Hajdú-Bihari Napló, 1976. január (33. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-21 / 17. szám
TÉVÉJEGYZET SARKAM - VAGY VALAMI MÁS Irodalmi művek megfilmesítése, egyáltalán: dramatizálása soha sincs nehézségek, viták híján. Az első nagy probléma a műfajváltás: a könyv szövege filmvászonra, képernyőre kerül, a novellából drámát írnak, a drámát színpadra helyezik, még ez utóbbi sem problémamentes folyamat, hiszen a színpadi dramaturgia szabályai gyakran közbeszólnak, megbontják a mű eredeti szerkezeti rendjét. A formanyelvváltozás tehát igen gyakran követel módosításokat, az alapmű szerkezeti vagy gondolati szálainak megbolygatását, átrendezését. Másfelől: a filmet, rádiójátékot, televíziós filmet is művészek készítik: egyik művész megírja, megalkotja a művet, a másik áthelyezi egy — gyakran merőben más stílust követelő — műfaji keretbe — ki lesz végül is a darab szerzője? Ez a kérdés alapvetően összefügg egy másikkal: mit, mikor, mennyit szabad húzni, változtatni az eredeti alkotáson, miféle beavatkozás lehetséges a „szerzőség” jogainak csorbítása nélkül? Társíthatunk mindehhez egy harmadik kérdést is: miért, milyen célból dramatizálják a művet, miért lesz a regényből például filmsorozat, tévéjáték stb.? Ezekre a kérdésekre természetesen egyértelmű válasz nincs, mindig az adott helyzet dönti el, hogy kinek mi a feladata, mi a joga vagy épp kötelessége, ha irodalmi alapműhöz nyúl. Gondoljunk például Fábry szép filmjére, amelyet Déry Tibor A befejezetlen mondat című regényének felhasználásával készített: nem a regényt filmesítette meg, csak felhasználta annak elemeit. A film nem is regényadaptáció lett, hanem önálló, művészi alkotás, egyéni alkotó munka produktuma , s ezt a film címében is jelezték. A televízióbeli Déry-feldolgozás, a Felelet már egészen más természetű produkció volt: szándéka szerint a regény megfilmesített változata, tehát mindenekelőtt illusztráció, bemutatása az irodalmi alkotásnak, s így a filmsorozat rendezője inkább közvetítő, mint alkotó munkát végzett, végezhetett. Ennek ellenére a megengedettnél és szükségesnél nagyobb változtatást engedélyezett magának, így a regény eszmei hangsúlyait is megváltoztatta. Egy távolabbi példa: kevesen tudják, hogy Fábry korai és nagysikerű filmjének, a Körhintának egy Sarkadi-novella, a Kútban az ihlető alapanyaga. Nem is baj különösebben, hogy ez így van: a film ugyanis nem a novellát dolgozta fel, csak egyes elemeit, a film története így Fábryé volt, nem Sarkadié — az irodalmi mű ilyen felhasználásának jogi problémáit a szerzők a szabályoknak megfelelően, simán elintézhetik. A cél: önálló műalkotás teremtése, illusztráció, népszerűsítés, propaganda vagy akár a dokumentálás alapvetően meghatározzák, hogy miképpen kell bánni a regénnyel, novellával, drámával , s ha nem a célnak megfelelő eszközöket választják a rendezők, dramaturgok, munkájuk nem lesz problémák, hibák nélkül való. Bizonyságképpen idézzük emlékezetünkbe az elmúlt héten sugárzott Nyitott könyv című sorozatműsort. A műsor címében viseli célját: irodalmi alkotásokat kíván bemutatni, népszerűsíteni, illusztrálni kívánja a művet elemző, méltató kritikus, irodalomtörténész megállapításait, gondolatait. Esetünkben: a Sarkadi Imre életművét összefoglaló könyvsorozat Novellák című részének három darabját vitte képernyőre a rendező, Horváth Tibor. Ám, amit ő csinált, az már szinte túlmegy a megengedetten: olyannyira „módosította” a kezébe kapott irodalmi alapanyagot, hogy a Sarkadi: Novellák címet viselő produkció már minden volt, csak nem Sarkadi Imre három novellájának televíziós, képi illusztrálása, így Horváth munkája a Nyitott könyv népszerűsítő céljának sem felelt meg: aki ugyanis eleddig nem ismerte a novellákat és Sarkadit, az a film alapján feltehetően ezután sem óhajtja megismerni, aki pedig