Hajdú-Bihari Napló, 1976. január (33. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-21 / 17. szám

TÉVÉJEGYZET SARKAM - VAGY VALAMI MÁS Irodalmi művek megfilmesítése, egyáltalán: dramatizálása soha sincs nehézségek, viták híján. Az első nagy probléma a műfaj­váltás: a könyv szövege filmvászonra, kép­ernyőre kerül, a novellából drámát írnak, a drámát színpadra helyezik, még ez utóbbi sem problémamentes folyamat, hiszen a színpadi drama­turgia szabályai gyakran közbe­szólnak, megbontják a mű eredeti szerkezeti rendjét. A formanyelv­­változás tehát igen gyakran köve­tel módosításokat, az alapmű szer­kezeti vagy gondolati szálainak megbolygatását, átrendezését. Más­felől: a filmet, rádiójátékot, tele­víziós filmet is művészek készítik: egyik művész megírja, megalkotja a művet, a másik áthelyezi egy — gyakran merőben más stílust köve­telő — műfaji keretbe — ki lesz végül is a darab szerzője? Ez a kér­dés alapvetően összefügg egy má­sikkal: mit, mikor, mennyit szabad húzni, változtatni az eredeti alko­táson, miféle beavatkozás lehetsé­ges a „szerzőség” jogainak csorbí­tása nélkül? Társíthatunk mindeh­hez egy harmadik kérdést is: mi­ért, milyen célból dramatizálják a művet, miért lesz a regényből pél­dául filmsorozat, tévéjáték st­b.? Ezekre a kérdésekre természetesen egyértelmű válasz nincs, mindig az adott helyzet dönti el, hogy kinek mi a feladata, mi a joga vagy épp kötelessége, ha irodalmi alapműhöz nyúl. Gondoljunk például Fábry szép filmjére, amelyet Déry Tibor A befejezetlen mondat című regé­nyének felhasználásával készített: nem­ a regényt filmesítette meg, csak felhasználta annak elemeit. A film nem is regényadaptáció lett, hanem önálló­, művészi alkotás, egyéni alkotó munka produktuma , s ezt a film címében is jelezték. A televízióbeli Déry-feldolgozás, a Felelet már egészen más természe­tű produkció volt: szándéka sze­rint a regény megfilmesített válto­zata, tehát mindenekelőtt illusztrá­ció, bemutatása az irodalmi alkotás­nak, s így a filmsorozat rendezője inkább közvetítő, mint alkotó mun­kát végzett, végezhetett. Ennek el­lenére a megengedettnél és szüksé­gesnél nagyobb változtatást enge­délyezett magának, így a regény eszmei hangsúlyait is megváltoztat­ta. Egy távolabbi példa: kevesen tudják, hogy Fábry korai és nagy­sikerű filmjének, a Körhintának egy Sarkadi-novella, a Kútban az ihlető alapanyaga. Nem is baj különöseb­ben, hogy ez így van: a film ugyan­is nem a novellát dolgozta fel, csak egyes elemeit, a film története így Fábryé volt, nem Sarkadié — az irodalmi mű ilyen felhasználásának jogi problémáit a szerzők a szabá­lyoknak megfelelően, simán elintéz­hetik. A cél: önálló műalkotás te­remtése, illusztráció, népszerűsítés, propaganda vagy akár a dokumen­tálás alapvetően meghatározzák, hogy miképpen kell bánni a re­génnyel, novellával, drámával , s ha nem a célnak megfelelő eszkö­zöket választják a rendezők, dra­maturgok, munkájuk nem lesz problémák, hibák nélkül való. Bizonyságképpen idézzük emléke­zetünkbe az elmúlt héten sugárzott Nyitott könyv című sorozatműsort. A műsor címében viseli célját: iro­dalmi alkotásokat kíván bemutatni, népszerűsíteni, illusztrálni kívánja a művet elemző, méltató kritikus, irodalomtörténész