Hajdú-Bihari Napló, 1973. október (30. évfolyam, 230-255. szám)

1973-10-23 / 248. szám

Emlékeket keresgélve Látogatás a Petőfi Sándor Általános Iskolában Gyom verte föl régi tanácskozá­saink színhelyét, a Titkok Sarkát az iskolaudvar szögletében. Friss locsolás sötétlik a földön, s a kapu előtt, ahol a szünetekben vívott „hathármason” nadrágunkat tér­dig beporolva tülekedtünk egy-egy gólért, most fehér atlétatrikók vil­lannak, az ötödik osztályosok tor­naórára melegítenek. Hátul, az ud­var felől mennék be az épületbe, de diákköri emlékekre épült ma­gabiztosságom csúfos kudarcot vall a tornaterem mögötti épület­rész — számomra útvesztőnek tűnő — folyosórendszerében. Eltévedten bolyongok, s az egyik fordulóban volt tornatanárommal, Fogarasi Jó­zseffel találkozok. Kezében síp, kislabdák és egy foci. (A tornaórák jellegzetes rekvizítumai, úgy lát­szik, nem váltak azóta sem.) Kölcsönös kérdések, nahát, hogy vagy, köszönöm, és tanár úr, mi újság, megvagyunk — ahogy ez már tanár és volt tanítvány talál­kozásánál lenni szokott. Fogarasi József húsz éve tornatanár, tavaly kapta meg a „Kiváló Dolgozó” ki­tüntetést. A munkájáról beszélge­tünk, örömmel újságolja, hogy a gyerekek egyre szebb eredménye­ket érnek el. A röplabdázó lányok harmadjára nyerték meg a Pajtás Kupa országos bajnokságát, és az úttörő-olimpiai szereplések sem elhallgatandók. 1971-ben Miskolc­ról második, az idén, Dunaújváros­ról harmadik helyezést hoztak ha­za, tavaly, Debrecenben országos bajnokok lettek, s a tizenkét fős röplabdacsapat elnyerte „Az év legjobb sportolója” címet. Megér­demlik, megdolgoztak érte, mondja most a tanáruk, naponta jártak ed­zésekre, még a vakációkban is. Kint türelmetlenkednek a gyere­kek, elbúcsúzunk. A porta felé indulok. Az iskola nem haragszik, hogy a hátsó bejáraton át közelí­tem meg — ellenkezőleg: büszkél­kedik új létesítményeivel. Mert számomra újak a tornaterem falá­hoz hat-nyolc évvel ezelőtt épített úttörőotthon szakköri helyiségei, a konyhaépület falai pedig akkortájt kezdtek el kinőni a földből, ami­kor én fél lábbal már kint voltam az iskolapadokból. S most megle­pődve hallom, hogy a konyha nemcsak a Petőfi iskola napközi otthonát, hanem a tégláskerti és a József Attila-telepi napköziket és óvodát is ellátja. A belső folyosó régi ismerősként fogad, ellenkezés nélkül kivezet az előcsarnokba, ahol utolsó per­ceit éli a gyerekek tízperces bol­dogsága. Végre, egy igazi kép, amit pontosan rá tudok illeszteni gyermekkorom iskolásemlékeire: a büfés néni kapkodva elégíti ki a tolongó gyereksereg kéréseit, és Gál István — mindnyájunk Pista bácsija —, a gondnok úgy ül a por­ta előtti széken, ölébe engedett kézzel, kalapban, mint egy szűk évtizeddel ezelőtt, s megváltoztat­hatatlan bölcs derűvel szemléli a tíz perc pillanatra sem szűnő zsi­vaját. Dr. Helmeczi Béláné éppen órára készül; az idő kevés arra, hogy az óráin megszeretett és azóta is ked­venc tárgyamként számon tartott magyar irodalomról beszélgessünk, annyit azonban sikerül megtud­nom, hogy az irodalmi szakkör és a szavalókórus azóta is kutatja a vers és próza világát; a gyerekek lelkesednek, ő