Hajdú-Bihari Napló, 1973. december (30. évfolyam, 281-305. szám)

1973-12-09 / 288. szám

Helyrebillent arányok? Az irodalmi ismeretterjesztésről Az utóbbi időben, körülbelül 4-5 éve, országszerte veszített lendüle­téből az irodalmi ismeretterjesztés. A tény közismert, tudomásul kell venni. Beletörődni persze hiba len­ne. Pedig már ilyen hangok is hal­latszanak. Vannak, akik azt állítják, hogy a tömegkommunikációs eszkö­zök— itt elsősorban mindig a te­levízióra gondolnak — lassanként átveszik ezt a szerepet is. Kitűnő szakembereket tudnak felkérni, technikai és egyéb lehetőségeik ré­vén pedig az irodalmi ismeretter­jesztésnek olyan színvonalas és von­zó formáját tudják megteremteni (neves színészek közreműködése, jelenetek megfilmesítése), amellyel a hagyományos előadásos forma nem versenyezhet. Aligha vitatható, hogy az iskolán kívül a legnagyobb művelődési ha­tása a televíziónak van. De a mű­velődésszociológusok már többször bizonyították, hogy a televízió — anélkül, hogy okolni lehetne érte — károsan is befolyásolhatja az em­ber tudatát, magatartását. Ha ugyanis valaki a tévé bűvkörében él, hamarosan megszűnik közössé­gi ember lenni, másrészt bizonyos információtömeg birtokában azt hiheti, hogy művelt emberré vált, holott csak jól értesült. A televízió egyedül nem képes műveltséget ad­ni, és bár nem vitatható jelentősé­ge az irodalmi ismeretterjesztésben, ezt a munkát sem képes egyedül el­végezni. A helyzettel megbékéltek persze, nemcsak a televízió szerepére hi­vatkoznak. Azt állítják, hogy az öt­venes évektől a hatvanas évek kö­zepéig az ismeretterjesztésben egészségtelen arányok alakultak ki, túltengett az irodalom, kevés volt a természettudomány. Napjainkban nem történt más, csupán az ará­nyok „billentek helyre”, s ez így van jól. A technikai forradalom éveit éljük, a természettudományok primátusa tehát érthető és üdvöz­lendő. Ez a vélekedés nem egészen alaptalan, de nem is helytálló. Az említett időszakban valóban baj volt az ismeretterjesztés arányaival, ámde nem az irodalom volt sok, ha­nem a természettudomány kevés! A Helyes arányok érdekében tehát nem az irodalmi előadások számát kell csökkenteni, hanem a termé­szettudományos ismeretterjesztést kell fokozni. Ami pedig korunk is­mereteit illeti, a technikai fejlődés mai színvonala korában értelmetlen lenne a természettudományos neve­lés bármelyik formájával perlekedni, ugyanakkor értelmetlen lenne be­dőlni valamiféle technokrata szem­léletnek is! Minden tudománynak megvan a maga fontos, nélkülözhetetlen sze­repe a társadalomban. Akárcsak a művészeteknek. Megvan az iroda­lomnak is, tudományos és művésze­ti értelemben egyaránt. Sőt, nem túlzás azt állítani, hogy nálunk az irodalom nagy szerepet játszott és játszik a valóság, a gondolkodás alakítása szempontjából. Hogy en­nek a sajátosan magyar szellemi jelenségnek mik a történelmi okai, s hogy ez végsősoron mennyi hasz­not hajt és mennyi problémát okoz, azzal könyvek és tanulmányok so­kasága foglalkozik. Tény, hogy író­ink gyakran hallatják szavukat tár­sadalmi, politikai kérdésekről, köz­tük azok is, akik nem a marxista világnézet alapján állnak. A nem­régen lezajlott nemzetvita, Király István előadása is mutatta, hogy például a nemzet kérdéséről vallott felfogás tekintetében nincs egyetér­tés a magyar irodalomban. A vita hullámai látszólag messzire gyű­rűztek. A hagyományok megítélése, az értékek kiválasztása valójában azonban szorosan kapcsolódik a nemzet, az