Hajdú-Bihari Napló, 1972. december (29. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-16 / 296. szám
A Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézetében kifejlesztettek egy speciális, kisméretű gépet, amellyel gyorsan és a legpontosabban készíthető nyomtatott áramkör. Ez utóbbit a miniatürizálás jegyében ma már széles körben alkalmazzák az eletrotechnikában. Az „ADMAP—2” — így nevezik az új konstrukciót — emberi kéz érintése nélkül, számítógépes vezérléssel végzi a nagy pontosságot igénylő munkát. Az új berendezés iránt külföldön is nagy érdeklődés mutatkozik. (MTI-fotó : Jászai Csaba) Kiknek írjuk a kritikát? „A nagy kritikus az irodalmat szolgálja, nem az egyes írókat; az olvasóknak ír elsősorban, nem az alkotóknak. .. . Összfejlődésükre hat, írói és emberi magatartásukra, és ezeken keresztül a később megírandó műveikre.*» (Lukács György) A Debreceni Körben, 1972. november 20-án a kritikai állásfoglalásról megtartott beszélgetés után több cikk is megjelent már eddig a művészeti kritika problémáival kapcsolatban. Jelen írás a kérdéskörnek azt a részletét szeretné megvilágítani, amit mű (csak életműértékelés esetén: művész), kritikus, közönség háromszögben szoktunk öszszefoglalni. Kinek ír a kritikus? Helyesebben: •Kiknek kellene írnia a kritikusoknak? Ezekkel a kérdésekkel magának a kritikának a funkciójára, a művészeti életben elfoglalt sajátos terepére, sőt: létjogosultságára kérdeztünk rá, és érintettük azt a problémát is, hogy milyen közegyen, kiknek az irányában léphet fel a művészeti kritika a befolyásolás igényével. Véleményünk szerint általános sztereotip választ (tehát: csak a művésznek, vagy csak a közönségnek) nem adhatunk. Ilyen jellegű válaszadás esetén nem tennénk mást, mint feleslegesen szaporítanánk egyik vagy másik szélsőségzámát. Megoldási alapul a művek differenciálása kínálkozik. Ez a differenciálás jelen esetben „puszán” annyit jelent, hogy a kritikus végsősoron pozitívnak, maradandónak, értékesnek ítéli a vizsgált művet (műveket) — vagy sem. Ha úgy alálja, hogy a művek valamilyen ■onatkozásban fontosak a társadalm számára, akkor elsősorban a özönség, a befogadók „számára ír”, Ebben az esetben a kritikus propagáló, közvetítő, ajánló, egyszóval épművelő funkciója domborodik ki. Feladatának tekinti a befogadó, a fejlesztő folyamat megkönnyítőét, meggyorsítását. Itt fennáll az aeszély, amelynek meglétére Aczél György 1966-ban így reflektált: „A 0-as években a „NYUGAT”, a maga ezer példányával, jobban teretett a saját jellegének megfelelő popularitásra, mint a mai, jóval nagobb példányszámú folyóiratok úgy akár a milliós hallgató-, néző-olvasótáborral rendelkező rádió, televízió, s nemegyszer napi sajtó, melyek a szakzsargon tolvajnyelén sokszor csak egymásnak beszéltek.” Ha viszont a mű (művek) könnyűnek találtatott”, akkor aritikus az alkotóval, még pontosbban: a mű által terjesztett — setleg felerősített — hatással polelizál. Ebben az esetben a kritika sztétizáló, ideologizáló szerepe kap angsúlyt. A cél itt is a közönség rientálása, de már nagyon hatáozott utalással az alkotó felé egyszóval ez az ellenakció pozíciója. A művész számára kifejezetten életszükséglet a társadalom elismerése. A legzárkózottabb egyéniségek is előbb-utóbb másoktól, idegenektől szeretnék visszahallani, hogy az, amit