Hajdú-Bihari Napló, 1974. június (31. évfolyam, 126-151. szám)

1974-06-01 / 125. (126.) szám

Háztáji és kisegítő gazdaságok TÁMOGATNI ÉS KIHASZNÁLNI A LEHETŐSÉGEKET Nemrégiben az országgyűlés me­zőgazdasági bizottságának ülésén beható vita folyt a háztáji gazdasá­gok szerepéről, fontosságáról, jele­néről és jövőjéről. A bizottság en­nek a kérdésnek a tárgyalását töb­bek között azért tűzte napirendre, mert az utóbbi időkben megint fel­színre kerültek olyan nézetek és vélemények, hogy a háztáji gazda­ságokra már nincs szükség. Tisztázzunk legelőször is egy fo­galmat: mit értünk háztáji gazda­ságok, vagy mezőgazdasági kisüze­mek alatt? A háztáji gazdaságok, a lakosság kisegítő gazdaságai és az egyéni termelők tartoznak a mező­­gazdasági kisüzem fogalomkörébe. Ezekre szoktuk mondani, hogy ház­táji és kisegítő gazdaságok. A kö­vetkezőkben tehát, amikor ezeknek jelentőségéről szólunk, mindig az előbbiekben megfogalmazottakat értjük alatta. Mezőgazdaságunkban még na­gyon hosszú ideig szükség lesz a háztáji, a kisegítő gazdaságokra, amelyeknek termelése egyes ágaza­tokban nemcsak hasznos, hanem — éppen a lakosság jó ellátása érde­kében — nélkülözhetetlen is. Szó sincs tehát arról, hogy bárki is meg akarná szüntetni, vagy szűk korlá­tok közé szorítani ezeket a háztáji és kisegítő gazdaságokat. Törvény­ben megszabott keretek között mű­ködnek és működhetnek a továb­biakban is, sőt árutermelésük foko­zását még segíteni is kell és szük­séges. Országunkban jelenleg mintegy 10,5 millió ember él, tehát körül­belül 3 millió család. S ha úgy vesz­­szük, akkor a családok fele rendel­kezik valamilyen formájával a kis­üzemi gazdaságnak, mert az or­szágban 1­0 millió 600 ezer kisüzemi gazdaság van. Közel 800 ezerre te­hető a termelőszövetkezeti tagok háztáji gazdasága, körülbelül 20 ezer az egyéni gazdálkodó, s a töb­bit az teszi ki, akiknek a ház körül van egy kis kertje, vagy éppen olyan telket vásárolt, amelyet a köznyelv nemcsak hétvégi telek, vagy hobbikert néven ismer. Tehát akárhogyan is számolunk, így vagy úgy mintegy 5 millió embert érint közvetlenül minden olyan öröm és gond, amely a háztáji, illetve kise­gítő gazdaságokkal, hétvégi telkek­kel kapcsolatos. Az ország lakossá­gának tehát a felét. De próbáljuk megközelíteni a dolgot egy másik oldalról. Állnak rendelkezésünkre országos adatok, amelyek azt bizonyítják, hogy nem elhanyagolható az az árumennyi­ség, amely ezekből a kisüzemekből kikerül. Csak az elmúlt esztendő­ben a mezőgazdaság bruttó terme­lési értékének több mint 30 száza­lékát adták a kisüzemek. De ha kü­­lön-külön kiemelnénk egy-egy nö­vényféleséget — főleg zöldségre és gyümölcsre gondolok — vagy állat­fajt, akkor még meglepőbb lenne a kép, még jobban bizonyítaná: a la­kosság élelmiszer-ellátásában mi­lyen jelentős helyet foglalnak el és töltenek be a mai napig is ezek a kisgazdaságok. Természetesen ezzel a felfogással és érveléssel csak a gazdasági oldaláról közelítem meg a kérdést, igaz, hogy jelen pillanat­ban még ez az elsődleges. De vajon a gazdasági jellegen kívül nem kap­nak-e olyan szerepet is, hogy a sza­bad idő eltöltésének, a valóban ak­tív pihenésnek és a kikapcsolódás­nak helyeivé válnak. S arról is le­hetne beszélni, hogy sok ember szá­mára — éppen egészségének meg­védése, megóvása érdekében meny­nyire jelentős szerephez jutnak a kiskertek. Mindezek a kérdések bi­zonyára külön is megérnének egy­szer egy alapos felmérést és tanul­mányt. Mi azonban most térjünk vissza ahhoz, amiből kiindultunk: a gazdasági jelentőségükre, az ellá­tásban betöltött szerepükre. Az előbbiekben országos példákat már említettünk. S vajon szűkebb hazánkban, Hajdú-Bihar megyé­ben hogyan áll a helyzet? Íme né­hány tény. A zöldség és a gyümölcs nagy százaléka a kisgazdaságokból kerül a fogyasztókhoz. Az elmúlt esztendőben az összes értékesítésre kerülő tej, a hízott sertések, a ba­romfi és tojás jelentős százaléka szintén a kisgazdaságokból­ került felvásárlásra. Lehetne azonban még további cikkeket is