megállapításait, gondolatait. Esetünkben: a Sarkadi Imre életművét összefoglaló könyv­­sorozat Novellák című részének há­rom darabját vitte képernyőre a rendező, Horváth Tibor. Ám, amit ő csinált, az már szinte túlmegy a megengedetten: olyannyira „módo­sította” a kezébe kapott irodalmi alapanyagot, hogy a Sarkadi: No­vellák címet viselő produkció már minden volt, csak nem Sarkadi Imre három novellájának televíziós, képi illusztrálása, így Horváth munkája a Nyitott könyv népsze­rűsítő céljának sem felelt meg: aki ugyanis eleddig nem ismerte a no­vellákat és Sarkadit, az a film alap­ján feltehetően ezután sem óhajtja megismerni, aki pedig ismerte, ugyancsak feltehetően, mélységes, döbbenettel és ellenszenvvel figyel­te a képernyőn zajló, ismeretlen­nek feltűnő eseményeket. S ha a művet nem ismerő a könyvet, a no­vellákat ismerő a televízió e mű­sorfajtáját nem méltatja többet fi­gyelemre. Mindkettő nagy veszte­ség. Pedig annyi történt csupán, hogy a rendező figyelmen kívül hagyta a Nyitott könyv célját, s nem a no­vellákat mutatta be, hanem három „saját művet”. Változtatásai elké­­pesztőek. A Hortobágyon című írás Sarkadi novellisztikájának egyik legszebb, legdrámaibb darabja. Az öreg csikós, aki — Bata Imre iro­­dalomtörténész szavaival — prehis­­toriai környezetben él és a háború sem gondolatait, sem életvitelét nem rendíti meg. A két gyerekét egyedül eltartani kényszerülő em­ber inkább meghal, de nem hajtja a Dunántúlra a ménest. Semmit sem tud, nem ért, csak azt: a mé­nes ezen az úton elpusztulna, mert a Hortobágy a szülőhelye, a hazá­ja. Az öreg csikós hős lesz, fogal­ma sincs róla. Két gyerekére sem gondol halála előtt: tudja, hogy azokat is befogadja a puszta, úgy, mint eddig, az ő szülőhazájuk is a Hortobágy, megélnek rajta. Mit tett ezzel az írással a rendező? Kihagy­ta belőle a Hortobágyot, a pusztát, a történelemelőttiség állapotát su­galló környezetet, a mindent meg­magyarázó, hangulatilag aláfestő tájat, a jelképes erejű, végtelen, mégis felnevelő, marasztaló, elrejtő pusztaságot. Olcsóbb volt így. Mert a stáb utaztatása nélkül is megold­hatónak látta a kérdést: felépítettek egy műtermi kalyibát, bele bográ­csot tettek, valami dikófélét, másik részét berendezték pusztai csárdá­nak (olyan fogással az ajtó mellett, amilyent bármelyik vegyesáru bolt­ban kaphatunk), s ebben az olcsó környezetben leforgattak egy pusz­tán játszódó drámát. Illetve annak bizonyos részleteit, azokat, ame­lyek „belefértek” a csárdába és ka­lyibába, függetlenül attól, hogy a mű egészére nézve mennyire vol­tak jellemző motívumok e részle­tekben. Az már szinte mellékesnek feltűnő hibácska, hogy az öreg pusztai csikóst nem a fiatal Mada­ras Józseffel kell játszatni, mert az ősz bajusz még nem elégséges az öregség bizonyítására. Ha a Horto­bágyon című írásból a dráma, a Házasságközvetítőből Sarkadi hu­mora spóroltatott ki. Humor volt benne: Gálvölgyi Jánosé. Az ő ked­véért a teljes novellát átírta a ren­dező: a műben nem szereplő jele­neteket írt bele, csakhogy nagysze­rű parodistánk brillírozhasson, most színészként is. Kettős hibát vétett Horváth Tibor: egyrészt nem bízott a novella humorában (a kissé másé fiatalember nem annak okán veszi észre szín­játszókörbeli