Hajdú-Bihari Napló, 1973. november (30. évfolyam, 256-280. szám)

1973-11-17 / 269. szám

A „Dorottya” első díjat kapott Véget ért az irodalmi színpadok Csokonai-versenye Az irodalmi színpadok Csokonai-verse­­nyének döntőjét november 15-én, pénte­ken este tartották a csapókerti Horváth Árpád Művelődési Házban. Zömmel fia­talok, középiskolások várták a színükig megtelt előadóteremben a fesztivál vasár­napi elődöntőjéből továbbjutott hat iro­dalmi színpad utolsó vetélkedését. A színpadfesztivál döntőjét dr. Kovács Kálmánnak, az Alföld főszerkesztőjének szavai vezették be. Ezt követően a Ma­­róthi Kórus - Czövek Lajos vezényleté­vel - Sugár-Csokonai: A rózsabimbóhoz c. művét és a költő Papp Lajos által meg­zenésített két dalát adta elő. A csütörtöki döntőt a Landler Jenő Szakközépiskola irodalmi színpadának Vi­téz Mihály ébresztése, c. műsora nyitotta meg (rendezte: Forgách Józsefné). A négy éve alakult színpadnak ez a műsora ezüstérmet nyert az idei sárospatai di­áknapokon. Előadásukat üde frisseség, diákos lendület jellemezte, bár a műsor gördülékenysége néhol már túljátszásba csapott. Csokonaiban a poétika precepto­­raként tanítványai között bölcselő költőt idézték meg. Szándékuk dicséretes, még akkor is, ha a szereplők versmondó­kultúrája itt-ott kiforratlan, néhol szür­ke. Nyelvezetük - sajnos - még nem érte el az irodalmi színpadoktól joggal elvár­ható tisztaságot, költői szépséget. Más elgondolásokra épült a KPVDSZ József Attila Művelődési Háza irodalmi színpadának műsora. Vitéz és Lilla című műsorukat Bényei József szerkesztette. A bíráló bizottság egyik tagja „lírai rokokó románcnak” nevezte az ízléses zenei ösz­­szeállítással ötvözött műsort, amely Cso­konai és Vajda Júlia kapcsolatát nyomoz­ta érzékeny hangulati intellektualitással. De éppen ez a jelleg vált kissé egysíkúvá a stilizált díszleteknek - jelentőségüknél nagyobb szerepet tulajdonító - színpadi rendezés­ miatt. Vitathatatlan erénye azon­ban ennek az együttesnek a nyelvi tiszta­sága, az a mintaszerűen kiművelt előadói beszéd, amellyel a színpad tagjai - kö­zépiskolások és a KPVDSZ-hez tartozó fiatal dolgozók - mindegyik vetélytársu­­kat fölülmúlták. A balmazújvárosi Művelődési Központ Ketten Színpada már az elődöntőben is föl­hívta magára a figyelmet Ószabó István Egy hív magyarnak című műsorával. Min­denképpen előnyére vált az előadásnak, hogy a lendület béklyózása nélkül vala­melyest visszafogta, halkította harsogását. Produkcióként, a színpadra vitel expresz­­szivitását, az előadás színvonalát tekintve kiemelkedett ez a darab a fesztivál me­zőnyéből. Olyannyira, hogy a közönségre gyakorolt hatás záloga már-már nem is tartalmi, hanem formai elemekben rej­lett. Pedig jobban odafigyelve a műsor gondolatiságára, eszmei mondanivalójára, észrevehető: Ószabónál mintha elsikkadna (az egyébként pályázati feltételként meg­hirdetett) a Csokonai-központúság: nem róla s nem koráról beszél, hanem ürügyül használva a mindenkori költő és a költe­mény szerepét keresi, ünnepli és túlságo­san szubjektíven és általános érvénnyel. Maga az előadás - ismételten hangsúlyo­zandó - ennek ellenére magas szintű pro­dukció. Jó színjátszókkal büszkélkedhet ez az együttes. Kiss Rozália például az egész fesztivál egyik legjobb előadói tel­jesítményt nyújtotta. A hajdúböszörményi Művelődési Köz­pont színpada a Lázár Imre által rende­zett Lilla c. műsort mutatta be. A tíz, az Óvónőképző Intézetben tanuló lány is­kolázott énekhangja, mértéktartó vers­mondása sok lehetőséget rejt ugyan magá­ban, de a színpadi megoldás, főleg pedig a műsor témaválasztása és szerkesztése korlátokat szabott ezeknek. Utánuk­­ a debreceni Pedagógus Művelődési Ház és a Megyei Művelődési Központ Alföld Színpada következett. Ég és föld című műsorukat Filep Tibor rendezte. Két éve alakult ez a színpad dolgozó és tanuló fiatalokból. Ez a m­űsor hatodik bemuta­tójuk ugyan, de játékuk összhangja, vers­mondásuk hangulatokban és szuggesztív erőben gazdag kiforrottsága régebbi együttműködést sejtet. Kár, hogy valami - talán a rádiófelvétel okozta stressz vagy a fáradtság - most jobba­n megszab­dalta azt a szép előadást, amit az elő­döntő közönsége élvezhetett. Éppen fordított viszont a helyzet a ha­todikként föllépő együttesnél, a debrece­ni Bethlen Gábor Közgazdasági és Posta­­forgalmi Szakközépiskola irodalmi szín­padánál, akik Csokonai Dorottyájának előadására váltakoztak Filep Tibor veze­tésével. Az ő műsoruk a döntőben sike­rült - szinte egy klasszissal - jobban; len­dületessége, ragyogó dramatizálása csak­nem színházi produkcióvá érlelte. Nem véletlen, hogy a két éve alakult csoport eddigi legnagyobb sikerét a­ Dorottya hoz­ta meg: a Sárospataki Diáknapokon a zsűri aranyéremmel és különdíjjal jutal­mazta. Már a forgatókönyvvel is remekelt Filep, jól tudott alkalmazkodni a csoport adottságaihoz is (kevés fiúval és jóval több lánnyal kellett dolgoznia). Tízegy­néhány előadás után is az újrafölfedezés igényével, az első játszás örömével mutat­ták be Csokonai Dorottyáját. A hat színpad bemutatkozása után „egységfront” alakult ki a nézőtéren. A közönség és a színpadok tagja közös ének-­­­léssel, gitárhanggal tették könnyebben el­viselhetővé a várakozás elég hosszúra nyúlt perceit, hiszen a hosszas tanácsko­zás és vita után éjfélkor hirdették ki az eredményt. A hét tagból álló Zsűri első díjjal - há­romezer forinttal és a vele járó Csokonai­­emlékplakettel - a Bethlen Gábor Köz­­gazdasági és Postaforgalmi Szakközépis­kola irodalmi színpadát jutalmazta. Má­sodik helyezést - kétezer-ötszáz forintot és Csokonai-emlékplakettet - az Alföld Színpad­ ért el. A harmadik díjat jelentő kétezer forintot valamint az ezzel járó Csokonai-emlékplakettet a Landler Jenő Szakközépiskola irodalmi színpadának ítélte a zsűri. Magas színvonalú, expresz­­szív erejű előadásmódjáért kétezer-ötszáz forintos különdíjban részesült a balmazúj­városi Művelődési Központ Ketten Szín­pada. A kiemelkedően szép beszédkultú­rával rendelkező előadó különdíját Ban­der Hajnalka, a KPVDSZ József Attila Művelődési Ház irodalmi színpadának tagja nyerte el. J. N. J.­ ­ A Landler Jenő Szakközépiskola irodalmi színpada Debrecen város színháza a ma­gyar irodalomnak Balassi Bálintot időrendben követően második vi­lágirodalmi súlyú költője, a nagy alföldi civitás szülötte, Csokonai Vitéz Mihály nevét viseli 1915 óta. Már egy évtizeddel előbb indult az elnevezés végett mozgalom, sőt a gondolatot még 1902-ben fölvetette az akkori kitűnő színigazgató Makó Lajos, de megvalósítására csak a világháborús időkben került sor. Nagyon indokoltan. Mert Csokonai nemcsak költőként emelkedett klasszikus magaslatra, hanem szín­játékaiban is sok az érték. ANNÁL ÉRDEKESEBB EZ, mert kötelező tanulmányai során drámá­val nem találkozhatott, színielő­adást sem láthatott, hiszen az or­todox kálvinista kollégiumban is­kolai drámának nem volt helye. Jellemző erre a felfogásra, hogy a híres perében hozott kitiltó ítélet felháborodottan rója fel: búcsúzó beszédét „szokatlan hangon, oly taglejtésekkel, melyek inkább illet­tek volna egy aljas színészhez, mint egy búcsúzó tanulóhoz” ol­vasta fel. Ebből kitűnik egyrészt az, hogy Csokonai hatásos előadó volt, másrészt viszont, hogy a kol­légiumi közszellem a színészt a római jog szerint ítélte