ismerte, ugyancsak feltehetően, mélységes, döbbenettel és ellenszenvvel figyelte a képernyőn zajló, ismeretlennek feltűnő eseményeket. S ha a művet nem ismerő a könyvet, a novellákat ismerő a televízió e műsorfajtáját nem méltatja többet figyelemre. Mindkettő nagy veszteség. Pedig annyi történt csupán, hogy a rendező figyelmen kívül hagyta a Nyitott könyv célját, s nem a novellákat mutatta be, hanem három „saját művet”. Változtatásai elképesztőek. A Hortobágyon című írás Sarkadi novellisztikájának egyik legszebb, legdrámaibb darabja. Az öreg csikós, aki — Bata Imre irodalomtörténész szavaival — prehistoriai környezetben él és a háború sem gondolatait, sem életvitelét nem rendíti meg. A két gyerekét egyedül eltartani kényszerülő ember inkább meghal, de nem hajtja a Dunántúlra a ménest. Semmit sem tud, nem ért, csak azt: a ménes ezen az úton elpusztulna, mert a Hortobágy a szülőhelye, a hazája. Az öreg csikós hős lesz, fogalma sincs róla. Két gyerekére sem gondol halála előtt: tudja, hogy azokat is befogadja a puszta, úgy, mint eddig, az ő szülőhazájuk is a Hortobágy, megélnek rajta. Mit tett ezzel az írással a rendező? Kihagyta belőle a Hortobágyot, a pusztát, a történelemelőttiség állapotát sugalló környezetet, a mindent megmagyarázó, hangulatilag aláfestő tájat, a jelképes erejű, végtelen, mégis felnevelő, marasztaló, elrejtő pusztaságot. Olcsóbb volt így. Mert a stáb utaztatása nélkül is megoldhatónak látta a kérdést: felépítettek egy műtermi kalyibát, bele bográcsot tettek, valami dikófélét, másik részét berendezték pusztai csárdának (olyan fogással az ajtó mellett, amilyent bármelyik vegyesáru boltban kaphatunk), s ebben az olcsó környezetben leforgattak egy pusztán játszódó drámát. Illetve annak bizonyos részleteit, azokat, amelyek „belefértek” a csárdába és kalyibába, függetlenül attól, hogy a mű egészére nézve mennyire voltak jellemző motívumok e részletekben. Az már szinte mellékesnek feltűnő hibácska, hogy az öreg pusztai csikóst nem a fiatal Madaras Józseffel kell játszatni, mert az ősz bajusz még nem elégséges az öregség bizonyítására. Ha a Hortobágyon című írásból a dráma, a Házasságközvetítőből Sarkadi humora spóroltatott ki. Humor volt benne: Gálvölgyi Jánosé. Az ő kedvéért a teljes novellát átírta a rendező: a műben nem szereplő jeleneteket írt bele, csakhogy nagyszerű parodistánk brillírozhasson, most színészként is. Kettős hibát vétett Horváth Tibor: egyrészt nem bízott a novella humorában (a kissé másé fiatalember nem annak okán veszi észre színjátszókörbeli partnernőjét, hogy az már „észrevette őt”, hogy naponta találkoznak, hogy esténként hazáig kíséri, azért, mert a féltékeny főbérlőnő ócsárolni kezdi a lányt a fiú előtt), másrészt a jelenkor távoltartó, az ötvenes évek eseményeit már letisztult humorral láttató szemlélet építette bele a Sarkadi műbe: teljességében meghamisítva az eredeti alkotást. A Kútban című írásból különös módon ismét a lényeget felejtette ki a rendező: annak a riadalomnak, félelemnek láttatását, annak a kétségbeesett bátorságnak a bemutatását, amely Marit, a kis tanyai lányt dacos ellenállásra készteti, annak az elszánásnak ábrázolását, amelylyel Mari megtagadja magától az anyja életét. Helyette láttuk a nagyszerű Patkós Irmát, aki mindent tud, de harmincvalahány éves lenni már nem, pedig a novellabeli anya alakjának ez az egyik tragikus, minden szónál kifejezőbb, „érve”: sorsa negyvenéves kora előtt is öregasszonnyá törte., Olyanná, akin látszik, hogy nem korát, csak testét, az arcát tekintve öreg. Szerencsi Éva lányalakja, ha lehet, még ennél is nagyobb szereposztási tévedés: ő egy ragyogó szemmel figyelő kislányt játszik,, aki issza az anyja mesélő szavait, s kitörése inkább hisztériának tetszik emiatt, nem drámai lázadásnak. Volna még elemezni való mindhárom feldolgozáson, de a