partnernő­­jét, hogy az már „észrevette őt”, hogy naponta találkoznak, hogy es­ténként hazáig kíséri, azért, mert a féltékeny főbérlőnő ócsárolni kezdi a lányt a fiú előtt), másrészt a je­lenkor távoltartó, az ötvenes évek eseményeit már letisztult humorral láttató szemlélet építette bele a Sarkadi műbe: teljességében meg­hamisítva az eredeti alkotást. A Kútban című írásból különös mó­don ismét a lényeget felejtette ki a rendező: annak a riadalomnak, fé­lelemnek láttatását, annak a két­ségbeesett bátorságnak a bemutatá­sát, amely Marit, a kis tanyai lányt dacos ellenállásra készteti, annak az elszánásnak ábrázolását, amely­­lyel Mari megtagadja magától az anyja életét. Helyette láttuk a nagy­szerű Patkós Irmát, aki mindent tud, de harmincvalahány éves lenni már nem, pedig a novellabeli anya alakjának ez az egyik tragikus, minden szónál kifejezőbb, „érve”­: sorsa negyvenéves kora előtt is öregasszonnyá törte., Olyanná, akin látszik, hogy nem korát, csak testét, az arcát tekintve öreg. Szerencsi Éva lányalakja, ha lehet, még en­nél is nagyobb szereposztási téve­dés: ő egy ragyogó szemmel figye­lő kislányt játszik,, aki issza az any­ja mesélő szavait, s kitörése inkább hisztériának tetszik emiatt, nem drámai lázadásnak. Volna még elemezni való mind­három feldolgozáson, de a lényegen a tüzetesebb vizsgálódás sem vál­toztatna: nem értette Sarkadit en­nek a tévés produkciónak sem a rendezője, sem a színészgárdája. Nem értette így a közönség sem, s ez a legsúlyosabb vétek Horváth Tibor vállán: lelke rajta. Cs. Nagy Ibolya ÚJ KÖNYVEK A Kossuth Könyvkiadó legutóbb megjelent kiadványai közül politi­kai jelentőségével is kiemelkedik Marx és Engels Válogatott Művei­nek három kötete, amely a korábbi válogatásnál jóval bővebb s egye­bek közt a két nagy teoretikus le­velezéséből is bőségesebb váloga­tást ad. Úttörő jelentőségű Borsi Emil munkája, Az európai népi de­mokratikus forradalmak: a könyv sorra veszi az európai szocialista országok felszabadulásának törté­nelmi és politikai körülményeit s ismerteti eddigi fejlődésüket. Ko­runk nemzeti felszabadító forradal­mai címmel látott napvilágot Ka­ren Ny. Brutyenc filozófiai-történe­ti munkája. Az Európa Könyvkiadó újdonsá­gai közt találjuk Makszim Gorkij elbeszéléseinek kötetét: ez Az áruló és a Malva című műveket tartal­mazza. A Napjaink költészete so­rozatban került a könyvesboltokba Jevgenyij Vinokurov verseskötete, a Tilalmas kékség. Platon Pardau regénye a Reggeli órák. Most jelen­tette meg a kiadó José Eustasio Rivera nagyszabású realista regé­nyét, amely Örvény címmel látott napvilágot. Vaszil Sztefanik elbe­széléseinek kötete a Régidők: a kö­tet anyagát Karig Sára válogatta. (A könyv az ungvári Kárpáti Ki­adóval közös gondozásban, jelent meg.) A klasszikus angol költő, By­ron válogatott művei kétkötetes ki­adásban kerülnek az olvasóhoz. A kötetek verseket, szatírákat, elbe­szélő költeményeket, drámákat kö­zölnek, valamint a Don Juan című verses regényt. Chilei elbeszélések antológiája A Flamingó, a kitűnő válogatás Benyhe János érdeme. A magyar—csehszlovák közös könyv­kiadás keretében jelent meg — a pozsonyi Madách Kiadóval együt­tes gondozásban — Emile Zola egyik leghíresebb regénye, A pat­kányfogó. A Gondolat