Hajdú-Bihari Napló, 1973. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)
1973-09-01 / 204. szám
Békés egymás mellett élés és konvergencia A szocialista országok pártvezeőinek legutóbbi, krími találkozóáról kiadott közlemény hangúlyozza: az egész nemzetközi helyzetben jelentős pozitív váltások mentek végbe, mind átíoóbb nemzetközi elismerésre taálnak a különböző társadalmi endszerű államok békés egymás mellett élésének elvei...” Napona tanúi lehetünk annak, hogyan valósulnak meg ezek az elvek a gyakorlatban, a szocialista és a tőcés-imperialista országok között mindenek előtt a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonylatában. Mindez azt a benyomást keltheti — és találkozni nálunk részben igen illúziókkal, részben ilyen aggodalmakkal —, hogy a két anagonisztikus társadalmi rendszerényegét tekintve közeledik egymáshoz. A burzsoá propaganda céltudatosan táplálja is ezeket a nézeteket: széthinti a nyugaton lívó ún. konvergencia-elméletek teológiai magvait, azt állítva, hogy a békés egymás mellett élés során megvalósuló együttműködés és közeledés a két ellentétes társadalmi rendszer egymás felé haladását (konvergálását), végső soron összeolvadását jelenti. A különböző társadalmi rendszerű államok mai közeledésének (mindkét részről szigorúan osztályalapokon) álló gyakorlata és a burlsoá konvergencia-elméletek — különös módon — egyazon tőről fakadnak. Mindkettő a békés egymás mellett élés korszakának a terméke, a nemzetközi erőviszonyok alapvető módosulását tükrözi. A nemzetközi erőviszonyok gyökeres megváltozásának következményeként fogadták el ugyanis a tőkés osztály realitásokat felismerő körei a békés egymás mellett élés politikáját. Ezt rá kellett, és naponta rá kell kényszeríteni a tőkés országokra. S ez azért sikerülhetett, azért tudtuk elvileg elimertetni, a gyakorlatban pedig alkalmaztatni velük, mert erőnk kilátástalanná tette számukra a háborút, szétfoszlatta reményeiket, hogy kívülről vagy belülről, katonai nyomással vagy gazdasági blookáddal, nyílt vagy „csendes” ellenforradalom kirobbantásával megdöntsék a szocialista rendszereket. A konvergencia-elméletek is erről a tőről fakadtak. Ezek ugyanis — ha a megoldást hamis irányban látják és láttatják is — tulajdonképpen az imperialista háborús politika, a szocializmus elleni frontális támadás, a katonai lerohanás és a hidegháború csődjét ismerik be. Úgy is mondhatnánk: a békés egymás mellett élés történelmi szükségszerűségének kifejezői. Mit állítanak ezek a konvergencia-elméletek? Azt, hogy a tudományos-technikai forradalom azonos követelményeket és feladatokat, azonos problémákat és következményeket hoz mind a kapitalista, mind a szocialista világban, s ezért a két társadalmi rendszer útjai egymás felé tartanak. A kapitalizmus technikai-gazdasági módszereit alkalmazza a szocializmus — a szocializmus „jó vonásait”, a központosított tervezést, a nagyobb szociális gondoskodást stb. pedig átveszi a kapitalizmus. Így aztán egyik behatol a másikba, s ebből a ,,házasságból” megszületik valamiféle új társadalom, amely sem szocializmus nem lesz, sem kapitalizmus. Hogy mi lesz? Egy megfoghatatlan, ködös, de összes lényeges kategóriában inkább a tőkés rendszerre emlékeztető „modern ipari társadalom”. Mint látható, ez az elmélet már nem tagadja teljesen a szocializmust, elismeri nemcsak létét, hanem azt is, hogy van mit átvenni tőle, mert bizonyos problémákat csak ez a rendszer tud megoldani. Először is ez az elmélet azt sugallja, hogy a szocializmus sohasem győzheti le a kapitalizmust — nincs is rá szükség, hiszen a két rendszer nem kibékíthetetlenül ellentétes, hanem csak eltérő, vagyis elemei egymásba olvadhatnak, és egymásba is kell olvadniuk. Tagadja tehát, hogy a szocializmus megdönti és törvényszerűen felváltja a kapitalista társadalmat. A két rendszer — különösen a kibontakozóban levő tudományostechnikai forradalom idején — sok mindenben találkozhat egymással, hasonló fázison mehet át. De ez nem változtat lényegükön: azon, hogy az egyik a magántulajdon, a kizsákmányolás, a profitra termelés társadalmát igyekszik konzerválni, a