pedig szabad idejét áldozza föl a foglalkozásokért. Az üvegfalon át rám köszön a gyerekektől zsúfolt betonudvar, s egyből kiadós nadrágszakadásai­mat juttatja eszembe, amelyek egy­­egy szünetbeli kergetőzés vagy ci­­cázás elesései folytán megkeserí­tették az aznapi hazatérés pillana­tait ... A csengő varázsszava át­tekinthetővé rendezi a ficánkoló nyüzsgést: az osztályok kettes so­rokban indulnak föl a tantermek­be. Elnéptelenedik az udvar és az előtér, tovább folyik a munka a kétszintes épület tizenkét tanter­mében. *•* Csongvay József iskolaigazgató kérdezéssel kezdi beszélgetésünket, aztán — amikor megtudja, hogy mi járatban vagyok — az iskoláról, eredményekről és változásokról be­szél. Száraz adatok, rideg számok talán nyersre hangolnak egy medi­tációt, de mindenképpen pontos alapra helyezik az emlékeket. Az 1951—52-es tanévben indult isko­lának 397 alsó- és 449 felsőtagoza­tos tanulója van jelenleg. Negy­venkét pedagógus végzi a 12 felső- és 13 alsótagozatos osztály tenni­valóit. Az utóbbiak kis létszámúak, de a negyven vagy ennél is több tanulót számoló osztályok bizony gondot jelentenek szaktanárnak és nevelőnek egyaránt. Létszámcsök­kentésre számítani sem lehet, hal­lom, különösen azóta, amióta a kö­zeli Boldogkertben — kulturális intézmények építése nélkül — kis­lakásokat kezdtek építeni. S itt van még a tíz esztendeje alakult tanyai kollégium is; harminc tanu­ló a Szabó Kálmán utcai s ugyan­­ennyien a Fokos utcai épületben. Emlékszem, annak idején a Pető­fi volt a város első olyan iskolája, amely kollégiummal büszkélkedhe­tett. S ki tudná számon tartani, hogy egy évtized alatt hány meg hány diáknak nyújtott nyugodt ta­nulási körülményeket, kényelmes szállást és egy olyan iskolához való tartozást, amely folyvást keményen munkálkodik azon, hogy a tőle megszokott szintet tartani tudja. A kollégisták az ötödik osztályban ál­talában hátránnyal indulnak vala­melyik­­ Debrecen környéki tanyai iskola osztottsága, nevelőhiánya, döcögő színvonala érződik felké­szültségükön. De egy-két év kell csak, s hetedikben, nyolcadikban már fölzárkóznak a többiekhez. A napközi otthon is kibővült, át­alakult. Hat foglalkoztató termé­vel kétszáz alsó- és nyolcvan felső­tagozatosnak biztosít zavartalan tanulási, étkezési és játékkörülmé­nyeket. Állandó megújulás, válto­zás, korszerűsödés. S igazi tanúja csak kívülálló lehet, aki nem a mindennapos munka előrelépéseit, hanem egy hosszabb időszak kész eredményeit érzékeli. *** Az igazgató panaszkodással foly­tatja. Tananyagcsökkentés. Átme­neti időszak. Rendelkezések, kiad­ványok, tájékoztatók tömkelege. Mutatja a Művelődésügyi Minisz­térium kiadványát, az általános is­kolák számára készült Tanterv és utasítás átjavítgatott, alá- és fölé­­húzásokkal tarkított, széljegyzetek­kel és betűzött cédulákkal kiegészí­tett kötetét. Bólintok, ezen tényleg lehetetlenség eligazodni. Megérti ő, hogy szükségesek a változtatások, de miért nem lehet egyszerűbb formában végrehajtani őket, miért kell ugyanazt több helyütt leírni, és a pedagógusoknak — éjszakába nyúló munkával — ugyanazt több­ször átrágni? Sorolja, mi