meg, in­­fámisnak, egy sorban a kerítővel, a hadseregből gyávaság miatt kicsa­­pottal és a bigámistával. Csokonai azonban minden köny­vet elolvasott, amihez csak hozzá­férhetett a Kollégiumban, így ju­tott el a klasszikus vígjátékírókig, majd Metastasióhoz, ezeket fordí­totta, sőt igyekezett a fordított da­rabokat színpadra juttatni. A pesti színjátszókhoz Debrecenből 1793. május 10-én írt levelében nem ke­vesebb, mint 16 komédiát ajánl fel előadásra, de életében hivatásos színészek sem eredeti, sem fordí­tott darabját nem adták elő. NÉGY EREDETI SZÍNJÁTÉKA maradt ránk, keletkezésük sorrend­jében A méla Tempefői vagy Az is bolond, aki poétává lesz Magyar­­országon (1793), Gerson du Malheurnex vagy Az ördögi mes­terkedésekkel találtatott ifjú (1795), A’ özvegy Karnyóné ’s a két szele­burdiak (1799) és a Cultura vagy Az igaz és tettetett szeretet (1799). Ennek a négy műnek a színpadi sorsát követjük itt nyomon, abból az alkalomból, hogy a Csokonai Színház a költő 200. születésnapján a Karnyóné és a Tempefői előadá­sával tiszteleg névadója emlékének. Mindhárom komédiája színre ke­rült Csurgón, Csokonainak az otta­ni gimnáziumban folytatott helyet­tes tanárkodása idején, 1799 augusz­tusában és szeptemberében. Iskolai előadások voltak ezek, a szereplők tanulók, a rendező maga Csokonai, egyben a mai fogalmak szerint játékmester is, sőt a Cultura elő­adásán a zenét is ő játszotta. Ezt a vígjátékot Pofóknak is nevezték az egyik mellékszereplőről; a felépíté­se és meglehetősen nyers komiku­­mú epizódjai ügyesek, világosan felismerhető benne Kisfaludy víg­játékának, a Kérőknek és a nép­színműnek az elődje. A kissé so­vány cselekményű Gerson du Malheureux címszereplőjének már a nevében benne van a sorsa, a Karnyóné, viszont a Dorottya bo­londosan forgatagos világából való, korlátlan vidámságával s a végén a deus ex machinával. A TEMPEFŐI, Csokonainak a darab második címéből kitetszően is legszubjektívebb színműve a köl­tő életében nem került előadásra. Fennmaradt ugyan egy olyan kéz­iratos példánya, mely egyben ren­dezői példány, nemcsak instruk­ciókkal, hanem jelmeztervezetek­kel is, de magának az előadásnak nincs nyoma. Ahhoz, hogy a szatí­ra feltámadjon, másfél évszázad­nak kellett eltelnie, pedig a Ma­gyar Hírmondó már 1796-ban úgy jellemezte, hogy a legszellemesebb, de a legmaróbb és a legigazabb — s ehhez az értékeléshez ma sem igen van hozzátenni való. A dara­bot éppen erős szatírája miatt adta elő 1938-ban, a fasizálódás idején a kommunista irányítással működő Független Színpad, majd 1948-ban a Nemzeti Színház is. A Karnyónénak is több mint egy századot kellett várakoznia, míg újból színpadra került, de akkor aztán valóban ünnepélyes keretek között. A Nyugat 1911. február 28- án matinét rendezett a Vígszínház­ban, s ez Lengyel Menyhértnek a folyóirat következő számában meg­jelent referádája szerint „bűbájos szellemidézés” volt, a Csokonai szelleméé. Itt hangzott el többek között Ady Endre verse, a Vitéz Mihály ébresztése, a középpontban azonban a Karnyóné előadása ál­lott. Lengyel szerint „A dialógusból lehetetlen ki nem hallani az élet pezsgését és áradását” s rámutat arra, hogy a darabban egész csa­pat, egyenesen színpad számára való figura van. Az előadást Szeré­­my Zoltán, a legnagyobb magyar epizódszínészek egyike rendezte. A referádó dicsérettel emeli ki, hogy „nem csinált a darabból egy Rein­­hardt-féle Nestroy-utánzatot” s azt is, hogy Falus Elek díszletben ás jelmezben valami olyat adott, ami félig realisztikus, félig fan­tasztikus és egészben véve mai. A Pesti Napló kissé fölényeskedő kritikája azt kifogásolta, hogy az előadás „kedves