Hajdú-Bihari Napló, 1973. szeptember (30. évfolyam, 204-229. szám)

1973-09-01 / 204. szám

Békés egymás mellett élés és konvergencia A szocialista országok pártveze­­őinek legutóbbi, krími találkozó­áról kiadott közlemény hang­­úlyozza:­­ az egész nemzetközi helyzetben jelentős pozitív vált­­­ások mentek végbe, mind átío­­óbb nemzetközi elismerésre ta­­álnak a különböző társadalmi endszerű államok békés egymás mellett élésének elvei...” Napon­­a tanúi lehetünk annak, hogyan valósulnak meg ezek az elvek a gyakorlatban, a szocialista és a tő­­cés-imperialista országok között mindenek előtt a Szovjetunió és az Egyesült Államok viszonylatában. Mindez azt a benyomást kelthet­i — és találkozni nálunk részben igen illúziókkal, részben ilyen aggodalmakkal —, hogy a két an­­agonisztikus társadalmi rendszer­ényegét tekintve közeledik egy­­máshoz. A burzsoá propaganda céltudatosan táplálja is ezeket a nézeteket: széthinti a nyugaton lívó ún. konvergencia-elméletek teológiai magvait, azt állítva, hogy a békés egymás mellett élés során megvalósuló együttműködés és közeledés a két ellentétes tár­sadalmi rendszer egymás felé hala­dását (konvergálását), végső soron összeolvadását jelenti. A különböző társadalmi rendsze­rű államok mai közeledésének (mindkét részről szigorúan osztály­alapokon) álló gyakorlata és a bur­­lsoá konvergencia-elméletek — különös módon — egyazon tőről fakadnak. Mindkettő a békés egy­más mellett élés korszakának a terméke, a nemzetközi erőviszo­nyok alapvető módosulását tükrö­zi. A nemzetközi erőviszonyok gyö­keres megváltozásának következ­ményeként fogadták el ugyanis a tőkés osztály realitásokat felisme­rő körei a békés egymás mellett élés politikáját. Ezt rá kellett, és naponta rá kell kényszeríteni a tőkés országokra. S ez azért sike­rülhetett, azért tudtuk elvileg el­­imertetni, a gyakorlatban pedig al­kalmaztatni velük, mert erőnk ki­látástalanná tette számukra a há­borút, szétfoszlatta reményeiket, hogy kívülről vagy belülről, kato­nai nyomással vagy gazdasági blo­­okáddal, nyílt vagy „csendes” el­lenforradalom kirobbantásával megdöntsék a szocialista rendsze­reket. A konvergencia-elméletek is er­ről a tőről fakadtak. Ezek ugyanis — ha a megoldást hamis irányban látják és láttatják is — tulajdon­képpen az imperialista háborús politika, a szocializmus elleni fron­tális támadás, a katonai lerohanás és a hidegháború csődjét ismerik be. Úgy is mondhatnánk: a békés egymás mellett élés történelmi szükségszerűségének kifejezői. Mit állítanak ezek a konvergen­cia-elméletek? Azt, hogy a tudo­mányos-technikai forradalom azo­nos követelményeket és feladato­kat, azonos problémákat és követ­kezményeket hoz mind a kapitalis­ta, mind a szocialista világban, s ezért a két társadalmi rendszer út­jai egymás felé tartanak. A kapi­talizmus technikai-gazdasági mód­szereit alkalmazza a szocializmus — a szocializmus „jó vonásait”, a központosított tervezést, a nagyobb szociális gondoskodást stb. pedig átveszi a kapitalizmus. Így aztán egyik behatol a másikba, s ebből a ,,házasságból” megszületik valami­féle új társadalom, amely sem szo­cializmus nem lesz, sem kapita­lizmus. Hogy mi lesz? Egy meg­foghatatlan, ködös, de összes lé­nyeges kategóriában inkább a tő­kés rendszerre emlékeztető „mo­dern ipari társadalom”. Mint látható, ez az elmélet