Hajdú-Bihari Napló, 1972. december (29. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-16 / 296. szám

A Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automati­zálási Kutató Intézetében kifejlesztettek egy speciális, kisméretű gépet, amellyel gyorsan és a legpontosabban készíthető nyomtatott áramkör. Ez utóbbit a miniatürizálás jegyében ma már széles körben alkalmazzák az eletrotechnikában. Az „ADMAP—2” — így nevezik az új konstrukciót — emberi kéz érintése nélkül, számítógépes vezérléssel végzi a nagy pon­tosságot igénylő munkát. Az új berendezés iránt külföldön is nagy érdek­lődés mutatkozik. (MTI-fotó : Jászai Csaba) Kiknek írjuk a kritikát? „A nagy kritikus az irodalmat szolgálja, nem az egyes írókat; az olvasóknak ír elsősorban, nem az alkotók­nak. .. . Összfejlődésükre hat, írói és emberi magatar­tásukra, és ezeken keresztül a később megírandó mű­veikre.*» (Lukács György) A Debreceni Körben, 1972. no­­vember 20-án a kritikai állásfogla­lásról megtartott beszélgetés után több cikk is megjelent már eddig a művészeti kritika problémáival kap­csolatban. Jelen írás a kérdéskör­nek azt a részletét szeretné megvi­lágítani, amit mű (csak életműérté­kelés esetén: művész), kritikus, kö­zönség háromszögben szoktunk ösz­­szefoglalni. Kinek ír a kritikus? Helyesebben: •Kiknek kellene írnia a kritikusok­nak? Ezekkel a kérdésekkel magá­­nak a kritikának a funkciójára, a művészeti életben elfoglalt sajátos terepére, sőt: létjogosultságára kér­­deztünk rá, és érintettük azt a problémát is, hogy milyen közeg­yen, kiknek az irányában léphet fel a művészeti kritika a befolyá­­solás igényével. Véleményünk szerint általános s­ztereotip választ (tehát: csak a művésznek, vagy csak a közönség­nek) nem adhatunk. Ilyen jellegű válaszadás esetén­ nem tennénk mást, mint feleslegesen szaporíta­­nánk egyik vagy másik szélsőség­zámát. Megoldási alapul a művek differenciálása kínálkozik. Ez a differenciálás jelen esetben „pusz­­án” annyit jelent, hogy a kritikus végsősoron pozitívnak, maradandó­nak, értékesnek ítéli a vizsgált mű­vet (műveket) — vagy sem. Ha úgy alálja, hogy a művek valamilyen ■onatkozásban fontosak a társada­­lm számára, akkor elsősorban a özönség, a befogadók „számára ír”, Ebben az esetben a kritikus propa­­gáló, közvetítő, ajánló, egyszóval épművelő funkciója domborodik ki. Feladatának tekinti a befogadó, a fejlesztő folyamat megkönnyítő­ét, meggyorsítását. Itt fennáll az a­eszély, amelynek meglétére Aczél György 1966-ban így reflektált: „A 0-as években a „NYUGAT”, a ma­ga ezer példányával, jobban tere­tett a saját jellegének megfelelő popularitásra, mint a mai, jóval na­­gobb példányszámú folyóiratok úgy akár a milliós hallgató-, néző-o­lvasótáborral rendelkező rádió, tel­evízió, s nemegyszer napi sajtó, melyek a szakzsargon tolvajnyel­én sokszor csak egymásnak beszél­tek.” Ha viszont a mű (művek) könnyűnek találtatott”, akkor a­ritikus az alkotóval, még ponto­­sbban: a mű által terjesztett — setle­g felerősített — hatással pole­­lizál. Ebben az esetben a kritika sztétizáló, ideologizáló szerepe kap angsúlyt. A cél itt is a közönség rientálása, de már nagyon hatá­­ozott utalással az alkotó felé e­gyszóval ez az ellenakció pozíciója. A művész számára kifejezetten élet­­szükséglet a társadalom elismeré­se. A legzárkózottabb egyéniségek is előbb-utóbb másoktól, idegenek­től szeretnék