Hajdú-Bihari Napló, 1973. október (30. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-16 / 242. szám

LMNAPLÓ-Idvalizmus Kósa Ferenc új filmjében, a Nincs időben babellizmusról beszélnek ugyan, ám Babella Dezső főfegyőr lélektanának, magatartásának elemzése helyett sokkalta izgalmasabbnak tetszik Udvardi börtönigazgató viselkedésének tanulmányozása. Azé az Udvardié, aki hűségre és szeretetre, odadásra és szolgálatra hívja fel „ beosztottjait”, aki békés együttélésre, megértésre számít a kiszolgáltatottságra épülő, az elnyomást természetesnek tartó börtönrendszerben. Hiszi, hogy a börtön intézménye karácsonyfaünnepséggel, hűségjutalmakkal, énekarral és ásatásokkal több mint elviselhető, már-már kellemes. Vitákban igyekszik meggyőzni a rabokat, hogy rossz utakon jártak eddig, hogy ha a társadalomba ép lélekkel akarnak visszakerülni, akkor ehhez az alapokat már benn a börtönben meg kell szerezniük. A börtönigazgató jószándéka, emberi törődése nyilvánvalónak látszik. Nyilvánvalónak, hogy az elítéltek egy részét a börtönben is lehet vagy lehetne emberségre szoktatni, jó értelemben nevelni. Ám csak az elítéltek egy részét! Mert Udvardi lojalitása, liberalizmusa kiterjedhet a közbűntényes foglyokra, kiterjedhet a szó köznapi értelmében vett bűnözőkre, ám nevetségesnek mutatkozik a politikai elítéltekkel szemben. S ez már nem csupán Udvardi „magánügye”. Mutatja ez az udvardizmus érvényességének korlátozottságát, mutatja, hogy egy bizonyos, elnyomásra alapozott rendszeren belül a jóindulat, az engedékenység is visszájára fordulhat. Nevetségessé válhat, mi több: vérlázítóvá. Embertelenné az emberiesség szándéka. Mert nem a nyílt erőszak lesz igazán vérfagyasztóvá, nem a babellizmus, hanem az az erőszakot elkerülni nem tudó udvardizmus, magatartás, amely az emberiesség, az erőszakmentesség gúnyájába öltözik. Babella főfegyőr viselkedése egyenes, nyílt viselkedés. Egyenesen, nyíltan kegyetlen, durva. Még ha módszereiben itt-ott igyekszik is más lenni. „Szégyellheti magát, Gádor , épp velem kiabál? Én soha nem tudnám magát megsérteni.. . ilyen mélyen” — sértődősködik Babella, hogy Gádor, a politikai elítélt tehetetlensége csak még nagyobb legyen. És ez a tehetetlenség jellemzi a politikai foglyok magatartását az udvardizmussal szemben is. Az eszükre akarnak hatni esztelen viszonyok között, amikor pedig sérelmük volna, a hálájukra, a hűségükre apellálnak. Arra figyelmeztetik őket. „Tudják, hogy mennyibe kerül az államnak a börtönök fenntartása? Tudják, hogy mennyit áldoz magukra az állam?” — kérdezi valahogy így Fóthy miniszter a raboktól, s ezekre a kérdésekre ugyanúgy a torz mosoly lehet a válasz, mint Udvardi jóindulatára. Mit is példázhat Udvardi és Babella kettőse? Példázhatja mindenekelőtt azt, hogy milyen könnyen fölcserélhető egy zárt, kiszolgáltatott helyzetben az erőszak és az engedékenység: mennyire csak magának a rendszernek a megváltoztatásával érhető el; hogy a jóindulat, jószándék elérje célját; s hogy a rendszer megváltozása, megváltoztatása nélkül a jóakarat, a kegyesség lényegében kegyetlenebb, mint az erőszak. Mert az utóbbi csak a testet alázza meg, a másik főleg a lelket. S az erőszakra lehet válasz: a tűrés, a szenvedések elviselése, de mi válasz lehet a kegyes képmutatásra, az álszent korlátoltságra. Álszent korlátoltság? Igen. Udvardinak, ha valóban annyira tisztában van az eszmék, nézetek, filozófiák hatásával, a rendszerek, társadalmak működési elveivel, akkor azzal is tisztában kell lennie, hogy egy börtönön belül a jóindulat menynyire korlátozott érvényű lehet csak. Tisztában kell azzal is lennie, hogy az erőszakmentes cselekedetek