Hajdú-Bihari Napló, 1975. február (32. évfolyam, 27-50. szám)

1975-02-13 / 37. szám

ENERGIAGAZDÁLKODÁS Minden megtakarított kalória fontos a népgazdaságnak Energiahelyzetünk és az energia­takarékosság számos aktuális kér­dése vetődött fel a tiszántúli ener­getikusok nyíregyházi konferenciá­ján, amelyen dr. Bátor Béla, az Állami Energetikai és Energiabiz­­tonság-technikai Felügyelet igaz­gatóhelyettese tartott bevezető elő­adást. Ismeretes, hogy hazánkban az energiagazdálkodás rendkívüli jelentőséggel bír. Ezzel összefüg­gésben dr. Bátor Béla emlékezte­tett arra, hogy folyékony energia­­hordozó igényünknek csupán 23 százalékát fedezzük hazai terme­lésből, 67 százalékát a Szovjetunió­ból szállítjuk, kis részét pedig — mintegy 8-10 százalékát — tőkés piacon szerezzük be. Ez utóbbit azonban nagyon drágán — egy­ségárban számolva körülbelül az előbbi ötszöröséért — vesszük. A lakosság energiatakarékos­ságára a szén-, a földgáz- és tüze­lőolaj-felhasználásban kialakított új árrendszer ösztönző hatást gya­korol, a vállalati és szövetkezeti felhasználásban viszont az energia­­hordozó árának emelése önmagá­ban nem elegendő, mert a költség­különbözetet az egyéb termelési költségekben elsimítják vagy be­építik a termékek árába, ami vi­szont a lakosság életszínvonalára hat vissza. A konferencia vitájában Vas Jó­zsef, a debreceni körzeti energia­felügyelet vezetője a takarékos energiafelhasználás lehetőségeiről szólván egyebek közt a következő­ket ajánlotta az energiagazdálko­dással foglalkozó szakemberek fi­gyelmébe: gondot kell fordítani a kazánkezelők továbbképzésére — ez igen fontos feltétele a megfelelő tüzelési mód alkalmazásának; cél­szerűen kell hasznosítani a távozó füstgázok hőtartalmát — a füstgá­zok útjába léghevítő vagy tápvíz­előmelegítő készüléket kell beépí­teni; ügyelni kell a szénféleségek szabvány szerinti tárolására, mert különben a tárolt szén jelentős ka­lóriaértéket veszít el; csökkenteni kell a kazántápvíz-veszteségeket is, részben a felesleges iszapolások számának csökkentésével, részben pedig a csapadékvizek összegyűj­tésével; gondoskodni kell a hőter­melő berendezések megfelelő karbantartásáról, pontos beállítá­sáról, a sérült vezetékszigetelése­ket, a víz- vagy gőzszivárgásokat meg kell szüntetni; a könnyűszer­kezetes építési mód rendkívül nagy fajlagos energiafelhasználással jár — ilyen helyeken a munkahelyi fűtést kell előnyben részesíteni; egyes üzemekben az előírt minimá­lis hőmérséklethez képest lénye­gesen magasabb hőmérsékleti ér­téket tartanak, amely tetemes energiapazarlást jelent — az ilyen túlfűtéses állapotokat fel kell szá­molni; megoldásra vár a távfűté­ses lakások megfelelő hőmérséklet­szabályozása is. Hajdú-Bihar megye energiaellá­tása szempontjából aktuális tájé­koztatást adott Kusztos Ferenc, a TIGÁZ Vállalat igazgatója. Hang­súlyozta a gázteljesítmény-gazdál­kodás jelentőségét, s felhívta a fi­gyelmet a szerződésben rögzített értékek lehetőség szerinti betartá­sára. Amennyiben a szerződésben rögzített mennyiségű értékből meg­takarítást akarnak elérni, úgy a szerződés módosítására időben te­gyenek lépéseket. A földgázszol­gáltatás vonatkozásában lakossági ellátásnál problémák nem lesznek, az igényeket továbbra is kielégí­tik, a palackos gázellátás terén azonban lényeges javulás nem vár­ható. Az új palackbekapcsolási igényeket várhatóan csak 1977-ben tudják maradéktalanul kielégíte­ni. Hajdú-Bihar megye folyékony tüzelőanyaggal való ellátását is érintően Váradi István, az ÁFOR Vállalat Tájegységi Központ igaz­gatója adott tájékoztatást. Utalt a bevezetésre kerülő utalvány­rendszerre. A jövőben a töltőállo­másoknál a vállalatok készpénzért nem vásárolhatnak semmilyen energiahordozót. Váradi