visszahallani, hogy az, amit csinálnak, nem haszontalan. A francia festészet nagy kiválósága, Eugéne Del­acroix ezt a szükségle­tet egy alkalommal így fejezte ki: „A dicséret szél, amely előrehajtja vitorláinkat.” A társadalomnak sem érdeke, hogy művészei Gulácsy La­jos sorsára jussanak, aki élete utol­só „műveit” kávéházi asztalokra rajzolta, hogy aztán másnap reggel a takarítónő letörölje. Látható tehát, hogy legalábbis egy kritika sorsa mindenképpen függvénye a helyes értékítéletnek. Ez a döntés már előtérbe tolja a kritikus felelősségét. És nincs har­madik variáció. A kritikus nem tárhatja a világ elé saját bizonyta­lanságát, nem írhat „kvázikritikát”. A kritikának fenti tipizálása min­den egyes esetben nyílt színvallás­ra, és jól átgondolt, árnyalt, de egy­értelmű döntésre kényszeríti a kri­tikust. „Hic Rhodus, hic salta!” — „Itt van Rhodus, itt ugorj!” Minden mű Rhodus. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a kritikus, mint va­lami jó pedagógus, hol a közönség, hol pedig a művész felé fordul. A „műítész” feladata az, hogy min­denkor levonja a művel kapcsola­tos összes konzekvenciákat. Ez sok­ágú elemzést kíván meg, aminek csak nyitánya lehet a történeti pon­tosságú ismertetés. (Vannak kriti­kusok, kik a művészettörténeti ada­lékkal tévesztik össze a művészeti kritikát.) A kritikusnak többféle viszonyítási rendszerrel kell dol­goznia. Ezek közül most csak a két legismertebbet emeljük ki. Az egyik az, amikor a művész új teljesítmé­nyét korábbi produkcióihoz mér­jük. Az összevetés igen fontos, mert az alkotások egymás mellé állítása már a fejlődés tendenciáját mutat­ja. A másikat egy idézettel világíta­nám meg: „... ahhoz, hogy a mai Bartókokkal, a szocializmus majda­ni Bartókjaival igazságosak lehes­sünk, néha még tehetséges és szín-, vonalas művésszel is «»igazságtalan­nak­« kell lennünk.” (Aczél György) Végül néhány szót a kritikus és a közönség kapcsolattartásáról. Mű­vész és közönség, művész és kriti­kus vonatkozásában ez többé-kevés­­bé megoldott. Kölcsönösen hasznos lenne közönség-kritikus találkozók szervezése, ahol mindketten számot adnának elvárásaikról. Nemcsak a művet, a kritikát is népszerűsíteni kell. Éles Csaba „HANGZÓ ÉLETRE BÍRNI A NÉMA BERKEKET” 1882. december 16-án született Kecskeméten Kodály Zoltán. Neve ma az egész világon ismert, akár mint zeneszerzőé, akár mint zenetudósé, akár mint zenei nevelőé. Életműve teljes egészében előttünk áll és csak most, halála után néhány évvel látjuk, hogy mennyi minden meríthető meg belőle. A megemléke­zések igyekeznek sokoldalú arcának minél több olda­lát megvilágítani, tanulságul, útmutatásul. „Nem kevesebbet vállalt, mint Magyarország új­­játeremtését zenében” — mondta Szabolcsi Bence gyászbeszédében. „Századok munkáját végezte el egye­dül” — olvassuk a nekrológ más helyén. Egy világ­hír felé ívelő zeneszerzői pálya derekán fordul vissza azokhoz, akiktől zenéje újjászületett és azontúl főleg azon fáradozik, hogy minél több embert, az egész né­pet alkalmassá tegye a zene befogadására. Mélyen demokratikus, embernevelő programot dolgoz ki nem egyedül a zene terjedése, hanem a teljes emberek megvalósítása érdekében is. Egyszerre lesz egyetemes és magyar az a művészet, amely a pedagógia „apró­pénzére” váltva, a milliókat óhajtja zenét íróvá-olva­­sóvá-élvezővé tenni. Művészete ezáltal nem lesz ke­vesebb, hiszen