internacionalizmus, a naturalizmus stb. fogalomköréhez. A kérdés a gyakorlatban úgy vető­dik fel, hogy mit ér a világiroda­lom mérlegén irodalmi örökségünk, a mai magyar irodalom, ez vagy az az alkotó, illetve alkotás. Például világirodalmi jelenség volt-e Cso­konai, Arany János, Babits Mihály, vagy pedig provinciális alkotó, aki legfeljebb csak a magyarságnak tu­dott valamit mondani, az emberi­ség számára nem? Nem erőltetett ez a példa, hiszen egyik hetilapunk nem is olyan régen közölte azt a cikket, melynek fiatal szerzője eny­hén szólva megkérdőjelezte Arany János költői érdemeit. De az érték­ről és provincializmusról szóló vé­lekedéseknek se vége, se hossza. Az egyik tekintélyes szerző azt állítja, hogy a XX. századi magyar iroda­lomnak csak a lírai termése mér­heti világirodalmi mércével, re­gényirodalmunk és novellisztikánk közepes, drámaművészetünk gyen­gécske. Ezzel szemben az egyik fő­városi színház igazgatója, amikor terveiről nyilatkozott, kijelentette, hogy a századforduló magyar drá­mairodalmának még vannak lap­pangó, fel nem tárt nagy értékei. Az irodalmi életben egyébként is fo­lyik a hagyománymentés, írók, mű­vek újraértékelése. Egyik napról a másikra homlokegyenest mást mond a kritika­írókról, mint amelyet év­tizedekig hallat a közvélemény. Krúdy Gyula például sokáig ro­mantikus ködlovag volt, mert nem érdekelték a társadalmi problémák, újabban azt bizonygatják, hogy sa­játos írói szemléletével, modorával legalább 30-40 évvel megelőzte ko­rát. A televízióban elismert irodal­mi szaktekintély felelőssége teljes tudatában jelenti ki két-három könyves íróról, akiről a közvéle­mény eddig alig hallott, hogy szá­zadunk irodalmának élvonalába tartozik. Nem célom, hogy a konkrétan említett kérdésekben állást foglal­jak, a példákat azért emlegetem — és tetszés szerint bővíthetném a példatárat —, hogy bizonyítsam, milyen nagy szükség van az irodal­mi ismeretterjesztő munkára. Per­sze, nemcsak a vitás nézetek ütköz­tetése és esetleges feloldása kedvéért, bár ez is nagyon fontos. Az irodal­mi ismeretterjesztésnek vannak en­nél jóval szerényebb feladatai is. A szó szigorú értelmében vett isme­retterjesztésre gondolok, amikor az előadó hallgatóságával megismer­teti mondjuk a kuruc költészetet, Móricz Zsigmond valamelyik regé­nyét stb. Az ilyenfajta előadások­ra a jövőben mind nagyobb szükség lesz, mert a középiskolai anyag egy­re foghíjasabb, nem képes az iro­dalmi folyamatot bemutatni. Vi­szont amit az iskolai oktatás elmu­laszt, azt valahol, valamikor pótol­ni kell. Megint egy érv az irodal­mi ismeretterjesztés mellett! Ha irodalomról beszélünk, termé­szetesen nem csupán a magyar iro­dalomra gondolunk. Az ismeretter­jesztő munka a múltban túllépett a magyar irodalom körén. Tagadha­tatlan azonban, hogy az említett visszaesés a külföldi irodalom nép­szerűsítése körül tapasztalható leg­inkább. Ennek okát lehet magya­rázni. Többek között azzal, hogy irodalmi életünkben is tetten ér­hető valamiféle megkésettség, ké­nyelmesség mind a haladó nyugati, mind a szocialista irodalom ered­ményeinek befogadása iránt. Megint csak külön fejezetbe kí­vánkozik a szórakoztató, mai szó­­használattal élve a „fogyasztói iro­dalom” ügye. Az irodalomkritika, amely írói alkotásait nem tartja esztétikailag értékesnek, arról egy­szerűen nem vesz tudomást. Ugyan­akkor például Bókay János, Szilvá­­si Lajos, Berkesi András és más szerzők művei óriási példányszám­ban jelennek meg, szinte azonnal