Hajdú-Bihari Napló, 1975. április (32. évfolyam, 77-100. szám)
1975-04-10 / 83. szám
IX. debreceni színházi napok M-A-D-Á-C-H A debreceni közönség hálás, hogy évről évre a helyébe hozzák más színházak produkcióit, hogy alkalmat biztosítanak neki az összehasonlításra, hol tart ma a debreceni színház s hol tartanak a többiek, közöttük a pestiek, milyenek a debreceni színészek, s milyenek a nem idevalók, közöttük a pestiek. S ha olykor furcsállni, olykor sajnálni is lehet, hogy egy-egy igazán színvonalas helybeli előadás szinte az érdektelenségbe fullad, míg cseppet sem jobb, de idegenből importált bemutatók telt házakat vonzanak — még ebben is van valami természetes. Hiszen a meglepetést ritkán várja az ismerősöktől az ember. Inkább az idegenektől. Akik persze nem is annyira idegenek: a film, a rádió, a televízió segítségével közeli ismeretségbe kerülhet velük bárki. Nem volt és nincs ez másképp a Huszonötödik Színház művészeivel és előadásaival kapcsolatban sem. A IX. debreceni színházi napok nyitó előadása, a M—A—D—A—C—H után ezért zúghatott olyan hosszú ideig a taps. Hiszen aligha önmagában a produkció váltotta ki ezt az elismerést. Erre a bemutatóra ugyanis — véleményünk szerint — áll az, amit fentebb mondtunk, hogy tudniillik nem színvonalasabb, mint a jobb debreceni előadások. Csak éppen más. Jellegzetesebb — de azzal a jellegzetességgel, amit a Huszonötödik Színháztól akárcsak a debreceni színházi napokon is, évről évre megszokhattunk. Mitől e jellegzetesség, sajátosság? A daltól, tánctól, akrobatikus mozgástól, a hagyományos színpadi helyzetek mellőzésétől, a nyílt politizálástól, a konfliktusok, a jellemek összecsapásának s egyáltalán a jellemek fejlődésének, rajzának tudatos elhagyásától. S a bátorságtól is, hogy nem ismernek tabut. Hogy bármire mernek vállalkozni — így arra is, megszokottságból szentségtörésnek mondhatnánk, hogy például Az ember tragédiáját ne tragédiaként, hanem komédiaként játsszák el. Hogy Ádám vagy Éva helyett Lucifert tegyék meg főhősnek. Hogy „összevágják” Madách szövegét, nem törődve a megírt, s klasszikusként tisztelt eredetivel — ha a mondanivalójuk úgy kívánja, egymás után idézik a legkülönbözőbb színekben elhangzó részeket. Tiszteletlenek tehát — hogy mondanivalójukat mi, nézők tisztelhessük. És talán nemcsak mondanivalójukat — törekvésüket is. Mert mi is ennek a M—A—D—A—C—H-nak a fő sugallata? Hogy káros a tunyaság, a megrögzöttség. Hogy hasznos a tagadás, a kétkedés. Aztán hogy a tömeg nem néz se istent, se embert, csak neki jó legyen. Ugyanakkor, hogy a tömeget jóra kell vezetni, hogy nem szabad megelégedni az ő megelégedettségével. És folytathatnánk még — csupa közhellyel — a tanulságokat sorolni. A kétkedés szelleme — nem a luciferi, mert ő túlságosan is a jót képviseli a Huszonötödik Színház előadásában —, szóval a kétkedés szelleme azonban megálljt: mindezeknek a mondandóknak a sugallásához vagy nyílt kimondásához vajon miért éppen Madách művére volt szükség? Vajon adott-e annyit a Tragédiához ez az értelmezés, amennyit elvett belőle? Vajon nem sikkadtak-e el nyilvánvaló értékek, értelmezési lehetőségek? S vajon ilyen alapon — minden fontos mondatot legalább háromszor elmondani, s így hangsúlyozni a mondanivalót —, nos, vajon ilyen alapon nem lehetne-e a világirodalom bármelyik művét forradalmasítani? A végső kérdés persze az: ha megtörténik ez a forradalmasítás, vajon mit érünk vele; nem szerencsésebb-e, ha eleve olyan művet választ a társulat, hogy az a mű nem szenvedi meg a csorbítást? A M—A—D—A—C—H című — elég furcsa című! — produkció ezeket a kérdéseket