Hajdú-Bihari Napló, 1976. március (33. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-14 / 63. szám

VASARNAPI____________ liefen first&g__________ riport ok @relletti&er Látogatás egy szobrászművésznél­ ­ Budapest. Nem messze a zajos, nyüzsgő Lenin körúttól, a Szomoly utcában csend van. Az elegáns aszfaltutakról ritkán téved erre kocsi. Csak a szemetesautó dohog végig rendszeresen — várják a ku­kák. A 76-os számú ház szerény külsejű, egyemeletes. Bent hatal­mas, négyszögletű udvar. Valaha üzem volt itt — az épületet 1945. után alakították át, szabdalták la­kásokra. Az első lakók közül már csak négyen-öten maradtak. Vedlő vakolat, rozsdás vaskorlátok — a ház várja a sorsát. Ha igaz, a kör­nyéken nemsokára új házak ma­gasodnak majd... — Már vártam! — mondja az öregember, pedig soha sem mond­tam, hogy jövök. — Már vártam! — ismétli szi­gorúan. Áprilisban lesz 86 éves. A fele­ségét 1972. decemberében temette el. Az orvos fia 1973. januárjában halt meg. — Tragikus körülmények között — így szokták mondani, ő is így mondja. A fia kétszer nősült, így az öreg­embernek két menye van —­ és há­rom unokája.­­ Az öregember egyedül él. Eltar­tási szerződést kötött, gondozzák. A lakás egyik részét átadta, ott már modern a berendezés, a szo­bájához azonban nem enged nyúl­ni, minden úgy van, ahogy volt. Régi, kopott bútorok, a fakult fa­lakon élnek a képek. Az öregember nagyothall, az­­adatokra már nem nagyon emlék­szik, reszkető kézzel bont bort. — Minden alkotásom Debrecen­ben született. Izig-vérig debreceni vagyok. Nemcsak a nevem, mind­­den idegszálam Debrecenhez köt—, ismétli konokul, vonásai megeny­hülnek, mosolyog. Gyógyszert vesz be, megnyug­szik. Beregszászon született 1890-ben. 1906-ban Szekszárdra költözött, ott járt gimnáziumba, 1920-ban végez­te el az Iparművészeti Főiskolát. — Tanár voltam Debrecenben. Az ipari iskolán, a Burgundia ut­cán. — Oláh Gábort ismerte-e? Előbb nemet mond, eltűnődik, gondolkodik, bólint. — Ismertem. — 1922—1950 között lakott Debre­cenben. Először csak rokoni láto­gatásra utazott, de találkozott le­endő feleségével, aki tanítónő volt; maradt, kinevezték tanárnak. — Kezdetben főleg hadiemléke­ket csináltam — mondja és sorolja is, hogy melyik hol áll — Tisza­­dob, Tiszacsege, Kisar, Pestújhely és a legnagyobb, a debreceni. Előbb a terveket kellett elkészíte­ni. Bizottság hagyta jóvá. Leakaszt két képet,­ mutatja: — Csatári­ síremlék. Vályi Nagy Frigyes tábornok síremléke. A Köztemetőben vannak. Az egyik álló szikár, rendíthetet­len férfialak, a másik leboruló, el­omló női akt. — A tábornok a Merengőhöz hasonló megoldást kért — magya­rázza — a Merengőt 1930-ban, a Déri Múzeumban megrendezett képzőművészeti kiállításra mintáz­tam meg A város megvásárolta, szoborba öntötte, azóta is ott áll a Déri tér sarkán. — Medgyessyt ismerte-e? — Hogyne! Barátok voltunk. — Valami emlék, levél nem ma­radt? Az öregember az íróasztalhoz csoszog, kis dobozt vesz elő, papí­rok közt motoz, széttárja a karját, csüggedten tér vissza a fotelhez. —* 1922—1939 között készült minden munkám. A háború alatt Debrecenben elpusztult a műte­rem. — Mikor járt utoljára Debre­cenben? —■ Amikor fölhelyeztek. A mi­nisztériumból voltak iskolavizsgá­laton, azt mondták itt a helyem— ipari középiskolába kerültem rajz­tanárnak. Az öregember