Könyvkiadó is több jelentős kiadvánnyal jelentkezett. A Napóleonról szóló könyvek már szinte áttekinthetetlen tömege egy kitűnő monográfiával gazdagodott, szerzője Georges Lefebvre. Megje­lent Franz Fühmann regénye, A Nibelungok, amely tulajdonképpen az ősi germán eposz prózai feldol­gozása, kiváló irodalmi színvona­lon. A művészet története, Ernst Gombrich igényes munkája ez al­kalommal, már 2. kiadásban jelent meg. Két új kötettel gazdagodott a Gondolat Zsebkönyvek népszerű sorozata: a Helmut Lindneré Atom­energia, a Horst Rastlé A Föld nap­lójából címmel látott napvilágot. A nemrég indult Szemtől szemben so­rozat legújabb kötete a kiváló len­gyel filmrendezőt, Andrzej Wajdát mutatja be érdekesen, sokoldalúan; a monográfia szerzője Bikácsy Ger­gely. A természetkedvelőknek sze­rez nagy örömet Tildy Zoltán fotó­albuma, a Pro natura. Zentai János válogatott cikkeit és tanulmányait tartalmazza A rádió műhelyéből. G­LOSSZAK - -------------------­ A Magyar Televízióban — noha évente több száz alkotás jelenik meg a képernyőn — egyáltalán nincs film-ismeretterjesztés. Magyarázat, kri­tika, esszé, vita, ajánlás. Rejtély, hogy miért nincs. Hiszen az irodalomnak a NYITOTT KÖNYV jó *— és hatékony — érdeklődéskeltő eszköze, a SZÍNHÁZI AL­­BUM a szezon érdekes bemutatóira hívja fel a figyelmet, a képzőművé­szetnek és a zenének is vannak avatott tolmácsai különböző műsorokban és sorozatokban. A film — a legnépszerűbb művészet — még 1976-ban is mostohagye­rek. Régebben volt ifjúsági filmklub — megszűnt. A bevezetőket állító­lag a nézők haragja söpörte el. A propaganda és reklám lehetőségein és funkcióján túlmutató érdemi értékeléssel a Magyar Televízió szinte soha sem kísérletezett. Hogy miért hozzuk szóba ezt a sokak által hiányolt műsortípust? Konkrét okunk van rá. A Magyar Televízió nemrég­­bemutatta Andrzej Wajda szuggesztív erejű, de kétségkívül bonyolult nyelven megfogalma­zott alkotását, a MENYEGZŐt. Mindenfajta kísérő szöveg nélkül. Ered­mény: a nézők többsége — az igényesek is — elutasítással fogadták a filmet. A mértéktartó kifogások summája — hogy a szélsőséges vélemé­nyekre ne hivatkozzunk — így foglalható össze: kusza, zavaros, érthetet­len, rossz filmet láttunk. Pedig Wajda drámája nem kusza, nem zavaros, nem érthetetlen és nem rossz. Csak éppen kalauz kellett volna hozzá. Olyan kulccsal, mely a történeti-társadalmi körülményekre, a konfliktus lényegére, a stílus összetevőire utal. A Napló is hírül adta, hogy rövidesen lesz filmmagazin a tévében. Ideje. Máris elkéstünk — de azért, ha lehet, ne késlekedjünk tovább. -------------------­Még mindig a televízió műsorpolitikájánál maradva: a játékfilmek kezdési időpontját sokszor nem a legszerencsésebben választják meg. Konkrét példák: Wajda műve, a MENYEGZŐ kerülhetett volna előbbre is. A TÖRVÉNY, KEGYELEM NÉLKÜL című olasz—francia— NSZK produkciót a második csatornán 21.40-kor kezdték sugározni. A NÁPOLY NÉGY NAPJA — kiváló olasz filmdráma! — háttérbe szo­rult az OPERETTFÓRUM-mal szemben (kezdési időpont: 22.20 az egyes csatornán). A TISZTES ÚRIHÁZ folytatásai — ugyancsak a kettes mű­sorban — az éjszakába nyúlnak. Ismerjük az érveket. Sok a film, minden nem pereghet fő műsoridő­ben. Az igényeket