Hajdú-Bihari Napló, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)

1975-04-10 / 83. szám

IX. debreceni színházi napok M-A-D-Á-C-H A debreceni közönség hálás, hogy évről évre a helyébe hozzák más színházak produkcióit, hogy alkal­mat biztosítanak neki az összeha­sonlításra, hol tart ma a debreceni színház s hol tartanak a többiek, közöttük a pestiek, milyenek a deb­receni színészek, s milyenek a nem idevalók, közöttük a pestiek. S ha olykor furcsállni, olykor sajnálni is lehet, hogy egy-egy igazán színvo­nalas helybeli előadás szinte az ér­dektelenségbe fullad, míg cseppet sem jobb, de idegenből importált bemutatók telt házakat vonzanak — még ebben is van valami természe­tes. Hiszen a meglepetést ritkán várja az ismerősöktől az ember. In­kább az idegenektől. Akik persze nem is annyira idegenek: a film, a rádió, a televízió segítségével kö­zeli ismeretségbe kerülhet velük bárki. Nem volt és nincs ez másképp a Huszonötödik Színház művészeivel és előadásaival kapcsolatban sem. A IX. debreceni színházi napok nyitó előadása, a M—A—D—A—C—H után ezért zúghatott olyan hosszú ideig a taps. Hiszen aligha önmagá­ban a produkció váltotta ki ezt az elismerést. Erre a bemutatóra ugyanis — véleményünk szerint — áll az, amit fentebb mondtunk, hogy tudniillik nem színvonalasabb, mint a jobb debreceni előadások. Csak éppen más. Jellegzetesebb — de azzal a jellegzetességgel, amit a Huszonötödik Színháztól akárcsak a debreceni színházi napokon is, évről évre megszokhattunk. Mitől e jelleg­zetesség, sajátosság? A daltól, tánc­tól, akrobatikus mozgástól, a hagyo­mányos színpadi helyzetek mellő­zésétől, a nyílt politizálástól, a konf­liktusok, a jellemek összecsapásá­nak s egyáltalán a jellemek fejlő­désének, rajzának tudatos elhagyá­sától. S a bátorságtól is, hogy nem ismernek tabut. Hogy bármire mer­nek vállalkozni — így arra is, meg­­szokottságból szentségtörésnek mondhatnánk, hogy például Az em­ber tragédiáját ne tragédiaként, ha­nem komédiaként játsszák el. Hogy Ádám vagy Éva helyett Lucifert te­gyék meg főhősnek. Hogy „össze­vágják” Madách szövegét, nem tö­rődve a megírt, s klasszikusként tisztelt eredetivel — ha a mondani­valójuk úgy kívánja, egymás után idézik a legkülönbözőbb színekben elhangzó részeket. Tiszteletlenek tehát — hogy mondanivalójukat mi, nézők tisztelhessük. És talán nem­csak mondanivalójukat — törekvé­süket is. Mert mi is ennek a M—A—D—A—C—H-nak a fő su­gallata? Hogy káros a tunyaság, a megrögzöttség. Hogy hasznos a ta­gadás, a kétkedés. Aztán hogy a tömeg nem néz se istent, se em­bert, csak neki jó legyen. Ugyan­akkor, hogy a tömeget jóra kell vezetni, hogy nem szabad megelé­gedni az ő megelégedettségével. És folytathatnánk még — csupa közhellyel — a tanulságokat sorolni. A kétkedés szelleme — nem a lu­­ciferi, mert ő túlságosan is a jót képviseli a Huszonötödik Színház előadásában —, szóval a kétkedés szelleme azonban megálljt: mind­ezeknek a mondandóknak a sugal­­lásához vagy nyílt kimondásához vajon miért éppen Madách művére volt szükség? Vajon adott-e annyit a Tragédiához ez az értelmezés, amennyit elvett belőle? Vajon nem sikkadtak-e el nyilvánvaló értékek, értelmezési lehetőségek? S vajon ilyen alapon — minden fontos mon­datot legalább háromszor elmonda­ni, s így hangsúlyozni a mondani­valót —, nos, vajon ilyen alapon nem lehetne-e a világirodalom bár­melyik művét forradalmasítani? A végső kérdés persze az: ha megtör­ténik ez a forradalmasítás, vajon mit érünk vele; nem szerencsé­sebb-e, ha eleve olyan művet vá­laszt a társulat, hogy az a mű nem szenvedi meg a csorbítást? A M—A—D—A—C—H című — elég furcsa című! — produkció eze­ket a kérdéseket