csinálnak, nem haszontalan. A francia festészet nagy kiválósága, Eugéne Delacroix ezt a szükségletet egy alkalommal így fejezte ki: „A dicséret szél, amely előrehajtja vitorláinkat.” A társadalomnak sem érdeke, hogy művészei Gulácsy Lajos sorsára jussanak, aki élete utolsó „műveit” kávéházi asztalokra rajzolta, hogy aztán másnap reggel a takarítónő letörölje. Látható tehát, hogy legalábbis egy kritika sorsa mindenképpen függvénye a helyes értékítéletnek. Ez a döntés már előtérbe tolja a kritikus felelősségét. És nincs harmadik variáció. A kritikus nem tárhatja a világ elé saját bizonytalanságát, nem írhat „kvázikritikát”. A kritikának fenti tipizálása minden egyes esetben nyílt színvallásra, és jól átgondolt, árnyalt, de egyértelmű döntésre kényszeríti a kritikust. „Hic Rhodus, hic salta!” — „Itt van Rhodus, itt ugorj!” Minden mű Rhodus. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a kritikus, mint valami jó pedagógus, hol a közönség, hol pedig a művész felé fordul. A „műítész” feladata az, hogy mindenkor levonja a művel kapcsolatos összes konzekvenciákat. Ez sokágú elemzést kíván meg, aminek csak nyitánya lehet a történeti pontosságú ismertetés. (Vannak kritikusok, kik a művészettörténeti adalékkal tévesztik össze a művészeti kritikát.) A kritikusnak többféle viszonyítási rendszerrel kell dolgoznia. Ezek közül most csak a két legismertebbet emeljük ki. Az egyik az, amikor a művész új teljesítményét korábbi produkcióihoz mérjük. Az összevetés igen fontos, mert az alkotások egymás mellé állítása már a fejlődés tendenciáját mutatja. A másikat egy idézettel világítanám meg: „... ahhoz, hogy a mai Bartókokkal, a szocializmus majdani Bartókjaival igazságosak lehessünk, néha még tehetséges és szín-, vonalas művésszel is «»igazságtalannak« kell lennünk.” (Aczél György) Végül néhány szót a kritikus és a közönség kapcsolattartásáról. Művész és közönség, művész és kritikus vonatkozásában ez többé-kevésbé megoldott. Kölcsönösen hasznos lenne közönség-kritikus találkozók szervezése, ahol mindketten számot adnának elvárásaikról. Nemcsak a művet, a kritikát is népszerűsíteni kell. Éles Csaba „HANGZÓ ÉLETRE BÍRNI A NÉMA BERKEKET” 1882. december 16-án született Kecskeméten Kodály Zoltán. Neve ma az egész világon ismert, akár mint zeneszerzőé, akár mint zenetudósé, akár mint zenei nevelőé. Életműve teljes egészében előttünk áll és csak most, halála után néhány évvel látjuk, hogy mennyi minden meríthető meg belőle. A megemlékezések igyekeznek sokoldalú arcának minél több oldalát megvilágítani, tanulságul, útmutatásul. „Nem kevesebbet vállalt, mint Magyarország újjáteremtését zenében” — mondta Szabolcsi Bence gyászbeszédében. „Századok munkáját végezte el egyedül” — olvassuk a nekrológ más helyén. Egy világhír felé ívelő zeneszerzői pálya derekán fordul vissza azokhoz, akiktől zenéje újjászületett és azontúl főleg azon fáradozik, hogy minél több embert, az egész népet alkalmassá tegye a zene befogadására. Mélyen demokratikus, embernevelő programot dolgoz ki nem egyedül a zene terjedése, hanem a teljes emberek megvalósítása érdekében is. Egyszerre lesz egyetemes és magyar az a művészet, amely a pedagógia „aprópénzére” váltva, a milliókat óhajtja zenét íróvá-olvasóvá-élvezővé tenni. Művészete ezáltal nem lesz kevesebb, hiszen maga is vallja, hogy egy