István fel­hívta a figyelmet a fogyasztóknál kiépítendő olajtárolók szükségessé­gére. Mint mondta, tervszerűbben kell végezni az olajszállítmányi rendeléseket is, összefoglalva a folyékony ener­giahordozó-ellátást, elhangzott, hogy 1975-ben ellátási problémák nem várhatók, de a kormányhatá­rozat szellemében a tüzelőolaj­felhasználásban várható természe­tes növekedést a megtakarítások­ból kell fedezni. Egy kisközség hat pillanata A ködfüggöny mögül csak soká­ra bukkant elő a falu. Éjszaka ha­vazott, az autó kerekei mintát raj­zoltak a fehér útra. Csendesnek tűntek a házak, olykor egy-egy em­ber sietett végig az utcán, mígnem mögöttük is bezárult valamelyik kapu. Gyerekek. Mintha némafilmből léptek volna elő — a kocsiban nem hallatszott sem a nevetésük, sem a kiáltásuk, sem a hógolyóik puffanása. Csak azt láttam, mintha szavakat formált volna a szájuk, hogy dobásra emel­kedett a karjuk, hogy a hógolyó hangtalanul szállt.­ ­ Maráz Gyula tanácselnök szobá­jában helyet foglalva, az 1975-ös feladatokról esik legelőször szó. A község további fejlesztése, szé­pítése, a járdák, átereszek karban­tartása magától értetődő köteles­ség — mondta az elnök. — Ami na­­gyobb gondot ró ránk, az a Petőfi utca kikövezése. A kátyús, forgal­mas út ezer méteres szakaszának rendbehozatalához negyven vagon kő kell. Ha a tsz besegít a szállí­tásba, akkor ez nem is okoz gon­dot. — És a lakosság? — Az elmúlt héten kezdődtek meg a tanácstagi beszámoló gyűlé­sek. Ezeken azt is elmondjuk: sze­retnénk, ha a háza előtt mindenki maga készítené el a négy méter szé­les „tükröt”, az útburkolat ágyát Az idősebb embereknek a tsz szo­cialista brigádjai és a KISZ-esek segítenek. A mindössze 1080 lelkes kisköz­ség anyagi lehetőségei szűkre sza­bottak. Ebben az évben kétmillió forintból kell kigazdálkodni az út­építést, az orvosi rendelő váróhe­lyiségeinek bővítését, az óvoda elő­terének kitoldását, a kult­úrháznak a jobb kihasználás érdekében tör­ténő átalakítását, a közétkeztetés megszervezését, s minden évben szükséges javítási munkákat, a köz­­világítás bővítését. Mégis, a szűkre szabott lehetőségek ellenére is, ál­landóan gyarapodik a község. Mi ennek a titka? Hogyan lehet, hogy az elmúlt években többek között ravatalozót építettek, hogy a falu minden utcájára elvezették az ivó­vizet, hogy nagy gondot fordítot­tak a parkosításra, hogy könyvtá­rat tudtak berendezni ? — Bízni kell az emberekben, s ha úgy adódik, akkor mindig számít­hatunk rájuk — válaszolt az elnök. — Az elmúlt évben ötszázezer fo­rint értékű társadalmi munkát vé­geztek. Ahogy számolom, a kisközö* ségek versenyében ez az összeg még az első hely megszerzéséhez is ele­gendő lehet. □ Fekete kucsmás, idősödő ember jött velünk szembe az utca másik oldalán. — A Lenin Tsz főállatte­nyésztője — mondta a tanácselnök, majd összeismertetett Hevesi Jó­zseffel. — Ma már Tépén is voltam — mondta a főállattenyésztő. — Most a tsz központjából jövök. A kocsit várom, hogy induljunk Derecskére. Pénzt kell fölvennem, mert előhasi üszőket szeretnénk vásárolni. A kocsi megérkezett közben, még egy kérdésre maradt idő: — Hogyan zárják az évet? — A munkaegységenként ígért ötven forintot ki tudjuk fizetni, ahogy tudom. A többiről inkább zárszámadás után . .. A bizonytalan szavak nyomot hagytak bennem. Tudtam persze ennek oka van. A szövetkezet alig egy éve válságos pilanatokat élt át A nehézségekből nem lábaltak ki azóta, ez nyilvánvaló. Nem is igen lábalhattak, hiszen az erősebb léta­­vértesi szövetkezettel való egyesü­lést is visszautasították néhány hó­napja. A miértekre más újságcik­kek már megadták a választ.