Hajdú-Bihari Napló, 1973. március (30. évfolyam, 50-76. szám)
1973-03-21 / 67. szám
Tisztelet Petőfinek Irodalomtörténeti vándorgyűlés a költő szülőföldjén „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valók. Ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a republikánusnak nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal«, hanem a tiszta erkölcs.” Lassan befejeződnek a Petőfi-ünnepségek. Minden , bizonnyal akadmajd vállalkozó írótoll, amely megvonja az ünnepi év mérlegét, politikai, irodalmi és tudományos eredményeit konkrétan is. Annyi tény, hogy az ünnepségek, kiadványok, a folyóiratok Petőfi-számai, a költő tiszteletére rendezett kiállítások, műsorok, pályázatok stb. gyarapították a Petőfi-életrajzot, gazdagították a költői képet, s ami legalább ennyire fontos: jelentős rétegek figyelmét terelték ismét vagy először Petőfi munkásságára. Felolvasztották a közömbösség egyre vastagabb jégpáncélját a költő körül, ami azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a Petőfi iránti érdeklődés a következő években sem lanyhul. Méltó ünnepséggel adózott a szellemóriás emlékének a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, a TIT és Bács-Kiskun megye takácsa a március 16-án, 17-én és 18-án Kecskeméten, Kiskunfélegyházán, Kiskőrösön és Szabadszálláson rendezett vándorgyűléssel. A három napig tartó tisztelgésre szokatlanul népes társaság gyűlt össze, megérezvén, hogy színvonalas programnak lesz részese. Képviseltette magát a TIT Hajdú-Bihar megyei Szervezete és a debreceni írócsoport is. A vándorgyűlés főelőadását Bartha János akadémikus, a Kossuth Lajos Tudományegyetem nyugalmazott professzora, az irodalomtörténeti társaság elnöke tartotta Petőfi és Arany címmel. Eredeti szempontokban gazdag előadását lehetetlen egy-két mondatban összefoglalni, csupán arra a summázatra szorítkozhatunk, hogy az irodalomtörténet tanúsága szerint a magyar szellemi égbolton nemegyszer előzmények nélkül, váratlanul tűntek fel üstökösök, mint Petőfi is, akinek költői örökségét a leghűségesebben Arany János gondozta és kongeniálisan fejlesztette tovább. Nagy Miklós Petőfi és Jókai című előadásában Jókai nyilatkozatai, emlékezései, elbeszélései és Petőfi regénye alapján dokumentálta, egyoldalú és tarthatatlan az a nézet, hogy Jókai méltatlanná vált volna Petőfi barátságára, jóllehet kétségtelen, hogy Jókai nem volt forradalmáraikat. A nagy mesemondó azonban a maga módján cselekedeteivel hitelesítette azt a híres nyilatkozatát, mely szerint Magyarország összes kiváló férfiját együttvéve nem szerette úgy, mint Petőfi Sándort. Kerényi Ferenc Petőfi baráti köréről, a „Tízek”-ről adott áttekintést, jelezve, hogy ezek az ifjak is komoly szerepet játszottak a költő eszmerendszerének kialakulásában. Bata Imre pedig azt az izgalmas kérdést tárgyalta és bizonyította, hogy József Attila — noha nem szentelt verset vagy verseket Petőfinek, és tételes nyilatkozatban sem tett hitet Petőfi emberi, költői géniusza mellett — mégis befogadta a nagy előd hatását esztétikájába és költői gyakorlatába. Fekete Sándor, a kiváló Petőfi-kutató Borostyán, a vándorszínész címen színdarabot írt a kecskeméti Katona József Színház számára, melyet a vándorgyűlés résztvevői is megtekintettek. A