gazdára találnak, a könyvtári pél­dányokat is rongyosra olvassák. Va­jon helyes a művelődéspolitika szemszögéből az a gyakorlat, hogy velük nem foglalkozunk? A TIT- nek feltétlenül gondolnia kell arra, hogy alkalomadtán okos, tapintatos előadások, viták kapcsán, a szóra­koztató műveket elemezve fejlessze az olvasók ízlését, orientáljon az igazi értékek felé. Általában nagy kérdés, hogy te­matikailag mi legyen a TIT irodal­mi előadásainak tartalma. Irodalmi folyamatok, korszakok bemutatása? Műelemzések? Egyes alkotók, egyes életművek? Irodalmi portrék, az életrajzi mozzanatok előtérbe he­lyezése? A kérdésre csak elvi vá­laszt lehet adni, mert voltaképpen mindig a konkrét igények dönte­nek. Az irodalmi ismeretterjesztés végső célja az, hogy olvasóvá ne­veljen. Nem­ a szaktudomány apró­pénzre váltására van tehát szükség, hanem arra, hogy az érdeklődő, az olvasó megbízható útmutatást kap­jon írókról és művekről, elsősorban ideológiai és erkölcsi értékeikről. Mert az irodalmi mű a nagyközön­ségre a legkevésbé hat a művészi megformáltság egységével. Az ol­vasmányoknak, a filmeknek a hatá­sa mindig úgy szívódik fel, mint eti­ka, politika, történelem stb. Az csak természetes, hogy az is­meretterjesztő munkában figyelem­be kell venni a réteg- és csoport­igényeket. Ezek az igények nem egyforma tartalmúak, és nem azo­nos intenzitással jelentkeznek. Kö­vetkezésképpen az irodalmi isme­retterjesztésnek az is feladata, hogy felkeltse és fokozza az igényeket, ébressze a kedvet az irodalom iránt minden társadalmi rétegben és csoportban. Hogy miképpen, mi­lyen módszerekkel, ez végső soron nem belső műhelymunka kérdése, hanem egész közművelődésünket foglalkoztató feladat, amellyel azonban egy más alkalommal érde­mes és kell foglalkozni. Bakó Endre KÖNYVJELZŐ | A mese a gyermekkor elválaszt­hatatlan része. A csodás események és lények, a mesehősök megismeré­sével gazdagodik a gyermeki fan­táziavilág és válik a történetek hallgatójából kis olvasó, majd iro­dalomszerető ember. Jó mesét ír­ni nem könnyű mesterség. A mű­faj klasszikusai halhatatlanul fej­lesztik a gyerekek képzeletvilágát nemzedékről, nemzedékre. Mai szerzőktől sajnos kevés olyan mesét olvashatunk, ami nem túl naiv, nem eltúlzott tanmese. Ezért öröm olyan könyvre lelni, mint Hervay Gizella kötete. Az írónő „rájött” arra a közis­mert dologra, hogy a gyermekek maguk is rengeteg mesét találnak ki. A könyv hősében, Kobakban rá­ismerhetünk egy igazi mai gyerek­re, aki gazdag fantáziával és sok rafinériával van megáldva. A tör­ténetekhez ő teremti meg a szerep­lőket, élő tulajdonságokkal ruház­va fel a környezetében található tárgyakat. A könyv első részében a kisgyer­mekkor rajzaihoz költ történeteket, a lerajzolt figurák elevenednek meg. Az élénk színek szeretete eredményezi például, hogy egyik mesében piros színűre fest min­dent (Piros mese). Hol jó viszony­ban van játékaival, másutt vesze­kedik velük, ha nem akarják elis­merni a legnagyobbnak. A „min­denkinél nagyobbnak lenni” érzést egy baleset rontja el, amikor a ma­ma felelősségre vonja a naggyá lett Kobakot és így a már „behódolt” játékok is kinevetik. A mama gyak­ran szereplője a meséknek, hiszen a gyermek szereti, ha foglalkozik vele édesanyja, ezért fantáziál ki egy olyan gépet, ami mindenféle házimunkát elvégez, a mama nél­kül. A meseszerző a könyv második részében már nagyobb. Elkövetke­zik a nagyotmondás időszaka, rá­jön, hogy a barátságot nem lehet venni, de a csintalanságot