zeneszerzőnek igyekeznie kell, hogy méltóvá legyen a kisebbeknek való művek írására. Azoknak a kisebbeknek, óvodásoknak, iskolásoknak, akik naggyá nőve valóban „hangzó életre tudják bírni a néma berkeket”. Ez a címadó Kodály-mondás itt, Debrecenben hangzott el 1957. június 23-án. Az életében nevét egyedül viselő zeneművészeti szakiskola névadó ünnepélyén. Pedig eleinte vonakodott ettől a megtiszteléstől, de aztán megtört ellenállása, mert „itt láttam valami biztosítékát annak, hogy ez az egészséges zenekultúrára való törekvés, nevelés itten jó otthonra talál, hivatott kezekre van bízva.” Az iskolának adott feladattal egyidőben Debrecen dolgát is úgy jelölte meg, hogy az „a környékre kisugárzó működéssel bírja hangzó életre a néma berkeket”. Talán nem lesz szerénytelenség, ha a születésnapi megemlékezés most nem Kodály Zoltán jól ismert érdemei felsorolását tartalmazza, hanem a várossal való kapcsolata néhány adatának ismertetését. Mit tett Debrecen a néma berkekért Kodály életében, mikor és milyen ösztönzést kapott a várost sokszor meglátogató Mestertől ennek a feladatnak teljesítésére és hogyan tett eleget vállalt kötelezettségének? Aránylag feledésbe ment első debreceni hivatalos szereplése (1925, előadás „Régi magyar táncok” címmel) után 1934-ben tesz hitet a város haladó szellemű rétege Kodály zenéje mellett. Április 15-én Medgyessy Ferenc Kodály-plakettjével lépnek be a hallgatók az Aranybika nagytermébe, hogy a „Népzene és műzene” című előadást meghallgassák. A helyi újság a zene halkszavú fejedelméről ír, akinek műveit énekkarok és szólisták adják elő, az előadást mintegy bekeretezve. A Dóczysták Püskösdölője, a zenedések Tantum ergo-i és Mátrai képei, Hoór Tempis Erzsébet és Baranyi János szólószámai igazolják, hogy Debrecen beállt az új magyar zene úttörői közé. Még többet mond az, hogy a színpadi művek bemutatásában tett kezdeményezésekre utalunk. Alig két hónappal a Kodály-hangverseny után 1934. június 8., 9. és 10-én az ősi kollégium udvarán megszólalnak a Háry János dallamai, ezúttal először szabadtéren Ferencsik János vezényel, Palló Imre, Nagy Izabella, Maleczky Oszkár énekelnek, Rékai András a rendező, ötezer ember lelkes tapsvihara kíséri a sikeres előadásokat. 1937. május 21.: ismét egy debreceni „első” Kodályelőadás. Horváth Árpád vállalja a Székelyfonó első vidéki bemutatását, a debreceni zenei élet lelkes támogatásával, összefogott itt mindenki, aki ebben közreműködhetett: a Zenede adta az ének- és zenekar nagy részét, a különböző dalegyletek, a honvédzenekar, a MÁV-zenekar siettek a lelkes színigazgatók segítségére. Basilides Mária és Neményi Lili neve fémjelezte az előadást. Komor Vilmos karnagy leutazott a fővárosból és két hétig próbált az együttessel. 120 tagú énekkar és 56 tagú zenekar játszott. Igaz, hogy majdnem csúnya ráfizetés lett az ügyből — egy zenerajongó jóbarát rántotta ki a végveszélyből a színigazgatót az utolsó pillanatban —, de az est forró hangulata mégis csak igazolta a kezdeményezés jogosságát. Ennek a nagy befektetést jelentő vállalkozásnak a költségeit akkor még azok, akikről és akiknek Kodály zenéje szólt, nem tudták fedezni... Betegsége akadályozta meg Kodályt Psalmus Hungaricusa 1939. évi, a Református Kollégium 400. évfordulója alkalmából történt debreceni bemutatójának vezénylésében. A főpróba