Hajdú-Bihari Napló, 1973. december (30. évfolyam, 281-305. szám)
1973-12-09 / 288. szám
Helyrebillent arányok? Az irodalmi ismeretterjesztésről Az utóbbi időben, körülbelül 4-5 éve, országszerte veszített lendületéből az irodalmi ismeretterjesztés. A tény közismert, tudomásul kell venni. Beletörődni persze hiba lenne. Pedig már ilyen hangok is hallatszanak. Vannak, akik azt állítják, hogy a tömegkommunikációs eszközök— itt elsősorban mindig a televízióra gondolnak — lassanként átveszik ezt a szerepet is. Kitűnő szakembereket tudnak felkérni, technikai és egyéb lehetőségeik révén pedig az irodalmi ismeretterjesztésnek olyan színvonalas és vonzó formáját tudják megteremteni (neves színészek közreműködése, jelenetek megfilmesítése), amellyel a hagyományos előadásos forma nem versenyezhet. Aligha vitatható, hogy az iskolán kívül a legnagyobb művelődési hatása a televíziónak van. De a művelődésszociológusok már többször bizonyították, hogy a televízió — anélkül, hogy okolni lehetne érte — károsan is befolyásolhatja az ember tudatát, magatartását. Ha ugyanis valaki a tévé bűvkörében él, hamarosan megszűnik közösségi ember lenni, másrészt bizonyos információtömeg birtokában azt hiheti, hogy művelt emberré vált, holott csak jól értesült. A televízió egyedül nem képes műveltséget adni, és bár nem vitatható jelentősége az irodalmi ismeretterjesztésben, ezt a munkát sem képes egyedül elvégezni. A helyzettel megbékéltek persze, nemcsak a televízió szerepére hivatkoznak. Azt állítják, hogy az ötvenes évektől a hatvanas évek közepéig az ismeretterjesztésben egészségtelen arányok alakultak ki, túltengett az irodalom, kevés volt a természettudomány. Napjainkban nem történt más, csupán az arányok „billentek helyre”, s ez így van jól. A technikai forradalom éveit éljük, a természettudományok primátusa tehát érthető és üdvözlendő. Ez a vélekedés nem egészen alaptalan, de nem is helytálló. Az említett időszakban valóban baj volt az ismeretterjesztés arányaival, ámde nem az irodalom volt sok, hanem a természettudomány kevés! A Helyes arányok érdekében tehát nem az irodalmi előadások számát kell csökkenteni, hanem a természettudományos ismeretterjesztést kell fokozni. Ami pedig korunk ismereteit illeti, a technikai fejlődés mai színvonala korában értelmetlen lenne a természettudományos nevelés bármelyik formájával perlekedni, ugyanakkor értelmetlen lenne bedőlni valamiféle technokrata szemléletnek is! Minden tudománynak megvan a maga fontos, nélkülözhetetlen szerepe a társadalomban. Akárcsak a művészeteknek. Megvan az irodalomnak is, tudományos és művészeti értelemben egyaránt. Sőt, nem túlzás azt állítani, hogy nálunk az irodalom nagy szerepet játszott és játszik a valóság, a gondolkodás alakítása szempontjából. Hogy ennek a sajátosan magyar szellemi jelenségnek mik a történelmi okai, s hogy ez végsősoron mennyi hasznot hajt és mennyi problémát okoz, azzal könyvek és tanulmányok sokasága foglalkozik. Tény, hogy íróink gyakran hallatják szavukat társadalmi, politikai kérdésekről, köztük azok is, akik nem a marxista világnézet alapján állnak. A nemrégen lezajlott nemzetvita, Király István előadása is mutatta, hogy például a nemzet kérdéséről vallott felfogás tekintetében nincs egyetértés a magyar irodalomban. A vita hullámai látszólag messzire gyűrűztek. A hagyományok megítélése, az értékek kiválasztása valójában azonban szorosan kapcsolódik a