veti föl, ha első­sorban Madách Imre műve felől kö­zelítünk hozzá. Ha a szuverén elő­adást tartjuk szem előtt, akkor a legnagyobb kérdőjel forradalomér­telmezésük után kívánkoznék. Hogy vajon valóban az e az igazi forra­dalom, amit az ő előadásuk közve­tít, vajon az egy helyben állás úgy bírálható-e, ahogy ők teszik. A kér­dőjelek után persze felkiáltójelek is kívánkoznak. Elsősorban az együttes munkát lehet dicsérni! Azt az alázatot, ahogy olyan kitűnő mű­vészek, mint Jobba Gabi vagy Csí­kos Gábor — de másokat is említ­hetnénk — alárendelik magukat a közös munkának, nem sztároskod­­nak, nincsenek allűrjeik. Így értve is jó volt viszontlátni Földessy Mar­­gitot, aki tavaly még a Csokonai Színház tagja volt. Az előadás han­gulatos pillanatai Cseh Tamás és Novák János zenéit is dicsérik, de Iglódi István és Szigeti Károly ren­dezők munkáját is. Márkus Béla A IX. debreceni színházi napok mai műsora Ma, április 10-én a Csokonai Színház társulata mutatja be Oszt­­rovszkij: Vihar című ötfelvonásos drámáját. A szerepeket Szabó Ot­tó Jászai-díjas, Györgyfalvay Pé­ter, Lontai Margit érdemes mű­vész, Sárközy Zoltán, Ferenczy Krisztina, Vennes Emmi, Novák István érdemes művész, Köti Ár­pád, Sáradi Zoltán, Tikos Sári, Horváth Kati és Szabó Ibolya játsza. A díszleteket Najmányi László meghívott vendég, a jelme­zeket Fekete Mária tervezte. A da­rabot Horváth Jenő rendezte. Délután 6 órai kezdettel a Jár­műjavító művelődési házában Men­­sáros László érdemes művész, a Madách Színház tagja önálló estet tart. A mai napon művész-közönség találkozókra is sor kerül. Délelőtt Piros Ildikó és Sztankay István, a Madách Színház művészei a BIO­­GAL Gyógyszergyárba, Mensáros László és Szirtes Tamás pedig a Mezőgép Vállalathoz látogat. Ferenczy Krisztina és Sárközy Zoltán jelenete Két fiatal debreceni képzőművész együttes kiállítását láthattuk már­cius—április hónapban a Medgyessy teremben. Mindketten a nagyerdei művésztelepen élnek, s fontos fel­adatuknak tartják, hogy időnként bemutassák újabb alkotásaikat vá­rosunknak is. Tenk László 1972-es tárlatát vi­szonylagos egység és bizonyos ki­alakultság jellemezte. Ez a diagnó­zis a művész témáira is vonatkozik, de inkább fehér, rózsaszín, világos­kék, világoszöld színvilágára. Tenk gondolat- és színvilágának e korai szintézise azonban már a múlté. Vállalta az áldozatot, a vaskosabb tartalmi-formai problémákkal való birkózást, s ezzel az igazi, művész­hez méltó lépéssel repertoárjának bővülését, nagyszerű kompozíciók megszületését nyerte. Festői világa bővülésének egyik területe a puszta, Debrecen, az Al­föld ábrázolása, a szinte kísérteties fellegek gomolygása és leselkedése. A „Debrecen szélén” piros háztetői és piros, szögletes fellegei — me­lyek szinte ráterpeszkednek a pe­rifériára — álom és ébredés ködös összemosódása. A széles horizontú „Alföld” kék, zöld, lila, fekete szín­­szalagjaiból-foltjaiból is nagy nyo­matékkal ugrik elő Tenk fölfújó­­dott, okkersárga fellege — mintegy nyílként mutatva a puszta, a világ magányos jegenyéjére. Véletlen-e, hogy ez a felleg kandikál elő a „Csonkatemplom” tornya mögül is? Ez a felleg az, melynek kontúrjaiba a puszták, a falvak lakói belekép­zelték a hétfejű sárkányt. A művész másik tartós táj élmé­nye Franciaország, Párizs, a Mont­martre, Marseille és a gótikus épí­tészet francia templomai. Játékos gyermekként kaparintja meg az új lehetőséget. Látjuk a művészt — képeit nézve — hogyan változtatja óráról órára helyét, mert a legkife­jezőbb benyomást szeretné kibonta­ni. Nézőpontjának megfelelően han­golja át színkollekcióját is: zöldes víz, kék csónakok , kékes víz, zöld part, rozsdabarna tengerparti