Hajdú-Bihari Napló, 1972. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-01 / 127. szám
A III debreceni szervezetének küldöttközgyűlése Üzemi TIT-csoportok alakulnak A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat ez évben tartja hatodik küldöttgyűlését. Ezt megelőzően a városi közgyűléseken megválasztják az elnökségeket, illetve a megyei küldötteket. A debreceni városi szervezet közgyűlését május 29-én tartották meg, amelyen beszámoltak az elért eredményekről. Az adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a városi szervezet jövőbeni feladatai között kell szerepelni a tagtoborzásnak. Legfontosabb feladatnak tartják a munkásosztály körében folyó ismeretterjesztést és a kispolgári nézetek elleni harcot. A TIT-munkának „szolgáltató” jellege van. A TIT jól felkészült előadógárdájával segít az előadások megszervezésében. Szükséges, hogy az előadások kiválasztásánál az üzemek sok figyelmet fordítsanak a tudatosságra és a témák egymásra építésére. Példaként említette a beszámoló az MGM átgondolt ismeretterjesztő programját. Évenként meghatározott tematika szerint igénylik az előadásokat. Az üzemi ismeretterjesztők gerincét a munkásakadémiai előadásoknak kellene adni, de az elmúlt évek szerződései nem mindig mutatnak kedvező képet. A munkásakadémiák nagy száma mutatja, hogy a MÁV, a ruhagyár és az MGM végezte a legjobb munkát. Kiemelkedő a MÁV, ahol négy év alatt 588 munkásakadémiai előadás hangzott el. A jövőben üzemi TIT-csoportokat kívánnak létrehozni, és így hatékonyabban folyhat az üzemen belül az ismeretterjesztő munka. Debrecen lakosságának 29 százaléka mezőgazdasági dolgozó. A környező tanyavilágban, tsz-központokban élnek a dolgozók. A TIT munkája szorosan kapcsolódik a városi könyvtár tanyai ismeretterjesztő munkájához. A parasztság részére tartott előadások látogatottak, a Győzelem, a Petőfi és a Kossuth Tsz programjában szakmai témák is szép számmal szerepeltek. A beszámoló megtárgyalása után megválasztották a debreceni szervezet vezetőit. Elnök dr. Mórik József egyetemi tanár, ügyvezető elnök dr. Kurucz Albert, a Tanítóképző Intézet igazgatóhelyettese, alelnök dr. Mikecz Ferenc tanszékvezető, dr. Kádár Béla egyetemi tanár, városi titkár dr. Orbán Sándorné. Egyhangúlag választották meg az elnökség tagjait is. A közgyűlés keretében Szekeres Antal, a TIT megyei titkára a legjobb munkát végzőknek hat emlékplakettet és 25 oklevelet adott át. A megválasztott új elnökség első ülését június 12-én tartja meg. A szőlő és spárga Vagy amit a homok ígér Orbán táján járunk, szeszélyes az idő: tegnap még bőrig áztunk hazafelé menet Debrecenben, itt meg egy nap múlva úgy süt a nap Nyírábrány határán, hogy ember, aki állja. — Nekünk kevés jutott — mármint az esőből —, mondja Molnár Gábor, a szőlészeti agronómus. — Kevés jutott a sok jóból, úgy harminc milliméter ha lehetett. De azért az az igazság, még ennyire sem számítottunk. Mert nagyon rosszul indult, úgy véltük akkor, igencsak kevés lesz. Nos, annál azért csak több „sikerült” valamivel. Mármint az a harminc milliméter csapadék. És alapnak ez is valami. — Azért minálunk mégis az ég a plafon — mutat valahova messzire fel Molnár elvtárs, akit helyettes vezetőként ismernek és szeretnek ezen a messzire nyúló, széles területen, hivatalos nevén, a Debreceni Állami Gazdaság nyírábrányi kerületében. — Ilyen volt ez a tavasz, nagyjából ilyen is volt mindig. Mi mást nem tehetünk, csak annyit, hogy elvégezzük, ami ránk tartozik: a többi már a természet dolga. Gábor bácsi beszél, és erre rácsólintja az „igent” Zahorecz Pál, a gazdaság párttitkára is. És már kint is vagyunk a területen. Mi buckákat látunk, ormokat. Ők azt mondják: spárga. Mi nézzük, és csodálkozunk egy kicsit. •** Szabályosan futó bakházaival különös látványt nyújt a