nemzet, az internacionalizmus, a naturalizmus stb. fogalomköréhez. A kérdés a gyakorlatban úgy vetődik fel, hogy mit ér a világirodalom mérlegén irodalmi örökségünk, a mai magyar irodalom, ez vagy az az alkotó, illetve alkotás. Például világirodalmi jelenség volt-e Csokonai, Arany János, Babits Mihály, vagy pedig provinciális alkotó, aki legfeljebb csak a magyarságnak tudott valamit mondani, az emberiség számára nem? Nem erőltetett ez a példa, hiszen egyik hetilapunk nem is olyan régen közölte azt a cikket, melynek fiatal szerzője enyhén szólva megkérdőjelezte Arany János költői érdemeit. De az értékről és provincializmusról szóló vélekedéseknek se vége, se hossza. Az egyik tekintélyes szerző azt állítja, hogy a XX. századi magyar irodalomnak csak a lírai termése mérheti világirodalmi mércével, regényirodalmunk és novellisztikánk közepes, drámaművészetünk gyengécske. Ezzel szemben az egyik fővárosi színház igazgatója, amikor terveiről nyilatkozott, kijelentette, hogy a századforduló magyar drámairodalmának még vannak lappangó, fel nem tárt nagy értékei. Az irodalmi életben egyébként is folyik a hagyománymentés, írók, művek újraértékelése. Egyik napról a másikra homlokegyenest mást mond a kritikaírókról, mint amelyet évtizedekig hallat a közvélemény. Krúdy Gyula például sokáig romantikus ködlovag volt, mert nem érdekelték a társadalmi problémák, újabban azt bizonygatják, hogy sajátos írói szemléletével, modorával legalább 30-40 évvel megelőzte korát. A televízióban elismert irodalmi szaktekintély felelőssége teljes tudatában jelenti ki két-három könyves íróról, akiről a közvélemény eddig alig hallott, hogy századunk irodalmának élvonalába tartozik. Nem célom, hogy a konkrétan említett kérdésekben állást foglaljak, a példákat azért emlegetem — és tetszés szerint bővíthetném a példatárat —, hogy bizonyítsam, milyen nagy szükség van az irodalmi ismeretterjesztő munkára. Persze, nemcsak a vitás nézetek ütköztetése és esetleges feloldása kedvéért, bár ez is nagyon fontos. Az irodalmi ismeretterjesztésnek vannak ennél jóval szerényebb feladatai is. A szó szigorú értelmében vett ismeretterjesztésre gondolok, amikor az előadó hallgatóságával megismerteti mondjuk a kuruc költészetet, Móricz Zsigmond valamelyik regényét stb. Az ilyenfajta előadásokra a jövőben mind nagyobb szükség lesz, mert a középiskolai anyag egyre foghíjasabb, nem képes az irodalmi folyamatot bemutatni. Viszont amit az iskolai oktatás elmulaszt, azt valahol, valamikor pótolni kell. Megint egy érv az irodalmi ismeretterjesztés mellett! Ha irodalomról beszélünk, természetesen nem csupán a magyar irodalomra gondolunk. Az ismeretterjesztő munka a múltban túllépett a magyar irodalom körén. Tagadhatatlan azonban, hogy az említett visszaesés a külföldi irodalom népszerűsítése körül tapasztalható leginkább. Ennek okát lehet magyarázni. Többek között azzal, hogy irodalmi életünkben is tetten érhető valamiféle megkésettség, kényelmesség mind a haladó nyugati, mind a szocialista irodalom eredményeinek befogadása iránt. Megint csak külön fejezetbe kívánkozik a szórakoztató, mai szóhasználattal élve a „fogyasztói irodalom” ügye. Az irodalomkritika, amely írói alkotásait nem tartja esztétikailag értékesnek, arról egyszerűen nem vesz tudomást. Ugyanakkor például Bókay János, Szilvási Lajos, Berkesi András és más szerzők művei óriási példányszámban jelennek meg, szinte azonnal gazdára