darab színpadra termett alkotás, fontos epizódot villant fel Petőfi életéből, értően ragadja meg a fiatal vándorszínész, Borostyán-Petőfi karakterét. Sajnos, az előadás elmaradt a várakozástól, főképpen azért, mert a főszereplő Úri István nem rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyek révén a szerepből és a valóság ismeretéből táplálkozó Petőfi-képünket, a jellem sokszínűségét megmutatni képes lenne. A rendező pedig a kelleténél kedélyesebbre hangolta a produkciót. Petőfi világirodalmi kapcsolatainak szentelte előadását Ruttkay Kálmán, Szegedy- Maszák Mihály és Martinkó András. Petőfi — mint tudjuk — idegenkedett az angol szellemtől, „kalmárnak” minősítette, mégis tagadhatatlan, hogy legfőképpen Shakespeare, Shelley, Dickens és mások komoly szellemi és mesterségbeli hatást gyakoroltak rá, mint Ruttkay elemzései bizonyították. Különösen Shakespeare, „a brit óriás”, akit Petőfi szerint az angolok meg sem érdemeltek. Szegedy-Maszák a Petőfi—Shelley analógiákat, tehát azonosságokat ás különbségeket tárgyalta. Martinkó Karl Beck és Petőfi kapcsolataira vetett fényt, rámutatva, hogy Petőfi bizonyos fokig a bajai származású német költőtől remélte a maga megismertetését a német nyelvterületen. A felsorolt előadások a kecskeméti városi tanácsháza nagytermében hangzottak el. Március 17-én délután a várdozgyűlés résztvevői felkerekedtek Kiskunfélegyházára, és a város néhány nevezetességének megtekintése után az ottani városháza nagytermében folytatták tovább a tanácskozást Fekete Sándor Félegyháza és Petőfi című előadásával. Fekete Sándor összefoglalta a Petőfi-életrajz legújabb dokumentumait, fejleményeit. Többek között megerősítette azt az álláspontot, mely szerint Petőfinek nemcsak az apja volt jómódú iparosvállalkozó, hanem az anya, Hrúz Mária szegény sorsa is kétségbe vonható, hiszen a dokumentumok szerint Hrúz Jánosnak modes polgárháza volt Kecskeméten. Tulajdonképpen hihetetlen is lenne, hogy szegény sorban élő szülők fiukat a legjobb iskolában taníttassák egyházi segítség nélkül. Óva intett attól, hogy a Petőfikutatás emlékezéseket tényeknek tekintse, mint ahogy sokszor annak tekintett, és ezeket az emlékezéseket írók népszerűsítették, átplántálták a közvéleménybe. Pedig az emlékezés és a tudomány két különböző dolog, jóllehet Fekete Sándor nem vitatja, hogy akadnak megbízható emlékezések is. Elmondotta, hogy Petőfi szülőhelyét illetően nem került elő perdöntő adat, így tehát továbbra is okkal formál jogot Kiskőrös és Kiskunfélegyháza a bölcsőringató szerepre. Ezzel tulajdonképpen azt juttatta kifejezésre, hogy a szülőhelykérdés még mindig nincs tudományosan eldöntve, a Kiskunfélegyházával kapcsolatos kutatásoknak továbbra is megvan a létjogosultságuk, ami nem azt jelenti, hogy mégis nem Kiskőrös volt Petőfi szülőfaluja. Fekete Sándor megkísérelte összefoglalni a Petőfi-évforduló tudományos eredményeit is. Mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy a megtorpant kutatás újra mozgásnak indult, s ami nagyon fontos, egyszerre több irodalomtörténész és író kapcsolódott be a munkába. (E sorok írója is ezt látja a legfőbb eredménynek. Tulajdonképpen ésszerű, hogy az egyes irodalomtörténeti problémáknak egyegy szakértője támad, de ez sok veszélyt is