maga is vallja, hogy egy zeneszerző­nek igyekeznie kell, hogy méltóvá legyen a kisebbek­nek való művek írására. Azoknak a kisebbeknek, óvo­dásoknak, iskolásoknak, akik naggyá nőve valóban „hangzó életre tudják bírni a néma berkeket”. Ez a címadó Kodály-mondás itt, Debrecenben hang­zott el 1957. június 23-án. Az életében nevét egyedül viselő zeneművészeti szakiskola névadó ünnepélyén. Pedig eleinte vonakodott ettől a megtiszteléstől, de aztán megtört ellenállása, mert „itt láttam valami biztosítékát annak, hogy ez az egészséges zenekultú­rára való törekvés, nevelés itten jó otthonra talál, hi­vatott kezekre van bízva.” Az iskolának adott feladattal egyidőben Debrecen dolgát is úgy jelölte meg, hogy az „a környékre ki­sugárzó működéssel bírja hangzó életre a néma ber­keket”. Talán nem lesz szerénytelenség, ha a születésnapi megemlékezés most nem Kodály Zoltán jól ismert érdemei felsorolását tartalmazza, hanem a várossal való kapcsolata néhány adatának ismertetését. Mit tett Debrecen a néma berkekért Kodály életében, mi­kor és milyen ösztönzést kapott a várost sokszor meg­látogató Mestertől ennek a feladatnak teljesítésére és hogyan tett eleget vállalt kötelezettségének? Aránylag feledésbe ment első debreceni hivatalos szereplése (1925, előadás „Régi magyar táncok” cím­mel) után 1934-ben tesz hitet a város haladó szellemű rétege Kodály zenéje mellett. Április 15-én Medgyessy Ferenc Kodály-plakettjével lépnek be a hallgatók az Aranybika nagytermébe, hogy a „Népzene és műzene” című előadást meghallgassák. A helyi újság a zene halkszavú fejedelméről ír, akinek műveit énekkarok és szólisták adják elő, az előadást mintegy bekeretez­ve. A Dóczysták Püskösdölője, a zenedések Tantum ergo-i és Mátrai képei, Hoór Tempis Erzsébet és Ba­­ranyi János szólószámai igazolják, hogy Debrecen be­állt az új magyar zene úttörői közé. Még többet mond az, hogy a színpadi művek bemu­tatásában tett kezdeményezésekre utalunk. Alig két hónappal a Kodály-hangverseny után 1934. június 8., 9. és 10-én az ősi kollégium udvarán megszólalnak a Háry János dallamai, ezúttal először szabadtéren­ Fe­­rencsik János vezényel, Palló Imre, Nagy Izabella, Maleczky Oszkár énekelnek, Rékai András a rendező, ötezer ember lelkes tapsvihara kíséri a sikeres előadá­sokat. 1937. május 21.: ismét egy debreceni „első” Kodály­­előadás. Horváth Árpád vállalja a Székelyfonó első vidéki bemutatását, a debreceni zenei élet lelkes tá­mogatásával, összefogott itt mindenki, aki ebben köz­reműködhetett: a Zenede adta az ének- és zenekar nagy részét, a különböző dalegyletek, a honvédzene­kar, a MÁV-zenekar siettek a lelkes színigazgató­k se­­gítségére. Basilides Mária és Neményi Lili neve fém­jelezte az előadást. Komor Vilmos karnagy leutazott a fővárosból és két hétig próbált az együttessel. 120 tagú énekkar és 56 tagú zenekar játszott. Igaz, hogy majdnem csúnya ráfizetés lett az ügyből — egy zene­rajongó jóbarát rántotta ki a végveszélyből a szín­­igazgatót az utolsó pillanatban —, de az est forró hangulata mégis csak igazolta a kezdeményezés jo­gosságát. Ennek a nagy befektetést jelentő vállalkozás­nak a költségeit akkor még azok, akikről és akiknek Kodály zenéje szólt, nem tudták fedezni... Betegsége akadályozta meg Kodályt Psalmus Hun­­garicusa 1939. évi, a Református Kollégium 400. év­fordulója alkalmából történt debreceni bemutatójá­nak