­ ­ A községben a­ családok többsége borból, pálinkából önellátó. — Va­jon megérzi-e ezt a falu egyetlen italkimérése? — nyitottam be az idősebb Holló János vezette bisztró ajtaján. — Reggel hattól nyolcig nagyobb a forgalom, délután pedig öttől fél nyolcig. Ekkor zárunk. Alkoholiz­mus? Csak négy asszony. Nem is emlékszem, mikor volt bajom utol­jára ittas férfival. — A bisztrót az elmúlt nyáron adták át. Most viszont úgy hallot­tam, ki akarják nyitni a régi ital­boltot is — vetettem közbe. — Ha a véleményemre kíváncsi, hát megmondom: szerintem két egység fenntartása nem lenne kifi­zetődő. Számokat sorolt, százalékot szá­mított, osztott, szorzott és kivont, bizonygatta állítása igazát. Tudtam, hogy neki anyagi problémát jelen­tene egy másik üzlet, de én más szempontból vizsgáltam a kérdést. Azon gondolkodtam: vajon baj az, ha egy falunak csak egy kocsmája van? — Meglehet, igaza van — bólin­tott a tanácselnök is. — Feltétlenül beszélni kell még róla.­ ­ „Személygépkocsi-vezetői tanfo­lyamra lehet jelentkezni a művelő­dési házban” — olvastam egy pla­káton. Igen, egyre több a gépkocsi a faluban. Évente nyolc-kilenc fürdőszobás lakás épül, ugyanennyit újítanak fel. A lakosság betétállo­mánya hárommillió forint. — Az embereket mégis elég ne­héz megmozgatni — mondta Pap­deák Anikó, a kultúrház fiatal ve­zetője. Csendes, törékeny kislány, s talán ezért még nehezebb a hely­zete. — Míg ide nem jöttem, nem hallottam, hogy lett volna valami, ami a klubéletre emlékeztetett vol­na. Most készítem az 1975-ös prog­ramok tervét. Szeretném, nagyon szeretném, ha legalább a fiatalok jobban kötődnének a művelődési házhoz, mint eddig. Nem tudhatom, sikerül-e elkép­zeléseit megvalósítani. Láttam azonban, hogy nem hagyják magá­ra. Csomortány Antal, a végrehaj­tó bizottság titkára ottjáramkor is vele együtt töprengett a terven: ho­gyan lehetne jobban. A tanácselnök szavaiból is kiéreztem, rajta igazán nem múlhat a közművelődés ügye . A tsz-ekben járva ma már inkább a mindentudó gépcsodákat veszi természetesnek az ember. A kokadi Lenin műhelyéről ma még ez nem­igen mondható el. Az egyik gépszín­ben két MTZ—50-es traktor közül serénykedtek néhányan. — A trak­torok újak — mondta Koncz And­rás vontatóvezető. — Az időjárás miatt azonban nem tudtunk kimen­ni velük. Egy kis karbantartás pe­dig sosem árthat. Most éppen az akkumulátorokat töltjük, a csap­ágyak utánaállítását végezzük el. — A mai nap erre van — szólt közbe Nyíri József is. — Ha fel­szikkadna, vagy felfagyna a föld, akkor kimennénk trágyát szórni, így viszont bent rostokolunk. — És a szerelők? — fordultam Gulyás Józsefhez, az üzemegység vezetőjéhez. — Tíz szerelőnk, egy esztergályo­sunk és egy általános lakatosunk van benn. Ők a gépek főjavítását végzik, vagyis végeznék, ha nem küzdenénk alkatrészhiánnyal. A pótkocsik fékbetétjeiért, az erőgé­pek kormányszerkezetéhez szüksé­ges alkatrészekért már a fél orszá­got bejártuk, de az AGROKER-nél csak ígérgetnek. Így aztán igen ne­héz a munkát elvégezni.. . — Visszafelé indulunk. — Mit is lát­tam hát? — próbálom összegezni a „pillanatokat”. Az biztos, az első benyomás, a mozdulatlanság csa­lókának bizonyult. A tanácsházán, a kultúrházban tervezgető, szinte a semmiből is kincset varázsoló em­berekkel találkoztam. Amit azonban a tsz-ben láttam, s amit már ko­rábban is megtudtam a szövetke­zetről, mintha ellentmondana en­nek. Mintha kettősségben élne a falu. Mert jó volt hallani a tanács­elnök embert tisztelő szavait — de azt is tapasztaltam: a szövekezetről nem szívesen beszélnek idegen előtt az emberek. A gondok viszont — amelyekről már korábban is ír­tunk — mindaddig aligha oldódnak meg, míg meg nem szűnik ez a ket­tősség. Domokos Lajos HAJDÚ-BIHAR NAPLÓ — 1975. FEBRUÁR 13. Meghalt Simon János Simon János, a munkásmozgalom régi harcosa, a Szocialista Ha­záért Érdemrend kitüntetettje, a Partizán Szövetség tagja, életének 80. évében elhunyt.