találnak, a könyvtári példányokat is rongyosra olvassák. Vajon helyes a művelődéspolitika szemszögéből az a gyakorlat, hogy velük nem foglalkozunk? A TIT- nek feltétlenül gondolnia kell arra, hogy alkalomadtán okos, tapintatos előadások, viták kapcsán, a szórakoztató műveket elemezve fejlessze az olvasók ízlését, orientáljon az igazi értékek felé. Általában nagy kérdés, hogy tematikailag mi legyen a TIT irodalmi előadásainak tartalma. Irodalmi folyamatok, korszakok bemutatása? Műelemzések? Egyes alkotók, egyes életművek? Irodalmi portrék, az életrajzi mozzanatok előtérbe helyezése? A kérdésre csak elvi választ lehet adni, mert voltaképpen mindig a konkrét igények döntenek. Az irodalmi ismeretterjesztés végső célja az, hogy olvasóvá neveljen. Nem a szaktudomány aprópénzre váltására van tehát szükség, hanem arra, hogy az érdeklődő, az olvasó megbízható útmutatást kapjon írókról és művekről, elsősorban ideológiai és erkölcsi értékeikről. Mert az irodalmi mű a nagyközönségre a legkevésbé hat a művészi megformáltság egységével. Az olvasmányoknak, a filmeknek a hatása mindig úgy szívódik fel, mint etika, politika, történelem stb. Az csak természetes, hogy az ismeretterjesztő munkában figyelembe kell venni a réteg- és csoportigényeket. Ezek az igények nem egyforma tartalmúak, és nem azonos intenzitással jelentkeznek. Következésképpen az irodalmi ismeretterjesztésnek az is feladata, hogy felkeltse és fokozza az igényeket, ébressze a kedvet az irodalom iránt minden társadalmi rétegben és csoportban. Hogy miképpen, milyen módszerekkel, ez végső soron nem belső műhelymunka kérdése, hanem egész közművelődésünket foglalkoztató feladat, amellyel azonban egy más alkalommal érdemes és kell foglalkozni. Bakó Endre KÖNYVJELZŐ | A mese a gyermekkor elválaszthatatlan része. A csodás események és lények, a mesehősök megismerésével gazdagodik a gyermeki fantáziavilág és válik a történetek hallgatójából kis olvasó, majd irodalomszerető ember. Jó mesét írni nem könnyű mesterség. A műfaj klasszikusai halhatatlanul fejlesztik a gyerekek képzeletvilágát nemzedékről, nemzedékre. Mai szerzőktől sajnos kevés olyan mesét olvashatunk, ami nem túl naiv, nem eltúlzott tanmese. Ezért öröm olyan könyvre lelni, mint Hervay Gizella kötete. Az írónő „rájött” arra a közismert dologra, hogy a gyermekek maguk is rengeteg mesét találnak ki. A könyv hősében, Kobakban ráismerhetünk egy igazi mai gyerekre, aki gazdag fantáziával és sok rafinériával van megáldva. A történetekhez ő teremti meg a szereplőket, élő tulajdonságokkal ruházva fel a környezetében található tárgyakat. A könyv első részében a kisgyermekkor rajzaihoz költ történeteket, a lerajzolt figurák elevenednek meg. Az élénk színek szeretete eredményezi például, hogy egyik mesében piros színűre fest mindent (Piros mese). Hol jó viszonyban van játékaival, másutt veszekedik velük, ha nem akarják elismerni a legnagyobbnak. A „mindenkinél nagyobbnak lenni” érzést egy baleset rontja el, amikor a mama felelősségre vonja a naggyá lett Kobakot és így a már „behódolt” játékok is kinevetik. A mama gyakran szereplője a meséknek, hiszen a gyermek szereti, ha foglalkozik vele édesanyja, ezért fantáziál ki egy olyan gépet, ami mindenféle házimunkát elvégez, a mama nélkül. A meseszerző a könyv második részében már nagyobb. Elkövetkezik a nagyotmondás időszaka, rájön, hogy a barátságot nem lehet venni, de a csintalanságot sem lehet