érvényességi köre nagyon szűk, s hogy előbb-utóbb úgyis az erőszak, a teljes erőszak jön. Mint ahogy a Nincs időben Udvardi börtönigazgatót valóban le is váltják, s helyére lép Babella. Kósa Ferenc Csoóri Sándorral közösen írt filmje ennek az udvardizmusnak és babellizmusnak a teljes feltérképezésével egyben hűen tükrözi az 1920-as évek Magyarországának légkörét is. Mutatja azokat az utakat, amelyek között választania lehetett a börtön vezetőinek és a raboknak egyaránt. A Nincs idő középpontjában látszólag három kommunista elítélt sorsa áll, ám nem véletlenül esik oly kevés szó róluk. Mert az alkotók kerülik a szokványos beállításokat, a hasonló történetek hősi romantikáját. Ahelyett, hogy a három politikai elítélt magatartását elemeznék, ábrázolnák, fontosabbnak tartották, hogy e magatartás hatását elemezzék. A börtöntársakra, rabokra gyakorolt hatását. S a cím is innen fejthető meg: Nincs idő — mondja a három kommunista cellájába bezárt életfogytiglanos, Kallós, s mondja ugyanezt Babella is. Az előbbi úgy értelmezi, hogy az igazság elhallgatására nincs idő, azaz az igazságot folyton vállalni kell, az utóbbi viszont éppen azt hangsúlyozza, hogy nincs idő a tétlenségre, mindenfajta lázító eszmét ki kell irtani. Kósa Ferencék számára nyilvánvaló, hogy e kettő közül a kallósi magatartás a követendő. Ezért is lesz tulajdonképpen a film főhőse az életfogytiglanos. Ő is, akárcsak Páskándi Géza drámájának, a Vendégségnek a hőse, Socino arra szemeltetett ki, hogy elárulja a társait, s lesz ehelyett az a szerepe, hogy megértse, s hogy esetleg továbbvigye, továbbadja társai üzeneteit az emberségről, szabadságról, igazságról. A három kommunistához való hasonulása folyamatosan történik. Folyamatosan és az ábrázolást tekintve hitelesen. Ez a magába roskadó, önmaga gondolataival elfoglalt, s mások gondolataira nem túlságosan nyitott ember felfogja a kommunisták magatartásának helyességét, megérti, hogy nem tehetnek másképp, mint ahogy tesznek, s megérti ugyanakkor, mennyire hisznek önmagukban, s abban, hogy az ő erkölcsi normáikat mások is betartják és betartatják. Betartatják a börtön vezetői is, és ártatlanul nem ölnek meg senkit. S Kallós öntudatának ébredése lényegében ezzel kezdődik, hogy neki magának is van feladata: rávezetni a politikai elítélteket a realitás útjára. Meggyőzni őket, hogy mások nem válogatnak a módszereikben. A film hitelét rontja némiképp, hogy az alkotók nem tudták teljes egészében elkerülni Kallós figurájának „romantizálását”. Az életfogytiglanost vétlennek minősítik, felmentik az alól a vád alól, amely alapján a börtönbe került. Talán izgalmasabb lett volna, ha valóban egy nem koholt vádak alapján elítélt életfogytiglanos fejlődését ábrázolja a film. Kevésbé kidolgozottnak látszik Verébnek, a közbűntényesnek a fejlődése; kevésbé árnyalt figurának ez az ember, aki végül megszégyeníti a börtön vezetőit, akarva, akaratlanul a kommunisták oldalára állva ezzel. Veréb kínzatásakor az alkotók figyelmen kívül hagyják, hogy kommunistáról vagy közbűntényesről van-e szó, az általános humánum nevében tiltakoznak, s ez némileg félreviszi a film vonatát. Mindennek ellenére azonban a Nincs idő az utóbbi évek legjobb magyar filmje, kiemelkedő alkotása a mai magyar filmművészetnek. Olyan szuggesztív film, mint amilyen még kevés született. Hangulatában megdöbbentő, megbénító, letaglózó hatású. Nagy szerepe van ebben Sára Sándor kamerájának, amely úgy tudja körüljárni a börtön világát, hogy egyszerre bemutat és állást foglal, egyszerre ábrázol és leleplez. A magyar filmművészet egyik legszebb képsora, amikor a kórházban levő Kallós vízióit