Hajdú-Bihari Napló, 1974. június (31. évfolyam, 126-151. szám)
1974-06-01 / 125. (126.) szám
Háztáji és kisegítő gazdaságok TÁMOGATNI ÉS KIHASZNÁLNI A LEHETŐSÉGEKET Nemrégiben az országgyűlés mezőgazdasági bizottságának ülésén beható vita folyt a háztáji gazdaságok szerepéről, fontosságáról, jelenéről és jövőjéről. A bizottság ennek a kérdésnek a tárgyalását többek között azért tűzte napirendre, mert az utóbbi időkben megint felszínre kerültek olyan nézetek és vélemények, hogy a háztáji gazdaságokra már nincs szükség. Tisztázzunk legelőször is egy fogalmat: mit értünk háztáji gazdaságok, vagy mezőgazdasági kisüzemek alatt? A háztáji gazdaságok, a lakosság kisegítő gazdaságai és az egyéni termelők tartoznak a mezőgazdasági kisüzem fogalomkörébe. Ezekre szoktuk mondani, hogy háztáji és kisegítő gazdaságok. A következőkben tehát, amikor ezeknek jelentőségéről szólunk, mindig az előbbiekben megfogalmazottakat értjük alatta. Mezőgazdaságunkban még nagyon hosszú ideig szükség lesz a háztáji, a kisegítő gazdaságokra, amelyeknek termelése egyes ágazatokban nemcsak hasznos, hanem — éppen a lakosság jó ellátása érdekében — nélkülözhetetlen is. Szó sincs tehát arról, hogy bárki is meg akarná szüntetni, vagy szűk korlátok közé szorítani ezeket a háztáji és kisegítő gazdaságokat. Törvényben megszabott keretek között működnek és működhetnek a továbbiakban is, sőt árutermelésük fokozását még segíteni is kell és szükséges. Országunkban jelenleg mintegy 10,5 millió ember él, tehát körülbelül 3 millió család. S ha úgy veszszük, akkor a családok fele rendelkezik valamilyen formájával a kisüzemi gazdaságnak, mert az országban 10 millió 600 ezer kisüzemi gazdaság van. Közel 800 ezerre tehető a termelőszövetkezeti tagok háztáji gazdasága, körülbelül 20 ezer az egyéni gazdálkodó, s a többit az teszi ki, akiknek a ház körül van egy kis kertje, vagy éppen olyan telket vásárolt, amelyet a köznyelv nemcsak hétvégi telek, vagy hobbikert néven ismer. Tehát akárhogyan is számolunk, így vagy úgy mintegy 5 millió embert érint közvetlenül minden olyan öröm és gond, amely a háztáji, illetve kisegítő gazdaságokkal, hétvégi telkekkel kapcsolatos. Az ország lakosságának tehát a felét. De próbáljuk megközelíteni a dolgot egy másik oldalról. Állnak rendelkezésünkre országos adatok, amelyek azt bizonyítják, hogy nem elhanyagolható az az árumennyiség, amely ezekből a kisüzemekből kikerül. Csak az elmúlt esztendőben a mezőgazdaság bruttó termelési értékének több mint 30 százalékát adták a kisüzemek. De ha külön-külön kiemelnénk egy-egy növényféleséget — főleg zöldségre és gyümölcsre gondolok — vagy állatfajt, akkor még meglepőbb lenne a kép, még jobban bizonyítaná: a lakosság élelmiszer-ellátásában milyen jelentős helyet foglalnak el és töltenek be a mai napig is ezek a kisgazdaságok. Természetesen ezzel a felfogással és érveléssel csak a gazdasági oldaláról közelítem meg a kérdést, igaz, hogy jelen pillanatban még ez az elsődleges. De vajon a gazdasági jellegen kívül nem kapnak-e olyan szerepet is, hogy a szabad idő eltöltésének, a valóban aktív pihenésnek és a kikapcsolódásnak helyeivé válnak. S arról is lehetne beszélni, hogy sok ember számára — éppen egészségének megvédése, megóvása érdekében menynyire jelentős szerephez jutnak a kiskertek. Mindezek a kérdések bizonyára külön is megérnének egyszer egy alapos felmérést és tanulmányt. Mi azonban most térjünk vissza ahhoz, amiből kiindultunk: a gazdasági jelentőségükre, az ellátásban betöltött szerepükre. Az előbbiekben országos példákat már említettünk. S vajon szűkebb hazánkban, Hajdú-Bihar megyében hogyan áll a helyzet? Íme néhány tény. A zöldség és a gyümölcs nagy százaléka a kisgazdaságokból kerül a fogyasztókhoz. Az elmúlt esztendőben az összes értékesítésre kerülő tej, a hízott sertések, a baromfi és tojás jelentős százaléka szintén a kisgazdaságokból került felvásárlásra. Lehetne azonban még további cikkeket is