Hajdú-Bihari Napló, 1973. november (30. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-17 / 269. szám
A „Dorottya” első díjat kapott Véget ért az irodalmi színpadok Csokonai-versenye Az irodalmi színpadok Csokonai-versenyének döntőjét november 15-én, pénteken este tartották a csapókerti Horváth Árpád Művelődési Házban. Zömmel fiatalok, középiskolások várták a színükig megtelt előadóteremben a fesztivál vasárnapi elődöntőjéből továbbjutott hat irodalmi színpad utolsó vetélkedését. A színpadfesztivál döntőjét dr. Kovács Kálmánnak, az Alföld főszerkesztőjének szavai vezették be. Ezt követően a Maróthi Kórus - Czövek Lajos vezényletével - Sugár-Csokonai: A rózsabimbóhoz c. művét és a költő Papp Lajos által megzenésített két dalát adta elő. A csütörtöki döntőt a Landler Jenő Szakközépiskola irodalmi színpadának Vitéz Mihály ébresztése, c. műsora nyitotta meg (rendezte: Forgách Józsefné). A négy éve alakult színpadnak ez a műsora ezüstérmet nyert az idei sárospatai diáknapokon. Előadásukat üde frisseség, diákos lendület jellemezte, bár a műsor gördülékenysége néhol már túljátszásba csapott. Csokonaiban a poétika preceptoraként tanítványai között bölcselő költőt idézték meg. Szándékuk dicséretes, még akkor is, ha a szereplők versmondókultúrája itt-ott kiforratlan, néhol szürke. Nyelvezetük - sajnos - még nem érte el az irodalmi színpadoktól joggal elvárható tisztaságot, költői szépséget. Más elgondolásokra épült a KPVDSZ József Attila Művelődési Háza irodalmi színpadának műsora. Vitéz és Lilla című műsorukat Bényei József szerkesztette. A bíráló bizottság egyik tagja „lírai rokokó románcnak” nevezte az ízléses zenei öszszeállítással ötvözött műsort, amely Csokonai és Vajda Júlia kapcsolatát nyomozta érzékeny hangulati intellektualitással. De éppen ez a jelleg vált kissé egysíkúvá a stilizált díszleteknek - jelentőségüknél nagyobb szerepet tulajdonító - színpadi rendezés miatt. Vitathatatlan erénye azonban ennek az együttesnek a nyelvi tisztasága, az a mintaszerűen kiművelt előadói beszéd, amellyel a színpad tagjai - középiskolások és a KPVDSZ-hez tartozó fiatal dolgozók - mindegyik vetélytársukat fölülmúlták. A balmazújvárosi Művelődési Központ Ketten Színpada már az elődöntőben is fölhívta magára a figyelmet Ószabó István Egy hív magyarnak című műsorával. Mindenképpen előnyére vált az előadásnak, hogy a lendület béklyózása nélkül valamelyest visszafogta, halkította harsogását. Produkcióként, a színpadra vitel expreszszivitását, az előadás színvonalát tekintve kiemelkedett ez a darab a fesztivál mezőnyéből. Olyannyira, hogy a közönségre gyakorolt hatás záloga már-már nem is tartalmi, hanem formai elemekben rejlett. Pedig jobban odafigyelve a műsor gondolatiságára, eszmei mondanivalójára, észrevehető: Ószabónál mintha elsikkadna (az egyébként pályázati feltételként meghirdetett) a Csokonai-központúság: nem róla s nem koráról beszél, hanem ürügyül használva a mindenkori költő és a költemény szerepét keresi, ünnepli és túlságosan szubjektíven és általános érvénnyel. Maga az előadás - ismételten hangsúlyozandó - ennek ellenére magas szintű produkció. Jó színjátszókkal büszkélkedhet ez az együttes. Kiss Rozália például az egész fesztivál egyik legjobb előadói teljesítményt nyújtotta. A hajdúböszörményi Művelődési Központ színpada a Lázár Imre által rendezett Lilla c. műsort mutatta be. A tíz, az Óvónőképző Intézetben tanuló lány iskolázott énekhangja, mértéktartó versmondása sok lehetőséget rejt ugyan magában, de a színpadi megoldás, főleg pedig a műsor témaválasztása és szerkesztése korlátokat szabott