mutatja, amikor a fényes, színes ablakok mögötti szobákban a gyermekeket, a várandós anyákat, s általuk a szeretetet, a meghittséget ellenpontozza a kórház és a börtön szűkös, rideg, szeretet nélküli világával. És kitűnőek a színészek is! Ritkán lehet találkozni ennyi nagyszerű alakítással, mint itt. A börtönigazgató szerepében Lohiitsky Lóránd, Babelláéban Szilágyi Tibor, Kallóséban Konyorcsik János, a három kommunista Szőke István, Bencze László és Juhász Jácint mindvégig meggyőző, akárcsak a Verebet alakító Madaras József. Eszköztelen, belső szenvedélyekből táplálkozó játékuknak nagy szerepe van abban, hogy a Nincs idő megrázó erejű, döbbenetes atmoszférájú alkotás lett. Hogy a néző nem tudja teljesíteni azt, amit a Haumann Péter alakította miniszter kér a raboktól: „Előbb gondolkodjatok, aztán tapsoljatok!” A néző megdöbbenten ül, s tapsra egyáltalán nincs kedve. Márkus Béla VITA A MŰVÉSZTELEPRŐL Válasz egy levélre Személyeskedő, indokolatlan sértődöttségi állapotból sértegetni kívánó, a képzőművészeti élet egyes területeire jellemző szúrkálódó hangvételt más területre is átcsempészni akaró írásra látszólag fölösleges válaszolni. Hiszen elegendő az általam írt cikket, s a művésztelep lakóinak reagálását egymás mellé tenni, s elolvasni, hogy ez utóbbiban a szubjektivitás indulatait, a belemagyarázó szándékot és a személyes indokok túlhajszolását bárki megállapíthassa. Miért válaszolok mégis? Az ügy miatt. Az újságírónak, aki művészeti életünkről el akarja mondani gondolatait, sajnos, az utóbbi időben azt is számításba kell venni, hogy a személyes, egyéni érdekviszonyok sűrű szövevényével találja magát szemben. Művészeti életünk rossz akusztikájához hozzátartozik, hogy gyakran az érvelést személyeskedő indulatok váltják fel, az értelem helyett a túlfűtött érzelmek dominálnak. Elsősorban a képzőművészeti életben. Nem is oly régen a telepi művészek nyíltan is szembefordultak mindenféle kritikával, annak értéket jelölő funkcióját kétségbe vonták, s a leíró informatív „kritikát” követelték helyette. Most is ez történt. Az újságíró cikkében eleve kijelentette, hogy „nem a három esztendő kétségtelen eredményeit” szeretné számba venni, hanem azokat a kérdőjeleket rajzolja fel, amelyek mind a mai napig megmaradtak, s feloldásuk még ma is nehéz. Hogy mennyire nehéz, épp a művészek írása bizonyítja. Ezek a kérdőjelek nem a telepen élők és alkotók egyéni művészi teljesítményét érintették — ezt talán majd egyszer elvégzi az arra hivatott szakkritika —, hanem a város és a művésztelep kapcsolatának általánosabb kérdéseire vonatkoztak. Sajnálom, hogy a művészek válaszukban ezt nem érzékelték. Válaszuk legtöbb pontja azt bizonyítja, hogy a művésztelep alkotóinak viszályuk, vitájuk nem is velem, hanem a művelődéspolitika debreceni irányítóival van. Legfeljebb arról van szó, hogy felhalmozódott dühüket a cikk ürügyén ráta öntik ki, hátha könynyebb egy személyt sértegetni, mint egy testületet. Hogy munkaigényük kihasználatlan, hogy kezdeményezésük, a Műhely, nem kapot elég támogatást, hogy a Budapesten és más városban rendezett kiállításaikra nem figyeltek fel a hivatalos szervek, hogy az alkotóház működésében milyen problémák vannak, hogy szerintük nincs a városban szellemi műhely, amely véleményükre számítana, hogy milyenek a telepen az útviszonyok és a közbiztonsági helyzet, ezek a kérdések a város irányító szerveitől várnak — és bizonyára kapnak — megfelelő választ. Hogy a telepen objektív gondok is vannak, magam is elismertem. De ismétlem cikkem másik állítását: a város már eddig is ereje és lehetőségei határáig segítette a művészeket, néha más művészeti ágak