másik pedig a termelőeszközök társadalmi tulajdonának, a kizsákmányolás megszüntetésének, a társadalom tudatos fejlesztésének alapján az osztálynélküli, kommunista társadalom felé halad. A konvergencia-elméletből logikusan következik, hogy „nincs szükség” a szocialista forradalomra, el kell vetni a forradalmi harcot, sőt egyáltalán az osztályharcot. Miért is kellene egymás ellen harcolniuk osztályoknak, amikor — mondják — közös az érdekük: egy „modern ipari”, egy „jóléti, fogyasztói” társadalom megteremtésére. Együtt kell tehát küzdeniük — persze nem a kapitalizmus megdöntéséért, hanem „tökéletesítéséért”: a szocializmusból átvett, „jó, használható” módszerekkel kell „feljavítani” a kapitalizmust. Mert ez a „modern ipari társadalom” félreérthetetlenül és alapvetően tőkés jegyeket visel magán, hiszen ezeknek az elméleteknek a hirdetői a tulajdont csak magántulajdon, a termelést csak piaci viszonyok formájában tudják elképzelni. E felfogás alapvető ideológiai célja tehát, hogy elmossa az osztálylényeget, elaltassa az osztályszemléletet, és az osztálybékét hirdesse. Ezért tagadja a munkásosztály vezető szerepét, sőt kétségbe vonja a munkásosztály létét is. A proletár forradalom helyébe az „elit forradalmát”, a proletárdiktatúra helyébe a „technokraták uralmát” állítja. Tagadja az osztályszemlélet jogosságát olyan kérdésekben is, mint az állam, a hatalom problémája. Azt bizonygatja, hogy az állam a hatalom jellege, funkciója mindkét társadalmi rendszerben ugyanaz. Az osztályszemlélet felszámolására irányuló törekvés jelentkezik az ún. ideológiamentességben is. A modern korban — mondják — a technika, a tudomány, a művészet egyforma bármely társadalmi rendszerben; nem szükséges tehát ideológiával, politikával törődni, jó szakemberré kell csupán válni, az ideológia maradjon csak a politikusoké. És innen már csak egy fél lépés a fellazítás politikájáig. Mert ha a két rendszer úgyis összeolvad, ha csupán „tanulnunk kell egymástól”, akkor nekik — így értelmezik és teszik — „joguk van” beleszólni a szocialista országok dolgaiba, „megtanítani” minket arra, mi is a szocializmus, számonkérni tőlünk, hogyan valósítjuk meg a marxizmus tanításait, és arra ösztönözni a szocialista országok dolgozóit, hogy a marxizmus cégére alatt valamiféle „liberalizálást” követeljenek. „Általános emberi eszmények” nevében próbálják kikezdeni a létező szocializmus alakuló erkölcsi világának normáit, példaként állítva a kispolgári életideálokat, életvitelt, magatartást; a „jólét társadalmának” azonnali megteremtését követelik a szocialista országok dolgozói számára, a „fogyasztói” szemléletet propagálják, a szerzés, az önzés, a birtoklás mohóságát igyekeznek beléjük plántálni. Ezért egyik konvergencia-elmélet sem puszta teória, nem elvont ideológia, hanem olyan ellenséges eszmeáramlat, amely ellen világnézeti-politikai érvekkel, gyakorlatunk tökéletesítésével szüntelenül harcolnunk kell. Láng György Minden abból indul ki: a kábai szövetkezet jó, erős gazdaság, s megfelelő jövedelmet biztosít tagjainak. A munka könnyítése, eredményesebbé tétele az emberekben az igények növekedését eredményezi, pénze van, tehetsége van mindazoknak a dolgoknak a beszerzésére, amelyek esetleg a régi időkben, amikor még a szövetkezeti mozgalom is másképp nyilvánult meg a községben, nem volt hozzáférhető. Igény van tehát, de ezek az igények reálisak, s kielégítésre várók. Az igényesség a szövetkezet jó gazdálkodásából adódik, a kielégítése pedig a szövetkezetre vár. Hiszen ki másra várhatna, ha nem a község egyetlen, de erős gazdasági bázisára? S ki másra, ha nem arra, ami ma tulajdonképpen már egyet jelent a községgel: a kábai termelőszövetkezetre ? Mert a község és a tsz összefonódott. S ez az összefonódás természetes. Egy szövetkezet van, amelyben a lakosság 75—80 százaléka dolgozik. Kapcsolata a lakosságnak — tehát a községnek — a tsz-szel természetes, így aztán természetes, hogy a tsz tagságának az igényét kielégíteni a szövetkezet hivatott. De az igénykielégítés meg már községpolitika. Nem elég csak jó munkahelyet biztosítani a lakosságnak, nem