volt, de félig sem olyan groteszk, mint kellett volna”. Azt, hogy siker volt, éppen úgy el­ismerte, akár a Nyugat. A CSOKONAI SZÍNHÁZBAN még ezután is csak egy évtized múlva, 1920. november 17-én került színre a Karnyóné. Az előadást Kardoss Géza rendezte, a Vígszín­házét véve mintának, hiszen onnan került ki. Három kitűnően beszélő, a karikírozáshoz egyébként is min­dig vonzódó színész: Kardoss és Heltai Andor, a két szeleburdi meg Szigeti Jenő diktálta a forgatagos tempót, mellettük a jeles komika Egyed Lenke, a két tündöklő tün­dér, a szőke Székely Zizi és a fe­kete Turay Lenke pedig pusztán a megjelenésükkel el tudták hitetni, hogy mindenre képesek. A második előadás már közelebb esik, 1957 szeptemberében a Kar­­nyónéval nyitott a Kamaraszínház­­az Ady Endre Művelődési Otthon­ban. Az első önálló rendezését be­mutató Thuróczy György stílusos előadást produkált, az összehangolt együttesben olyan neves színészek­kel, mint Hotty Éva (Karnyóné), Latinovits Zoltán (Lipitylotty), Harkányi Endre (Samu), Tyll Attila (Kuruzs), Vésely Margit (Tündér). A Karnyónét egyébként 1929. áp­rilis 13-án bemutatta a Dunaparti Színház is, végül 1953. május 22-én eljutott a Nemzeti Színház Kama­raszínházába, a Katona József Szín­házba, ahol Major Tamás rendezé­sében játszották. A Gerson du Malheureux pálya­ futása ennél szerényebb, a csurgói bemutató után csak 1911. október 31-én került színre Kolozsvárott, Janovics Jenő rendezésében, a drá­matörténeti ciklusban. A kolozsvá­­riak aztán budapesti vendégszerep­lésükkor 1912. május 3-án előadták a Magyar Színházban is, jelentős sikerrel. A Pesti Napló kritikája hangsúlyozta, hogy a darabnak nemcsak irodalomtörténeti fontos­sága, hanem irodalmi értéke is van a pompásan megrajzolt figuráival, annál inkább, mert ezeket nem előzték meg minták, ezek egyszeri­ben szökkentek ki az ő fantáziájá­ból a színpadra. A kritika a „za­matos humorú” előadás szereplői közül Szakács Andort és Bánóczi Dezsőt emelte ki; kifogása csak az ellen volt, hogy a szöveg „itt-ott trágár”. Meg kell még említeni, hogy a darabot egy másolatos példányának bejegyzése szerint 1795. február 22- én előadták a Kollégiumban. Ez azonban nem valószínű, hiszen a költő helyzete a Kollégiumban ak­kor már több mint bizonytalan volt, nyilvános előadást a darab­jának aligha engedélyeztek. CSOKONAI SZÍNPADI MŰVEI­NEK átértékelése későn ugyan, de megindult, s mind nyilvánvalóbb lesz, hogy darabjaiban benne van az egész akkori magyar társada­lom, gróftól a cigányig, birtokos nemestől a házi zsidajáig, mégpe­dig kitűnően jellemzett alakokkal. Ami a legfontosabb: félreérthetet­lenül világos ezeknek a darabok­nak a tendenciája is, kiállás a ha­ladás mellett, a maradiság és a kül­földet majmolás ellen. Béber László Ma este 7 órakor díszelőadás a Csokonai Színházban Csokonai Vitéz Mihály: A méla Tempefői — Az özvegy Karnyóné A Debrecenben oly régóta nem játszott két Csokonai-darab pontos címe a következő: A méla Tempe­fői, vagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Az özvegy Karnyóné s az két szeleburdiak. S ez a pontosítás­­márcsak azért is fontos, mert kiemelei a XVIII. század költőjével kapcsolatos szál­lóigét: „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon”. Rádöbbent egyszersmind, miért volt a magyar irodalom politikus irodalom, miért kellett a magyar költőnek a „pró­féta” szerepét is vállalnia. Ruszt Józseffel, a Csokonai Szín­házban bemutatásra kerülő két darab kapcsán először arról beszél­gettünk, hogy miért éppen ezekre a drámákra esett a választása. — Csokonait mint drámaírót nem jegyzi a köztudat. A mi tisz­telgő bemutatónk választása