ezeknek. Utánuk a debreceni Pedagógus Művelődési Ház és a Megyei Művelődési Központ Alföld Színpada következett. Ég és föld című műsorukat Filep Tibor rendezte. Két éve alakult ez a színpad dolgozó és tanuló fiatalokból. Ez a műsor hatodik bemutatójuk ugyan, de játékuk összhangja, versmondásuk hangulatokban és szuggesztív erőben gazdag kiforrottsága régebbi együttműködést sejtet. Kár, hogy valami - talán a rádiófelvétel okozta stressz vagy a fáradtság - most jobban megszabdalta azt a szép előadást, amit az elődöntő közönsége élvezhetett. Éppen fordított viszont a helyzet a hatodikként föllépő együttesnél, a debreceni Bethlen Gábor Közgazdasági és Postaforgalmi Szakközépiskola irodalmi színpadánál, akik Csokonai Dorottyájának előadására váltakoztak Filep Tibor vezetésével. Az ő műsoruk a döntőben sikerült - szinte egy klasszissal - jobban; lendületessége, ragyogó dramatizálása csaknem színházi produkcióvá érlelte. Nem véletlen, hogy a két éve alakult csoport eddigi legnagyobb sikerét a Dorottya hozta meg: a Sárospataki Diáknapokon a zsűri aranyéremmel és különdíjjal jutalmazta. Már a forgatókönyvvel is remekelt Filep, jól tudott alkalmazkodni a csoport adottságaihoz is (kevés fiúval és jóval több lánnyal kellett dolgoznia). Tízegynéhány előadás után is az újrafölfedezés igényével, az első játszás örömével mutatták be Csokonai Dorottyáját. A hat színpad bemutatkozása után „egységfront” alakult ki a nézőtéren. A közönség és a színpadok tagja közös ének-léssel, gitárhanggal tették könnyebben elviselhetővé a várakozás elég hosszúra nyúlt perceit, hiszen a hosszas tanácskozás és vita után éjfélkor hirdették ki az eredményt. A hét tagból álló Zsűri első díjjal - háromezer forinttal és a vele járó Csokonaiemlékplakettel - a Bethlen Gábor Közgazdasági és Postaforgalmi Szakközépiskola irodalmi színpadát jutalmazta. Második helyezést - kétezer-ötszáz forintot és Csokonai-emlékplakettet - az Alföld Színpad ért el. A harmadik díjat jelentő kétezer forintot valamint az ezzel járó Csokonai-emlékplakettet a Landler Jenő Szakközépiskola irodalmi színpadának ítélte a zsűri. Magas színvonalú, expreszszív erejű előadásmódjáért kétezer-ötszáz forintos különdíjban részesült a balmazújvárosi Művelődési Központ Ketten Színpada. A kiemelkedően szép beszédkultúrával rendelkező előadó különdíját Bander Hajnalka, a KPVDSZ József Attila Művelődési Ház irodalmi színpadának tagja nyerte el. J. N. J. A Landler Jenő Szakközépiskola irodalmi színpada Debrecen város színháza a magyar irodalomnak Balassi Bálintot időrendben követően második világirodalmi súlyú költője, a nagy alföldi civitás szülötte, Csokonai Vitéz Mihály nevét viseli 1915 óta. Már egy évtizeddel előbb indult az elnevezés végett mozgalom, sőt a gondolatot még 1902-ben fölvetette az akkori kitűnő színigazgató Makó Lajos, de megvalósítására csak a világháborús időkben került sor. Nagyon indokoltan. Mert Csokonai nemcsak költőként emelkedett klasszikus magaslatra, hanem színjátékaiban is sok az érték. ANNÁL ÉRDEKESEBB EZ, mert kötelező tanulmányai során drámával nem találkozhatott, színielőadást sem láthatott, hiszen az ortodox kálvinista kollégiumban iskolai drámának nem volt helye. Jellemző erre a felfogásra, hogy a híres perében hozott kitiltó ítélet felháborodottan rója fel: búcsúzó beszédét „szokatlan hangon, oly taglejtésekkel, melyek inkább illettek volna egy aljas színészhez, mint egy búcsúzó tanulóhoz” olvasta fel. Ebből kitűnik egyrészt az, hogy Csokonai hatásos előadó volt, másrészt viszont, hogy a kollégiumi közszellem a színészt a római jog szerint ítélte