támogatásának rovására. A kritikára vonatkozó résznek sem lehetek címzettje, hiszen évek óta nem írok képzőművészeti kritikát, bár a művésztelep tagjait éppen én mutattam be sorozatban a Napló olvasóinak. Egyébként a művészek sem a helyi, sem a fővárosi kritikát nem fogadják el, ha bírálni is próbál, mint ahogy ez többször bebizonyosodott. Pedig azok a kritikák nem olyan hangnemben íródtak, mint a művészek levele. Velem főként olyasmiben vitatkoznak, amit cikkembe belemagyaráznak. Hiszen a követők számát magam sem tartottam minőséget jelölő tényezőnek, eredményeiket magam is elismertem, hivatkozva helyi és országos sikereikre. Igaz, ők koholt vádnak tartják, hogy vannak belső vitáik. Úgy látszik, elfeledkeznek olyan tényekről, amelyeket a városban csaknem mindenki tud, hogy néha még nem is beszélnek egymással. Sajnos, vitáik nem a művészet kérdései körül zajlanak, hanem személyes, egyéni, magatartásbeli problémák határozzák meg azokat. S ezek a személyeskedő viták csökkentik a telepen élők hitelét, rangját a város közvéleményének szemében is. A művészek szerint cikkem „talpraesett önkénnyel válogatja információit vagy egyáltalán nem is rendelkezik velük, melyek alapján az objektivitás látszatát keltheti”. Köszönöm, hogy legalább a talpraesettséget elismerik, bár én ezt nem viszonozhatom. Egyébként ajánlom: olvassák el a két írást még egyszer, s utólag mérlegeljék, melyik közelített objektívebb szemlélettel a témához. A művészek szerint zárt szobából írtam a cikket. Így van. Igaz, tizenöt esztendeje lehetőleg minden kiállítást megnézek ebben a városban, s máshol is, ha lehet. Itt-ott meg is jelentem vitákon, s máshol, egykét kérdésben véleményt is mondottam. Még akkor is részese voltam az elmúlt tizenöt év debreceni művészeti életének, ha nem díszeleg is nevem a vendégkönyvek első oldalán, ha álláspontom nem is a sablonos típusmosoly vagy a feltétel nélküli hozsannázás. Végül egy általánosabb megjegyzés. Nem léptem fel soha a tévedhetetlenség igényével. Bizonyára vannak a cikkemnek megállapításai, amelyek vitathatók, örültem volna, ha a művészek vitacikket írnak, s nem személyeskedő röpiratot, mert ebben érveikről, igazukról meggyőzni nem tudtak. Mindenesetre megdöbbentő, hogy egy — az enyémhez hasonló hangvételű, nem sértő, senkit bántani nem szándékozó — írás is ilyen érzékenységet, sértődöttséget vált ki. Hogyan merjen akkor bárki bármikor a művésztelepiek esetleges hibáiról, fejlődésük statikus állapotáról papírra vetni egy-két sort is? Micsoda szellemről tanúskodik ez a válasz? Miféle szemlélet munkál emögött a sértődős, érzékeny magatartás mögött? Egyébként abban, hogy a művésztelep létrehozása inkább egy régi ötlet ábrándja, s nem reális igény alapján történt, lehet valami igazuk a művészeknek. Legalábbis levelükkel ezt bizonyították. Bényei József MEGJELENT A JELENKOR OKTÓBERI SZÁMA A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén Csorba Győző hét költeményét olvashatjuk. Ezt követi Tüskés Tibor tanulmánya Csorba Győzőnek „Március” című jelentős verséről. Az októberi Jelenkorban folytatódik Bertha Bulcsu interjúsorozata. Ezúttal Gáli István prózaíró műhelyébe látogatott a riporteríró. A szépprózai rovatban Gáli István elbeszélése, Mándy Iván „Zsámboky mozija” című ciklusának két novellája és Varga Imre Elzibéta című elbeszélése kapott helyet. Figyelmet érdemel Garai Gábor: A lebegő Atlasz című drámájának részlete. Az ismert költő első drámáját a pécsi Nemzeti Színház mutatta be. A képzőművészeti rovat közli Aradi Nórának a magyar aktivizmusról szóló tanulmányát, amely a pécsi kiállítás megnyitóján hangzott el. Ehhez kapcsolódik Béládi