veti föl, ha elsősorban Madách Imre műve felől közelítünk hozzá. Ha a szuverén előadást tartjuk szem előtt, akkor a legnagyobb kérdőjel forradalomértelmezésük után kívánkoznék. Hogy vajon valóban az e az igazi forradalom, amit az ő előadásuk közvetít, vajon az egy helyben állás úgy bírálható-e, ahogy ők teszik. A kérdőjelek után persze felkiáltójelek is kívánkoznak. Elsősorban az együttes munkát lehet dicsérni! Azt az alázatot, ahogy olyan kitűnő művészek, mint Jobba Gabi vagy Csíkos Gábor — de másokat is említhetnénk — alárendelik magukat a közös munkának, nem sztároskodnak, nincsenek allűrjeik. Így értve is jó volt viszontlátni Földessy Margitot, aki tavaly még a Csokonai Színház tagja volt. Az előadás hangulatos pillanatai Cseh Tamás és Novák János zenéit is dicsérik, de Iglódi István és Szigeti Károly rendezők munkáját is. Márkus Béla A IX. debreceni színházi napok mai műsora Ma, április 10-én a Csokonai Színház társulata mutatja be Osztrovszkij: Vihar című ötfelvonásos drámáját. A szerepeket Szabó Ottó Jászai-díjas, Györgyfalvay Péter, Lontai Margit érdemes művész, Sárközy Zoltán, Ferenczy Krisztina, Vennes Emmi, Novák István érdemes művész, Köti Árpád, Sáradi Zoltán, Tikos Sári, Horváth Kati és Szabó Ibolya játsza. A díszleteket Najmányi László meghívott vendég, a jelmezeket Fekete Mária tervezte. A darabot Horváth Jenő rendezte. Délután 6 órai kezdettel a Járműjavító művelődési házában Mensáros László érdemes művész, a Madách Színház tagja önálló estet tart. A mai napon művész-közönség találkozókra is sor kerül. Délelőtt Piros Ildikó és Sztankay István, a Madách Színház művészei a BIOGAL Gyógyszergyárba, Mensáros László és Szirtes Tamás pedig a Mezőgép Vállalathoz látogat. Ferenczy Krisztina és Sárközy Zoltán jelenete Két fiatal debreceni képzőművész együttes kiállítását láthattuk március—április hónapban a Medgyessy teremben. Mindketten a nagyerdei művésztelepen élnek, s fontos feladatuknak tartják, hogy időnként bemutassák újabb alkotásaikat városunknak is. Tenk László 1972-es tárlatát viszonylagos egység és bizonyos kialakultság jellemezte. Ez a diagnózis a művész témáira is vonatkozik, de inkább fehér, rózsaszín, világoskék, világoszöld színvilágára. Tenk gondolat- és színvilágának e korai szintézise azonban már a múlté. Vállalta az áldozatot, a vaskosabb tartalmi-formai problémákkal való birkózást, s ezzel az igazi, művészhez méltó lépéssel repertoárjának bővülését, nagyszerű kompozíciók megszületését nyerte. Festői világa bővülésének egyik területe a puszta, Debrecen, az Alföld ábrázolása, a szinte kísérteties fellegek gomolygása és leselkedése. A „Debrecen szélén” piros háztetői és piros, szögletes fellegei — melyek szinte ráterpeszkednek a perifériára — álom és ébredés ködös összemosódása. A széles horizontú „Alföld” kék, zöld, lila, fekete színszalagjaiból-foltjaiból is nagy nyomatékkal ugrik elő Tenk fölfújódott, okkersárga fellege — mintegy nyílként mutatva a puszta, a világ magányos jegenyéjére. Véletlen-e, hogy ez a felleg kandikál elő a „Csonkatemplom” tornya mögül is? Ez a felleg az, melynek kontúrjaiba a puszták, a falvak lakói beleképzelték a hétfejű sárkányt. A művész másik tartós táj élménye Franciaország, Párizs, a Montmartre, Marseille és a gótikus építészet francia templomai. Játékos gyermekként kaparintja meg az új lehetőséget. Látjuk a művészt — képeit nézve — hogyan változtatja óráról órára helyét, mert a legkifejezőbb benyomást szeretné kibontani. Nézőpontjának megfelelően hangolja át színkollekcióját is: zöldes víz, kék csónakok , kékes víz, zöld part, rozsdabarna tengerparti