há­zak a Marseille-képek totál- és se­­condplánjain. A „Festők a Mont­­martre-on” hosszan hömpölygő né­ma látomása (árnyalatszerű szak­mai önirónia bujkál a festőállvá­nyok között) zárhatná a franciaor­szági képek sorát. Tenk kihívó merészséggel idézi fel a művészettörténet néhány klasszikus témáját. „A felbontott hal” (németalföldiek, Derkovits) egy elsősorban társadalmi vonatkozású csendélet új állomása (mint Bánfi kimutatta, a csendélet sem „semle­ges” téma); a „Portré vörösekben” egy híres reneszánsz festészeti ered­mény megváltozott jelentésű variá­lása. A továbbvitel és egyénítés leg­értékesebb, legszebb eredménye a „Műteremben”. Valóságos tanul­mánytéma az, ahogyan az örök mo­dell rácsodálkozik vagy inkább el­mereng a művész örök erőfeszíté­sein. „Mit tehet a költő?” — kér­dezte Juhász Ferenc. Tönk gyűrűző színsávokban villódzó leányaktja a „Mit tehet a festő?” töprengése. Itt jegyezzük meg, hogy a „Küzde­lem I.” egy Méré-grafika kevéssé sikerült átfordítása az ecset nyel­vére. Tenk László képei között szám­­szerint is jelentős helyet foglalnak el a portrék. A „Bartók Béla” kép Bartók sorsát kívánja megmutatni. A képzőművészeti alkotás időbeli­ségének problémáját feszegetve a végzetszerűség ábrázolásának zsák­utcájába jut. A strukturalisták is tudják, hogy a képzőművészeti mű időbeliségének kulcsa vagy egy ki­vételes pillanat megragadásában, vagy az alkotás fizikai-szellemi megközelítésének sajátosságában van. Legjobban sikerült portréja a „Kati”, mely vibráló vörös színfolt­jaival válik élővé. (A „Matyó nő”-t már 1972-ben láthattuk.) Valószínűleg a franciaországi út ihlette Tenk „keresztény” képeit. Ha „A felszegezett” című kép Krisz­tusa már nem is számít eredeti megjelenítésnek, figyelemre méltó a puritán takarékosság és anyagsze­rűség , a fejek naiv szimmetriája, a barna, az arany és fekete színek levendulaszaga, időtlen nyugalma. A „Gótika és barokk” technikai tö­kéletlensége mellett ráadásul cél­ját tévesztett, misztikus program­képpé vált. Cs. Uhrin Tibor számára is fontos év volt 1972. Táblaképeinek anyag­­kezelése, terveiről tett vallomásai biztossá tették előttünk, hogy rövi­desen láhatjuk a kedvenc műfaj­ban, a tűzzománc területén elért újabb eredményeit. Cs. Uhrin tűzzománcai — vagy reliefzománcai — nem mindennapi alkotások. A művész olyan rajz­készségéről tanúskodnak, amilyent táblaképein nem láthattunk. Vala­mennyi kis tűzzománc mintha meg­annyi illusztráció lenne. Ezért olyan döbbenetes a hasonlóság Würtz Ádám „Heptameron” illusztrációi­val. És azért is, mert Cs. Uhrin re­liefzománcai — témájuktól függet­lenül — a középkor, Bizánc, Ará­bia vérbő világát, hangulatát idézik elénk („Szűz”, „Ida”, „Hippik”). Nem véletlen, hogy a tűzzománcok felső sarkában anyajegyként világít egy-egy díszítő motívum. Csillogó, érzéki, meseszerű világukba illesz­kednek a megnyújtott, gnómikus arcú emberek is, kerekre nyílt sze­meikkel, ártatlan bűnösségükkel, pajkos összekacsintásaikkal. De Cs. Uhrin kaleidoszkópszerű tűzzománcai nem a középkor vilá­gára, hanem a mi tökéletlenségeink­re közelítenek („Fotográfia”, „Név­nap), elsősorban sajátos humoruk­kal („A festő”, „A titkárnő”). Ennek a világnak, ennek az at­moszférának, képmutatásunknak és álszemérmességünknek nagyszerűen megfelel a színek higanyszerű csa­­pongása, az alakok zárt, tömött együttese, préselt testtartása, félig álcázott meztelensége. A legeredetibb kompozíciók a művészportrék („Poéta”, „Csellis­ta”), ahol alak és háttér kontrasztja végül is az ellentétek megnyugtató­esringató harmóniájába torkollik. Tenk László és Cs. Uhrin Tibor a szó szoros értelmében tehetséges művészek. Sokatlátó, érdekes