rejt magában. Például a szubjektív egyoldalúságot, a tévedhetetlen szakértő pózát stb.) Nagyon nagy eredménye az évfordulónak — mondta Fekete Sándor —, hogy felbuzdultak a helytörténeti kutatók is, számtalan cikket publikáltak, s könnyen előfordulhat, hogy ezekben jelentős adalékok is találhatók. Sokan ásták bele magukat a Petőfi-irodalomba, vélhetőleg nem is publikáltak még mindent, az egyes cikkek, tanulmányok további vitára is sarkallhatnak. Egyszóval nincs kizárva, hogy az évforduló alkalmából tanúsított buzgalom lángja nem alszik ki egyhamar. Az ülés részvevői vasárnap Kiskőrösre és Szabadszállásra is ellátogattak. Megkoszorúzták a kiskőrösi Petőfi-házat, meglátogatták a Petőfi-emlékeket, végezetül Szabadszálláson Urbán Aladár Az 1848-as választások és Petőfi címmel tartott előadást, amelyben elemezte a hírhedt eseményt, a költő egyik legnagyobb emberi próbáját, amikor a nép, akiért élt és halt, megbuktatta a képviselő-választáson. Az utókor megbecsüli Petőfi meg nem alkuvó emberségét, Ady szavaival szólva: „mert nem tudott csupán versíró lenni.” A vándorgyűlés tudományos előadásai azonban mindenekelőtt a költői géniusznak tisztelegtek, akivel — Barta János gondolata — a magyar irodalom annyi küzdelem, próbálkozás, felemelkedés és hanyatlás után megtalálta saját hangját. Bakó Endre A Kossuth egyetem kiállításairól Az országos Petőfi-ünnepségekhez kapcsolódva kiállítást rendezett a Kossuth Lajos Tudományegyetem egyetemi könyvtára a költő születésének 150. évfordulója tiszteletére. A gazdag könyv- és képanyag, amelyet Péter Judit, a könyvtár tudományos munkatársa állított össze. Petőfi munkáin kívül tartalmazza a Petőfi—Arany barátság dokumentumait, megzenésített versek kottáit, a költő műveihez készült illusztrációk legszebb darabjait, továbbá Orlai Pethies Soma és Benczúr Gyula festményeit. Ugyanitt nyílik március 22-én egy emlékkiállítás Marx Károly halálának 90. évfordulója tiszteletére, amelynek anyagát Hornicsár Tivadarné vezetésével a könyvtár tudományos munkatársai állítják össze. A Kossuth Lajos Tudományegyetem KISZ- bizottsága és a városi KISZ-bizottság által közösen rendezett VIT-hét programjában is szerepelnek kiállítások. Az április 16-tól 21-ig tartó hét első napján, hétfőn délelőtt a könyvtár kiállítótermében nyílik fotókiállítás, amely az eddigi világifjúsági találkozók eseményeiről számol be a képekben. 17-én, kedden délelőtt az egyetem díszudvarán NDK művészek politikai plakátjaiból nyílik tárlat. A díszudvaron nemrég a KLTE és a pécsi Janus Pannonius Múzeum közösen rendezett „Természet, látás, alkotás” című kiállítása volt látható az Egyetem Galéria tárlatsorozatában. Az alapoktól a műalkotás megszületéséig létrejövő folyamatokat illusztráló kiállítás a vizuális nevelést szolgálja — a debreceni bemutató után jelenleg Szegeden. Az érdekes kiállítás rendezőjével, Lantos Ferenc pécsi képzőművésszel március 7-én vitaesten találkoztak az egyetemisták. Az Egyetem Galéria következő tárlata — miután a március közepére tervezett, Kozlowski és Walter lengyel képzőművészek munkáit bemutató kiállítás objektív akadályok miatt ősszel nyílik — a Victor Vasarelybemutató lesz. Ezen az április 26-tól május közepéig nyitva tartó kiállításon a művész összes