Miklós írása a magyar avantgardemozgalom első szakaszáról. Az új számot záró kritikai rovatban kiemelkedik Tóth Dezső tanulmánya a kritika pártosságáról, valamint Bécsy Tamásnak Szabolcsi Miklós tanulmánykötetét és Futaky Hajnának Rákos Sándor verseskötetét elemző írása. A szám képillusztrációi a magyar aktivizmus pécsi kiállításának jelentős műveit mutatják be. Megnyitó előtt A Csokonai-kiállításról Aki ismeri a Kossuth Lajos Tudományegyetem heti rendjét, annak bizonyára feltűnt volna, ha vasárnap, amikor kihalt az egész épület s zárva vannak az intézetek, kivilágítva látja a könyvtár kiállítócsarnokát. Meglepődtem én is, mert késő este még serény sürgölődés, feltornyozott könyv- és képkupacok, szanaszét heverő szerszámok és dekoráló eszközök sokasága fogadott a kiállítóteremben. Kilián István, a Déri Múzeum irodalomtörténésze hamar kielégítette kíváncsiságomat : — Csokonai Vitéz Mihály születésének 200. évfordulója tiszteletére rendez kiállítást a Debrecen városi Tanács művelődésügyi osztálya, az egyetemi könyvtár és a Déri Múzeum. Úgy tudom, ez lesz az évforduló rendezvénysorozatában az első kiállítás, amely október 17- én nyílik meg és a debreceni bemutatkozás után — november utolsó hetében — Csurgóra költözik. — Mióta dolgoznak a kiállítás összeállításán? — Már csaknem két hónapja gyűjtjük a képeket, a könyveket, a rajzokat és a költőhöz kapcsolódó tárgyakat, mert ezen kívül két kisebb kiállítást is készítettünk, amely Hajdú-Biharban és a szomszédos megyékben fog vándorolni. Kb. félezer kép és száz-százötven könyv közül válogattam a kiállítandó anyagot, jó szolgálatot tett a Déri Múzeum húszezres negatívgyűjteménye is. Fekete Gáborné technikai bravúrjának köszönhetjük a jó színvonalú fotómásolatokat, kinagyított reprodukciókat, többek között az 1813-ban kiadott Anakreoni dalok bélyeg nagyságú illusztrációjáról és a legrégebbi debreceni Csokonai kiadás (az 1800- ban napvilágot látott A ’Szépség’ ereje a Bajnoki Szivem) címlapjáról készült nagyításokat. Kilián István és munkatársai vasárnap reggel költöztek a kiállítóterembe, de estére már készen állanak a főfal menti tablók, amelyek közül négy a költő életét kíséri végig, Debrecenből Sárospatakon át a Dunántúlig, a másik négy pedig Csokonai költészetéből, életművéből kíséreli meg bemutatni mindazt, ami képileg megfogható. Az egyik paraván — „Költők a költőről” cím alatt — Csokonairól valló poétai állásfoglalásokat gyűjti egybe. A kiállítás címképét arról a legrégebben keletkezett Csokonai-mellképről nagyították, amelyet debreceni rézmetsző diákok készítettek tíz-tizenöt évvel a költő halála után. Ugyancsak központi helyre kerültek azok a neonnal megvilágított korabeli diákviseleteket bemutató színes rajzok, amelyeket Csokona József naplójának ábrái nyomán készített Kilián Istvánná. — A kiállítással szeretnénk fölidézni a kor hangulatát is, ezt szolgálják a Csokonai-kiadások címlapjainak archaizáló díszítőrajzaira készült reprodukciók és a költő használati tárgyai. Kiállítunk egy szíves széket és egy körte alakú író szekrényt is, mindegyik a Déri Múzeum gyűjteményéből való, és a hagyomány a Csokonaiénak tartja őket. — A Csokonai kiadások és kéziratok mellett — mondta végül Kilián István — érdekességnek számít Lilla gyűrűje, valamint Szilágyi Károly a Csokonai-körnek ajándékozott szekrénye. Az 1963-ban, a Helikon Könyvkiadó gondozásában megjelent Lilla című kötet illusztrációit — Gy. Szabó Béla metszeteit — is bemutatja a kiállítás, amelyet holnap, szerdán délelőtt 11 órakor nyit meg dr. Julow Viktor egyetemi docens, J N. J. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1973. OKTÓBER 10.