lényegen a tüzetesebb vizsgálódás sem változtatna: nem értette Sarkadit ennek a tévés produkciónak sem a rendezője, sem a színészgárdája. Nem értette így a közönség sem, s ez a legsúlyosabb vétek Horváth Tibor vállán: lelke rajta. Cs. Nagy Ibolya ÚJ KÖNYVEK A Kossuth Könyvkiadó legutóbb megjelent kiadványai közül politikai jelentőségével is kiemelkedik Marx és Engels Válogatott Műveinek három kötete, amely a korábbi válogatásnál jóval bővebb s egyebek közt a két nagy teoretikus levelezéséből is bőségesebb válogatást ad. Úttörő jelentőségű Borsi Emil munkája, Az európai népi demokratikus forradalmak: a könyv sorra veszi az európai szocialista országok felszabadulásának történelmi és politikai körülményeit s ismerteti eddigi fejlődésüket. Korunk nemzeti felszabadító forradalmai címmel látott napvilágot Karen Ny. Brutyenc filozófiai-történeti munkája. Az Európa Könyvkiadó újdonságai közt találjuk Makszim Gorkij elbeszéléseinek kötetét: ez Az áruló és a Malva című műveket tartalmazza. A Napjaink költészete sorozatban került a könyvesboltokba Jevgenyij Vinokurov verseskötete, a Tilalmas kékség. Platon Pardau regénye a Reggeli órák. Most jelentette meg a kiadó José Eustasio Rivera nagyszabású realista regényét, amely Örvény címmel látott napvilágot. Vaszil Sztefanik elbeszéléseinek kötete a Régidők: a kötet anyagát Karig Sára válogatta. (A könyv az ungvári Kárpáti Kiadóval közös gondozásban, jelent meg.) A klasszikus angol költő, Byron válogatott művei kétkötetes kiadásban kerülnek az olvasóhoz. A kötetek verseket, szatírákat, elbeszélő költeményeket, drámákat közölnek, valamint a Don Juan című verses regényt. Chilei elbeszélések antológiája A Flamingó, a kitűnő válogatás Benyhe János érdeme. A magyar—csehszlovák közös könyvkiadás keretében jelent meg — a pozsonyi Madách Kiadóval együttes gondozásban — Emile Zola egyik leghíresebb regénye, A patkányfogó. A Gondolat Könyvkiadó is több jelentős kiadvánnyal jelentkezett. A Napóleonról szóló könyvek már szinte áttekinthetetlen tömege egy kitűnő monográfiával gazdagodott, szerzője Georges Lefebvre. Megjelent Franz Fühmann regénye, A Nibelungok, amely tulajdonképpen az ősi germán eposz prózai feldolgozása, kiváló irodalmi színvonalon. A művészet története, Ernst Gombrich igényes munkája ez alkalommal, már 2. kiadásban jelent meg. Két új kötettel gazdagodott a Gondolat Zsebkönyvek népszerű sorozata: a Helmut Lindneré Atomenergia, a Horst Rastlé A Föld naplójából címmel látott napvilágot. A nemrég indult Szemtől szemben sorozat legújabb kötete a kiváló lengyel filmrendezőt, Andrzej Wajdát mutatja be érdekesen, sokoldalúan; a monográfia szerzője Bikácsy Gergely. A természetkedvelőknek szerez nagy örömet Tildy Zoltán fotóalbuma, a Pro natura. Zentai János válogatott cikkeit és tanulmányait tartalmazza A rádió műhelyéből. GLOSSZAK - ------------------- A Magyar Televízióban — noha évente több száz alkotás jelenik meg a képernyőn — egyáltalán nincs film-ismeretterjesztés. Magyarázat, kritika, esszé, vita, ajánlás. Rejtély, hogy miért nincs. Hiszen az irodalomnak a NYITOTT KÖNYV jó *— és hatékony — érdeklődéskeltő eszköze, a SZÍNHÁZI ALBUM a szezon érdekes bemutatóira hívja fel a figyelmet, a képzőművészetnek és a zenének is vannak avatott tolmácsai különböző műsorokban és sorozatokban. A film — a legnépszerűbb művészet — még 1976-ban is mostohagyerek. Régebben volt ifjúsági filmklub — megszűnt. A bevezetőket állítólag a nézők haragja söpörte el. A propaganda és reklám lehetőségein és funkcióján túlmutató érdemi értékeléssel a Magyar Televízió szinte soha sem kísérletezett. Hogy miért hozzuk szóba ezt a sokak által hiányolt műsortípust? Konkrét okunk van rá. A Magyar Televízió nemrégbemutatta Andrzej Wajda szuggesztív erejű, de kétségkívül bonyolult nyelven megfogalmazott alkotását, a