Magyarországon levő alkotásait megtekinthetik az érdeklődők. A következő tanévre tervezett kiállítások Schaár Erzsébet szobrászművész munkáit, illetve a Lantos Ferenc által rendezett sorozat második részét mutatják be. (n. t.) A FELLEGVÁRBAN (NAPLÓJEGYZETEK) Kakuk Pál: Baglyasalja. Nem találom otthon. Valaki azt mondja, a temetésre ment. A temető a kacskaringós bányászfalu túlsó végén található, a hegyoldalban. Forrón tűz a nyári nap. Hatalmas, árnyas fa alatt a ravatal. És körül nagy-nagy csend. Messze, a szemközti hegyoldalon egy ember kaszálgat lassú mozdulatokkal. Távolabb gyerekek labdáznak. Zsivalyuk néha fel-felcsap, s ettől még súlyosabb lesz a csend a sírok között. Keresem Pali bácsit. Lent rákezdi a fúvószenekar. Szívfacsaró a zene, alighanem német eredetű, s nagyon régi lehet. A nép megindul a hegyoldalról, a sírok mellől lefelé, miközben kihozzák a koporsót. És patakzanak a könnyek az arcokon. Ki tudja, milyen sebek, fájó emlékek szakadoznak most fel? Mindenkinek van gyászolni valója. Háborúk, bányaomlások, vízbetörés, gázrobbanás, csendőrverés, tüdőbaj, járványok, börtönhalál, kivégzések tizedelték az ittvaló népet. Itt volt talán legkeményebb a csendőrterror. Mert itt volt a húszas-harmincas években az illegális párt egyik erős bázisa. Végre megtalálom Pali bácsit az egyik sír mellett egy kispadon. Középmagas, szikár kis öregember, mosolygós, barátkozós kék szemekkel. Természetes mozdulattal mutat helyet maga mellett a padon. Itt minden sír mellett padok vannak, s ide járnak ki az öregek tereferélni. Halkan beszélgetünk. Mindenféléről. Közben elmúlik a temetés. Az öreg készséggel mesél a régi, illegális harcokról, sztrájkokról, a kommunista sejtek munkájáról, a szüntelen üldözésről, az állandó lelki készenlétről. — Jóska bátyám! Az igen! Az tudna sokat mesélni magának, ha élne, szegény! — tétova mozdulatot tesz a kezével, majd hozzáfűzi: — Mert ő volt itt, tudja, az illegális párt kerületi titkára, együtt dolgoztak Oczel Janival, meg Pothornik Jóskával, meg sok mással. A bátyámat állandóan üldözték, többször lefogták, megverték. Harmincötben úgy megkínozták, hogy nyomorék maradt. A lábáról letépték a körmöt, a veséjét meg úgy összerugdosták, hogy soha többet nem bírt kiegyenesedni. Amikor meghalt, az egyház nem adott engedélyt a temetőben való elhantolásra. Még gyászkocsit sem kaphatott. Az az igazság, hogy a csendőrség félt, tüntetés lesz majd a temetésen. Mert a bányászok nagyon szerették Jóskát, közülük való volt, értük szenvedett, így aztán a sírját a bányászok ásták ki. Rátették Jóskát egy csillére, azon tolták ki a Rau-aknai alagúton a temetőig. Nagy tömeg gyűlt össze. Nem mondott ott senki semmit. De éppen ettől féltek a csendőrök a legjobban, a hallgatástól. Nekiestek a gyászolóknak, agyba, főbe verték őket... alig tudták valahogy elhantolni Jóskát ... Otthon — takaros, tiszta, modern külsejű házban lakik az öreg — leakasztja a falról a bátyja arcképét, s teleszalad a szeme könynyel. Hagyom beszélni, emlékezni. Minden szavát rögzíti a magnetofon. Történelmi események idéződnek fel. S lassan, apránként közelítem a beszéd témáját 44-hez. Tudom, hogy Pali bácsi is egyik résztvevője volt az emlékezetes karancsaljai bányászellenállásnak. Erről akarom