az óvodáskötényre fogni. A hazugság sem maradhat büntetlenül, mert a naggyá nőtt kis Fiat játékautó a hazugságok után mindig kisebbre zsugorodik, majd végül nem is nő meg többé. A kötet harmadik részében (Kobak harmadik könyve), már iskolásként találkozunk hősünkkel. Itt jön rá, hogy a kisgyermekkor játékait nem lehet eldobni, mert mindegyikőjük egy iskolában megtanulandó betűt hordoz magában. A könyv végén található egy felnőtteket is kritizáló mese. A gyerekek alapítanak egy várost, ahol nincs több spenót, csak torta és palascsinta, elkobozzák a porciót, sőt a szülő is sarokba állítható ha szófogadatlan. Az utakon csak gyermekek autózhatnak, a felnőtt gépkocsivezetők pedig egy botanikuskertben szidhatják egymást, ha nézeteltérésük támad közlekedési ügyekben. A kötet végig élvezetes, derűs olvasmány még felnőtteknek is. Ha néha akad egy-két erőszakoltan rímeltetett mondóka, vagy a mesékben megszokott képtelenségeknél is abszurdabb történet, megbocsátható az erények mellett. A mesékben sok szó esik a rajzról, a legközvetlenebb gyermeki kifejezőeszközről. Ebben a könyvben a gyerekek az illusztrátorok is. Még egy nem éppen kis apróság: a szép kivitelű könyv ára csak 15,50, ami az igen drága mesekönyvek sorában nem kevésbé fontos a szülőknek és a gyerekeknek. (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973.) Harasztosi Csaba Hervay Gizella: Kobak könyve ma este 7 órakor a Csokonai színházban Erkel Ferenc, Hunyadi László Nándorfehérvár, a magyaroknak a török sereg fölött aratott legfényesebb sikerének színhelye, továbbá Temesvár és Buda — ezen a három helyen játszódik a magyar operairodalom egyik legkitűnőbb darabja. A szereplők pedig? Kell-e sorolni ennek a történelmi kornak a hőseit? V. Lászlót, az Arany János által is megénekelt magyar királyt, vagy Szilágyi Erzsébetet, Hunyadi Jánosnak, a nándorfehérvári csata győztesének özvegyét, aztán Hunyadi Lászlót és Hunyadi Mátyást, a két fiút, vagy rajtuk kívül még Cikléi Ulrikot és Gara nádort, Szilágyi Mihályt és Rozgonyit? Szinte teljes a több mint ötszáz évvel ezelőtti idők körképe, jelen van mindenki, aki a magyar történelem szempontjából jelentős személyiség. A történeten, a „sztorin” túl pedig a magyar zeneirodalom olyan klasszikusa biztosította a Hunyadi László sikerét, mint Erkel Ferenc. Egyszerre tud tragikus mélységeket megcsillantani ez a zene, s ugyanakkor a lelki rezdülések finomságát kifejezni. Az operát most felújításban játssza a Csokonai Színház társulata. A szövegkönyv szerzője Egressy Béni volt, az ő szövegét dolgozta át Nádasdy Kálmán. A szerepekben Korcsmáros Pétert, Tréfás György Liszt-díjast, Czakó Máriát, Csongor Józsefet, Zsadon Andreát, Gazsó Jánost, Forgács Júliát, a Magyar Állami Operaház tagját, Tóth Józsefet és Farkas Tibort hallhatja a közönség. Közreműködik a MÁV Filharmonikus Zenekar, a Csokonai Színház és a Járműjavító Vállalat énekkara, valamint a Csokonai Színház balettegyüttese. Koreográfus: Brada Rezső; a díszleteket Csányi Árpád Jászai-díjas, a jelmezeket Greguss Ildikó tervezte. Maszkmester: Zakar István, a Csokonai Színház idén elhunyt művésze. Rendezőasszisztens: Iványi Csilla. A zenekart Tarnay György vezényli. Rendezte: Kertész Gyula. Az előadás egyik jelenete Vetélkedő, kiállítás, előadások Pályaválasztási hírek Az Országos Pályaválasztási Tanácsadó Intézet, a Pajtás Újság és a Debreceni Konzervgyár„Mesterségünk címere” pályaválasztási