elég csak jól és eredményesen termelni a szövetkezeti tagságnak, végső soron az ezeken túli igények, szükségletek kielégítése is fontos. Hát hogy is néz ez ki magábán? A szövetkezetben ma már eredményes kertészeti termesztés folyik. Nagy mennyiségben termelnek zöldséget, gyümölcsöt. S az a furcsa helyzet volt, hogy a tsz-tagok — a község lakosai — szűkös zöldség- gyümölcsellátás közepette éltek. A tsz-ben jól termett, jól fizetett a zöldség, a tagnak meg nem nagyon jutott. A községben működő ÁFÉSZ-boltok az ellátást nem tudták megoldani. A lakosságnak meg szüksége volt rá. A szövetkezet belépése természetes következmény volt: ő kertészetet hozott létre és gyümölcsöst telepített, hogy egyrészt a tagjainak megoldja az igényeit, másrészt a munkaerő-foglalkoztatás mellett a kertészkedést és gyümölcstermesztést is igyekezett jövedelmezővé tenni nagybani termesztéssel. Ma a községben 3 tsz-zöldségbolt működik. Amire szüksége van a tsz-tagnak, azt megkapja, illetve a község minden lakosa vásárolhat — és vásárol is — ezekből a boltokból. A három zöldség-gyümölcsbolton kívül egy fűszercsemege és egy vegyesboltja van a szövetkezetnek. Ezek tavalyi tervezett forgalma 5 millió forint volt, amit túlteljesítettek, s nyolcvanezer forint hozamot is elértek. Gyakorlatilag olyan nem lehet a községben, hogy nincs áru ezekben a zöldségboltokban. Friss szedés érkezik mindennap a tsz kertészetéből, de ha például valami nincs a szövetkezetben, akkor azt hoznak máshonnan. A lakosság ellátása nagyon fontos. Azt mondják itt — s ebben tökéletesen igazuk van —: a jó ellátás jó hangulatot szül. Az a lényeg: legyen minden, amire szüksége van a lakosságnak. S ezzel a szemlélettel nincsenek egyedül: más szövetkezetekkel szerződést, együttműködési Hús, zöldség, kenyér Mit tesz a szövetkezet a lakosság ellátásáért szerződést kötöttek a kabaiak, amelynek értelmében segítik egymást az ellátás biztosításában ... *** Ugyanilyen nagy gond volt a lakosság kenyérellátása. A helyzet szinte azonos: a tszben kiváló búza terem, nagy mennyiségben, az ország kenyerének búzaszükséglete biztosítva van, s a kábai emberek mégis kifogásolható minőségű kenyeret voltak kénytelenek fogyasztani. Máshonnan kapták a kenyeret, más községekből, de az nem volt megfelelő. A tsz vezetősége elhatározta, hogy kenyérüzemet létesít. Ahol maguk sütnek — maguknak. Biztosítsunk jó kenyeret a tagjainknak — mondta a tsz vezetősége —, mert ez mégiscsak alapkérdés ... Átvette hát a szövetkezet a kezdetleges kis sütőüzemet, amely addig is működött ugyan, s ahol ezután kiváló kenyeret sütöttek. A lakosságnak, vagyis a tagoknak. De az igények egyre nőttek. A kisüzem nem bírta, így épült hát meg a tsz korszerű, új, lényegesen nagyobb kapacitású sütőüzeme. Ma két kemencében, négy sütőtérben folyik a termelés, három műszakban. A termelés persze már meghaladja a községi fogyasztást, ezért más községek ellátására is ki van jelölve a szövetkezet. A termelésre jellemző, hogy például a kezdeti időkben napi 12-16 mázsa kenyeret sütöttek, ennyi volt a kapacitás, ma 70—80 mázsa a napi teljesítmény. S a választék? Hát az nagyon megnövekedett. Kenyérből négy fajta sül, süteményből 10 fajta. Az induláskor süteményből 1000 darab volt a termelés, s ma 5000 darab süteményt gyárt az üzem. S jó minőségben — ami nagyon-nagyon fontos. A sütőüzem évi terve mintegy 5,6 millió forint. Hát már itt tartanak... A lakosság ellátásának egyik fokmérője a húsellátás. Ezzel is volt elég ellentmondás a községben. A tsz csak termeli a húst, egyre nagyobb számú sertést hizlal meg a korszerű sertéstelepen, ahol a tsz tagjai dolgoznak, a községben meg nem kaphat húst, sem mennyiségben, sem minőségben nem tudja a község kielégíteni a lakosság igényét. Egy kis romos épület volt a húsbolt a községben, ahol már három órakor sorban álltak az emberek húsért. S nem volt biztos egyáltalán, hogy kapnak... Nem megoldás — mondták a szövetkezet vezetői, s így gondolták a tsz-tagok is. A sertéskombináthoz — ahol a húst gyártják, ahol a saját takarmányon, saját dolgozók közreműködéssel saját sertés hízik — egy