sem le­het az óvodáskötényre fogni. A hazugság sem maradhat büntetle­nül, mert a naggyá nőtt kis Fiat játékautó a hazugságok után min­dig kisebbre zsugorodik, majd vé­gül nem is nő meg többé. A kötet harmadik részében (Ko­bak harmadik könyve), már isko­lásként találkozunk hősünkkel. Itt jön rá, hogy a kisgyermekkor já­tékait nem lehet eldobni, mert mindegyikőjük egy iskolában meg­tanulandó betűt hordoz magában. A könyv végén található egy fel­nőtteket is kritizáló mese. A gye­rekek alapítanak egy várost, ahol nincs több spenót, csak torta és palascsinta, elkobozzák a porciót, sőt a szülő is sarokba állítható ha szófogadatlan. Az utakon csak gyer­mekek autózhatnak, a felnőtt gép­kocsivezetők pedig egy botanikus­kertben szidhatják egymást, ha né­zeteltérésük támad közlekedési ügyekben. A kötet végig élvezetes, derűs olvasmány még felnőtteknek is. Ha néha akad egy-két erőszakoltan rí­­meltetett mondóka, vagy a mesék­ben megszokott képtelenségeknél is abszurdabb történet, megbocsát­ható az erények mellett. A mesékben sok szó esik a rajz­ról, a legközvetlenebb gyermeki ki­fejezőeszközről. Ebben a könyv­ben a gyerekek az illusztrátorok is. Még egy nem éppen kis apróság: a szép kivitelű könyv ára csak 15,50, ami az igen drága meseköny­vek sorában nem kevésbé fontos a szülőknek és a gyerekeknek. (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973.) Harasztosi Csaba Hervay Gizella: Kobak könyve ma este 7 órakor a Csokonai színházban Erkel Ferenc, Hunyadi László Nándorfehérvár, a magyaroknak a török sereg fölött aratott legfé­nyesebb sikerének színhelye, to­vábbá Temesvár és Buda — ezen a három helyen játszódik a magyar operairodalom egyik legkitűnőbb darabja. A szereplők pedig? Kell-e sorolni ennek a történelmi kornak a hőseit? V. Lászlót, az Arany Já­nos által is megénekelt magyar ki­rályt, vagy Szilágyi Erzsébetet, Hunyadi Jánosnak, a nándorfehér­vári csata győztesének özvegyét, aztán Hunyadi Lászlót és Hunyadi Mátyást, a két fiút, vagy rajtuk kívül még Cikléi Ulrikot és Gara nádort, Szilágyi Mihályt és Rozgo­­nyit? Szinte teljes a több mint öt­száz évvel ezelőtti idők körképe, jelen van mindenki, aki a magyar történelem szempontjából jelentős személyiség. A történeten, a „sztorin” túl pe­dig a magyar zeneirodalom olyan klasszikusa biztosította a Hunyadi László sikerét, mint Erkel Ferenc. Egyszerre tud tragikus mélysége­ket megcsillantani ez a zene, s ugyanakkor a lelki rezdülések fi­nomságát kifejezni. Az operát most felújításban játssza a Csokonai Színház társulata. A szövegkönyv szerzője Egressy Béni volt, az ő szö­vegét dolgozta át Nádasdy Kálmán. A szerepekben Korcsmáros Pé­tert, Tréfás György Liszt-díjast, Czakó Máriát, Csongor Józsefet, Zsadon Andreát, Gazsó Jánost, Forgács Júliát, a Magyar Állami­­ Operaház tagját, Tóth Józsefet és Farkas Tibort hallhatja a közönség. Közreműködik a MÁV Filharmonikus Zenekar, a Csokonai Színház és a Járműjavító Vállalat énekkara, valamint a Csokonai Színház balettegyüttese. Koreográ­fus: Brada Rezső; a díszleteket Csányi Árpád Jászai-díjas, a jel­mezeket Greguss Ildikó tervezte. Maszkmester: Zakar István, a Cso­konai Színház idén elhunyt­ művé­sze. Rendezőasszisztens: Iványi Csilla. A zenekart Tarnay György vezényli. Rendezte: Kertész Gyula. Az előadás egyik jelenete Vetélkedő, kiállítás, előadások Pályaválasztási hírek Az Országos Pályaválasztási Ta­nácsadó Intézet, a Pajtás Újság és a Debreceni Konzervgyár­­„Mester­ségünk