minden­nel bővül, mennyi jelentésírási kö­telezettséggel párosul egy-egy ren­delkezés, mire a minisztériumból az iskolába jut. Amúgy is számos nehézséggel jár az átmeneti idő­szak (új tanmenet — hagyományos tankönyvekkel), miért kell több­nyire fölösleges bürokráciával és adminisztrációval nehezíteni? Hallgatom csöndes, megfontolt szavait, de töprengéseire nem tu­dok választ adni. S talán ez a ta­nácstalanság, no meg a kíváncsi­ság is késztet arra, hogy kanyarít­­sak a beszélgetés menetén. Megtu­dom, hogy az „Egy üzem — egy iskola” mozgalom itt is eredmé­nyes; a TIGÁZ szocialista brigád­jai eddig kétszáznyolcvanezer fo­rint értékű munkát végeztek az is­kolának, rendben tartják az iskola gázkészülékeit, KISZ-eseik pedig a tíz szakkör valamelyikének vezeté­sében segítenek. Az elmúlt évben a TIGÁZ patronálásában kézi­ és röplabdapálya született az iskola hátsó udvarán. Az átadás napját az üzem dolgozói és a pedagógu­sok között vívott „öregfiúk baráti mérkőzése” köszöntötte... *** Az udvaron állva hegyezem a fü­lem, az egyik osztályterem abla­kaiból kiszűrődő hangokra figye­lek. Valami igazság mégiscsak le­het a vén diák emlékezetének cso­dás reprodukáló képességében, mert tudom pontosan, hogy élővi­lág óra van, és hogy Fekete Sán­­dorné, Gizi néni magyaráz. Itt ta­nít azóta, amióta az iskola műkö­dik. Ő most a tantestület legidő­sebb tagja, nyugdíjazás előtt. S itt vannak a legfiatalabbak — dr. Győrfi Istvánná, Nagy Sándorné és Varga Lászlóné —, akik tavalyelőtt, tavaly vagy éppen az idén kerültek a Petőfi iskolába. Kattan a fényképezőgép a 8. b. osztály gyakorlati óráján, Varga Lászlóné vezeti a foglalkozást. 1971-ben végzett a szegedi Tanár­képző Főiskolán, matematikát és műszaki gyakorlatot tanít. Milye­nek a benyomásai a „pedagógus múlt” egy-két esztendejéről? Tű­nődve ismételgeti a kérdést. Jó­l hangzik az összegzés. Sokat segítet­ték a kartársai, hamar beilleszke­dett a kollektívába. Főiskolai évei után a legnagyobb változást, a gya­korlat legnagyobb meglepetését a gyerekek, gyermeksorsok jelentet­ték számára. Amikor a pályázatát elfogadták, és a Petőfi iskolába került, rögtön osztályfőnök lett. Diákjai most hetedikesek, szívesen beszél róluk, jó érzés így, felelős­­séggel és szorosabban kötődni a tanítványokhoz. Szegeden, a tanár­képző gyakorló iskolájában sokkal másabb — mondhatni: optimális — gyermekvilággal találkozott, mint amilyen itt, a Homokkertben, a családlátogatások során feltárult előtte. Ez, amint nevelőt és mint szaktanárt is, új feladatok elé állí­totta. Kérdezem, szereti-e az iskolát? Válasza hitvallás, meggyőző szó. A Petőfitől az sem fogja elszakítani, mondja, hogy leendő lakásuk egy KISZ-társasházban kétpercnyire lesz a Kardos utcán építendő isko­lától. Mondta már a férje is, hogy ott csak át kell menni az úttesten, hogy a munkahelyére érjen, de ő nem akarja itthagyni pályakezdé­sének emlékeit, az első három esz­tendő munkájának eredményét. Mert eredmények bőven vannak, s hogy is nélkülözhetné őket az, aki heti 23 órában, mindkét szakján tanít, emellett szakkört vezet és a kollégiumba jár ki korrepetálni. Volt tanáraim