nem biztos az év­ben, csak arra emlékszik, hogy mindez a háború után történt: ide, a Szomoly utcába 1954-ben jöttek lakni. Szobrot többet nem készített. — Nem volt műterem — szabad­kozik. — Lefoglalt a munka, nem volt időm. Inkább csak rajzolgat­­tam. A nyarakat a Balatonnál töl­töttük. Festegettem, a képeket el­adtam helyben. Ez is ott készült — mutat a falra. Mint rajztanár szemléltető esz­közöket készített. A Munkaügyi Minisztérium gépelemek és gépek festésével bízta meg. Bemutatta a történelmi hajviseleteket (ez a temperasorozata jelenleg a buda­pesti fodrászipari szakiskolában van, a gépek, gépelemek a mód­szertani intézet raktárába kerül­tek, innen igényelhették az isko­lák). —■ A szobrokkal mennyit kere­sett? — Milliókat. — Mi lett azzal a sok pénzzel? — Telket, villát vettünk a Bala­ton mellett. A háború alatt a há­zat találat érte. Mennék, már félig rajtam a ka­bát, marasztal. Ülünk a fotelek­ben, az ablakon félhomály eresz­kedik be. A Merengőt nézem, a szobor fotója is ott van a falon. A legtökéletesebb alkotása a győze­lem az elmúláson. A feleségé volt a modell. Kettejük győzelme. Hall­gatunk, a kép egyszín feketévé sö­tétül. — Már vártam! —■ mondja majd szigorúan az öregember a halál­nak, ha az kopogtat az ajtón ... Megborzongok. Hideg az este?! — Mintha Pesten elkallódott volna —­ mondja dr. Göttler Gá­­borné, ő gondozza az öregembert. — A balatoni telket is rosszkor adták el, az ötvenes években, ami­kor keveset ért... 1967-ben ment nyugdíjba, mint nyugdíjas is adott órákat — a felesége nem dolgozott. Az öregembert Debreczeni Tiva­darnak hívják... Sipos Ferenc Jó barátaim, az évek Nem félek az évektől, az évek jó barátaim. Nyugodt szívvel tudok mindent befejezni, mert kíváncsi izgalom­mal kezdek valamit. És az új min­dig többnek, érdekesebbnek, érté­kesebbnek­ ígérkezik, mint ami volt. Úgy készülök minden pilla­natban az új tennivalóra, hogy élem saját elmúlt évtizedei­met, nemzetem évszázadait, az emberiség ezeréveit, és időről idő­re, hogy innen magamat értsem, számvetést csinálok a személyes és az öröklött múltról. Minden, amit tanultam, tapasz­taltam, tettem, elgondoltam gazda­gabbá tett, mert múló évek gazda­gítanak. Szeretek íróasztalnál ülni és szavakba formálni, amit értetni vélek, szeretem a szavak szépségét és okosságát, szeretek a szavak ál­tal gyönyörködtetni és tanítani, de még játszani is. És szeretek ott áll­ni a katedrán, bölcsebb idősként úgy tanítani a köröttem évről évre jelentkező ifjúságot, hogy amit mondok okos mulatságul szolgál­jon számunkra, s emlékezetes­­él­ménnyé váljék bennük a tananyag. Miért is féljen a múló évektől, aki élemedetten is úgy szólhat, hogy ifjak nemzedékei megértik? Szeretek utazni a nagyvilágban, s megadatott, hogy járhattam a tá­voli országokat. Otthon vagyok Európában. De ezt itthon érzem a legjobban. Elegendő egyszerre két vagy három hét a távoli tájon, azután sietek haza, hogy gazdagító emlékké váljék az útilátvány. Itt vagyok itthon, nem kívánnék kül­földi lenni, anyanyelvem közege a hazám, a magyar irodalom és a nemzeti múlt a hazám, a bontako­zó itthoni jelen a Hazám, itt sze­retek külföldjáró honpolgár lenni. Szeretem az otthonomat, ame­lyet saját ízlésem szerint rendez­tem be, s ahol családfőként meleg biztonságban érzem az életemet. Létem formáját