vezénylésében. A főpróba alapján, amelyet diri­gált, viszont reményét fejezte ki, hogy ez a nagyon fiatal énekkar jól fogja előadni a művet. Az előadá­son való megjelenését lemondó levelében arra hívja fel a figyelmet a Psalmus akkoriban Párizsban, At­hénben és Debrecenben történt előadása kapcsán, hogy „a magyar álljon a saját lábán, egyik kezét az újkor Párisa, másikat az ókor Athénje felé nyújtva”. Ugyanakkor azt is leírja, hogy neki a három város kö­zül legfontosabb most Debrecen. Ugorjunk át egy évtizedet, amely számos Kodály­­bemutatót tartalmaz (az 1943. május 8-i Éneklő Ifjú­ság a maga 900 részvevőjével, az 1947. évi tizenkét Háry-előadás csak a legkiemelkedőbbeket jelenti) és álljunk meg az 1950. évnél. Ismét szabadtéren va­gyunk. Debrecen új létesítményt avat, a Nagyerdei Szabadtéri Színpadot. Kodály zenéjével teszi ezt, a Székelyfonó újabb bemutatásával. Csenki Imre a ze­nei Vezető, kórusa adja a dalmű énekkarát, a MÁV Filharmonikusok a zenekart. Kodály ismét jelen vem és úgy találja, hogy „elgondolásaimat mind Csenki, mind Versényi (a rendező) jól hozta ki. A kórus jobb­nak bizonyult a pesti Operaházénál... Csak azt nem értem, miért kellett a Székelyfonót vendégekkel ki­hozni, mikor, a hallottak alapján, Debrecenben is vannak kitűnő énekesek.” (Kodály itt a szólószerepe­ket éneklő operaházi tagokra célzott). 1955-ben itt ünnepli a Tanár Úr 73. születésnapját. Az Aranybika nagytermében rendezett forró sikerű hangverseny után szólásra emelkedik. „A debreceniek ünneplése azt bizonyította, hogy nem éltem hiába... Ez a Debrecen úgy különbözik az 50 évvel előttitől, mint egy a száztól!” A következő évek még szorosabbra fűzték a város és a zeneszerző közti kapcsolatot. Ennek megpecsételé­­se a zeneművészeti szakiskola névadása volt, amely 1957. június 23-án történt meg ünnepélyes keretek közt. Kodály a ma róla elnevett Vár utcai hangver­senyteremben mondott avató beszédében kitért a bé­­késtarhosi intézetre, amelynek vezetője, Gulyás György ekkor már a szakiskola igazgatója volt. Az ott látott eredmények továbbfolytatásában bízott ak­kor, amikor nevének viselését Debrecenben engedé­lyezte. Azt kívánta, úgy legyen első a debreceni szak­iskola a többi hasonló iskola között, mint annak ide­jén Tarhos volt. Később pedig legyen a zenélés helyes művelése olyan természetes, mint a légzés és ne kell­jen egy névvel fémjelezni azt az intézményt, ame­lyik jó úton jár. A következő években sűrűn látogatott Kodály Zol­tán Debrecenbe. Minden alkalommal meglátogatta az iskolát, hogy meggyőződjön az ott folyó munka minő­ségéről. De részt vett énekkari hangversenyeken, ze­nei előadásokon, meglátogatott üzemeket, peremkerü­leteket is és általában élénk érdeklődést tanúsított a debreceni zenei élet iránt. Halála után pedig még egy kétségbevonhatatlan jelét is élvezhetjük megbecsülé­sének: a debreceni szakiskolára (ma szakközépiskola) hagyta magyarországi szerzői jogdíjának évi 10 szá­zalékát. Ebben a megtiszteltetésben egyedül a szülő­város zenei általános iskolája részesült rajtunk kívül. Hogyan igyekszik a szép hangok művészetét Deb­recen a még mindig sok helyen néma berkekbe eljut­tatni? Azokba a „berkekbe”, ahol sokszor éppen a na­gyon is hangos zene az egyedüli létező és a fülek el­szoknak a csendesebben is többet mondó muzsikától. Erre tulajdonképpen a közelebbi és távolabbi kör­nyékre kisugárzó