már nem tagadja teljesen a szocializ­must, elismeri nemcsak létét, ha­nem azt is, hogy van mit átvenni tőle, mert bizonyos problémákat csak ez a rendszer tud megoldani. Először is ez az elmélet azt su­gallja, hogy a szocializmus soha­sem győzheti le a kapitalizmust — nincs is rá szükség, hiszen a két rendszer nem kibékíthetetlenül el­lentétes, hanem csak eltérő, vagy­is elemei egymásba olvadhatnak, és egymásba is kell olvadniuk. Ta­gadja tehát, hogy a szocializmus megdönti és törvényszerűen fel­váltja a kapitalista társadalmat. A két rendszer — különösen a kibontakozóban levő tudományos­­technikai forradalom idején — sok mindenben találkozhat egy­mással, hasonló fázison mehet át. De ez nem változtat lényegükön: azon, hogy az egyik a magántulaj­don, a kizsákmányolás, a profitra termelés társadalmát igyekszik konzerválni, a másik pedig a ter­melőeszközök társadalmi tulajdo­nának, a kizsákmányolás megszün­tetésének, a társadalom tudatos fejlesztésének alapján az osztály­nélküli, kommunista társadalom felé halad. A konvergencia-elméletből lo­gikusan következik, hogy „nincs szükség” a szocialista forradalom­ra, el kell vetni a forradalmi har­cot, sőt egyáltalán az osztályhar­cot. Miért is kellene egymás ellen harcolniuk osztályoknak, amikor — mondják — közös az érdekük: egy „modern ipari”, egy „jóléti, fogyasztói” társadalom megterem­tésére. Együtt kell tehát küzdeni­ük — persze nem a kapitalizmus megdöntéséért, hanem „tökéletesí­téséért”: a szocializmusból átvett, „jó, használható” módszerekkel kell „feljavítani” a kapitalizmust. Mert ez a „modern ipari társadalom” félreérthetetlenül és alapvetően tőkés jegyeket visel magán, hiszen ezeknek az elméleteknek a hirdetői a tulajdont csak magántulajdon, a termelést csak piaci viszonyok for­májában tudják elképzelni. E felfogás alapvető ideológiai célja tehát, hogy elmossa az osz­tálylényeget, elaltassa az osztály­szemléletet, és az osztálybékét hir­desse. Ezért tagadja a munkásosz­tály vezető szerepét, sőt kétségbe vonja a munkásosztály létét is. A proletár forradalom helyébe az „elit forradalmát”, a proletárdik­tatúra helyébe a „technokraták uralmát” állítja. Tagadja az osz­tályszemlélet jogosságát olyan kér­désekben is, mint az állam, a hata­lom problémája. Azt bizonygatja, hogy az állam a hatalom jellege, funkciója mindkét társadalmi rendszerben ugyanaz. Az osztály­szemlélet felszámolására irányuló törekvés jelentkezik az ún. ideoló­giamentességben is. A modern kor­ban — mondják — a technika, a tudomány, a művészet egyforma bármely társadalmi rendszerben; nem szükséges tehát ideológiával, politikával törődni, jó szakember­ré kell csupán válni, az ideológia maradjon csak a politikusoké. És innen már csak egy fél lépés a fellazítás politikájáig. Mert ha a két rendszer úgyis összeolvad, ha csupán „tanulnunk kell egymás­tól”, akkor nekik — így értelmezik és teszik — „joguk van” beleszólni a szocialista országok dolgaiba, „megtanítani” minket arra, mi is a szocializmus, számonkérni tőlünk, hogyan valósítjuk meg a marxiz­mus tanításait, és arra ösztönözni a szocialista országok dolgozóit, hogy a marxizmus cégére alatt va­lamiféle „liberalizálást” követelje­nek. „Általános emberi eszmé­nyek” nevében próbálják kikezde­ni a létező szocializmus alakuló erkölcsi világának normáit, példa­ként állítva a