spárgatelep. Nem nagy terület, mindössze tíz hold, így is sok női kéznek ad azonban munkát április első hetétől júniusig. Igaz, a mostani termés messze elmarad a tavalyitól. A spárga szereti a sok csapadékot, amiből itt elég kevés hullt a tavasszal. — Azért még így is jól keresünk benne — mondja Szabó Julianna, a lányok 13 fős kertészeti csoportjának vezetője. — Mindennap kétszer szedünk, délelőtt és délután, lehetőleg akkor, amikor hűvösebb az idő. Előfordul, hogy fejenként huszonöt kilogrammos teljesítménnyel zárjuk a napot, és ez jónak mondható. Egy kivétellel a csoport valamennyi tagja a Buzita-tanyáról jár be a gazdaságba. Fiatalok még, az embernek az az érzése, hogy valamelyik általános iskola nyolcadikosai közé cseppent. Egy szempillantással felmérhető az összetartás és a jókedv. S valóban, az összetartás nem kis mértékben ered abból, hogy valamennyien csaknem egy időben kerültek ki az iskola padjaiból. Márpedig tanyán az iskola jelenti a legfőbb összetartó erőt. — Van nálunk kultúrház is, azonban a fontosabb eseményeket egy tanár szervezi. Most is például július negyedikén író-olvasó találkozóval és bállal egybekötve kerül sor a nyolcadikosok ballagására. — Nem gondoltak még arra, hogy otthagyják a tanyát? — Laknánk mi Buzitán is, csak lenne kövesút. — Mivel közlekednek?— Kerékpárral. Reggel ötre jövünk, és este 5—6 között megyünk haza. Persze ez csak a nyári időszakban van így; mihelyt romlik az időjárás, gépkocsi jön értünk. Télen a munkaidőnk is nyolckor kezdődik. — Ha meggondoljuk, jól kitöltik a munkanapot. — Nekünk megéri. Az elmúlt hónapban 1900 forinton felül kerestünk. Pedig most nem olyan jó, mint tavaly. Az igen. Akkor jól ment a spárga. Alig győztük szedni. A Kovács testvérek hárman tizenkétezer forintot vettek fel tisztán egyetlen hónapra. Egyikük már férjhez ment, ketten azonban most is itt dolgoznak. Anna a beszédesebb: — Hogy mire költünk? Édesapánkat leszázalékolták, kell a segítség, öten vagyunk testvérek. Tavaly — éppen amikor a tizenkétezret kaptuk hárman — szóval tavaly volt a nővérem eljegyzése, azután esküvője, akkor őt segítettük. Kosztin Ilona is bekapcsolódik: — Tévére, háztartási gépre költ itt mindenki. Mosógépre, fűrészgépre, morzsológépre. De mi otthagyjuk Buzitát. Vámospércsre költözünk. — Sokat vár ettől ? — Azt hiszem, igen. Jobb lesz a közlekedés, közelebb lesz a munkahely. — A gazdaság? — Nem, nem a gazdaság. Valamelyik üzembe szeretnék majd elmenni, ha ott nem sikerül, akkor bejárok Debrecenbe. A tábla végén időközben ládaszám vár elszállításra a friss piaci áru. Az angolok egyik legkedveltebb csemegéje a spárga, s ami itt osztályozásra kerül, az jó ideje Angliába irányuló exportcikk. Az exportra való csomagolásra azonban nem a nyírábrányi kerületben, hanem majd a gazdaság központi hűtőházában kerül sor. Hanem hol lesz már akkor a Buzita-tanyai lányok kézmelege! **» A szőlő: egy külön szeretet. Molnár Gábor szinte mindenkit megelőzve, reggel óta járja a szép zöld sorok útját, a szeszélyes nap forrón tűzi az arcát, de neki ez nem gond. Azt nézi, hol a gond, hol a baj, hol kell segíteni. Talál is eleget. Csak győzze az ember, csak győzze a gép. Megyünk vele végig a sorok között. Megyünk, s látjuk magunk is pontosan: győzik. Győzi az ember, győzi a gép. Ahol éppen járunk magasra nőtt a szőlő, afféle „lugas” lesz, s sorok között jár a gép, számára könnyű a permetezés. De nem panaszkodik a vezetője sem: — Otthon három gyerekem van — mondja meg én, meg az aszszony, és meg is vagyunk mi azért mindannyian. Neki, úgy tűnhet, könnyű. Nehezebb azoknak, akik a hátukon cipelik még mindig — magas nyomáson — a permetezőszert, ők csak mennek a mélyre hagyott szőlőtőkék soraiban: 115 gazdasági dolgozóból öten vagy hatan. Nekik töltés után harminc kilónyi súly húzza a