debreceni zenei­­élet adja meg a vá­laszt. A Mester nevét viselő Kodály kórus, amely el­érte az egyedüli vidéki hivatásos együttes rangját és Európa-szerte terjeszti azt a zenét, amelyért Kodály harcolt. De itt van az ugyancsak nagy területet bejárt MÁV filharmonikus zenekar, a színház operarészlege, szólisták és kamaramuzsikusok, iskolai és felnőtt ének­karok. Nem véletlen, hogy a most folyó országos ének­­verseny is egyik színhelyéül éppen Debrecent válasz­totta, így tényleg milliók tudhatták meg a televízió képernyője előtt, hogy Kodálynak Debrecen többet jelentett egy magyar városnál. A kodályi művészet legtökéletesebb kiteljesedése az életmű énekkarra írt részében valósult meg. A szakiskolának adott programban is hangsúlyozta Ko­dály az énekes alapon álló hangszeres kultúra fontos­ságát és egész zenei nevelési szisztémáját is a­ vokális zenére, az emberi hang szép éneklésére alapozta. Nem véletlen, hogy a nagy közösséget zenére tanítani akaró művész éppen a legközösségibb műfajban alkotta a legtökéletesebbet. Az immár ötször megrendezett deb­receni nemzetközi kórusfesztiválok éppen ennek a mű­vészeti ágnak adnak fórumot, hirdetve a zene nagy közösségi nevelő erejét, a kodályi gondolat mély hu­manizmusát. Más szempontból is Kodályhoz kapcsoló­dik a fesztiválok rendszere. Amiképpen ő is harcolt a saját korában új és előremutató zenéért, nem törődve a maradiság ellenkezésével, úgy adnak helyet a deb­receni kórusünnepségek is a kortársi zene legújabb törekvéseinek. Ha ez nem is megy még ellentmondá­sok nélkül, a profil egyre világosabbá válik és hirdeti a haladás gondolatát a zenén keresztül is. A kisugárzás úgy is­" megvalósult, hogy a névadás óta csak a megyében hét helyen létesült állami zene­iskola. Ezek az iskolák már a saját kisebb körzetük­nek is központjaivá váltak és élesztgetik a művészi zene iránti igényt. A püspökladányi gimnazisták az ország középiskolásai közül tűntek ki a rádió művelt­ségi versenyén, a berettyóújfalui fúvószenekar orszá­gosan a legjobb volt az egri találkozón. A Bányai Jú­lia Zenei Általános Iskola nemzetközi kórusverseny ezüstérmére lehet büszke. De az emlékezés napján legfeljebb számvetésről beszélhetünk és nem dicsekedni akarunk. Jól tud­juk, hogy vannak még megoldatlan problémáink és még messze vagyunk a Kodály-megálmodta éneklő Magyarországtól, vagy éppen Debrecentől is. A most záródó Kodály Zoltán-emléknapok ráirányítják a fi­gyelmet a magyar zene korszakos megújítóira, tiszte­legnek emléke előtt, meg is szólaltatják műveit, de ez­zel az ünnepélyes aktussal nincs minden elintézve. Köztudottá, magától értetődővé kell tenni, hogy zene nélkül nincs teljes ember, a lélek belső harmóniájá­hoz sokat ad hozzá a hangok harmóniája is. Nem utol­sósorban az emberi megértésnek is egyik fontos esz­köze, népek közti viszonylatban is. Amikor mostaná­ban sok szó esik a hazafias nevelésről, nem mondha­tunk le Kodály szellemi hagyatékának gondos ápolá­sáról. Kodály éppen úgy szentnek tartotta a hazasze­­retetet, mint a művészetet. Debrecenben a névadáskor elhangzott kijelentése éppen ezt a két fogalmat kap­csolta össze, amikor a jeligeként is felfogható mon­dást hagyta itt örökségnek: „Nincs megalkuvás ma­gyarságban és művészetben!” Straky Tibor KODÁLY ZOLTÁN SZÜLETÉSÉNEK 90. ÉVFORDULÓJÁRA HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. DECEMBER 16.

Next