meg, infámisnak, egy sorban a kerítővel, a hadseregből gyávaság miatt kicsapottal és a bigámistával. Csokonai azonban minden könyvet elolvasott, amihez csak hozzáférhetett a Kollégiumban, így jutott el a klasszikus vígjátékírókig, majd Metastasióhoz, ezeket fordította, sőt igyekezett a fordított darabokat színpadra juttatni. A pesti színjátszókhoz Debrecenből 1793. május 10-én írt levelében nem kevesebb, mint 16 komédiát ajánl fel előadásra, de életében hivatásos színészek sem eredeti, sem fordított darabját nem adták elő. NÉGY EREDETI SZÍNJÁTÉKA maradt ránk, keletkezésük sorrendjében A méla Tempefői vagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon (1793), Gerson du Malheurnex vagy Az ördögi mesterkedésekkel találtatott ifjú (1795), A’ özvegy Karnyóné ’s a két szeleburdiak (1799) és a Cultura vagy Az igaz és tettetett szeretet (1799). Ennek a négy műnek a színpadi sorsát követjük itt nyomon, abból az alkalomból, hogy a Csokonai Színház a költő 200. születésnapján a Karnyóné és a Tempefői előadásával tiszteleg névadója emlékének. Mindhárom komédiája színre került Csurgón, Csokonainak az ottani gimnáziumban folytatott helyettes tanárkodása idején, 1799 augusztusában és szeptemberében. Iskolai előadások voltak ezek, a szereplők tanulók, a rendező maga Csokonai, egyben a mai fogalmak szerint játékmester is, sőt a Cultura előadásán a zenét is ő játszotta. Ezt a vígjátékot Pofóknak is nevezték az egyik mellékszereplőről; a felépítése és meglehetősen nyers komikumú epizódjai ügyesek, világosan felismerhető benne Kisfaludy vígjátékának, a Kérőknek és a népszínműnek az elődje. A kissé sovány cselekményű Gerson du Malheureux címszereplőjének már a nevében benne van a sorsa, a Karnyóné, viszont a Dorottya bolondosan forgatagos világából való, korlátlan vidámságával s a végén a deus ex machinával. A TEMPEFŐI, Csokonainak a darab második címéből kitetszően is legszubjektívebb színműve a költő életében nem került előadásra. Fennmaradt ugyan egy olyan kéziratos példánya, mely egyben rendezői példány, nemcsak instrukciókkal, hanem jelmeztervezetekkel is, de magának az előadásnak nincs nyoma. Ahhoz, hogy a szatíra feltámadjon, másfél évszázadnak kellett eltelnie, pedig a Magyar Hírmondó már 1796-ban úgy jellemezte, hogy a legszellemesebb, de a legmaróbb és a legigazabb — s ehhez az értékeléshez ma sem igen van hozzátenni való. A darabot éppen erős szatírája miatt adta elő 1938-ban, a fasizálódás idején a kommunista irányítással működő Független Színpad, majd 1948-ban a Nemzeti Színház is. A Karnyónénak is több mint egy századot kellett várakoznia, míg újból színpadra került, de akkor aztán valóban ünnepélyes keretek között. A Nyugat 1911. február 28- án matinét rendezett a Vígszínházban, s ez Lengyel Menyhértnek a folyóirat következő számában megjelent referádája szerint „bűbájos szellemidézés” volt, a Csokonai szelleméé. Itt hangzott el többek között Ady Endre verse, a Vitéz Mihály ébresztése, a középpontban azonban a Karnyóné előadása állott. Lengyel szerint „A dialógusból lehetetlen ki nem hallani az élet pezsgését és áradását” s rámutat arra, hogy a darabban egész csapat, egyenesen színpad számára való figura van. Az előadást Szerémy Zoltán, a legnagyobb magyar epizódszínészek egyike rendezte. A referádó dicsérettel emeli ki, hogy „nem csinált a darabból egy Reinhardt-féle Nestroy-utánzatot” s azt is, hogy Falus Elek díszletben ás jelmezben valami olyat adott, ami félig realisztikus, félig fantasztikus és egészben véve mai. A Pesti Napló kissé fölényeskedő kritikája azt kifogásolta, hogy az előadás „kedves volt, de félig sem olyan groteszk, mint kellett volna”. Azt, hogy siker volt, éppen úgy elismerte, akár a Nyugat. A CSOKONAI SZÍNHÁZBAN még ezután is csak egy évtized múlva, 1920. november 17-én került színre a Karnyóné. Az előadást Kardoss Géza rendezte, a Vígszínházét véve mintának, hiszen onnan került ki. Három kitűnően beszélő, a karikírozáshoz egyébként is mindig vonzódó színész: Kardoss és Heltai Andor, a két szeleburdi meg Szigeti Jenő diktálta a forgatagos tempót, mellettük a jeles komika Egyed Lenke, a két tündöklő tündér, a szőke Székely Zizi és a fekete Turay Lenke pedig pusztán a megjelenésükkel el tudták hitetni, hogy mindenre képesek. A második előadás már közelebb esik, 1957 szeptemberében a Karnyónéval nyitott a Kamaraszínházaz Ady Endre Művelődési Otthonban. Az első önálló rendezését bemutató Thuróczy György stílusos előadást produkált, az összehangolt együttesben olyan neves színészekkel, mint Hotty Éva (Karnyóné), Latinovits Zoltán (Lipitylotty), Harkányi Endre (Samu), Tyll Attila (Kuruzs), Vésely Margit (Tündér). A Karnyónét egyébként 1929. április 13-án bemutatta a Dunaparti Színház is, végül 1953. május 22-én eljutott a Nemzeti Színház Kamaraszínházába, a Katona József Színházba, ahol Major Tamás rendezésében játszották. A Gerson du Malheureux pálya futása ennél szerényebb, a csurgói bemutató után csak 1911. október 31-én került színre Kolozsvárott, Janovics Jenő rendezésében, a drámatörténeti ciklusban. A kolozsváriak aztán budapesti vendégszereplésükkor 1912. május 3-án előadták a Magyar Színházban is, jelentős sikerrel. A Pesti Napló kritikája hangsúlyozta, hogy a darabnak nemcsak irodalomtörténeti fontossága, hanem irodalmi értéke is van a pompásan megrajzolt figuráival, annál inkább, mert ezeket nem előzték meg minták, ezek egyszeriben szökkentek ki az ő fantáziájából a színpadra. A kritika a „zamatos humorú” előadás szereplői közül Szakács Andort és Bánóczi Dezsőt emelte ki; kifogása csak az ellen volt, hogy a szöveg „itt-ott trágár”. Meg kell még említeni, hogy a darabot egy másolatos példányának bejegyzése szerint 1795. február 22- én előadták a Kollégiumban. Ez azonban nem valószínű, hiszen a költő helyzete a Kollégiumban akkor már több mint bizonytalan volt, nyilvános előadást a darabjának aligha engedélyeztek. CSOKONAI SZÍNPADI MŰVEINEK átértékelése későn ugyan, de megindult, s mind nyilvánvalóbb lesz, hogy darabjaiban benne van az egész akkori magyar társadalom, gróftól a cigányig, birtokos nemestől a házi zsidajáig, mégpedig kitűnően jellemzett alakokkal. Ami a legfontosabb: félreérthetetlenül világos ezeknek a daraboknak a tendenciája is, kiállás a haladás mellett, a maradiság és a külföldet majmolás ellen. Béber László Ma este 7 órakor díszelőadás a Csokonai Színházban Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői — Az özvegy Karnyóné A Debrecenben oly régóta nem játszott két Csokonai-darab pontos címe a következő: A méla Tempefői, vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Az özvegy Karnyóné s az két szeleburdiak. S ez a pontosításmárcsak azért is fontos, mert kiemelei a XVIII. század költőjével kapcsolatos szállóigét: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Rádöbbent egyszersmind, miért volt a magyar irodalom politikus irodalom, miért kellett a magyar költőnek a „próféta” szerepét is vállalnia. Ruszt Józseffel, a Csokonai Színházban bemutatásra kerülő két darab kapcsán először arról beszélgettünk, hogy miért éppen ezekre a drámákra esett a választása. — Csokonait mint drámaírót nem jegyzi a köztudat. A mi tisztelgő