differenciáltan kell kielégíteni. A „nehezebb” alkotá­soknak eleve kisebb a (feltételezhető) közönsége, stb. stb. És mégis. A jó filmeket nem szerencsés gyakorlat eldugni, eleve bu­kásra ítélni. Ha az volt a cél — amit kétlek —, hogy szóbanforgó alkotá­sokat minél kevesebben nézzék meg, nincs kifogásom a gyakorlat ellen. Ha nem — és szeretnék biztos lenni benne —, a Magyar Televízió mű­sorszerkesztősége lehetne nagyvonalúbb. A tévé, a filmnagyhatalom, zavarbaejtő bőséggel ontja magából a cel­luloidszalagot. A „terítéshez” a korábbinál sokkal több idő szükséges. Dehát szükséges az új közönség verbuválása, a régi nevelése is. Csak­­hát éjjel, mikor a nézők többsége alszik? Csakhát kora délután (ez is pol­gárjogot nyert), mikor kevesen nyitják ki a készüléket? ----------­ Nagyon szeretem a Rádió és Televízió Újságot, a kitűnően szerkesz­tett és tartalmas műsorlapot Jónak tartom azt a bevett szokását is, hogy a házi moziban bemutatásra kerülő filmhekről részletes információkat ad (a gyártás éve, a közreműködők listája, rövid szinopszis stb.). Nagyon szeretem a szinkront is, melynek a filmek elfogadtatásában fontos szerep jut. A magyar szinkron munkásai a kultúra demokratizálása jegyében­ immár évtizedek óta színvonalasan és eredményesen dolgoznak. Hiszek a szinkron jelenében és jövőjében. Abban azonban nem hi­szek, hogy a szinkronstáb kedvéért mellőzni kell az alkotók nevének fel­sorolását. Nemrégiben ez történt a LEVELEK című amerikai film beharango­zásakor (feltehetően nem a lap hibájából, hanem a televízió tájékoztató szerveinek felületessége miatt). A műsorban ugyanis csak a „magyar han­gok” listája szerepel, a színészeké nem. Pedig utóbbiak a fontosabbak, a magyar tolmácsok csak interpretátorok. S ha már itt tartunk, megemlítjük: jó lenne, a Rádió és Televízió Új­ság kivétel nékül minden esetben feltüntetné, hogy a vetítésre kerülő mű mozifilm-e avagy tévéprodukció. Noha rokonokról van szó, a két filmfé­leség közé nem tehetünk egyenlőségi jelet... (veress) HAJDÜ-BIHARI NAPLÓ — 1976. JANUAR 21.I RÁDIÓ MELLETT Zöldi László A 168 óra szerkesztőségében fi­gyelmesen olvasnak. A 168 óra szerkesztőségében nem állnak meg az olvasásnál. Erről tanúskodnak az utóbbi néhány hét legizgalma­sabb adásai. Emlékezzünk csak a Valóság című folyóiratban megje­lent riportra, Az elkülönítőre, melynek szerzője az elmebetegeket gondozó szociális otthonokban uralkodó állapotokat tette szóvá. Fejtegetéseit a rádiósok gondolták — és gondoltatták — tovább, a fo­lyóirat tízezres nyilvánosságánál jóval nagyobb nyilvánosságot biz­tosítva a témának. S bizony, az Egészségügyi Minisztérium megle­hetősen sarokba szorult, még akkor is, ha kiderült, hogy voltaképpen az ötvenes évekből örökölte ezt a túlhaladott beteggondozási struk­túrát. És friss élmény a múlt szom­bati adás, melyben nyugvópontra jutott az újabb vita: a rádiósok megint, csak felelősségteljesen ol­vastak — ezúttal az Élet és Iroda­lom egyik glosszáját —, az Okta­tási Minisztérium egyik rendelkezé­sét bírálták. Az immár kétes hírre vergődött kategorizálási rendeletről van szó, amely — legalábbis ez vi­­láglott ki a sajtóvisszhangból — jócskán megsérti a közéletben töb­­bé-kevésbé meghonosodott demok­ratikus