zömét már nem is­meri, más tájak csalogatták el, vagy a nyugdíjazás szólította pihe­nésbe őket... Most, ahogy papírra vetem eze­ket a sorokat, kapkodva váltakoz­nak bennem a volt tanítvány szűk évtizede őrzött emlékei és az új­ságíró feljegyzései: múltat (mond­juk inkább: közelmúltat) és jelent vetnek össze, hogy képet adjanak egy homokkerti általános iskola fejlődéséről. Juhani Nagy János Varga Lászlóné a nyolcadikosok gyakorlati óráján Szünet az iskolaudvaron Őrjárat Petőfi és Csokonai debreceni emlékhelyeinél Az egész évben tartó Petőfi- és Csokonai-évforduló jegyében vizs­gáljunk meg néhány kiemelkedő emlékhelyet. Az évfordulók célja nem lehet csak a népszerű vagy tudományos megemlékezés, hanem szolgálnia kell a költők életével, műveivel va­ló minél sokoldalúbb megismerke­dést is. Az életmű elszakíthatatlan az alkotókkal kapcsolatos emlék­helyektől, képzőművészeti alkotá­soktól. Csokonai, Petőfi nem azonos egy épülettel, emlékművel, szobor­ral vagy emléktáblával, de a köztu­datban gyakran összeforrott a sze­mélyükkel. Petőfi-szobor Medgyessy Ferenc Petőfi téren elhelyezett Petőfi-szobrát 1948. augusztus 20-án leplezték le. A művész e jelentős megbízatást úgy kívánta teljesíteni, hogy eltért a Huszár Adolf által készített buda­pesti Petőfi-szobor hagyományos stílusszabályaitól. E megoldást ő túlságosan nyugodtnak, s Petőfitől távolállónak érezte. Amint írja: „Mindjárt először is nem a lírikus, hanem a forradalmár Petőfire gon­doltam ... Akikor legyen hát a sza­való Petőfi...” Medgyessy újszerű szobra szinte szállni, repülni lát­szik. A szép környezetben elhelyezett szobor szakszerű tisztításra szorul. Petőfi Zoltán születésének helye A szobor után a leggyakrabban felkeresett Petőfi-emlékhely a Batthyány utca 16. számú ház, amely épület elődjében lakott a költő feleségével a szabadságharc alatt. A hajdani Harminczad utcá­ban Ormós Gábor szabó házában született Petőfi Zoltán 1848. decem­ber hó 15-én. Véletlen-e, hogy újra Debrecen­be vezet a költő útja, amikor a gyermekét váró feleségének a hadi események miatt biztonságos helyet keres? Epizód-e a költő életében az, hogy az 1844-es tél nagy megpró­báltatása és a várossal kapcsolatos sok fenntartása ellenére is újra itt találjuk? Ezt minősíthetjük egysze­rű életrajzi állomásnak, ami sem­mit nem változtat azon a tényen, hogy a fiatal apa életének legbol­dogabb napjait itt éli át, s önti versbe nagy örömét. E helyen írja „Fiam születésére” című versét, amely családi költészetének egyik remekműve: „Csillagász lett végre is belőlem, Itten állok csillagom előtt, Arcvonásit hosszasan szemlélem, S találgatom a távol jövőt.” A homlokzaton három emléktábla található. Az elsőt a Csokonai Kör 1899-ben helyezte el, a másik ket­tő 1949-ben került a ház falára. Az épület szép homlokzata nagyon megkopott, s még a jubileumi év­ben kívánatos volna a tatarozása. Csokonai-szobor A felvilágosodás korának legna­gyobb magyar költőjéhez méltó a Kálvin téren álló Csokonai-szobor. Az 1871-ben felavatott szobor váro­sunk egyik legrégibb szobra. Ez az alkotás nemcsak Izsó művészetében jelent kiemelkedőt, hanem a