vágóhidat épített a szövetkezet. Itt tehát napi vágás van,és természetesen feldolgozás is. Így aztán az időközben megépített korszerű csemegeboltban árusíthatják a tagoknak, a lakosságnak a vágóhíd napi, friss termékeit. Érdemes is megnézni, mi mindent lehet ma itt kapni, ami mind saját áruja a szövetkezetnek. Megoldódott az ellentmondás: van a tsz-nek saját sertéshizlaldája, van saját feldolgozója, van saját boltja, s van a tagjainak bőséges választék. Lehet itt kapni mindenféle húst, húskészítményt, hidegmeleg formában egyaránt. S a lakosság ki is használja: ide járnak vásárolni mindent, amire szükségük van. A forgalom az idén mintegy hatmillió forint lesz , s ez beszédes szám. A lakosság ellátásának ezek alapkérdései. S annak, amit a szövetkezet vezetősége vall: a jó ellátás jó hangulatot eredményez. S erre szükség is van. Mert jó hangulattal jobban lehet dolgozni, jobban tudjuk előbbre vinni céljaink megvalósítását. A lakosság ellátását ma a szövetkezetben egy kereskedelmi részleg irányítja, s hozzáértő emberek gondoskodnak az igények jó kielégítéséről, s hangolják össze a szükségletet a kínálattal. S az a jó, hogy a kínálat jól igazodik a szükséglethez ... Boda László A tsz vágóhídján folyik a munka Készül a finom kenyér emm AZ EMLÉKEZÉS NAPJA Szeptember 1-én emlékezik a világ. Harmincnégy évvel ezelőtt, 1939. szeptember 1-én indította be a német fasizmus azt a gépezetet, amely azután több mint öt éven át élt, pusztított, felégetett, megsemmisített, kiirtott. Ezen a napon robbantotta ki Hitler a második világháborút. A Lengyelország elleni támadás napját jelölte ki a világ közvéleménye — nemcsak az emlékezés, hanem a fasizmus elleni harc és összefogás nemzetközi napjának. Több mint huszonnyolc éve, hogy a szovjet hadsereg csapatai az egykori német birodalom fővárosában kitűzték a győzelem vörös zászlaját. Az öreg kontinens, Európa viharos története nemigen ismer olyan korszakot, amelyben huszonnyolc évig hallgattak a fegyverek! Az első világháborúnak utolsó puskalövése után alig több mint két évtizeddel dördültek el Lengyelország határán a német ágyúk. S bár nem mondhatjuk, hogy a világon teljes volt a béke 1945 óta, hiszen alig volt pillanat, amikor valahol helyi háború, fegyveres összeütközés ne rombolta volna az emberi otthonokat, de az egész glóbusra kiterjedő konfliktust sikerült megakadályozni. Sikerült megakadályozni, mert abból a nemzetközi antifasiszta összefogásból, amelyet szeptember 1-én tisztelünk meg az emlékezéssel és elismeréssel, végül is olyan világ született, amelyben merőben mások az erőviszonyok, mint bármikor ezelőtt voltak. A Szovjetunió és a szocialista közösség a világ és az emberiség sorsát, ha nem is egyedül eldöntő, de alapvetően befolyásoló tényezővé, erővé vált. Ezért aztán nem kevés harc és bizony olykor éles küzdelem határát súroló összetűzések árán végül is sikerült a másik táborral elfogadtatni a békés egymás mellett élés politikáját — lényegében azt az irányvonalat, amelyben a fasizmus elleni harc idején megegyeztek, de amelyről a hidegháború korszakában eltávolodtak. Ma Európában, de nagyrészt az egész világon is olyan viszonylag enyhült nemzetközi légkör uralkodik, amelyre csak közvetlenül 1945, a győzelem után és akkor is csak rövid időre volt példa. De nagy könnyelműség volna — különösen a fasizmus elleni nemzetközi harc napján — nem emlékezni arra, hogy a múlt maradványai és erői még léteznek és működnek. A világ sok táján megtalálhatók a fajüldözés, az elnyomás, az embertelenség, a vérgőzös gyilkosság — vagyis a fasizmus — követői, hívei. S még inkább akadnak olyanok, akik talán nem kívánnak a fasizmus végletes módszeréig elmenni, csak (!) éppen a békés egymás mellett élés politikáját váltanák fel a hidegháborús kalandok régebbi módszereivel. A fasizmus elleni nemzetközi harc napja ezért nemcsak az antifasiszta harcosokra — élőkre és hősi halált haltakra — emlékezés ideje. Az erők összefogásának napja is, hogy soha többé ne virradjon ránk olyan nap, mint 1939. szeptember 1.! HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1973. SZEPTEMBER 1.