­­ Simon János elvtárs az I. vi­lágháború előtti években ifjú­munkásként került kapcsolatba a munkásmozgalommal. A háború­ból való hazatérés után aktív résztvevője lett a polgári demok­ratikus forradalom és a proletár­­diktatúra eseményeinek. A mun­kásküldöttek bizalmából őt vá­lasztották meg az 1918. december 2-án létrejött Debreceni Munkás­­tanács első elnökének. Ezt a tiszt­séget 1919. február 26-ig töltöt­te be. Később belépett a Kommu­nisták Magyarországi Pártjába. Elsők között fogott fegyvert a veszélybe került Tanácsköztársa­ság védelmében. Az egyik újon­nan szervezett debreceni karha­talmi század parancsnokhelyette­seként harcolt az ellenforradalmi lázadók ellen. Egységével — a le­gendás 39-es dandár kötelékében — részt vett az északi hadjárat különböző ütközeteiben. A Tanácsköztársaság bukását követően fogságba került, s on­nan csak kalandos körülmények között sikerült megszöknie. Egy ideig illegalitásban élt. 1920 vé­gén ismét bekapcsolódott a szer­vezett mozgalomba. Belépett a Bőripari Munkások Szakszerveze­tébe és a Szociáldemokrata Párt­ba, s ettől kezdve sokoldalú te­vékenységet fejtett ki a debreceni munkásmozgalomban. A 30-as évek derekától a felszabadulásig a bőripari szakszervezet elnöki, illetve titkári teendőit látta el. A háborús évek alatt tagja volt a bőripari szakszervezet országos elnökségének is, s nem kis szere­pet játszott abban, hogy Debre­cenben a bőrösöké volt az egyik legaktívabb szakszervezeti cso­port. 1940 februárjában tagja lett az SZDP újjáválasztott, a korábbinnál baloldalibb összetéte­lű vezetőségének. Simon elvtárs Debrecen fel­­szabadulása után nyomban dol­gozni kezdett az új, szabad élet megteremtéséért. Tagja lett az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek, a városi igazoló bizottságnak, s ha­marosan belépett a Kommunista Pártba. Egyik újjászervezője és vezetője volt a bőripari munká­sok szakszervezetének. Az elkö­vetkező években még számos párt- és gazdasági funkciót, töl­tött be. Nyugdíjba vonulásáig a debreceni Ruházati Kiskereske­delmi Vállalatnál dolgozott veze­tői beosztásban. A nyugdíjas évek során is rendszeresen végzett pártmunkát. Alapító tagja volt Debrecenben a munkásőrségnek, évekig volt titkára az MSZMP Belváros II., majd a csapókerti alapszervezetnek. Mozgalmi mun­kája elismeréséül több magas ki­tüntetést kapott, köztük a Szocia­lista Hazáért Érdemrendet, a Partizán Emlékérmet és a Ta­nácsköztársasági Emlékérmet. Simon János temetése február 18-án 14.00 órakor lesz a Közte­mető I. sz. ravatalozójából. MSZMP Debrecen Városi Bizottsága Fáznak a betegek A gyermekgyógyászaton éppen pár percnyi szünet van, nincs benn egyetlen kis beteg sem. Dr. Gárdos Ernő gyermekgyógyász a hőmérőre mutat: — Tizenhat fok van. De már tíz óra elmúlt, s látja, villanyme­legítővel is fűtünk. Reggel fél nyolckor, amikor megkezdtük a rendelést még hidegebb volt. (Az asszisztens már mondja is a pon­tos reggeli hőfokot: 13.) Az elmúlt hét péntekjén, amikor úgy hallot­tam, nem jött be a fűtő, aki a ka­zánokat begyújtja, mert megbete­gedett, még sokkal hidegebb volt. A rendes, megfelelő hőmérséklet régen volt „vendégünk”. S furcsa módon ezt a gyermekrendelést még ráadásul az épület legészakibb sar­kán helyezték el. Hogy mit csiná­lunk? Nem engedjük kinn a vet­­kőztetőben levenni a gyerekekről a kabátokat, csak idebenn, ahol va­lamivel mégis enyhébb a levegő, s itt is csak annyira kérjük levet­kőztetni a gyerekeket, amennyire a vizsgálatokhoz szükséges. De bizony így sok a probléma, hiszen háromhetes beteg csecsemőt is hoznak ide a nagyon meleg ház­gyári lakásokból, meg hideg vona­tokon összefagyott