bemutatónk választása azért esett erre a két játékra, mert szintetizálja, amit Csokonai a színháznak és a magyar drámairodalomnak egyáltalán jelenthet. A magyar drámának, amely Csokonai korában inkább csak remény volt, semmint megvalósulás, ebben a két műben megmutatkozik a kétágúsága. A Tempefői az iskolajátéknak, a Karnyóné pedig a vásári komédiának a képviselője. — A Tempefői didaktikus játék, epikus jellegű, s ezért nem igazi színjáték. Eszmei konfliktusa van, nem valós ellentétekre épül; nem cselekménye, hanem története van. Az embernek folyton arra a paradoxonra kell gondolnia, hogy Csokonai már Brecht előtt ismerte az epikus színjátszás törvényeit. Ennek ellenére ne keressen a mai néző mai színházat a Tempefőiben. Nem a játék, hanem a gondolat a fontos. A Karnyónéról viszont éppen az ellenkezője mondható el. Vásári komédia ez, azoknak az alkalmi eredetű népi játékoknak a fajtájából, amelyek ma már kideríthetetlen úton jutottak el hozzánk. Népi játéksémája föllelhető acommedia del’ arte-kban. Ezért is lehet, hogy a darabban a helyzeteken, a rögtönzéseken van a hangsúly, s nem a nyelven. A nyelvi nehézségek áthidalhatók — ezt mutatta, hogy a Karnyóné végigjárta egész Európát, és mindenütt sikert aratott. A Karnyóné utazása, azaz az Universitas együttes sikere Ruszt József nevéhez fűződik, ő volt az 1964-ben bemutatott előadás rendezője. önként adódik a kérdés, hogy mit őrzött meg akkori rendezéséből mostanra, hogyan módosította elképzeléseit az a tény, hogy hivatásos színészekkel, s nem diákokkal kellett dolgoznia. — Kilenc év elteltével is látszik, mennyire nehéz vállalkozás volt a Karnyóné, s mennyire nehéz ma is. Úgy érzem ugyanakkor, hogy Csokonai győzelmeként lehet elfogadni: a Csokonai Színház előadásában a Karnyóné maximálisan közelíti a diákszínjátszást. Diákosan játszunk, „öreg diákokkal”. A kilenc évvel ezelőtti előadásra gondolva bennem annak igazsága érlelődött ki, hogy a játéknak még túlhajtottabbnak, még illogikusabbnak kell lennie. 1964-ben ez a forma vagy játékstílus csak mint diákstílus volt elterjedve. A kilenc év alatt beigazolódhatik, hogy a Karnyónét a színházban is el lehet így játszani. — Kérdés persze még az is, hogyan fog összeilleszkedni egy előadásban a két darab? Különösen, hogy — mint ismert — a Tempefőit be sem fejezte az író. Mi úgy próbálunk ezen segíteni, hogy Katona Imrével megírtuk a darab lehetséges befejezését. Az alapján, amit Csokonai vázlatban hagyott. Itt szerepel a postalegény, aki szerintünk nyilván csak levelet hozhat. Hozza is a levelet, csak, nincs benne semmi. S itt következik a Karnyónéra való utalás: ha az egész Tempefői nincs is megírva, de ha készen van a komédia, akkor mi, mai nézők, csak örüljünk!" A Karnyóné szereposztásáról szólva azt hangsúlyozta a rendező, hogy elsődleges célja volt: egy vénájú színészgárdát szerepeltetni. Így lesznek a Tempefői című szatirikus játék szereplői: Sárosdy Rezső, Simor Ottó, Gerbár Tibor és Oláh György Jászai-díjasok, Novák István érdemes művész, továbbá Földessy Margit, Kállay Bori, Fonyó István, Várday Zoltán, Háromszéki Péter, Heller Tamás, Sárady Zoltán, Kiss László, Csikós Sándor, Jászai László, Balassa Gábor, ifj. Halasi Imre és Pagonyi Nándor. A Karnyónéban pedig: Novák István érdemes művész, Simor Ottó és Gerbár Tibor Jászaidíjasok, Kiss László, Csáky Magda, Várday Zoltán, Fonyó István, Kállay Bori, Földessy Margit és Csikós Sándor. A díszleteket Langmár András, a jelmezeket Fekete Mária tervezte. Rendezőasszisztens: ifj. Halasi Imre. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1973. NOVEMBER 17.