alapján, amelyet dirigált, viszont reményét fejezte ki, hogy ez a nagyon fiatal énekkar jól fogja előadni a művet. Az előadáson való megjelenését lemondó levelében arra hívja fel a figyelmet a Psalmus akkoriban Párizsban, Athénben és Debrecenben történt előadása kapcsán, hogy „a magyar álljon a saját lábán, egyik kezét az újkor Párisa, másikat az ókor Athénje felé nyújtva”. Ugyanakkor azt is leírja, hogy neki a három város közül legfontosabb most Debrecen. Ugorjunk át egy évtizedet, amely számos Kodálybemutatót tartalmaz (az 1943. május 8-i Éneklő Ifjúság a maga 900 részvevőjével, az 1947. évi tizenkét Háry-előadás csak a legkiemelkedőbbeket jelenti) és álljunk meg az 1950. évnél. Ismét szabadtéren vagyunk. Debrecen új létesítményt avat, a Nagyerdei Szabadtéri Színpadot. Kodály zenéjével teszi ezt, a Székelyfonó újabb bemutatásával. Csenki Imre a zenei Vezető, kórusa adja a dalmű énekkarát, a MÁV Filharmonikusok a zenekart. Kodály ismét jelen vem és úgy találja, hogy „elgondolásaimat mind Csenki, mind Versényi (a rendező) jól hozta ki. A kórus jobbnak bizonyult a pesti Operaházénál... Csak azt nem értem, miért kellett a Székelyfonót vendégekkel kihozni, mikor, a hallottak alapján, Debrecenben is vannak kitűnő énekesek.” (Kodály itt a szólószerepeket éneklő operaházi tagokra célzott). 1955-ben itt ünnepli a Tanár Úr 73. születésnapját. Az Aranybika nagytermében rendezett forró sikerű hangverseny után szólásra emelkedik. „A debreceniek ünneplése azt bizonyította, hogy nem éltem hiába... Ez a Debrecen úgy különbözik az 50 évvel előttitől, mint egy a száztól!” A következő évek még szorosabbra fűzték a város és a zeneszerző közti kapcsolatot. Ennek megpecsételése a zeneművészeti szakiskola névadása volt, amely 1957. június 23-án történt meg ünnepélyes keretek közt. Kodály a ma róla elnevett Vár utcai hangversenyteremben mondott avató beszédében kitért a békéstarhosi intézetre, amelynek vezetője, Gulyás György ekkor már a szakiskola igazgatója volt. Az ott látott eredmények továbbfolytatásában bízott akkor, amikor nevének viselését Debrecenben engedélyezte. Azt kívánta, úgy legyen első a debreceni szakiskola a többi hasonló iskola között, mint annak idején Tarhos volt. Később pedig legyen a zenélés helyes művelése olyan természetes, mint a légzés és ne kelljen egy névvel fémjelezni azt az intézményt, amelyik jó úton jár. A következő években sűrűn látogatott Kodály Zoltán Debrecenbe. Minden alkalommal meglátogatta az iskolát, hogy meggyőződjön az ott folyó munka minőségéről. De részt vett énekkari hangversenyeken, zenei előadásokon, meglátogatott üzemeket, peremkerületeket is és általában élénk érdeklődést tanúsított a debreceni zenei élet iránt. Halála után pedig még egy kétségbevonhatatlan jelét is élvezhetjük megbecsülésének: a debreceni szakiskolára (ma szakközépiskola) hagyta magyarországi szerzői jogdíjának évi 10 százalékát. Ebben a megtiszteltetésben egyedül a szülőváros zenei általános iskolája részesült rajtunk kívül. Hogyan igyekszik a szép hangok művészetét Debrecen a még mindig sok helyen néma berkekbe eljuttatni? Azokba a „berkekbe”, ahol sokszor éppen a nagyon is hangos zene az egyedüli létező és a fülek elszoknak a csendesebben is többet mondó muzsikától. Erre tulajdonképpen a közelebbi és távolabbi környékre kisugárzó debreceni