alko­tói magatartás mindkettő. Élmé­nyeiket többnyire éretten, titoksej­­tően jelenítik meg. Mindig van elég erejük és leleményességük ahhoz, hogy új színekkel gazdagodjanak. Éles Csaba Érdekes alkotói magatartások TENK LÁSZLÓ ÉS CS­­UHRIN TIBOR KÖZÖS KIÁLLÍTÁSA „Egy régi műfajt élesztgetek" Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal Nemeskürty István sokirányú tevékenysége közismert. A legnagyobb érdeklődés azonban történelmi témájú könyvei megjelenését kísérte. A visszhang kettős volt: egyrészt művei . Ez történt Mohács után, Requi­em egy hadseregért. Dózsa György: Elfelejtett évtized — nagyon rövid idő alatt rendkívül népszerűek lettek, másrészt a hivatásos történészek részéről számos kritikai észrevétel hangzott el, s olykor szenvedélyes tá­madások érték Nemeskürty könyveit. Mindez nem változtatott azon, hogy az „Ez történt Mohács után” megjelenése óta minden új alkotása esemény­számba ment. A napokban Hajdúhadházon a községi könyvtárban rendezett író-ol­vasó találkozó is bizonyította, mennyire sikerült felkeltenie az érdeklő­dést a magyar történelmi múlt kérdései iránt. A találkozó után ültünk le beszélgetni. — Történelmi témájú alkotásai sajátos műfajt képviselnek. A ma­gyar múlt sorsdöntő kérdéseiről ír történelmi és filológiai alaposság­gal és szépírói igényességgel. Azt hiszem, elsősorban ez a két tényező az oka művei népszerűségének. — Könyveim a régi magyar iro­dalom ma már kihalt, de egykor nagyon népszerű műfajának — a tanító, történelmi elmélkedésnek a folytatói, újraélesztői. Károly Gás­pár kedvelte ezt a műfajt, de em­líthetném Zrínyi Miklóst is. A Má­tyás király életéről szóló művére gondolok. — Művei számunkra inkább tör­ténelmi esszéként hatnak. — Talán így is nevezhetnénk, de én szoros kapcsolatot érzek írásaim és a régi magyar irodalom már em­lített műfaja között. Ez a műfaj Kölcseyig virágzott a magyar iro­dalomban. Eötvös történelmi regé­nyének, a Magyarország 1514-ben megjelenése után a történelmi re­gény töltötte be a történelmi taní­tó elmélkedés szerepét irodal­munkban. Európában a XIX. szá­zad közepéig, a polgári történetírás kialakulásáig a történetírást olyan művészetnek tekintették, amelynek esztétikumával is hatni kell az em­berre. — A történelmi regények és a tudományos művek együtt alakí­tották a történelmi közgondolko­dást. A történészek számára nem jelentett problémát, ha egy-egy kérdés a történelmi regényekben más értékelést kapott, mint a tu­dományban. Az ön műveit viszont gyakran élesen támadták. — A történelmi regényeket tudo­mányon kívülinek tekintette a tör­ténetírás. Az én könyveimet műfa­ji sajátosságaik miatt tudományos igényűnek érezték. S mivel egyes kérdésekben más következtetésekre jutottam, mint a történettudomány — nyomban elhangzottak a kritikai megjegyzések.­­ A kialakult vita szempontjai nem egészen világosak, hiszen azok a tények, amelyekre hivatkozik műveiben, s amelyekből újszerű következtetéseit levonta, ismertek voltak a magyar történettudo­mányban. Gondolok itt a XVI. szá­zadi magyar történelem kérdéseire. Az például, hogy a mohácsi ütkö­zet után a török rövidesen elhagy­ta az országot, ismert tény volt rég­óta. — A történelem nem egzakt tu­domány, hanem törvényszerűen osztályszempontú. Rendezi a cáfol­hatatlan tényeket és konzekvenciá­kat von le belőlük. Sokszor azon­ban marxista történetírásunkat is megkísérti az a veszély, hogy a be­következett tényeket szükségszerű­nek tekintse. Ez szemléletbeli kü­lönbségekre vezet, mivel én vizs­gálódásaim során a bekövetkezett események okozati összefüggéseit boncolgatva olykor más következ­tetésekre jutottam. — Ezek az új következtetések, az ismert