házak a Marseille-képek totál- és secondplánjain. A „Festők a Montmartre-on” hosszan hömpölygő néma látomása (árnyalatszerű szakmai önirónia bujkál a festőállványok között) zárhatná a franciaországi képek sorát. Tenk kihívó merészséggel idézi fel a művészettörténet néhány klasszikus témáját. „A felbontott hal” (németalföldiek, Derkovits) egy elsősorban társadalmi vonatkozású csendélet új állomása (mint Bánfi kimutatta, a csendélet sem „semleges” téma); a „Portré vörösekben” egy híres reneszánsz festészeti eredmény megváltozott jelentésű variálása. A továbbvitel és egyénítés legértékesebb, legszebb eredménye a „Műteremben”. Valóságos tanulmánytéma az, ahogyan az örök modell rácsodálkozik vagy inkább elmereng a művész örök erőfeszítésein. „Mit tehet a költő?” — kérdezte Juhász Ferenc. Tönk gyűrűző színsávokban villódzó leányaktja a „Mit tehet a festő?” töprengése. Itt jegyezzük meg, hogy a „Küzdelem I.” egy Méré-grafika kevéssé sikerült átfordítása az ecset nyelvére. Tenk László képei között számszerint is jelentős helyet foglalnak el a portrék. A „Bartók Béla” kép Bartók sorsát kívánja megmutatni. A képzőművészeti alkotás időbeliségének problémáját feszegetve a végzetszerűség ábrázolásának zsákutcájába jut. A strukturalisták is tudják, hogy a képzőművészeti mű időbeliségének kulcsa vagy egy kivételes pillanat megragadásában, vagy az alkotás fizikai-szellemi megközelítésének sajátosságában van. Legjobban sikerült portréja a „Kati”, mely vibráló vörös színfoltjaival válik élővé. (A „Matyó nő”-t már 1972-ben láthattuk.) Valószínűleg a franciaországi út ihlette Tenk „keresztény” képeit. Ha „A felszegezett” című kép Krisztusa már nem is számít eredeti megjelenítésnek, figyelemre méltó a puritán takarékosság és anyagszerűség , a fejek naiv szimmetriája, a barna, az arany és fekete színek levendulaszaga, időtlen nyugalma. A „Gótika és barokk” technikai tökéletlensége mellett ráadásul célját tévesztett, misztikus programképpé vált. Cs. Uhrin Tibor számára is fontos év volt 1972. Táblaképeinek anyagkezelése, terveiről tett vallomásai biztossá tették előttünk, hogy rövidesen láhatjuk a kedvenc műfajban, a tűzzománc területén elért újabb eredményeit. Cs. Uhrin tűzzománcai — vagy reliefzománcai — nem mindennapi alkotások. A művész olyan rajzkészségéről tanúskodnak, amilyent táblaképein nem láthattunk. Valamennyi kis tűzzománc mintha megannyi illusztráció lenne. Ezért olyan döbbenetes a hasonlóság Würtz Ádám „Heptameron” illusztrációival. És azért is, mert Cs. Uhrin reliefzománcai — témájuktól függetlenül — a középkor, Bizánc, Arábia vérbő világát, hangulatát idézik elénk („Szűz”, „Ida”, „Hippik”). Nem véletlen, hogy a tűzzománcok felső sarkában anyajegyként világít egy-egy díszítő motívum. Csillogó, érzéki, meseszerű világukba illeszkednek a megnyújtott, gnómikus arcú emberek is, kerekre nyílt szemeikkel, ártatlan bűnösségükkel, pajkos összekacsintásaikkal. De Cs. Uhrin kaleidoszkópszerű tűzzománcai nem a középkor világára, hanem a mi tökéletlenségeinkre közelítenek („Fotográfia”, „Névnap), elsősorban sajátos humorukkal („A festő”, „A titkárnő”). Ennek a világnak, ennek az atmoszférának, képmutatásunknak és álszemérmességünknek nagyszerűen megfelel a színek higanyszerű csapongása, az alakok zárt, tömött együttese, préselt testtartása, félig álcázott meztelensége. A legeredetibb kompozíciók a művészportrék („Poéta”, „Csellista”), ahol alak és háttér kontrasztja végül is az ellentétek megnyugtatóesringató harmóniájába torkollik. Tenk László és Cs. Uhrin Tibor a szó szoros értelmében tehetséges művészek. Sokatlátó, érdekes