zeneiélet adja meg a választ. A Mester nevét viselő Kodály kórus, amely elérte az egyedüli vidéki hivatásos együttes rangját és Európa-szerte terjeszti azt a zenét, amelyért Kodály harcolt. De itt van az ugyancsak nagy területet bejárt MÁV filharmonikus zenekar, a színház operarészlege, szólisták és kamaramuzsikusok, iskolai és felnőtt énekkarok. Nem véletlen, hogy a most folyó országos énekverseny is egyik színhelyéül éppen Debrecent választotta, így tényleg milliók tudhatták meg a televízió képernyője előtt, hogy Kodálynak Debrecen többet jelentett egy magyar városnál. A kodályi művészet legtökéletesebb kiteljesedése az életmű énekkarra írt részében valósult meg. A szakiskolának adott programban is hangsúlyozta Kodály az énekes alapon álló hangszeres kultúra fontosságát és egész zenei nevelési szisztémáját is a vokális zenére, az emberi hang szép éneklésére alapozta. Nem véletlen, hogy a nagy közösséget zenére tanítani akaró művész éppen a legközösségibb műfajban alkotta a legtökéletesebbet. Az immár ötször megrendezett debreceni nemzetközi kórusfesztiválok éppen ennek a művészeti ágnak adnak fórumot, hirdetve a zene nagy közösségi nevelő erejét, a kodályi gondolat mély humanizmusát. Más szempontból is Kodályhoz kapcsolódik a fesztiválok rendszere. Amiképpen ő is harcolt a saját korában új és előremutató zenéért, nem törődve a maradiság ellenkezésével, úgy adnak helyet a debreceni kórusünnepségek is a kortársi zene legújabb törekvéseinek. Ha ez nem is megy még ellentmondások nélkül, a profil egyre világosabbá válik és hirdeti a haladás gondolatát a zenén keresztül is. A kisugárzás úgy is" megvalósult, hogy a névadás óta csak a megyében hét helyen létesült állami zeneiskola. Ezek az iskolák már a saját kisebb körzetüknek is központjaivá váltak és élesztgetik a művészi zene iránti igényt. A püspökladányi gimnazisták az ország középiskolásai közül tűntek ki a rádió műveltségi versenyén, a berettyóújfalui fúvószenekar országosan a legjobb volt az egri találkozón. A Bányai Júlia Zenei Általános Iskola nemzetközi kórusverseny ezüstérmére lehet büszke. De az emlékezés napján legfeljebb számvetésről beszélhetünk és nem dicsekedni akarunk. Jól tudjuk, hogy vannak még megoldatlan problémáink és még messze vagyunk a Kodály-megálmodta éneklő Magyarországtól, vagy éppen Debrecentől is. A most záródó Kodály Zoltán-emléknapok ráirányítják a figyelmet a magyar zene korszakos megújítóira, tisztelegnek emléke előtt, meg is szólaltatják műveit, de ezzel az ünnepélyes aktussal nincs minden elintézve. Köztudottá, magától értetődővé kell tenni, hogy zene nélkül nincs teljes ember, a lélek belső harmóniájához sokat ad hozzá a hangok harmóniája is. Nem utolsósorban az emberi megértésnek is egyik fontos eszköze, népek közti viszonylatban is. Amikor mostanában sok szó esik a hazafias nevelésről, nem mondhatunk le Kodály szellemi hagyatékának gondos ápolásáról. Kodály éppen úgy szentnek tartotta a hazaszeretetet, mint a művészetet. Debrecenben a névadáskor elhangzott kijelentése éppen ezt a két fogalmat kapcsolta össze, amikor a jeligeként is felfogható mondást hagyta itt örökségnek: „Nincs megalkuvás magyarságban és művészetben!” Straky Tibor KODÁLY ZOLTÁN SZÜLETÉSÉNEK 90. ÉVFORDULÓJÁRA HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1972. DECEMBER 16.