vállat, de végzik, amit kell, aztán meg leülnek, és mintha mi sem történt volna, megüt az ugratás. — Így jó ez minekünk, akkor nincsen semmi baj sehol, ha ki-ki odavág szóval, a másik meg a „lapot” szépen visszateszi. Gulyás Imre és Kun Tibor riportja Ez mind exportra kerül Jó termést ígér a szőlő Szedik a spárgát CSÜTÖRTÖKI LEVÉL Utólag kérem, ne haragudj, amiért a múltkor az üzletben úgy leszóltalak. Tulajdonképpen igazad volt, azt a húst valóban nem lehetett valami gyönyörűnek nevezni, nekem azonban egy jó pár évvel ezelőtti dolog jutott eszembe arról, ahogy olyan savanyú képpel mustrálgattad ott a húsokat. Vagy nyolc éve lehetett, egy Amerikában megjelenő magyar nyelvű folyóiratban olvastam egy felháborodott cikket. Az író a háziasszonyok panaszának adott hangot: nagyon helytelenítik, hogy a szupermarketekben — nálunk ezt az üzletfajtát hívják ABC-nek —, előre becsomagolva árulják a húst. A jó háziasszony maga szereti kiválasztani, hogy melyik darabot kéri, nem pedig zsákbamacskát akar venni, még akkor sem, ha a „zsák” celofánból van, s így átlátszó. Nagyjából ennyi volt a nevezett cikkben, s én, amikor elolvastam, akkorát sóhajtottam, hogy csak no. Te jó ég, ha nekünk ennyi lenne a problémánk a hússal! Ha nem hajnalban kellene felkelni, órák hoszszat sorba állni, hogy aztán vagy kapjunk vagy se valamit, amit igazán nem áll módunkban nézegetni, nemhogy kiválasztani! Akkoriban volt ez, amikor abban versengtünk, hogy melyikünk tud jobb ebédet készíteni kínai húskonzervből, és örömmel fedeztük fel, hogy ha tejfölt öntünk a paprikás krumplira, akkor nem is hiányzik belőle olyan nagyon a kolbász. Hét-nyolc év telt el azóta, s Te most azon háborogsz, hogy a celofánba csomagolt karajnak nem látod minden oldalát, s így nem tudod eldönteni, valójában érdemesebb-e megvenni, mint azt a másik csomagban levő combot. Mondd, tudod Te értékelni ezt a bosszúságot? Igaz, Honthy Hanna egyszer egy műsorában azt tanácsolta, lehetőleg minél kevesebb dologra emlékezzünk, mert a túlságosan jó memória öregít (ebben a dologban pedig ő vitathatatlan szakember), azért én mégis azt vallom, nem árt néha egy egészen kicsikét megerőltetni az emlékezetünket. Csak annyira, hogy amikor valami miatt nagyon mérgesek lennénk, egy pillanatra tegyünk összehasonlítást. Ne, nem az ősemberrel, aki sohasem járt húsboltba, és beérte egy egyszerű vadbőr öltönnyel is, csak néhány évvel, egy-két évtizeddel menjünk vissza abban a korban, amelyben magunk is éltünk, magunk is felnőttünk. És — ezt nagyon fontosnak tartom! — ne csak olyankor, amikor serdülő gyermekeinket akarjuk szerénységre nevelni, mert olyankor túlságosan is kéznél van az érv: „Bezzeg az én időmben!” Ne csak a lányodnak magyarázd, hogy tizenéves korodban egyetlen kaskaszoknyád volt, még táncolni is abban mentél. Neked is jusson eszedbe akkor, amikor a guta akar megütni, mert nem kaptál enciánkék bringlon pulóvert, csak búzavirágkéket. Ha néhány napig kell várni rá, hogy az elromlott bojlert megjavítsák, gondolj arra, milyen boldog voltál, amikor először jutottál olyan lakásba, ahol szénnel-fával fűtött fürdőkályha is volt, amit hetenként egyszer befűtöttetek. És ha már nagyon mardos az irigység, mert a szomszédasszonyodnak van szabad szombatja, nálatok pedig még nem lehet megoldani, akkor emlékezz azokra a keserves napokra, amiket végigácsorogtál a munkaközvetítő zsúfolt várószobájában, s bizonygattad, hogy bármit elvállalsz, csak munka legyen. Jó jó, már hallom is, amint durcásan felcsattansz: „Rendben van, ezután nem szólok semmiért, a háború után a kukoricakenyérnek is örültünk, ahhoz képest valóban nagyszerűen élünk.” Ne folytasd, mert én tulajdonképpen arra akarlak kérni, hogy ne legyél elégedett azzal, amivel nem lehetsz. Veszekedj a hentessel, ha túlságosan zsírosan