sza. Emiatt ottlétemkor nagy „tejpropaganda” kezdődött a tejterme­lés „őshazájában”: piackutatást folytatnak, hogyan lehetne az egy fő­re jutó fogyasztást növelni. Ezért most újabban a tejes fagylaltokat „jégkrém” formájában családi csomagolásban árusítják. Kapható ezen­kívül a tejes jégtorta, továbbá új ízzel és formával sajtokat hoztak forgalomba, és megjelent a boltokban a sós vaj is. Az országban százezer tejtermelő van, és a termelés állandóan fo­kozódik. 4500 értékesítő szövetkezetbe tömörültek a termelők. Tizenhat regionális tejszövetség irányítja a szövetkezeteket. A svájci „tsz-ek”, a szövetkezetek gyűjtik össze a tejet, árusítják a lakosság részére, ki­sebb szövetkezeti üzemeikben ízletes sajtokat készítenek, ezenkívül a nagyobb feldolgozó központi üzemeket látják el tejjel. Népgazdasági­­lag jelentős tényező a tejtermelés, amely főként sajt formájában kerül exportra. A Svájcban előállított sajt 55 százalékát szállítják külföld­re, s ahogyan ízleltem a Hortobágyon, Hajdúböszörményben és Deb­recenben az afrikai országoknak küldött hajdúsági sós sajtokat, nyu­godtan állíthatom — a svájci kóstoló után — semmivel sem maradunk le mögöttük ízben, kidolgozásban, legfeljebb csomagolásban. Ez vi­szont egyelőre természetes, mert a cégek közötti éles konkurrencia ezen a vidéken a csomagolásban is „első osztályt” igényel. Amíg elcsodálkoztam a „tejháborún”, addig a genfi utcákon lép­­ten-nyomon a svájci óragondok ragadtak meg. Annyi az órásbolt, ék­szerüzlet, butik és ki tudná felsorolni, mi minden, ahol az óra kap­ható, ami egyszeriben hivalkodóan mutatta az üzleti harcot. Egész olcsó órák is kaphatók, de vannak szinte megfizethetetlenek is. Szín­ben, formában, megjelenésben annyi változatot, amit Svájc kínál, csak itt lehet látni. Magam is jó időt töltöttem azzal, hogy megismer­jem nemcsak a kínálatot, hanem a kínálat mögött rejlő kérdőjelet. A svájci óraipar ugyanis kérdőjelet hord magában, azaz válsággal küzd. A világ óragyártásában Svájc részesedése az utóbbi húsz esztendőben 52-ről 44 százalékra esett. Ha figyelembe vesszük, hogy évente 150 millió óra kerül ki a svájci gyárakból, akkor érthető a gond, mert ez az iparág a nemzeti jövedelem nagy részét adja. Több oka van annak, hogy a híres svájci óraipar gondokkal ter­helt. Elsősorban az, hogy megnövekedett a konkurrencia. Japán olyan rohamléptekkel tört előre, hogy ma már az elektronikus órák, a Seiko cég készítményei talán jobbak, mint a svájci gyárak hasonló termékei. Rontotta a piacot az is, hogy rengeteg hamisítás, visszaélés történt a „Swiss made”-del. Ezzel a védjeggyel hoztak forgalomba és ma is gyártanak órákat, mint eredeti svájci terméket. Éppen ezért most Svájc azon fáradozik, hogy megnyerje elsősorban a Közös Piac orszá­gait, amelyekhez különleges kereskedelmi kapcsolatai fűzik, a piac védelmében leplezzék le a „Swiss made” hamisítóit. Ezzel előrevitette az iparág a nemzeti jövedelem nagy részét adja. De a­ japán konkurrencia miatt máris tenni kellett valamit. S ha hinni lehet a Garde-Temps S. A. cégnek, akkor az iparág forradal­masítása bekövetkezik. Ottlétemkor mutatták be La-Chaux-de-Fonds­­ban a „kristályórát”. Tulajdonképpen ez elektronikus kvarcóra. Fo­lyékony kristályok jelzik az időt. Ennek az órának nincs fogaskereke és hajszálrugója. A karra csatolós órának nincs számlapja sem. Téglalap alakú ablakon jelennek meg az „órák, percek, másodpercek” — felvil­lanó pontokkal. Talán úgy érzékeltethetném legjobban, ha az olvasókat arra emlékeztetném: a tv sportközvetítéseinél sokszor lehet látni felül vagy a képmező alsó részén az időjelző számokat. Nos ez az óra is min­dig az adott pillanatot, a pontos időt mutatja. Az óraújdonság folyé­kony kristályokkal jelzi az időt. Több éve dolgoztak azon, hogy meg­találják a napfényben is világító kristályos anyagot. Az amerikai Waltham Watch Co. (Chicago) laboratóriumaiban a svájciakkal együtt­működésben találták meg ezt az anyagot, amellyel megelőzték a japá­nokat. Kis parányi elem két évig működteti a kristályos órát, amely sohasem késik vagy siet. Előállítása ma még drága. Ezért az óraipar szakemberei nagyobb jövőt jósolnak a műanyagóráknak, amelyet — addigra előállításában költségileg csökkentve — a mutató nélküli kar­óra forradalma követ. Oltványi Ottó ______________________________________________________________________

Next