tüdőgyulladás gyanús kisgyermekeket is faluról. A debreceni I. számú rendelőin­tézet — közismert nevén nagy SZTK —, gyakorta dermesztő, de soha sem meleg levegőjéről érte­sültünk telefonon. Az SZTK egyik osztályának dolgozói hívtak fel, mert már úgy érezték, nem bírják a hetek óta tartó hideget, s hiába dolgoznak kabátokba, plédekbe burkolózva, szinte már valameny­­nyiüknek dagadt a torka, hasít a dereka, fáj a veséje. Amíg hozzá­juk, meg a gyermekgyógyászatra mentem, láttam, hogy a folyosókon várakozó betegek is fázósan húzzák össze magukon a kabátokat, sála­kat, mert majdnem olyan hideg van, mint kinn a szabad ég alatt. Miért ez az áldatlan állapot? S milyen változás várható és mikor? — E nehéz kérdéseket már Balogh Gyulához, a gazdasági igazgatóhoz intéztem. — Sajnos nem sok jót tudok mondani. Jelenleg az a helyzet, hogy a mi régi kazánjaink — az I. és a II. számú rendelőintézet­ben is — csak lengyel szénnel fű­lének megfelelően. Azonban len­gyel szenet már tavaly is igen ne­hezen kaptunk, az idén meg csak protekcióval sikerült néha-néha száz-kétszáz mázsát szerezni, ami ha a két intézetet vesszük, négy-öt napra elég. A TÜZÉP-en azt mond­ják, lengyel szén már nem jön, vagy csak igen ritkán. A dorogi szén — amit kaptunk — pedig olyan poros, hogy a kazánok nem­hogy fűtenének vele, de még a tű­züket is kioltja ha rálapátolják. Közben aztán egyéb bajok is akad­nak. Azon a múlt hét pénteki na­pon például az egyik fűtőnk sza­bad lett volna, de a másik megbe­tegedett, s így Hajdú Sámsonba kel­lett kirohanni, hogy jöjjön be a szabadnapos fűtő. Tehát még az a kevés meleg, ami többnyire meg­van, az sem volt. Amíg a távfű­tést bevezetik ide — a tervek sze­rint az év szeptemberében — sem­mit nem tudunk változtatni. Me­leg csak akkor lesz, ha megkönyö­rül rajtunk a TÜZÉP, s ad a ka­zánjainknak megfelelő barna sze­net. Aztán, hogy az amúgy is kor­mos kép még sötétebb legyen — mert a hazai szénnel fűtött kazá­nok kéményei úgy ontják a füstöt, hogy a kerületi hivatal már kény­telen volt figyelmeztetni az inté­zetet, legkésőbb jövő év szeptem­ber 30-ig tűrik csak el a füstöt okádó kémények létét — a gazda­sági vezető újabb súlyos gondjuk­ról is szólt. A tervek szerint táv­fűtés lesz az I. számú rendelőinté­zetben. A kivitelező már meglen­ne. De egy probléma van: ki fizes­se? Ugyanis a fizetés a megyei ta­nácsra tartozna, de a tanács csak kezelője az intézetnek, mert annak épülete tulajdonképpen a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgató­ság tulajdona. Hasonló tulajdon­­jogi probléma van a II. számú ren­delőintézetnél is. S amíg a tulaj­donjog nincs tisztázva, félő, hogy a fűtés bevezetésére, illetve an­nak megrendelésére és költségei vállalására sem a tulajdonos, sem a kezelő nem lesz hajlandó. Nem tudom mennyit számít itt a tulaj­donjog, hogy miért nem adja át az épületet a tanácsnak a SZOT, vagy miért számít a tanácsnak olyan sokat, hogy tulajdonosa vagy keze­lője annak az épületnek, amely az ország egyik legnagyobb városának és környező községeinek betegel­látására hivatott? De azt tudom, hogy ugyancsak súlyos dolog lenne, ha emiatt a vitás kérdés miatt nem kötnék meg időben — a kikötőt­ április 2-i határidőre — a kivite­lezővel a szerződést a távfűtés megépítésére, s a jövő évben ha­sonló vagy még rosszabb helyzet lenne egy egészségvédelemre és gyógyításra, valamint a dolgozó emberek ügyeinek intézésére szol­gáló intézményben. S az sem lehet vitás, hogy min­dent el kell követni azért , ha kell a TÜZÉP-et felettese által felszólítani rá —, hogy amíg a tél búcsút nem vesz, megfelelő sze­net kapjanak a rendelőintézetek, ahová gyógyításért és nem újabb betegség „megszerzéséért” járnak az emberek. Juhász Judit !

Next