azért esett erre a két játékra, mert szin­tetizálja, amit Csokonai a színház­nak és a magyar drámairodalom­nak egyáltalán jelenthet. A magyar drámának, amely Csokonai korában inkább csak remény volt, semmint megvalósulás, ebben a két műben megmutatkozik a kétágúsága. A Tempefői az iskolajátéknak, a Kar­nyóné pedig a vásári komédiának a képviselője. — A Tempefői didaktikus játék, epikus jellegű, s ezért nem igazi színjáték. Eszmei konfliktusa van, nem valós ellentétekre épül; nem cselekménye, hanem története van. Az embernek folyton arra a pa­radoxonra kell gondolnia,­ hogy Csokonai már Brecht előtt ismerte az epikus színjátszás törvényeit. Ennek ellenére ne keressen a mai néző mai színházat a Tempefői­­ben. Nem a játék, hanem a gondo­lat a fontos. A Karnyónéról viszont éppen az ellenkezője mondható el. Vásári komédia ez, azoknak az alkalmi eredetű népi játékoknak a fajtájából, amelyek ma már kide­ríthetetlen úton jutottak el hoz­zánk. Népi játéksémája föllelhető a­­commedia del’ arte-kban. Ezért is lehet, hogy a darabban a hely­zeteken, a rögtönzéseken van a hangsúly, s nem a nyelven. A nyel­vi nehézségek áthidalhatók — ezt mutatta, hogy a Karnyóné végig­járta egész Európát, és mindenütt sikert aratott. A Karnyóné utazása, azaz az Universitas együttes sikere Ruszt József nevéhez fűződik, ő volt az 1964-ben bemutatott előadás ren­dezője. önként adódik a kérdés, hogy mit őrzött meg akkori rende­zéséből mostanra, hogyan módosí­totta elképzeléseit az a tény, hogy hivatásos színészekkel, s nem diá­kokkal kellett dolgoznia. — Kilenc év elteltével is látszik, mennyire nehéz vállalkozás volt a­ Karnyóné, s mennyire nehéz ma is. Úgy érzem ugyanakkor, hogy Cso­konai győzelmeként lehet elfogad­ni: a Csokonai Színház előadásá­ban a Karnyóné maximálisan kö­zelíti a diákszínjátszást. Diákosan játszunk, „öreg diákokkal”. A ki­lenc évvel ezelőtti előadásra gon­dolva bennem annak igazsága ér­lelődött ki, hogy a játéknak még túlhajtottabbnak, még illogiku­sabbnak kell lennie. 1964-ben ez a forma vagy játékstílus csak mint diákstílus volt elter­jedve. A kilenc év alatt beigazolód­­hatik, hogy a Karnyónét a szín­házban is el lehet így játszani. — Kérdés persze még az is, hogyan fog összeilleszkedni egy előadásban a két darab? Különösen, hogy — mint ismert — a Tempefőit be sem fejezte az író. Mi úgy próbá­lunk ezen segíteni, hogy Katona Imrével megírtuk a darab lehetsé­ges befejezését. Az alapján, amit Csokonai vázlatban hagyott. Itt szerepel a postalegény, aki szerin­tünk nyilván csak levelet hozhat. Hozza is a levelet, csak, nincs ben­ne semmi. S itt következik a Kar­­nyónéra való utalás: ha az egész Tempefői nincs is megírva, de ha készen van a komédia, akkor mi, mai nézők, csak örüljünk!" A Karnyóné szereposztásáról szólva azt hangsúlyozta a rendező, hogy elsődleges célja volt: egy vénájú színészgárdát szerepeltetni. Így lesznek a Tempefői című szatirikus játék szereplői: Sárosdy Rezső, Simor Ottó, Gerbár Tibor és Oláh György Jászai-díjasok, No­­vák István érdemes művész, továb­bá Földessy Margit, Kállay Bori, Fonyó István, Várday Zoltán, Há­romszéki Péter, Heller Tamás, Sá­­rady Zoltán, Kiss László, Csikós Sándor, Jászai László, Balassa Gá­bor, ifj. Halasi Imre és Pagonyi Nándor. A Karnyónéban pedig: Novák István érdemes művész, Si­mor Ottó és Gerbár Tibor Jászai­­díjasok, Kiss László, Csáky Magda, Várday Zoltán, Fonyó István, Kál­lay Bori, Földessy Margit és Csikós Sándor. A díszleteket Langmár András, a jelmezeket Fekete Mária tervezte. Rendezőasszisztens: ifj. Halasi Imre. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1973. NOVEMBER 17.

Next