vágja a húst, tedd szóvá az üzletvezetőnél, hogy lehetne nagyobb is a választék, telefonálj rá nyugodtan a javító ktsz-re, ha nem jönnek a szerelők, amikorra ígérték, és nyugodtan mondd el minden fórumon, szeretnétek, ha számotokra is biztosítanák a szabad szombatot. Nem jutnánk előbbre a világ dolgaival, ha mindenbe beletörődnénk, ha nem akarnánk többet, jobbat, sőt szebbet is. Ez azonban, hidd el nekem, nem zárja ki azt, hogy ami van, amit már elértünk, azt értékelni tudjuk. Sőt értékelni is akarjuk! Mert óriási eredményekről van szó. Nem látványos dolgokról — emlékezz rá, Kádár elvtárs mondta a X. kongresszuson, hogy nálunk ünnepek előtt is éppen olyan az üzleti ellátás, mint szürke hétköznapokon —, de ha figyelembe vesszük, hogy az ember életének lényegesen kisebb részét alkotják a látványos dolgok, akkor éppen ezeket a csendesen, szerényen viselkedő, nem hivalkodó eredményeket kell nagyra értékelni. Főként azért, mert nem véletlen szülöttei. Egy percig sem tagadom, abban, hogy manapság gyatra lódenszövet helyett nylonjerseyből varrathatjuk a kabátunkat, része van annak is, hogy az ipar, a technika fejlődött, és többek között feltalálták a kiváló minőségű szintetikus anyagokat. Az is igaz, hogy a korszerű állattenyésztésben nagy eredményeket értek el az utóbbi évtizedekben világszerte, kapitalista országokban is, nem csak nálunk. A technikai haladás társadalmi rendszertől függetlenül sokat könnyített, szépített, gazdagított az emberek életén, ezt letagadni, s minden eredményt egyedül csak annak tulajdonítani, hogy szocialista társadalmi rendszerben élünk — túlzás, sőt hamisítás lenne. De gondolkodj csak egy kicsit, ha nem lennének termelőszövetkezetek, szocialista nagygazdaságok, vajon tudnánk-e ilyen eredménnyel felhasználni a tudomány és a technika vívmányait? Még különösebb történelmi ismeretek sem kellenek hozzá, hogy tudd, ez az ország a felszabadulás előtt sohasem volt képes utolérni, nyomon követni az iparilag, gazdaságilag fejlettebb országokat, nemhogy a legkorszerűbb lehetőségeket kihasználta volna. Véletlen lenne, hogy éppen az utóbbi huszonhét év alatt kezdünk előbbre lépni? S hogy történelmünk során először sikerül elérnünk, hogymindenkinek jut még sertéshúsból is annyi, amennyit józan mértéktartással kívánhat? Lehet, Te azt szeretnéd, amit hallomásból tudsz, hogy úgy szolgáljanak ki, mint a nagyságos asszonyt hajdan a hentesnél, ahol törzsvevő volt, s ahol az ajtóig is kikísérte a főnök. Nagyon jó lenne így vásárolni, de kérdem én, telt volna-e az idejéből ennyi udvariasságra a hajdan volt hentesnek, ha akkoriban is minden család rendszeresen húst akart volna enni? Mert abban is van valami igazán jó, hogy zsúfoltak az üzletek, a gombamódra szaporodó üzletek is. A hurrá-optimizmus csalóka dolog, az összehasonlítások is lehetnek néha megtévesztők. Akkor, ha túlzásba visszük. Mégis szükségesek néha, önmagunk számára, azért is, hogy lássuk, a gondjaink változása is jelzi a fejlődést, azért is, hogy növekedjen az önbizalmunk. Hiszen amit elértünk, amivel jobb most, mint nemcsak negyven-ötven, de tíz-húsz évvel ezelőtt is, azt senki más, csak mi magunk teremtettük meg. S ha így van, nem reménytelen a többi tervünk, elképzelésünk sem. Sőt nagyon is biztosak lehetünk bennük. Azokban az időkben, amikre most többször is emlékeztettelek, nemigen voltak elegáns ruháink, és időnként ennivalónk is szűkösen akadt. De felmelegítette a szívünket, ha arra gondoltunk, milyen nagyszerű eredményeket fogunk elérni, milyen soha nem látott életszínvonalat teremtünk ennek a népnek, önmagunknak. A tények, a valóban elért eredmények vajon nem melegíthetik fel néha éppen úgy a szívünket? De, még jobban is. Csak gondolni kell néha rájuk! n HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. JÚNIUS 1.