MENYEGZŐt. Mindenfajta kísérő szöveg nélkül. Eredmény: a nézők többsége — az igényesek is — elutasítással fogadták a filmet. A mértéktartó kifogások summája — hogy a szélsőséges véleményekre ne hivatkozzunk — így foglalható össze: kusza, zavaros, érthetetlen, rossz filmet láttunk. Pedig Wajda drámája nem kusza, nem zavaros, nem érthetetlen és nem rossz. Csak éppen kalauz kellett volna hozzá. Olyan kulccsal, mely a történeti-társadalmi körülményekre, a konfliktus lényegére, a stílus összetevőire utal. A Napló is hírül adta, hogy rövidesen lesz filmmagazin a tévében. Ideje. Máris elkéstünk — de azért, ha lehet, ne késlekedjünk tovább. -------------------Még mindig a televízió műsorpolitikájánál maradva: a játékfilmek kezdési időpontját sokszor nem a legszerencsésebben választják meg. Konkrét példák: Wajda műve, a MENYEGZŐ kerülhetett volna előbbre is. A TÖRVÉNY, KEGYELEM NÉLKÜL című olasz—francia— NSZK produkciót a második csatornán 21.40-kor kezdték sugározni. A NÁPOLY NÉGY NAPJA — kiváló olasz filmdráma! — háttérbe szorult az OPERETTFÓRUM-mal szemben (kezdési időpont: 22.20 az egyes csatornán). A TISZTES ÚRIHÁZ folytatásai — ugyancsak a kettes műsorban — az éjszakába nyúlnak. Ismerjük az érveket. Sok a film, minden nem pereghet fő műsoridőben. Az igényeket differenciáltan kell kielégíteni. A „nehezebb” alkotásoknak eleve kisebb a (feltételezhető) közönsége, stb. stb. És mégis. A jó filmeket nem szerencsés gyakorlat eldugni, eleve bukásra ítélni. Ha az volt a cél — amit kétlek —, hogy szóbanforgó alkotásokat minél kevesebben nézzék meg, nincs kifogásom a gyakorlat ellen. Ha nem — és szeretnék biztos lenni benne —, a Magyar Televízió műsorszerkesztősége lehetne nagyvonalúbb. A tévé, a filmnagyhatalom, zavarbaejtő bőséggel ontja magából a celluloidszalagot. A „terítéshez” a korábbinál sokkal több idő szükséges. Dehát szükséges az új közönség verbuválása, a régi nevelése is. Csakhát éjjel, mikor a nézők többsége alszik? Csakhát kora délután (ez is polgárjogot nyert), mikor kevesen nyitják ki a készüléket? ---------- Nagyon szeretem a Rádió és Televízió Újságot, a kitűnően szerkesztett és tartalmas műsorlapot Jónak tartom azt a bevett szokását is, hogy a házi moziban bemutatásra kerülő filmhekről részletes információkat ad (a gyártás éve, a közreműködők listája, rövid szinopszis stb.). Nagyon szeretem a szinkront is, melynek a filmek elfogadtatásában fontos szerep jut. A magyar szinkron munkásai a kultúra demokratizálása jegyében immár évtizedek óta színvonalasan és eredményesen dolgoznak. Hiszek a szinkron jelenében és jövőjében. Abban azonban nem hiszek, hogy a szinkronstáb kedvéért mellőzni kell az alkotók nevének felsorolását. Nemrégiben ez történt a LEVELEK című amerikai film beharangozásakor (feltehetően nem a lap hibájából, hanem a televízió tájékoztató szerveinek felületessége miatt). A műsorban ugyanis csak a „magyar hangok” listája szerepel, a színészeké nem. Pedig utóbbiak a fontosabbak, a magyar tolmácsok csak interpretátorok. S ha már itt tartunk, megemlítjük: jó lenne, a Rádió és Televízió Újság kivétel nékül minden esetben feltüntetné, hogy a vetítésre kerülő mű mozifilm-e avagy tévéprodukció. Noha rokonokról van szó, a két filmféleség közé nem tehetünk egyenlőségi jelet... (veress) HAJDÜ-BIHARI NAPLÓ — 1976. JANUAR 21.I RÁDIÓ MELLETT Zöldi László A 168 óra szerkesztőségében figyelmesen olvasnak. A 168 óra szerkesztőségében nem állnak meg az olvasásnál. Erről tanúskodnak az utóbbi néhány hét legizgalmasabb adásai. Emlékezzünk csak a Valóság című folyóiratban megjelent riportra, Az elkülönítőre, melynek szerzője az elmebetegeket gondozó szociális otthonokban uralkodó állapotokat tette szóvá. Fejtegetéseit a rádiósok gondolták — és gondoltatták — tovább, a folyóirat tízezres nyilvánosságánál jóval nagyobb nyilvánosságot