alkotói magatartás mindkettő. Élményeiket többnyire éretten, titoksejtően jelenítik meg. Mindig van elég erejük és leleményességük ahhoz, hogy új színekkel gazdagodjanak. Éles Csaba Érdekes alkotói magatartások TENK LÁSZLÓ ÉS CSUHRIN TIBOR KÖZÖS KIÁLLÍTÁSA „Egy régi műfajt élesztgetek" Beszélgetés Nemeskürty Istvánnal Nemeskürty István sokirányú tevékenysége közismert. A legnagyobb érdeklődés azonban történelmi témájú könyvei megjelenését kísérte. A visszhang kettős volt: egyrészt művei . Ez történt Mohács után, Requiem egy hadseregért. Dózsa György: Elfelejtett évtized — nagyon rövid idő alatt rendkívül népszerűek lettek, másrészt a hivatásos történészek részéről számos kritikai észrevétel hangzott el, s olykor szenvedélyes támadások érték Nemeskürty könyveit. Mindez nem változtatott azon, hogy az „Ez történt Mohács után” megjelenése óta minden új alkotása eseményszámba ment. A napokban Hajdúhadházon a községi könyvtárban rendezett író-olvasó találkozó is bizonyította, mennyire sikerült felkeltenie az érdeklődést a magyar történelmi múlt kérdései iránt. A találkozó után ültünk le beszélgetni. — Történelmi témájú alkotásai sajátos műfajt képviselnek. A magyar múlt sorsdöntő kérdéseiről ír történelmi és filológiai alapossággal és szépírói igényességgel. Azt hiszem, elsősorban ez a két tényező az oka művei népszerűségének. — Könyveim a régi magyar irodalom ma már kihalt, de egykor nagyon népszerű műfajának — a tanító, történelmi elmélkedésnek a folytatói, újraélesztői. Károly Gáspár kedvelte ezt a műfajt, de említhetném Zrínyi Miklóst is. A Mátyás király életéről szóló művére gondolok. — Művei számunkra inkább történelmi esszéként hatnak. — Talán így is nevezhetnénk, de én szoros kapcsolatot érzek írásaim és a régi magyar irodalom már említett műfaja között. Ez a műfaj Kölcseyig virágzott a magyar irodalomban. Eötvös történelmi regényének, a Magyarország 1514-ben megjelenése után a történelmi regény töltötte be a történelmi tanító elmélkedés szerepét irodalmunkban. Európában a XIX. század közepéig, a polgári történetírás kialakulásáig a történetírást olyan művészetnek tekintették, amelynek esztétikumával is hatni kell az emberre. — A történelmi regények és a tudományos művek együtt alakították a történelmi közgondolkodást. A történészek számára nem jelentett problémát, ha egy-egy kérdés a történelmi regényekben más értékelést kapott, mint a tudományban. Az ön műveit viszont gyakran élesen támadták. — A történelmi regényeket tudományon kívülinek tekintette a történetírás. Az én könyveimet műfaji sajátosságaik miatt tudományos igényűnek érezték. S mivel egyes kérdésekben más következtetésekre jutottam, mint a történettudomány — nyomban elhangzottak a kritikai megjegyzések. A kialakult vita szempontjai nem egészen világosak, hiszen azok a tények, amelyekre hivatkozik műveiben, s amelyekből újszerű következtetéseit levonta, ismertek voltak a magyar történettudományban. Gondolok itt a XVI. századi magyar történelem kérdéseire. Az például, hogy a mohácsi ütközet után a török rövidesen elhagyta az országot, ismert tény volt régóta. — A történelem nem egzakt tudomány, hanem törvényszerűen osztályszempontú. Rendezi a cáfolhatatlan tényeket és konzekvenciákat von le belőlük. Sokszor azonban marxista történetírásunkat is megkísérti az a veszély, hogy a bekövetkezett tényeket szükségszerűnek tekintse. Ez szemléletbeli különbségekre vezet, mivel én vizsgálódásaim során a bekövetkezett események okozati összefüggéseit boncolgatva olykor más következtetésekre jutottam. — Ezek az új következtetések, az ismert