gondolkodásmódot. A mikrofon elé invitált szocioló­gus (Ferge Zsuzsa) imponáló nyu­godtsággal és felkészültséggel zúzta ízzé-porrá a furcsa rendeletet: a műsorvezető (Mester Ákos) joggal mondhatta, hogy „érdeklődéssel várjuk az illetékesek válaszát”; a pedagógusok örülhettek, hogy a rá­dió legpolitikusabb műsora helyet­tük is fölvette a kesztyűt; a hall­gatók pedig jólesően vehették tudo­másul, hogy egy még oly tekinté­lyes testület sem tabu, mint a mi­nisztérium. Egyszóval: a közösségi érdek képviselői sikerre számíthat­tak, mégis ... A siker természete­sen nem maradt el, de megvallom, kissé keserű szájízzel hallgattam a műsorvezető (Mester Ákos) záró mondatait. Már csak azért is, mert másodjára is ugyanaz történt: a 168 óra szerkesztősége ezúttal is meg­elégedett a formális helyesbítés­sel. Végtére is a kategorizálási ren­delet kiadói csupán azt adták tud­tuk hogy néhány szó helytelenül került a szövegbe, magát a rende­letet nem vonták vissza. Az most mellékes, hogy a Művelődésügyi Közlönybe hogyan kerülhet olyan szöveg, melyet elfelejtettek ellen­őrizni, ennél sokkal elgondolkozta­­tóbb, hogy a lényegen senki sem változtatott. Márpedig a lényeg nem az, hogy enyhítettek a zord fogal­mazáson, hogy legalább utólag tet­tek eleget a demokratizmus elemi követelményeinek, hanem az, hogy az időrabló —­ és alighanem fölös­leges — statisztikásosdi változatla­nul­ szaporítja az amúgy is túlter­helt pedagógusok munkáját. Ha a 168 óra csakugyan harcias és igaz­ságszerető munkatársai következe­tesek akartak volna lenni önma­gukhoz, akkor ezt is illett volna firtatni. Vagy legalábbis vissza­utalni a­ szociológussal folytatott beszélgetésre, melyben egyebek kö­zött az is bebizonyosodott, hogy a kisgyerekek és diákok statisztikai kategorizálására bőségesen elegen­ HARCBAN!? de (volt) a népszámlálási biztosok tevékenysége. Akik, talán már nem is meglepő, szintén pedagógusok. A környezetvédelem ellentmon­dásai is borzolják mostanában a közvélemény kedélyét. A Balatont szennyezik, a folyókat szennyezik, az iparvárosok levegője szennye­zett — a büntetés nincs arányban az anyagi és erkölcsi kárral. Jósze­­rint nem is tudjuk, hogy mihez kezdjünk a modern kor jellegzetes ártalmával — a külföldi gyakorlat nem alkalmazható mechanikusan a hazai helyzetre. Nos, egy fiatal ma­gyar könyvtáros, Nemere István egy olyan bibliográfiát állított ösz­­sze, amely a környezetvédelemmel foglalkozó összes hazai cikket és ta­nulmányt tartalmazza. Hónapok óta házal a különböző könyvkiadóknál — eredménytelenül. Az indoklás: „nem profilunk”, „nincs rá pénz”, holott csak arról van szó, hogy a kiadói szakemberek nem ismerték fel a téma jelentőségét. A rádió egy másik műhelye, a Hangszóró szer­kesztősége szerencsére felismerte a bibliográfia hasznát és nyilvános­ságot biztosított a­ témának. Talán akad kiadó, talán nem, az minden­esetre bizonyos, hogy a rádiósok nem ellenségei az újnak ... A Kossuth hullámhosszán, múlt kedden jelentkezett az Éneklő Ifjú­ság, a kórusmozgalom műsora, amelyben ezúttal a debreceni Re­formátus Kollégium gimnáziumá­nak énekkara mutatkozott be. Ber­kesi Sándor tanítványai bebizonyí­tották, hogy nemcsak vetélkedni tudnak, hanem az ének-zene gya­korlatban is otthonosak.

Next