adja a hitvesi sze­relem, amelynek érzelemgazdagsá­gát nem tudták kikezdeni a múló évtizedek közös gondjai, közös örö­mei, közös bánatai. Ez a harmónia ad erőt a megpróbáltatásokhoz, mert hiszen nincsen emberélet megpróbáltatások nélkül, s a leg­boldogabb embernek is van annyi bánata, hogy el lehetne szomoríta­­ni velük egy ország lakosságát. Szeretem az embereket, együtte­sen is, külön-külön is. És minde­nek fölött szeretem a nőket, a szép és okos asszonyokat, a kedves és vi­dám leányokat, nélkülük oly színte­len és kopár volna az élet. Szerel­mes vagyok magába a­­női nembe. S hálás vagyok a sorsnak, hogy még hetedik évtizedemben sem nógat az értelmét vesztett ösztön szerelmes igénnyel futni fiatal leányok­­után, és sokkal inkább érzem a női lét varázsát azokban az asszonyokban, akik mögött már megélt évtizedek értetik meg az élet szépségeit. Fel­frissít, ha rámosolygok egy fiatal leányra, még csak azt sem igény­lem, hogy visszamosolyogjon rám, de testem-lelkem felajzza egy érett asszony okos szava és szavaknál is okosabb mosolya. Köszönöm nekik, hogy vannak. És szeretem a könyveket, ame­lyek immár hosszú évtizedek óta ajándékozzák nekem a szépséget és a tudást. Életem körülveszik a köl­temények, a szépprózák, a drámák, az esszék és a különböző tudomá­nyok­ tanulmányai. A könyv ablakokat tár a jobban látott valóság felé és m­­egvéd a va­lóság fenyegetéseitől. Olvasóember vagyok életformámnál fogva, sze­mélyes viszonyom van a nyomta­tott oldalakkal, szeretem a köny­vespolcok poros papírszagát. Még a többi művészetek felé is az iro­dalom mutatja nekem az utat, hol­ott mindiglen­es zenével élő és ké­pekben szobrokban gyönyörűséget találó ember vagyok. Így élek immáron hetedik évti­zede. A történelem olykor kirán­gatott életformámból, megismertem az élet kényelmetlenségeit, veszé­lyeit és szörnyűségeit. De akkor is tudtam: íróember akkor politizál legjobban, ha íróasztalánál ül és ír, tanítóember akkor politizál a leg­jobban, ha a katedrán áll és tanít. Csak az emberségért legyen az, amit ír és amit tanít. Az évek pedig segítettek, hogy egyre inkább az legyek, aki vagyok, és szüntelenül gazdagították telke­met. Ezért nem akartam soha fiata­­labbnak tűnni, mint amennyi ép­pen vagyok. Miért félne az évek­től, aki élni tudja és élni akarja a felgyülekezett évek méltóságát, aki megélt múltjának alapjáról szüntelenül készül a jövendőre? Aki így él, annak az évek jó bará­tai, növekvő múlt és elében­áruló jövő közt szakadatlanul éli a je­lent, amely ma gazdagabb, mint tegnap, holnapra gazdagabb lesz, mint ma, habár­­ közben gyűlnek a gyászok is, a csalódások is. Hanem aki ezekre nincs felkészülve, az képtelen élni az élet örömeit. A hetedik évtizedben ezt már jól érti az ember, és tudja azt is —­ közeli-távoli példákon tapasztal­hatta —, hogy elmehetek holnap és élhetek a pátriárkák koráig; a valószínűség a kettő között van. De addig önmagam szeretnék ma­radni, tevékeny, alkotó, a szépet élvező embernek, aki úgy távozik, hogy nyomot hagyott maga után e földön. Hegedűs Géza Pályamunkások „Esőben, hidegben, éjjel-nappal, étlen-szomjan, megdermedt kezekkel­­is hajtottuk a munkát.. (Veres Péter) Ütemesen kattognak a kere­kek. Kopasz fákat, szürkésbar­na szántóföldeket vélek elsu­hanni az ablak előtt­i gon­dolatban, mivel az üveget