felsorolni. Félreértés ne essék. Az eddigi ér­veimmel, a számokkal nem azt akartam bizonyítani, hogy a kis­üzemek a legfontosabbak, az elsőd­legesek. Erről szó sincs. Az elsődle­ges a nagyüzem. Csak azt akartam példázni: nem elhanyagolhatók a kisgazdaságok. Ha ez így történne — különösen egyik napról a másik­ra —, annak nagyon súlyos, szinte beláthatatlan következményei len­nének. Fogalmazhatok úgy is azon­ban : szerencsére kevés az olyan nagyüzemi vezető, aki ne értené meg a kisüzem szerepét, jelentősé­gét. S hogy mennyire tisztában vannak vele, azt a tetteik bizonyít­ják. Azok a tettek, amelyek arról adnak­ képet, hogy miképpen igye­keznek a nagyok támogatni a ki­csiket, a termelőszövetkezetek ho­gyan ösztönzik tagjaikat a háztáji gazdaságok árutermelésének foko­zására. Hibás szemlélet tehát az, amely a nagyüzemekkel szemben­állónak tünteti fel a kisgazdaságo­kat. Ezeknek a kisgazdaságoknak a létét — hosszú időre szóló létét — a párt és a kormány agrárpolitikája is szavatolja. *Az állítható azonban még most is, hogy nincs olyan nagyüzem — ha a legjobb is a kapcsolata a ház- * táji gazdaságokkal — ahol ne le­hetne még további előrelépést ten­ni. Még szorosabbá fűzni a nagy­üzemnek és a kisgazdaságnak a kapcsolatát. S ezt a kapcsolatot mindkét fél érdekében jó lenne erősíteni. Úgy tehát, hogy előnyös legyen a szövetkezeteknek is, és előnyös legyen a háztáji gazdasá­goknak is. Persze az is elgondol­kodtató: a továbbiakban is azt kell-e döntően termelni a kisüze­meknek — illetve itt már egy ki­csit szűkítsünk —, a háztáji gazda­ságoknak, mint eddig tették. Mert mi a való tény? Az, hogy a háztáji gazdaságokban a jelen pillanatban is döntően csak kukoricát termel­nek. Nem kell-e olyan váltásra ösz­tönözni itt, hogy elsősorban azt ter­meljék, azokat a termékfajtákat ál­lítsák elő, amelyeknek termelése a nagyüzemekben nem gazdaságos, vagy éppen a gépesítés megoldat­lansága miatt nem tudnak vele fog­lalkozni. A zöldségfélékre gondo­lok, elsősorban arra tehát, hogy jobban lehetne ösztönözni ezeket a­ kisgazdaságokat — mint ahogyan a berettyóújfalui ÁFÉSZ is teszi — a zöldségtermelés növelésére, fokozá­sára. Mert zöldségfélékből és jó né­hány gyümölcsből most sincs elég, s nem egyszer itt-ott zavarok is vannak az ellátásban. Sajnos, nem újkeletű jelenség: úgy csökken a háztáji állatállo­mány — különösen a szarvasmarha —, ahogyan az idős tagok abba­hagyják a munkát. A fiatalok nem mindenütt lépnek ilyen értelemben sem az idősek nyomdokába, mond­ván: végzem a munkám a közös­ben, de a ház körül már nem va­gyok hajlandó dolgozni. Különösen nem a régi, hagyományos módsze­rekkel és eszközökkel. És itt je­lentkezik a gondoknak egy másik formája. Nemcsak a háztáji gazda­ságokban, hanem az úgynevezett hétvégi telkeken is, amelyekből egyre több lesz az ipari és építőipa­ri munkásoknak is. Mi ez a gond? Az, hogy nagyon sok esetben nem áll rendelkezésre olyan gép, mun­kaeszköz, amely kielégítené az igé­nyeket. Mennyivel nagyobb figyel­met kellene erre is fordítani. S nemcsak a mennyiségre, hanem az árra is. Mert ha kijön is egy-egy olyan gép vagy munkaeszköz, ame­lyet nagyon jól tudnak használni a háztáji és kisegítő gazdaságok­ban, az drága, sok ember számára szinte megfizethetetlen. De olyan kérdésekben sem ártana a nagyobb összefogás, a több figyelemfordítás, hogy megfelelő mennyiségű és mi­nőségű szaporítóanyagok kerülje­nek elterjesztésre, legyen mindig elegendő mennyiségű különböző fajta mag és sok-sok más egyéb. Mindezek ugyanis alapvetően segí­tenék ezeknek a kisüzemi gazda­ságoknak a termelését, ezen ke­resztül pedig azt is, hogy több áru kerüljön ki innen, még jobb legyen az ellátás. Azzal mindenki tisztában van: a háztáji gazdaságok segítése, támo­gatása, problémáinak megoldása nagyon sok időbe kerül, s nem is megy egyik napról a másikra. Az is igaz, hogy sok-sok időt is kell rá­fordítani, s elsősorban a nagyüze­mek vezetőinek. Valahol azonban mégis megtérül a befektetett idő is, energia is és a pénz is. S