kispolgári életideá­lokat, életvitelt, magatartást; a „jólét társadalmának” azonnali megteremtését követelik a szocia­lista országok dolgozói számára, a „fogyasztói” szemléletet propagál­ják, a szerzés, az önzés, a birtok­lás mohóságát igyekeznek beléjük plántálni. Ezért egyik konvergencia-elmé­let sem puszta teória, nem elvont ideológia, hanem olyan ellenséges eszmeáramlat, amely ellen világ­nézeti-politikai érvekkel, gyakor­latunk tökéletesítésével szüntele­nül harcolnunk kell. Láng György Minden abból indul ki: a kábai szövetkezet jó, erős gazdaság, s megfelelő jövedelmet biz­tosít tagjainak. A munka könnyítése, eredmé­nyesebbé tétele az emberekben az igények nö­vekedését eredményezi, pénze van, tehetsége van mindazoknak a dolgoknak a beszerzésére, amelyek esetleg a régi időkben, amikor még a szövetkezeti mozgalom is másképp nyilvánult meg a községben, nem volt hozzáférhető. Igény van tehát, de ezek az igények reálisak, s ki­elégítésre várók. Az igényesség a szövetkezet jó gazdálkodásá­ból adódik, a kielégítése pedig a szövetkezetre vár. Hiszen ki másra várhatna, ha nem a köz­ség egyetlen, de erős gazdasági bázisára? S ki másra, ha nem arra, ami m­a tulajdonképpen már egyet jelent a községgel: a kábai termelő­­szövetkezetre ? Mert a község és a tsz összefonódott. S ez az összefonódás természetes. Egy szövetkezet van, amelyben a lakosság 75—80 százaléka dolgozik. Kapcsolata a lakosságnak — tehát a községnek — a tsz-szel természetes, így aztán természetes, hogy a tsz tagságának az igényét kielégíteni a szövetkezet hivatott. De az igénykielégítés meg már községpoliti­ka. Nem elég csak jó munkahelyet biztosítani a lakosságnak, nem elég csak jól és eredménye­sen termelni a szövetkezeti tagságnak, végső soron az ezeken túli igények, szükségletek ki­elégítése is fontos. Hát hogy is néz ez ki ma­gábán? A szövetkezetben ma már eredményes kerté­szeti termesztés folyik. Nagy mennyiségben ter­melnek zöldséget, gyümölcsöt. S az a furcsa helyzet volt, hogy a tsz-tagok — a község la­kosai — szűkös zöldség- gyümölcsellátás köze­pette éltek. A tsz-ben jól termett, jól fizetett a zöldség, a tagnak meg nem nagyon jutott. A községben működő ÁFÉSZ-boltok az ellátást nem tudták megoldani. A lakosságnak meg szüksége volt rá. A szövetkezet belépése termé­szetes következmény volt: ő kertészetet hozott létre és gyümölcsöst telepített, hogy egyrészt a tagjainak megoldja az igényeit, másrészt a munkaerő-foglalkoztatás mellett a kertészke­dést és gyümölcstermesztést is igyekezett jöve­delmezővé tenni nagybani termesztéssel. Ma a községben 3 tsz-zöldségbolt működik. Amire szüksége van a tsz-tagnak, azt megkap­ja, illetve a község minden lakosa vásárolhat — és vásárol is — ezekből a boltokból. A há­rom zöldség-gyümölcsbolton kívül egy fűszer­csemege és egy vegyesboltja van a szövetkezet­nek. Ezek tavalyi tervezett forgalma 5 millió forint volt, amit túlteljesítettek, s nyolcvan­­ezer forint hozamot is elértek. Gyakorlatilag olyan nem lehet a községben, hogy nincs áru ezekben a zöldségboltokban. Friss szedés érkezik mindennap a tsz kertésze­téből, de ha például valami nincs a szövetke­zetben, akkor azt hoznak máshonnan. A lakos­ság ellátása nagyon fontos. Azt mondják itt — s ebben tökéletesen igazuk van —: a jó ellátás jó hangulatot szül. Az a lényeg: legyen