vas­tagon lepi a kosz. Utazom. Vagyunk egynéhányan a vo­naton. A folyosón préselt he­­ringek módján zötykölődnek az utasok; ha a kocsinak gumi­kereke lenne, biztosan zájon mennénk. Utat török magam­nak a peronra A szerelvény itt ér véget, az ajtónak dőlve bá­mulom a tovarohanó talpfákat és a síneket, amint a távolban lassan összeérnek. *** Fülöp Gábor egykor maga is pályamunkásként kezdte. Ma a Déli Pályafenntartási Főnökség vezetője, 570 ember, köztük 240 pályamunkás dolgának irányí­tója. Szigorú embernek látszik. A szobájában beszélgetünk. Térképet vesz elő, s mint jó gazda a birtokát, úgy mutatja a hatáskörébe tartozó vasútvo­nal-tartományt. A Püspökla­dány—Nyíregyháza szakaszon és attól délre az ő feladatuk a „vonalhálózat forgalombiztos állapotban való tartása” — ahogyan vasutas szaknnyelven az ilyesmit kifejezik. S mire, ha nem az akkori időkre kerül ha­marosan a szó. —■ Bizony, kegyetlen dolog volt akkoriban pályamunkás­nak lenni — jegyzem szavait. — Az idő viszontagságainak, a felettesek önkényének kiszolgál­tatva kellett dolgozni, minimá­lis bérért. Mégis keresett fog­lalkozás volt, mert a vasút biz­tos állást, megélhetést nyúj­tott. — És ma? — Sokkal kedvezőbb feltéte­lek között végezhetik munká­jukat a pályamunkások. Külö­nösen az utóbbi öt évben volt jelentős a fejlődés. Bérük har­minc százalékkal nőtt, a külső ipari munkások szintjére emel­kedett, ehhez járulnak a kü­lönböző kedvezmények, juttatá­sok. Minden szombatjuk szabad. Korszerű telephelyek épültek számukra, az erőteljes gépesí­tés sokat levett a munka tér­zséből. A pályamunkások nagy része falusi; szállításukat gép­kocsikkal oldjuk meg. És még­sem olyan vonzó ez a munka, mint az ipar. Nagy a fluktuá­ció. Ami egykor, ma is az jelenti a legnagyobb problé­mát: továbbra is ki vannak té­ve az időjárás szeszélyeinek. **• Utazásra hív Fülöp Gábor. Menjünk, nézzük meg szemé­lyesen, hogyan, milyen körül­mények között dolgoznak ma a pályamunkások. Csatlakozik hozzánk a szakszervezeti bi­zottság titkára, Sándor Zoltán is. Nem kell messzire men­nünk,­­utunk első állomása a debreceni pályaudvar. A süvítő, csípős szélben hat­vannyolc ember a síncserélés nehéz munkáját végzi. Az egyik kanyarban a nagy meg­terhelés következtében megko­­a­pott a külső vágány, újat kell tenni helyére. A rögzítés, a he­gesztés, a csavarozás még csak ezután következik. A vágány­, zár időtartama hét óra; mire lejár, mindennel készen kell lenni. A cigarettaszünetben három munkással beszélgetünk. Var­ga Imre előmunkás hajdúhad­házi, Kovács Imre Hosszúpályi­­ban lakik, Nagy Mihály Újfe­­hértóról került ide. Arcukat megkeményítette, pirosra cser­zette a nap, a szél, az eső. — 1940 óta vagyok pálya­­munkás — emlékezik Varga Imre. — Akkoriban még úgy kezdődött a nap, hogy felrak­tuk a szerszámokat a kocsira, magunk is felültünk rá, aztán kitolattunk a szakaszra. Láb­bal kellett hajtani, ami keser­ves munka volt, mire kiértünk úgy elfáradtunk, hogy alig pi­­hegtünk. Ma minden gépesítve van, kocsival fuvaroznak ben­nünket haza is, a pályára is. — De azért így is nehéz munka ez — veszi át a szót Nagy Mih­ály. — Ilyenkor té­len különösen az. Kilenc órát dolgozunk mindennap, átfá­zunk, átfagyunk, nincs semmi melegedés. Olajos, piszkos munkát végzünk, úgy nézünk ki, mint az ördögök. Nem tu­dunk hol