vetélkedőjének selejtezője, a negyedik elődöntő rádiófelvétele befejeződött. A Debreceni Konzervgyár életét, a konzervgyártás csínjátbínját a pajtások albumokban dolgozták fel, amelynek alapján a pályázók közül kiválasztották azt a három debreceni őrsöt, amely részt vesz a negyedik elődöntőben. Vajek Róbert játékvezető irányításával a Kossuth Gyakorló Általános Iskola Apolló és Béke őrse, valamint a József Attila-telepi iskola Napsugár őrse versengett, hogy bejusson az 1974. januári országos vetélkedőbe. A konzervgyári egyszer egyben, a főzésben, a gyár szakembereivel készített interjúk során és a különböző feladatok megoldásában az Apolló őrs tagjai bizonyultak a legjobbaknak, és így ők utaznak Budapestre az országos versenyre. December 3-án a berettyóújfalui Szakmunkásképző Intézetek szervezésében pályaválasztási kiállítás nyílt. A kiállításon részt vett Takács Károly, a Járási Hivatal elnöke. Veres Irén, a Járási Hivatal művelődésügyi osztályának vezetője üdvözölte a megjelenteket, majd Szabó László, a berettyóújfalui Járási Pártbizottság titkára nyitotta meg a kiállítást, amelyet a helyi általános iskolásokon kívül a környező falvak tanulói is megtekintettek. Debrecenben a Csokonai Gimnáziumban Papp András pedagógus, a Pályaválasztási Tanácsadó Intézet munkatársa „Az 1973-ban érettségizettek pályaválasztási döntésének vizsgálata és tapasztalatai” címmel tartott előadást a gimnáziumi és szakközépiskolai pályaválasztási felelősök részére, majd korreferátum hangzott el a fizikai dolgozók tehetséges gyermekei képességeinek kibontakoztatásával kapcsolatban Gaál Mihály gimnáziumi pályaválasztási felelős (Püspökladány) előadásában. Az előadást Vita követte. A Pályaválasztási Tanácsadó Intézet szervezésében Derecskén december 4-én előadást és megbeszélést tartottak az általános iskolai pályaválasztási felelősök és osztályfőnöki munkaközösségek vezetői részére. A megbeszélés témája az intézet által végzett 7. osztályos reprezentatív szándékfelmérés, eredményeink ismertetése és tapasztalatainak felhasználása volt, az általános iskolák pályaválasztási munkájában. Előadó Szabó Sándorné, a PTI munkatársa volt, korreferátumot Matics Istvánné pályaválasztási felelős tartott. Ugyancsak Derecskén, a művelődési házban tartotta tanácskozását december 7-én a járási gazdálkodó egységek és iskolák szakembereinek részvételével a járási pártbizottság és a járási hivatal művelődésügyi osztálya. A tanácskozást Rápolthy József, a járási pártbizottság osztályvezetője vezette. Dr. Sütő Sándor, a PTI igazgatója az iskola és a munkahely együttműködéséről, annak a pályaválasztásban hasznosítható elvi és gyakorlati módszereiről tartott előadást. „Üzem és iskola együttműködése a pályaválasztási munkában” címmel Nagy József, a derecskei járási munkaközösség vezetője tartott korreferátumot. Ezen a napon a PTI munkatársai egészségügyi és pedagógiai pályaválasztási tanácsadást tartottak tanulók és szülők részére. Debrecenben december 7-én került sor a 109. sz. Szakmunkásképző Intézet és a Magyar Gördülőcsapágy Művek pályaválasztási klubdélutánjára. Ugyancsak ezen a napon a KISZ megyei és városi Bizottsága, a városi úttörőelnökség és az Úttörőház közreműködésével az építőipari szakma köréből ifjúsági fórumot tartott az általános iskolák 7—8. osztályos tanulóinak az úttörőházban. B. P. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1973. DECEMBER 9.