min­den, amire szüksége van a lakosságnak. S ez­zel a szemlélettel nincsenek egyedül: más szövetkezetekkel szerződést, együttműködési Hús, zöldség, kenyér Mit tesz a szövetkezet a lakosság ellátásáért szerződést kötöttek a kabaiak, amelynek értel­mében segítik egymást az ellátás biztosításá­ban ... *** Ugyanilyen nagy gond volt a lakosság ke­nyérellátása. A helyzet szinte azonos: a tsz­­ben kiváló búza terem, nagy mennyiségben, az ország kenyerének búzaszükséglete biztosítva van, s a kábai emberek mégis kifogásolható minőségű kenyeret voltak kénytelenek fogyasz­tani. Máshonnan kapták a kenyeret, más köz­ségekből, de az nem volt megfelelő. A tsz ve­zetősége elhatározta, hogy kenyérüzemet léte­sít. Ahol maguk sütnek — maguknak. Bizto­sítsunk jó kenyeret a tagjainknak — mondta a tsz vezetősége —, mert ez mégiscsak alap­kérdés ... Átvette hát a szövetkezet a kezdetleges kis sütőüzemet, amely addig is működött ugyan, s ahol ezután kiváló kenyeret sütöttek. A lakos­ságnak, vagyis a tagoknak. De az igények egy­re nőttek. A kisüzem nem bírta, így épült hát meg a tsz korszerű, új, lényegesen nagyobb ka­pacitású sütőüzeme. Ma két kemencében, négy sütőtérben folyik a termelés, három műszak­ban. A termelés persze már meghaladja a köz­ségi fogyasztást, ezért más községek ellátására is ki van jelölve a szövetkezet. A termelésre jellemző, hogy például a kezdeti időkben napi 12-16 mázsa kenyeret sü­töttek, ennyi volt a kapacitás, ma 70—80 má­zsa a napi teljesítmény. S a választék? Hát az nagyon megnövekedett. Kenyérből négy fajta sül, süteményből 10 fajta. Az induláskor süte­ményből 1000 darab volt a termelés, s ma 5000 darab süteményt gyárt az üzem. S jó minőség­ben — ami nagyon-nagyon fontos. A sütő­üzem évi terve mintegy 5,6 millió forint. Hát már itt tartanak... A lakosság ellátásának egyik fokmérője a húsellátás. Ezzel is volt elég ellentmondás a községben. A tsz csak termeli a húst, egyre nagyobb számú sertést hizlal meg a korszerű sertéstelepen, ahol a tsz tagjai dolgoznak, a községben meg nem kaphat húst, sem mennyi­ségben, sem minőségben nem tudja a község kielégíteni a lakosság igényét. Egy kis romos épület volt a húsbolt a községben, ahol már há­rom órakor sorban álltak az emberek húsért. S nem volt biztos egyáltalán, hogy kapnak... Nem megoldás — mondták a szövetkezet ve­zetői, s így gondolták a tsz-tagok is. A sertés­kombináthoz — ahol a húst gyártják, ahol a sa­ját takarmányon, saját dolgozók közreműkö­déssel saját sertés hízik — egy vágóhidat épí­tett a szövetkezet. Itt tehát napi vágás van,és természetesen feldolgozás is. Így aztán az idő­közben megépített korszerű csemegeboltban árusíthatják a tagoknak, a lakosságnak a vágó­híd napi, friss termékeit. Érdemes is megnézni, mi mindent lehet ma itt kapni, ami mind sa­ját áruja a szövetkezetnek. Megoldódott az el­lentmondás: van a tsz-nek saját sertéshizlal­dája, van saját feldolgozója, van saját boltja, s van a tagjainak bőséges választék. Lehet itt kapni mindenféle húst, húskészítményt, hideg­meleg formában egyaránt. S a lakosság ki is használja: ide járnak vásárolni mindent, amire szükségük van. A forgalom az idén mintegy hatmillió forint lesz , s ez beszédes szám. A lakosság ellátásának ezek alapkérdései. S annak, amit a szövetkezet vezetősége vall: a jó ellátás jó hangulatot eredményez. S