ez az egész ország számára térül meg, az­ egyenletesebb és jobb ellátásban olyan cikkekből is, amelyeknek nagy részét most még a kisgazda­ságokban termelik. Rácz Béla Beruházások a bőrgyárban A Hajdúsági Bőrgyárban a IV. ötéves tervben 126 millió forintos költséggel három üzemcsarnokot, új kazánházat, két szociális létesítményt, 180 fős fehér-fekete öltözőt, és 1600 négyzetméter területű nyers­­anyagraktárat építettek fel. Az üzemben négy évvel ezelőtt 150-en, ma 700-an dolgoznak. A gyár termelési értéke az öt­éves terv indulásakor 120 mil­lió forint volt, a tervidőszak végén 300 millió forint lesz. Képeink a fejlődő gyárat mu­tatják be. (Kalmár István kép­riportja) BŐRPUHÍTÓGÉP AZ ÚJ KAZÁN HÁZ AZ ÉPÜLŐ SZOCIÁLIS LÉTESÍTMÉNY BEFEJEZÉS ELŐTT EGY ÚJ ÜZEMCSARNOK Égre nyíló iskolák Az elmúlt 16 év alatt csak­nem 480 ezer diák adott két­­két hetet nyári szünidejéből a népgazdaságnak, ahol és ami­kor szükség volt a segítségük-­­re, önként mentek és munká­jukért nem kaptak fizetést. • Több mint harmincegy millió­­ munkaórát adtak! Művelhető­­vé tettek egy körülbelül­ ötven­ezer holdas mocsár-nagybirto­kot azzal, hogy kiásták azt a 350 kilométernyi csatornaháló­zatot, amely leviszi a lápról a vizet. Közben lapátjukra ke­rült két és fél millió köbméter föld. Részt vettek 130 kilomé­ter hosszú úthálózat építésé­ben, javításában, városnyi csa­tornarendszer felújításában, le­szüreteltek másfél millió má­zsa gyümölcsöt-zöldséget, meg­­kapáltak 16 ezer holdat, elvé­gezték százmillió tőke szőlő zöldmunkáit, s még mi min­dent­ nem lehet pontosan szá­­montartani. A legalacsonyabb órabérrel számolva is mintegy másfél milliárd forint eddig az építőtáborozók „elvi órabére”. Érdemes volt, érdemes? A Hanságban kezdődött, 1958-ban. Az egykori ingovány ma jól termő mezőgazdasági te­rület, a munka azonban nem ért véget, hanem hosszú életű mozgalommá szélesedett és mélyült. Alcsiszigettől Zánkáig száz­tizenhat ideiglenes és állandó központi építőtáborban dolgoz­tak eddig a középiskolás és egyetemista fiatalok, s ekkor még nem sorolták ide a meg­számlálhatatlan megyei és he­­­­lyi táborokat és eredményei­ket. A gazdasági haszon — bár­milyen fontos és jelentős — ki­csinynek nevezhető azonban, ha az erkölcsi-szellemi haszon­nal vetjük össze. Hagyjuk a számokat, ez utóbbi eredmé­nyeket nem lehet ilyen „kézzel foghatóan” megméregetni. A diákok tisztelni és szeretni ta­nulják a kétkezi munkát, s ez legalább olyan, fontos, mint a munka eredménye és az sem mellékes hogy izmaik és aka­ratuk is erősödik. A hatórás napi munkaidő mellett jut idejük szórakozás­ra, nyaralásra is. Ma már alig vagy egy-kettő az egykori sá­tortáborokból, a legtöbb építő­tábor — idén harmincnégy nyitja meg kapuit június 16— augusztus 24. között — kőépü­letben van, korszerű "hálószo­bák, fürdő, ebédlő, társalgó fo­gadja a diákokat. Sporteszkö­zök, játékok, könyvtárak, kul­turális programok teszik válto­zatossá szabad idejüket, s gyakran bálok is, hiszen mind több tábor már koedukált. Is­merkednek a munkával, gya­korlatot szereznek az önkor­mányzat nyújtotta demokráciá­ban, megtanulnak egy sor tud­nivalót az életről. A mind több speciális táborban munka után képzőművészettel, zenével, ide­gen nyelvvel foglalkozhatnak. Az ismerkedés, az ismeretszer­zés a táborok egyik fontos ér­­­­téke, hiszen aki táborozni in­dul, egyben országot látni in­dul. Sok állami gazdaságban a pihenőnapi kirándulásokat még tavasszal megszervezik. Ilyen­kor, amikor a középiskolákban és az egyetemeken már kitöl­tötték a diákok a jelentkezési lapokat, már befejeződött a szervezés, véget értek a kötele­ző orvosi vizsgálatok is, a „gyakorlott t­áborozók” felké­szítik az újoncokat — és ön­magukat az idei élményekre. Az építőtáborozás ugyanis — csaknem félmillió fiatal ta­pasztalata igazolja — már nem nyári rohammunka, hanem a diákélet eredményes és kelle­mes része. A táborok égre nyí­ló, vidám iskolák. Szántó Gábor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1974. JÚNIUS 1.

Next