események új szempontú megközelítései adják könyveinek értékét. — Úgy érzem, szükségszerű fel­támasztani a ma emberének tuda­tában a történelmi igényű közgon­dolkodást, mert ez felveti az er­kölcsi felelősség kérdését minden történelmi szituációban. — A Dózsa, az Ez történt Mo­hács után, az Elfelejtett évtized, a Zápolya Jánosról szóló tévéjátéka a XVI. század történelméhez kap­csolódik. Mintha makacsul azt akarná bizonygatni, hogy nem volt törvényszerű a török hódoltság be­következése. Tehát másként ala­kulhatott volna történelmünk a XVI. században? — A mából visszatekintve való­színűnek látszik a török győzelem a magyar állam fölött. De sok minden történhetett volna másképpen. Azt akartam bebizonyítani, hogy nem­zeti tragédiánkat nem sorscsapás okozta, nem volt minden törvény­­szerű, ami történelmünkben végbe­ment. Az egyes ember erkölcsi, történelmi felelősségére akartam figyelmeztetni. — Deheroizálás árán is? — Azt hiszem, a deheroizálás szó nem fedi a mögötte levő fogalmat. Mert valaki vagy hős, és akkor nem lehet deheroizálni, vagy nem hős, és akkor nincs deheroizálás. — A magyar főnemesség, az uralkodó osztály felelőssége visz­­szacseng minden művében. A ma­gyar nemesség ennyivel értéktele­nebb, felelőtlenebb volt, mint más népek hasonló osztálya? — Bizonyára nem, de ez a tény nem változtat azon a szomorú va­lóságon, hogy a magyar uralkodó osztály megbocsáthatatlan mulasz­tásokat követett el. Több nemzet vezető osztálya felvirágoztatta ha­záját, míg a magyar nemesség el­vesztette azt. — A XVI. század első felének eseményei bizonyítják ezt legjob­ban. Ezért fordult e kor felé? — Nem csupán ezért. A magyar történelemnek ezt a korszakát rég­óta tanulmányozom, s kutatásaim eredményei bátorítottak arra, hogy levonjam azokat a következtetése­ket, amelyeket az említett írásaim­ban megfogalmaztam. — A Tizennégy vértanú című té­véjátéka ezek szerint csak kitérőt jelentett? — Nem. A Tizennégy vértanú csupán előtanulmánya egy olyan nagyobb szabású tanulmánynak, amely az 1848-as szabadságharc forradalmi hadseregének megszüle­tését elemezné. A forradalmi had­sereg magját azok a császári ezre­­dek, hadtestek képezték, amelyek 1848-ban Magyarországon állomá­soztak. Miért álltak a magyar for­radalom mellé ezek a sok nemzeti­ségű hadseregek? Erre a választ a tisztikar politikai állásfoglalása, politikai nézetei adhatják meg. Ezért már hosszabb ideje tanulmá­nyozom a császári hadsereg tiszti­karának személyi anyagát. Az 1840- es évektől kell végigkísérni kadét­tól törzstisztig a katonák útját. Könnyen lehet, hogy egy, a dekab­rista mozgalomhoz hasonló szer­vezkedés nyomai megtalálhatók a hadseregben. S akik politikailag azonosultak a forradalmi gondolat­tal, azok álltak át a foradalom ol­dalára, s vállalták a harcot, a bör­tönt és az akasztófát. S így váltak a világszabadság vértanúivá. — A Requiem egy hadseregért című műve két kiadást is megért már. Hazai fogadtatása közismert. Égető, fájó, de ugyanakkor súlyos és nehéz kérdéshez nyúlt. Volt-e nemzetközi visszhangja a könyv­nek? — A Német Demokratikus Köz­társaságban a közeljövőben megje­lenik a Requiem. A nyugati emig­ráns sajtó hevesen támadta a köny­vet, a magyar tiszti becsület gya­­lázásának tartja. Harminc évvel a háború után sem döbbentek rá ar­ra, hogy milyen cinikus felelőtlen­séggel hajszolták halálba az embe­reket. — Mikorra várható a Világsza­badság vértanúi megjelenése? — Pontosan nehéz lenne meg­mondani, mert még hosszú időre van szükség, hogy a rendelkezésre álló dokumentumokat áttanulmá­nyozzam. — Köszönöm a beszélgetést. Filep Tibor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1975. ÁPRILIS 10.)

Next