erre szükség is van. Mert jó hangulattal jobban le­het dolgozni, jobban tudjuk előbbre vinni cél­jaink megvalósítását. A lakosság ellátását ma a szövetkezetben egy kereskedelmi részleg irá­nyítja, s hozzáértő emberek gondoskodnak az igények jó kielégítéséről, s hangolják össze a szükségletet a kínálattal. S az a jó, hogy a kí­nálat jól igazodik a szükséglethez ... Boda László A tsz vágóhídján folyik a munka Készül a finom kenyér­ e­mm AZ EMLÉKEZÉS NAPJA Szeptember 1-én emlékezik a világ. Harmincnégy évvel ezelőtt, 1939. szeptember 1-én indította be a német fasizmus azt a gépe­zetet, amely azután több mint öt éven át élt, pusztított, felége­tett, megsemmisített, kiirtott. Ezen a napon robbantotta ki Hit­ler a második világháborút. A Lengyelország elleni táma­dás napját jelölte ki a világ köz­véleménye — nemcsak az emlé­kezés, hanem a fasizmus elleni harc és összefogás nemzetközi napjának. Több mint huszonnyolc éve, hogy a szovjet hadsereg csapatai az egykori német birodalom fő­városában kitűzték a győzelem vörös zászlaját. Az öreg konti­nens, Európa viharos története nemigen ismer olyan korszakot, amelyben huszonnyolc évig hall­gattak a fegyverek! Az első vi­lágháborúnak utolsó puskalövése után alig több mint két évtized­del dördültek el Lengyelország határán a német ágyúk. S bár nem mondhatjuk, hogy a világon teljes volt a béke 1945 óta, hiszen alig volt pillanat, amikor valahol helyi háború, fegyveres összeütkö­zés ne rombolta volna az emberi otthonokat, de az egész glóbusra kiterjedő konfliktust sikerült meg­akadályozni. Sikerült megakadályozni, mert abból a nemzetközi antifasiszta összefogásból, amelyet szeptember 1-én tisztelünk meg az emlékezés­sel és elismeréssel, végül is olyan világ született, amelyben merőben mások az erőviszonyok, mint bár­mikor ezelőtt voltak. A Szovjet­unió és a szocialista közösség a vi­lág és az emberiség sorsát, ha nem is egyedül eldöntő, de alapvetően befolyásoló tényezővé, erővé vált. Ezért aztán nem kevés harc és bi­zony olykor éles küzdelem határát súroló összetűzések árán végül is sikerült a másik táborral elfogad­tatni a békés egymás mellett élés politikáját — lényegében azt az irányvonalat, amelyben a fasizmus elleni harc idején megegyeztek, de amelyről a hidegháború korszaká­ban eltávolodtak. Ma Európában, de nagyrészt az egész világon is olyan viszonylag enyhült nemzetközi légkör uralko­dik, amelyre csak közvetlenül 1945, a győzelem után és akkor is csak rövid időre volt példa. De nagy könnyelműség volna — különösen a fasizmus elleni nemzetközi harc napján — nem emlékezni arra, hogy a múlt ma­radványai és erői még léteznek és működnek. A világ sok táján megtalálhatók a fajüldözés, az elnyomás, az embertelenség, a vérgőzös gyilkosság — vagyis a fasizmus — követői, hívei. S még inkább akadnak olyanok, akik talán nem kívánnak a fasizmus végletes módszeréig elmenni, csak (!) éppen a békés egymás mellett élés politikáját váltanák fel a hidegháborús kalandok ré­gebbi módszereivel. A fasizmus elleni nemzetközi harc napja ezért nemcsak az an­tifasiszta harcosokra — élőkre és hősi halált haltakra — emléke­zés ideje. Az erők összefogásá­nak napja is, hogy soha többé ne virradjon ránk olyan nap, mint 1939. szeptember 1.! HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ , 1973. SZEPTEMBER 1.

Next