biztosítva a témának. S bizony, az Egészségügyi Minisztérium meglehetősen sarokba szorult, még akkor is, ha kiderült, hogy voltaképpen az ötvenes évekből örökölte ezt a túlhaladott beteggondozási struktúrát. És friss élmény a múlt szombati adás, melyben nyugvópontra jutott az újabb vita: a rádiósok megint, csak felelősségteljesen olvastak — ezúttal az Élet és Irodalom egyik glosszáját —, az Oktatási Minisztérium egyik rendelkezését bírálták. Az immár kétes hírre vergődött kategorizálási rendeletről van szó, amely — legalábbis ez világlott ki a sajtóvisszhangból — jócskán megsérti a közéletben többé-kevésbé meghonosodott demokratikus gondolkodásmódot. A mikrofon elé invitált szociológus (Ferge Zsuzsa) imponáló nyugodtsággal és felkészültséggel zúzta ízzé-porrá a furcsa rendeletet: a műsorvezető (Mester Ákos) joggal mondhatta, hogy „érdeklődéssel várjuk az illetékesek válaszát”; a pedagógusok örülhettek, hogy a rádió legpolitikusabb műsora helyettük is fölvette a kesztyűt; a hallgatók pedig jólesően vehették tudomásul, hogy egy még oly tekintélyes testület sem tabu, mint a minisztérium. Egyszóval: a közösségi érdek képviselői sikerre számíthattak, mégis ... A siker természetesen nem maradt el, de megvallom, kissé keserű szájízzel hallgattam a műsorvezető (Mester Ákos) záró mondatait. Már csak azért is, mert másodjára is ugyanaz történt: a 168 óra szerkesztősége ezúttal is megelégedett a formális helyesbítéssel. Végtére is a kategorizálási rendelet kiadói csupán azt adták tudtuk hogy néhány szó helytelenül került a szövegbe, magát a rendeletet nem vonták vissza. Az most mellékes, hogy a Művelődésügyi Közlönybe hogyan kerülhet olyan szöveg, melyet elfelejtettek ellenőrizni, ennél sokkal elgondolkoztatóbb, hogy a lényegen senki sem változtatott. Márpedig a lényeg nem az, hogy enyhítettek a zord fogalmazáson, hogy legalább utólag tettek eleget a demokratizmus elemi követelményeinek, hanem az, hogy az időrabló — és alighanem fölösleges — statisztikásosdi változatlanul szaporítja az amúgy is túlterhelt pedagógusok munkáját. Ha a 168 óra csakugyan harcias és igazságszerető munkatársai következetesek akartak volna lenni önmagukhoz, akkor ezt is illett volna firtatni. Vagy legalábbis visszautalni a szociológussal folytatott beszélgetésre, melyben egyebek között az is bebizonyosodott, hogy a kisgyerekek és diákok statisztikai kategorizálására bőségesen elegen HARCBAN!? de (volt) a népszámlálási biztosok tevékenysége. Akik, talán már nem is meglepő, szintén pedagógusok. A környezetvédelem ellentmondásai is borzolják mostanában a közvélemény kedélyét. A Balatont szennyezik, a folyókat szennyezik, az iparvárosok levegője szennyezett — a büntetés nincs arányban az anyagi és erkölcsi kárral. Jószerint nem is tudjuk, hogy mihez kezdjünk a modern kor jellegzetes ártalmával — a külföldi gyakorlat nem alkalmazható mechanikusan a hazai helyzetre. Nos, egy fiatal magyar könyvtáros, Nemere István egy olyan bibliográfiát állított öszsze, amely a környezetvédelemmel foglalkozó összes hazai cikket és tanulmányt tartalmazza. Hónapok óta házal a különböző könyvkiadóknál — eredménytelenül. Az indoklás: „nem profilunk”, „nincs rá pénz”, holott csak arról van szó, hogy a kiadói szakemberek nem ismerték fel a téma jelentőségét. A rádió egy másik műhelye, a Hangszóró szerkesztősége szerencsére felismerte a bibliográfia hasznát és nyilvánosságot biztosított a témának. Talán akad kiadó, talán nem, az mindenesetre bizonyos, hogy a rádiósok nem ellenségei az újnak ... A Kossuth hullámhosszán, múlt kedden jelentkezett az Éneklő Ifjúság, a kórusmozgalom műsora, amelyben ezúttal a debreceni Református Kollégium gimnáziumának énekkara mutatkozott be. Berkesi Sándor tanítványai bebizonyították, hogy nemcsak vetélkedni tudnak, hanem az ének-zene gyakorlatban is otthonosak.