felsorolni. Félreértés ne essék. Az eddigi érveimmel, a számokkal nem azt akartam bizonyítani, hogy a kisüzemek a legfontosabbak, az elsődlegesek. Erről szó sincs. Az elsődleges a nagyüzem. Csak azt akartam példázni: nem elhanyagolhatók a kisgazdaságok. Ha ez így történne — különösen egyik napról a másikra —, annak nagyon súlyos, szinte beláthatatlan következményei lennének. Fogalmazhatok úgy is azonban : szerencsére kevés az olyan nagyüzemi vezető, aki ne értené meg a kisüzem szerepét, jelentőségét. S hogy mennyire tisztában vannak vele, azt a tetteik bizonyítják. Azok a tettek, amelyek arról adnak képet, hogy miképpen igyekeznek a nagyok támogatni a kicsiket, a termelőszövetkezetek hogyan ösztönzik tagjaikat a háztáji gazdaságok árutermelésének fokozására. Hibás szemlélet tehát az, amely a nagyüzemekkel szembenállónak tünteti fel a kisgazdaságokat. Ezeknek a kisgazdaságoknak a létét — hosszú időre szóló létét — a párt és a kormány agrárpolitikája is szavatolja. *Az állítható azonban még most is, hogy nincs olyan nagyüzem — ha a legjobb is a kapcsolata a ház- * táji gazdaságokkal — ahol ne lehetne még további előrelépést tenni. Még szorosabbá fűzni a nagyüzemnek és a kisgazdaságnak a kapcsolatát. S ezt a kapcsolatot mindkét fél érdekében jó lenne erősíteni. Úgy tehát, hogy előnyös legyen a szövetkezeteknek is, és előnyös legyen a háztáji gazdaságoknak is. Persze az is elgondolkodtató: a továbbiakban is azt kell-e döntően termelni a kisüzemeknek — illetve itt már egy kicsit szűkítsünk —, a háztáji gazdaságoknak, mint eddig tették. Mert mi a való tény? Az, hogy a háztáji gazdaságokban a jelen pillanatban is döntően csak kukoricát termelnek. Nem kell-e olyan váltásra ösztönözni itt, hogy elsősorban azt termeljék, azokat a termékfajtákat állítsák elő, amelyeknek termelése a nagyüzemekben nem gazdaságos, vagy éppen a gépesítés megoldatlansága miatt nem tudnak vele foglalkozni. A zöldségfélékre gondolok, elsősorban arra tehát, hogy jobban lehetne ösztönözni ezeket a kisgazdaságokat — mint ahogyan a berettyóújfalui ÁFÉSZ is teszi — a zöldségtermelés növelésére, fokozására. Mert zöldségfélékből és jó néhány gyümölcsből most sincs elég, s nem egyszer itt-ott zavarok is vannak az ellátásban. Sajnos, nem újkeletű jelenség: úgy csökken a háztáji állatállomány — különösen a szarvasmarha —, ahogyan az idős tagok abbahagyják a munkát. A fiatalok nem mindenütt lépnek ilyen értelemben sem az idősek nyomdokába, mondván: végzem a munkám a közösben, de a ház körül már nem vagyok hajlandó dolgozni. Különösen nem a régi, hagyományos módszerekkel és eszközökkel. És itt jelentkezik a gondoknak egy másik formája. Nemcsak a háztáji gazdaságokban, hanem az úgynevezett hétvégi telkeken is, amelyekből egyre több lesz az ipari és építőipari munkásoknak is. Mi ez a gond? Az, hogy nagyon sok esetben nem áll rendelkezésre olyan gép, munkaeszköz, amely kielégítené az igényeket. Mennyivel nagyobb figyelmet kellene erre is fordítani. S nemcsak a mennyiségre, hanem az árra is. Mert ha kijön is egy-egy olyan gép vagy munkaeszköz, amelyet nagyon jól tudnak használni a háztáji és kisegítő gazdaságokban, az drága, sok ember számára szinte megfizethetetlen. De olyan kérdésekben sem ártana a nagyobb összefogás, a több figyelemfordítás, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű szaporítóanyagok kerüljenek elterjesztésre, legyen mindig elegendő mennyiségű különböző fajta mag és sok-sok más egyéb. Mindezek ugyanis alapvetően segítenék ezeknek a kisüzemi gazdaságoknak a termelését, ezen keresztül pedig azt is, hogy több áru kerüljön ki innen, még jobb legyen az ellátás. Azzal mindenki tisztában van: a háztáji gazdaságok segítése, támogatása, problémáinak megoldása nagyon sok időbe kerül, s nem is megy egyik napról a másikra. Az is igaz, hogy sok-sok időt is kell ráfordítani, s elsősorban a nagyüzemek vezetőinek. Valahol azonban mégis megtérül a befektetett idő is, energia