kifaggatni, tulajdonképpen ezért is jöttem. Lassan, apránként áll össze a kép, s most nem a szavait követem, hanem az eseményeket mondom el, ahogyan következtek. Elmondom, mert szinte biztos vagyok benne, hogy erről sem igen hallottak Debrecenben ... ... A szovjet hadsereg 3. gárda hadosztálya 1944 novemberében Karancsaljához közeledett. Úgy tűnt, már csak napok kérdése a felszabadulás. A fasiszta csapatok a végsőkig igyekeztek tartani a frontot, a szénmedencét. Hadi munkára hajszolták a bányászokat. Ekkor fogamzott meg bennük a gondolat: nem engedelmeskednek! Leszállnak inkább a bánya mélyére, és ott várják be a felszabadítókat. A németek parancsát nem hajtják végre! így is történt. A legnagyobb titokban élelmet, dohányt, fegyvereket gyűjtöttek. Fegyvert? — kaptam fel a fejemet. — Honnan? ... A tizenkilencben elásott karabélyok, pisztolyok, lőszerek, sőt szétszedett géppuskák most előkerültek mind. De még más is! A bányából ellopott rengeteg robbanóanyag, többnyire paxit. Csak most derült ki, menynyit kihordtak titokban, arra számítva, hogy egyszer még szükségük lehet rá. A szervezkedésről és a leszállásról a családtagokon kívül senki nem tudott. És senki nem árulta el. November 23-án éjjel 250 bányász leszállt a mélybe. Másnap még 22 bujkáló magyar katona csatlakozott hozzájuk, teljes fölszereléssel, fegyverzettel. Azt gondolná az ember, hogy ezek után a föld gyomrában csendben várták a szabadulást. De erről szó sem volt. Nyomban megalakult a parancsnokság a legkipróbáltabb kommunistákból. Megkezdődött a fegyveres kiképzés. Kis csoportokra oszlottak, és célszerűen helyezkedtek el, minden eshetőségre számítva. Öröket állítottak minden kijárathoz. A lehordott élelmet egy kupacba tették, s attól kezdve külön ellátó részleg is működött, jól beosztva a készletet. Regénybe — vagy még inkább drámába — illő az a nagyfokú tudatosság, fegyelem és szervezettség, ahogyan a bányászok önvédelemre rendezkedtek be. De nézzük tovább az események alakulását! Amikor a németek megtudták, hogy mi történt, rettentően felbőszültek. Mégis, először megpróbálták csellel kihozni a bányászokat. Leküldték az üzemvezetőt és a főaknászt azzal az ígérettel, hogy senkinek bántódása nem lesz, ha feljönnek. A két küldött dolga végezetlenül tért vissza. — Hogy folyt le velük a párbeszéd, Pali bácsi? — Először fenyegettek, azután kérleltek, majd rimánkodtak. Mi meg csak mondtuk a magunkét: nem tárgyalunk! Valószínűleg nem ilyen egyszerűen zajlott le az a beszélgetés. Izzó, drámai összecsapás mehetett végbe a föld alatt. Lényeg az, hogy a bányászok kereken megtagadták a felszállást. Erre a válasz az volt, hogy a németek kikapcsolták az áramot. Vaksötét borult a bányára. De ami ennél is rosszabb volt: leálltak a szellőztető gépek! Nem volt más választás: vagy megfulladnak, vagy segítenek magukon valahogy. Egymást percenként váltva, iszonyatos erőfeszítései tovább hajtották a gépeket — kézzel! A németek válasza ismét nem késett: összeszedték a hozzátartozókat, légióként a nőket, s maguk előtt terelve a tömeget, megindultak lefelé az egyik lejtaknán. Feleségek, anyák, kedvesek és gyerekek néztek szembe az övéik fegyvereivel. A hátukra meg a németekgéppisztolya szegeződött. Az egyik asszony elkiáltotta magát, Jelt