mű­vészettörténeti szakirodalomban is úgy szerepel, mint az ország egyik legsikerültebb költőszobra. Mivel a művész Csokonairól nem talált hi­teles ábrázolást, maga alakított ki egy olyan költőportrét, amelyik át­ment a köztudatba is. Juhász Gyula „Csokonai szobrá­nál” című versében újult erővel és reménnyel csengnek fel a sorok: „Míg álltál boldog magasan fölöttem S­zeres subában ködlött a jelen, Belemeredtél az örök jövőbe: Csokonai, magyarság, Debrecen!” E szobor védett műalkotás, amely nemcsak tisztításra, hanem javítás­ra is szorul. Csokonai-emléktáblák és -dombormű A Hatvan utca 23-as számú ház falán helyezte el 1891-ben a Cso­konai Kör a következő feliratú em­léktáblát: E házban született Csokonai Vitéz Mihály 1773. nov. 17-dikén. A költő bolyongásai után e szü­lőházba tért vissza özvegy édesany­jához. A Csokonai Kör 1933-ban három emléktáblát helyeztetett el a Refor­mátus Kollégium főbejárata mel­lett. Arany és Csokonai bronz dom­­borművét a főbejárattól balra, Köl­csey Ferencét attól jobbra helyez­ték el. Mind a három alkotás Nagy Sándor János debreceni szobrász műve. Csokonai domborműve alatti felírás a következő: „A Kollégiumban tanult 1778—1795. Századjai az elmúlásnak átaladják ötét egymásnak És megőrzik hűséggel” Úgy érezzük, hogy a Csokornai­­évfordulónak is ez az egyik célja, átadni őt az ifjú nemzedéknek, hogy ők is megőrizzék hűséggel és továbbadják. A Darabos utca 19. számú ház Csokonai lak- és halálozási helye. Az 1802-es nagy debreceni tűzvész az ő házukat is eléri, s e szomorú eseményekről a következőket írj­a a költő: ......mert az a Hajlékotska is ho­vá a világ lármája előtt vonni szok­tam magamat, s az a kertbe­’ is, mely nékem Tusculanum gyanánt szolgált, azon rémítő csapásnak ál­dozatává lett...” E Csokonai-emlékhely szerepel Tóth Endre „Árnyak a Darabos ut­cán” című versében is: „Egy nádas viskó szűk szobájában, ahol a mennyezet beázik, elhagyva Lillától s a hazától, Vitéz Mihály instanciázik. Kéri Beck Pált, a téglási urat: a rég megígért kályhát küldje be, mert megveszi az isten hidege.” Csokonai sírja A régi Hatvan utcai temetőben behozták, és díszparkot létesítettek védett sírkertben áll a költő sír­emléke. Az emlékművet Beregszá­szi Pál kollégiumi rajztanár tervez­te. Ungváron öntötték, és 1836-ban állították fel. A hosszú időn át el­hanyagolt sírt mintaszerűen rend­„S míg reng a tenger — hívhatod­­ fölötte, hol a domb az égbe szökk biztos toronyként áll a költő sírja, vascsúcsán ég a fény és szerteröpp A japán akácokkal és díszkerttel körülvett síremlék méltó a város irodalmi hagyományaihoz, s ahhoz a költőhöz is, aki egyszerre tudott nemzeti és európai szemléletű len­ni, s költészetével évszázadokra ki­jelölte Debrecen helyét a magyar irodalomban, Szamosújvári Sándor körülötte. A sírhoz a költők egész sora látogatott el Petőfitől napjain­kig. Csuka Zoltán „Csokonai temető­jében” című versében így ír: dőnek m­enj­en." Nemcsak egy nép, hanem egy hely is annyit ér, amennyire önma­gát és irodalmi értékeit becsüli. En­nek kifejezésére is jó alkalom ez ünnepi év. *HAJDÚ-«T'* *’»T NAPLÓ — ’0"°. OKTÓBE.P 9S. dise

Next