események új szempontú megközelítései adják könyveinek értékét. — Úgy érzem, szükségszerű feltámasztani a ma emberének tudatában a történelmi igényű közgondolkodást, mert ez felveti az erkölcsi felelősség kérdését minden történelmi szituációban. — A Dózsa, az Ez történt Mohács után, az Elfelejtett évtized, a Zápolya Jánosról szóló tévéjátéka a XVI. század történelméhez kapcsolódik. Mintha makacsul azt akarná bizonygatni, hogy nem volt törvényszerű a török hódoltság bekövetkezése. Tehát másként alakulhatott volna történelmünk a XVI. században? — A mából visszatekintve valószínűnek látszik a török győzelem a magyar állam fölött. De sok minden történhetett volna másképpen. Azt akartam bebizonyítani, hogy nemzeti tragédiánkat nem sorscsapás okozta, nem volt minden törvényszerű, ami történelmünkben végbement. Az egyes ember erkölcsi, történelmi felelősségére akartam figyelmeztetni. — Deheroizálás árán is? — Azt hiszem, a deheroizálás szó nem fedi a mögötte levő fogalmat. Mert valaki vagy hős, és akkor nem lehet deheroizálni, vagy nem hős, és akkor nincs deheroizálás. — A magyar főnemesség, az uralkodó osztály felelőssége viszszacseng minden művében. A magyar nemesség ennyivel értéktelenebb, felelőtlenebb volt, mint más népek hasonló osztálya? — Bizonyára nem, de ez a tény nem változtat azon a szomorú valóságon, hogy a magyar uralkodó osztály megbocsáthatatlan mulasztásokat követett el. Több nemzet vezető osztálya felvirágoztatta hazáját, míg a magyar nemesség elvesztette azt. — A XVI. század első felének eseményei bizonyítják ezt legjobban. Ezért fordult e kor felé? — Nem csupán ezért. A magyar történelemnek ezt a korszakát régóta tanulmányozom, s kutatásaim eredményei bátorítottak arra, hogy levonjam azokat a következtetéseket, amelyeket az említett írásaimban megfogalmaztam. — A Tizennégy vértanú című tévéjátéka ezek szerint csak kitérőt jelentett? — Nem. A Tizennégy vértanú csupán előtanulmánya egy olyan nagyobb szabású tanulmánynak, amely az 1848-as szabadságharc forradalmi hadseregének megszületését elemezné. A forradalmi hadsereg magját azok a császári ezredek, hadtestek képezték, amelyek 1848-ban Magyarországon állomásoztak. Miért álltak a magyar forradalom mellé ezek a sok nemzetiségű hadseregek? Erre a választ a tisztikar politikai állásfoglalása, politikai nézetei adhatják meg. Ezért már hosszabb ideje tanulmányozom a császári hadsereg tisztikarának személyi anyagát. Az 1840- es évektől kell végigkísérni kadéttól törzstisztig a katonák útját. Könnyen lehet, hogy egy, a dekabrista mozgalomhoz hasonló szervezkedés nyomai megtalálhatók a hadseregben. S akik politikailag azonosultak a forradalmi gondolattal, azok álltak át a foradalom oldalára, s vállalták a harcot, a börtönt és az akasztófát. S így váltak a világszabadság vértanúivá. — A Requiem egy hadseregért című műve két kiadást is megért már. Hazai fogadtatása közismert. Égető, fájó, de ugyanakkor súlyos és nehéz kérdéshez nyúlt. Volt-e nemzetközi visszhangja a könyvnek? — A Német Demokratikus Köztársaságban a közeljövőben megjelenik a Requiem. A nyugati emigráns sajtó hevesen támadta a könyvet, a magyar tiszti becsület gyalázásának tartja. Harminc évvel a háború után sem döbbentek rá arra, hogy milyen cinikus felelőtlenséggel hajszolták halálba az embereket. — Mikorra várható a Világszabadság vértanúi megjelenése? — Pontosan nehéz lenne megmondani, mert még hosszú időre van szükség, hogy a rendelkezésre álló dokumentumokat áttanulmányozzam. — Köszönöm a beszélgetést. Filep Tibor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1975. ÁPRILIS 10.)