címere” pályaválasztási ve­télkedőjének selejtezője, a negye­dik elődöntő rádiófelvétele befeje­ződött. A Debreceni Konzervgyár életét, a konzervgyártás csínját­­bínját a pajtások albumokban dol­gozták fel, amelynek alapján a pá­lyázók közül kiválasztották azt a három debreceni őrsöt, amely részt vesz a negyedik elődöntőben. Va­­jek Róbert játékvezető irányításá­val a Kossuth Gyakorló Általános Iskola Apolló és Béke őrse, vala­mint a József Attila-telepi iskola Napsugár őrse versengett, hogy be­jusson az 1974. januári országos vetélkedőbe. A konzervgyári egyszer egyben, a főzésben, a gyár szakembereivel készített interjúk során és a kü­lönböző feladatok megoldásában az Apolló őrs tagjai bizonyultak a legjobbaknak, és így ők utaznak Budapestre az országos versenyre. December 3-án a berettyóújfalui Szakmunkásképző Intézetek szer­vezésében pályaválasztási kiállítás nyílt. A kiállításon részt vett Ta­kács Károly, a Járási Hivatal elnö­ke. Veres Irén, a Járási Hivatal művelődésügyi osztályának vezető­je üdvözölte a megjelenteket, majd Szabó László, a berettyóújfalui Já­rási Pártbizottság titkára nyitotta meg a kiállítást, amelyet a helyi általános iskolásokon kívül a kör­nyező falvak tanulói is megtekin­tettek. Debrecenben a Csokonai Gimná­ziumban Papp András pedagógus, a Pályaválasztási Tanácsadó Inté­zet munkatársa „Az 1973-ban érett­ségizettek pályaválasztási döntésé­nek vizsgálata és tapasztalatai” címmel tartott előadást a gimná­ziumi és szakközépiskolai pálya­­választási felelősök részére, majd korreferátum hangzott el a fizikai dolgozók tehetséges gyermekei ké­pességeinek kibontakoztatásával kapcsolatban Gaál Mihály gimná­ziumi pályaválasztási felelős (Püs­pökladány) előadásában. Az elő­adást Vita követte. A Pályaválasztási Tanácsadó In­tézet szervezésében Derecskén de­cember 4-én előadást és megbeszé­lést tartottak az általános iskolai pályaválasztási felelősök és osz­tályfőnöki munkaközösségek veze­tői részére. A megbeszélés témája az intézet által végzett 7. osztályos reprezentatív szándékfelmérés, eredményeink ismertetése és ta­pasztalatainak felhasználása volt, az általános iskolák pályaválasztá­si munkájában. Előadó Szabó Sán­­dorné, a PTI munkatársa volt, kor­­referátumot Matics Istvánné pá­lyaválasztási felelős tartott. Ugyan­csak Derecskén, a művelődési ház­ban tartotta tanácskozását decem­ber 7-én a járási gazdálkodó egy­ségek és iskolák szakembereinek részvételével a járási pártbizottság és a járási hivatal művelődésügyi osztálya. A tanácskozást Rápolthy József, a járási pártbizottság osz­tályvezetője vezette. Dr. Sütő Sán­dor, a PTI igazgatója az iskola és a munkahely együttműködéséről, annak a pályaválasztásban hasz­nosítható elvi és gyakorlati mód­szereiről tartott előadást. „Üzem és iskola együttműködése a pálya­­választási munkában” címmel Nagy József, a derecskei járási munka­­közösség vezetője tartott korrefe­rátumot. Ezen a napon a PTI munkatársai egészségügyi és peda­gógiai pályaválasztási tanácsadást tartottak tanulók és szülők részé­re. Debrecenben december 7-én ke­rült sor a 109. sz. Szakmunkáskép­ző Intézet és a Magyar Gördülő­csapágy Művek pályaválasztási klubdélutánjára. Ugyancsak ezen a napon a KISZ megyei és városi Bizottsága, a városi úttörőelnökség és az Úttörőház közreműködésével az építőipari szakma köréből ifjú­sági fórumot tartott az általános iskolák 7—8. osztályos tanulóinak az úttörőházban. B. P. HAJDÚ-BIHARI NAPL­Ó - 1973. DECEMBER 9.

Next