is és a pénz is. S ez az egész ország számára térül meg, az egyenletesebb és jobb ellátásban olyan cikkekből is, amelyeknek nagy részét most még a kisgazdaságokban termelik. Rácz Béla Beruházások a bőrgyárban A Hajdúsági Bőrgyárban a IV. ötéves tervben 126 millió forintos költséggel három üzemcsarnokot, új kazánházat, két szociális létesítményt, 180 fős fehér-fekete öltözőt, és 1600 négyzetméter területű nyersanyagraktárat építettek fel. Az üzemben négy évvel ezelőtt 150-en, ma 700-an dolgoznak. A gyár termelési értéke az ötéves terv indulásakor 120 millió forint volt, a tervidőszak végén 300 millió forint lesz. Képeink a fejlődő gyárat mutatják be. (Kalmár István képriportja) BŐRPUHÍTÓGÉP AZ ÚJ KAZÁN HÁZ AZ ÉPÜLŐ SZOCIÁLIS LÉTESÍTMÉNY BEFEJEZÉS ELŐTT EGY ÚJ ÜZEMCSARNOK Égre nyíló iskolák Az elmúlt 16 év alatt csaknem 480 ezer diák adott kétkét hetet nyári szünidejéből a népgazdaságnak, ahol és amikor szükség volt a segítségük-re, önként mentek és munkájukért nem kaptak fizetést. • Több mint harmincegy millió munkaórát adtak! Művelhetővé tettek egy körülbelül ötvenezer holdas mocsár-nagybirtokot azzal, hogy kiásták azt a 350 kilométernyi csatornahálózatot, amely leviszi a lápról a vizet. Közben lapátjukra került két és fél millió köbméter föld. Részt vettek 130 kilométer hosszú úthálózat építésében, javításában, városnyi csatornarendszer felújításában, leszüreteltek másfél millió mázsa gyümölcsöt-zöldséget, megkapáltak 16 ezer holdat, elvégezték százmillió tőke szőlő zöldmunkáit, s még mi mindent nem lehet pontosan számontartani. A legalacsonyabb órabérrel számolva is mintegy másfél milliárd forint eddig az építőtáborozók „elvi órabére”. Érdemes volt, érdemes? A Hanságban kezdődött, 1958-ban. Az egykori ingovány ma jól termő mezőgazdasági terület, a munka azonban nem ért véget, hanem hosszú életű mozgalommá szélesedett és mélyült. Alcsiszigettől Zánkáig száztizenhat ideiglenes és állandó központi építőtáborban dolgoztak eddig a középiskolás és egyetemista fiatalok, s ekkor még nem sorolták ide a megszámlálhatatlan megyei és helyi táborokat és eredményeiket. A gazdasági haszon — bármilyen fontos és jelentős — kicsinynek nevezhető azonban, ha az erkölcsi-szellemi haszonnal vetjük össze. Hagyjuk a számokat, ez utóbbi eredményeket nem lehet ilyen „kézzel foghatóan” megméregetni. A diákok tisztelni és szeretni tanulják a kétkezi munkát, s ez legalább olyan, fontos, mint a munka eredménye és az sem mellékes hogy izmaik és akaratuk is erősödik. A hatórás napi munkaidő mellett jut idejük szórakozásra, nyaralásra is. Ma már alig vagy egy-kettő az egykori sátortáborokból, a legtöbb építőtábor — idén harmincnégy nyitja meg kapuit június 16— augusztus 24. között — kőépületben van, korszerű "hálószobák, fürdő, ebédlő, társalgó fogadja a diákokat. Sporteszközök, játékok, könyvtárak, kulturális programok teszik változatossá szabad idejüket, s gyakran bálok is, hiszen mind több tábor már koedukált. Ismerkednek a munkával, gyakorlatot szereznek az önkormányzat nyújtotta demokráciában, megtanulnak egy sor tudnivalót az életről. A mind több speciális táborban munka után képzőművészettel, zenével, idegen nyelvvel foglalkozhatnak. Az ismerkedés, az ismeretszerzés a táborok egyik fontos értéke, hiszen aki táborozni indul, egyben országot látni indul. Sok állami gazdaságban a pihenőnapi kirándulásokat még tavasszal megszervezik. Ilyenkor, amikor a középiskolákban és az egyetemeken már kitöltötték a diákok a jelentkezési lapokat, már befejeződött a szervezés, véget értek a kötelező orvosi vizsgálatok is, a „gyakorlott táborozók” felkészítik az újoncokat — és önmagukat az idei élményekre. Az építőtáborozás ugyanis — csaknem félmillió fiatal tapasztalata igazolja — már nem nyári rohammunka, hanem a diákélet eredményes és kellemes része. A táborok égre nyíló, vidám iskolák. Szántó Gábor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1974. JÚNIUS 1.