adott. A bányászok visszakiáltottak: ne tovább, mert lőnek a németekre! Erre a menet megállt. A hőslelkű nőket sem fenyegetéssel, sem riasztó lövésekkel nem tudták rávenni, hogy tovább menjenek. Visszafordultak. Még aznap a németek a bánya minden kijáratát — a vasajtós főbejárat kivételével — felrobbantották, beomlasztották, majd ködgyertyákat dobáltak a mélybe, s újra megindították a szellőztető gépeket. A fojtó gáz a bánya minden sarkába eljutott. Kitört lent a pánik. A parancsnokság csak nagyon nehezen tudott lelket verni a megrémült emberekbe. Attól kezdve orruk, szájuk elé terített vizes kendőn keresztül tudtak csak lé-legezni. S a levegő egyre fogyott. Már a karbid lámpák is alig pislákoltak. Ráadásul a rossz levegőtől megromlott az élelmiszer. Áram és szivattyúzás hiányában egyre nőtt a víz. Elkeseredett vita és viaskodás kezdődött. A felmentő csapatok pedig még nem érkeztek meg, s nem lehetett tudni, hogy órák, vagy talán még napok vannak-e hátra A többség végül úgy döntött — minden kérlelés, rábeszélés ellenére —, hogy felszáll inkább, mintsem megfullad a mélyben. 270 ember feljött a bányából. Négyet közülük ott a helyszínen agyonlőttek. Beterelték a bányászokat a laktanyába, és válogatott kínzásokkal vallatták őket, majd további három embert is kivégeztek. A bányászok közül senki nem árulta el, hogy a hat vezető lent maradt. S ők ott megkísérelték a lehetetlent. Két csoportra oszlottak, s megpróbáltak alagutat vájni a felszínig. Az egyik csapatnak ez sikerült, eljutott a beomlott kijáratig. Ott aztán nagy szakértelemmel felrobbantották a törmeléket, és golyózáport zúdítva az őrökre, bemenekültek az erdőbe. A másik csoportnak nem sikerült az alagútásás. Egyetlen lehetőségük maradt: a főbejárati vasajtó felrobbantása és a kitörés. Végső erejüket összeszedve készítették elő a robbantást. Méghozzá olyan mesteri módon, hogy amikor a detonáció bekövetkezett, az óriási mennyiségű paxit ereje kifelé lökte a kaput is, meg a sziklatömböket is, mintha mindez egy hatalmas ágyúcsőből robbant volna ki. És a kitörés — csodával határos módon! — sikerült ott is. Később a hat hős újra találkozott a Karancs sűrűjében. Csatlakoztak a Nógrádi Sándor-féle partizáncsapathoz. — Ott voltak azok között — teszi hozzá legvégül Pali bácsi —, akik táviratilag köszöntötték a debreceni Ideiglenes Kormány megalakulását december végén, még Tarján felszabadulása előtt. Pálinkát vesz elő. Köszönettel elhárítom. Valami szörpöt hoz. — Nem emberbe való! — mondja, és kedvesen megkínál vele. Viszszajátszom a magnófelvételt. Pali bácsi döbbenve hallgatja a saját hangját. Kicsit hitetlenkedve néz rám. Aztán bólogat, helyben hagyja az elmondottakat. Végül megkérdezi: mit szándékozom vele csinálni? — Még nem tudom, Pali bácsi. Lehet, hogy megírom. — No, akkor okvetlen keresse fel Kozik Raimundot is — mondja megnyugodva —, mert ő volt az egyik parancsnok, aki lent maradt, és kitört. — Okvetlen megkeresem! ... Másnap, amikor kiutaztam Karancsaljára, megtudtam, hogy Raimund bácsi két hete meghalt. Már csak a sírja mellé állhattam meg. Tépkedtem egy csokor vadvirágot, és odatettem a még friss koszorúk mellé... Taar Ferenc (Vége.) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1973. MÁRCIUS 21.0