lemosdani, otthon nem szívesen fogadnak az asz­­szonyok. Meg aztán veszélyes is ez a mesterség; ha az egyik vágányon dolgozunk, a mási­kon vonatok közlekednek. Volt már olyan, hogy a vonatból kidobott üveg úgy eltalálta egyikünket, hogy elájult. —■ Meleget meg csak este eszünk — kapcsolódik be Ko­vács Imre. — Napközben gyak­ran még víz sincs, hogy a szomjunkat olthatnánk. — Reggel mikor kelnek? — Én négykor, és fél hatra érek haza. Hétkor, fél nyolc­kor már mindig alszom. — Ha ilyen nehéz, miért nem megy máshová dolgozni ? — Úgy van az tudja, hogy ha az ember megszok és meg­szeret valamit, nehezen tud attól megválni. Még akkor is, ha nem a legkönnyebb így az élete. »** Símautóba — minden gyerek álmába —­ ülünk, irány Nyír­­ábrány. Miközben hetven kilo­méteres sebeséggel döcögünk, kalauzaim elmagyarázzák a pályamunka szervezeti felépí­tését. Az egyes vonalszakaszok pályamesteri egységekre van­nak osztva. A pályamesteri szakaszokon bizonyos számú pályamunkás végzi a karban­tartási feladatokat. Vannak az­tán a fővonalon gépesített mozgóegységek, akik ide-oda cirkálnak, ahová a szükség ép­pen szólítja őket. Megállás so­sincs, de az évszakoktól függő­en mégis megoszlanak a tenni­valók. A munka dandárja már­cius-—október között zajlik, a lehetőség szerint ekkor üteme­zik be a nehéz munkákat (talp­­facsere, síncsere). A téli idő­szakra az ellenőrzés, a tiszto­gatás és az apróbb hibák kija­vítása marad. No és a „rendkí­vüli események”, amelyek bár­mikor bekövetkezhetnek. Gurul a sínautó, sorban hagy­juk el a „bakterokat”, akik zászlójukkal tisztelegve jelzik a szabad utat Visszafelé Vá­­mospércsen állunk meg először. Itt van érmék a pályaszakasz­nak a központja, a modern, zu­hanyozóval, konyhával, melege­dővel felszerelt telephely. Der­­jén Sándor pályamestert mint­ha skatulyából húzták volna: sötétkék egyenruhában, arany parolival, fehér inggel, nyak­kendőben fogad. Szigorú a rend a vasúton, jelentkezési kötele­zettség van, nem jelenhet meg civil ruhában. A szolgálat az szolgálat. Egyébként ő is pá­lyamunkásként kezdte, 26 éve. Ma főintézői rangban van. Csak az épületeket tudja megmu­tatni, különösebb munka nem folyik a szakaszon. Nem is időzünk sokáig, in­dulunk vissza. A tél első felét Nagycserén tapasztaljuk. Nem a hideg miatt, hanem mert Szi­lágyi István előmunkás brigád­ja másodlagos munkát, sínlera­kást végez. 24 méter hosszú, biztonsági tartalék síneket rak­nak a földre, emelők segítségé­vel. *** Nézem a lassan elmaradó tá­jat. A földeken még foltokban a hó, a fagy jeges hártyát vonz a tócsák vizére. Az egyik ka­nyarban sárga mellényes em­ber közeledik a síneken. Megállunk, kiszállunk. Katona József vonal­vizsgáló onnan in­dult, ahová mi tartunk. Tizenöt kilométert gyalogol minden­nap, szemét a sínekre szegez­ve ellenőrzi, nincs-e valami hi­­básodás a vonalon. Vállán csá­kány, táska és egy fémdoboz, benne zászló, kalapács, csava­rok, sinszegek és­ durrantyúk. Ez utóbbi a mozdony alá jelzés­nek, ha valami nagy baj tör­ténne a nyílt pályán. Nem em­lékszik, mikor kellett használ­ni ezen a szakaszon. Búcsúzó­ul még utána kérdezek: —■ Aztán mire szokott lépni, ha rója a kilométereket? — A talpfára — válaszolja csodálkozó természetességgel. Túri Gábor HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1976. MÁRCIUS 14.

Next