Hajdú-Bihari Napló, 1976. március (33. évfolyam, 52-77. szám)
1976-03-30 / 76. szám
VENDÉGÜNK VOLT, MONTOMUM Az Országos Filharmónia és a Kodály kórus meghívására Debrecenben vendégszerepelt Nino Antonellini, az Olasz Rádió és Televízió Kamarakórusának karnagya, több konzervatórium volt igazgatója. A nemzetközi hírű karmesterrel Gioacchino Rossini: Petite messe Solennelle című művének próbái közben beszélgettünk a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának hangversenytermében. — Először jár Magyarországon, a szakembereken kívül jóformán senki sem ismeri. Hogyan lesz valakiből karmester Olaszországban? — Nehezen, legalábbis, ami engem illet. Pedig apám tamburmajor volt, ott parádéztak minden vasárnap a téren. De ennek hamar vége lett, apám leszerelt, megnősült, otthagyta a katonazenekart. Persze nem tudott nyugodni. A rezesbanda után fúvószenekar következett. Így a piemontiak sosem maradtak zene nélkül. Egy kis piemonti faluban, Nazzoleban születtem, 1907-ben. Tipikus olasz falu, nagyhangú parasztok, hatalmas földek. Meg a Barro, az a jóféle száraz bor; talán hallottak már róla. Úgy is hívták a vidékünket, hogy a „borok földje”. — Apám nagyon képzett zenész volt, de nagyon becsületes — sosem vitte sokra. Nem is akarta, hogy zenész legyek. Ha rajta múlik, jegyzőként végzem. Szerencsére apám zenészei jó emberek voltak, s mivel én sem tágítottam, hagyta, hogy rábeszéljék — írasson be valahova, taníttasson. De ez sokba került! Akkoriban mindig éhes voltam. Hogy keressek is valamit, 1925-ben amolyan segédkarmester lettem a torinói Teatro Régióban. Egyszer emlékezetes dolog történt. Beito Nerone című operájának premierjén az egyik jelenetben bevágtat a színpadra négy lovas. Aztán közvetlen a súgólyuk előtt hirtelen felágaskodnak a lovak. A zenekari árokban az egyik trombitás úgy megijedt, hogy melléfújt. Nosza lett haddelhadd! Toscanini odarohant, felugrott a színpadra, s mivel azt hitte, a statiszták ijesztették meg a lovakat, püfölni kezdett bennünket. Végül kizavart, s ránk zárta az öltözőt. Egész éjjel ott gubbasztottunk, az előadás meg befejeződött nélkülünk. —ét év múlva Alessandriába került, előbb karmesternek, majd tanárnak, s végül a konzervatórium igazgatójának. Itt volt a híres Teatro Avviamento. Ez körülbelül azt jelenti, hogy a „kezdők színháza". Azt jelentette, hogy a fiatalok itt próbálták ki az erejüket? — Pontosan. Mi a „reménykedők színházának” hívtuk. Nagyon jó kis színház volt, amolyan gyakorló teátrum. Kezdőket hívtunk meg, karmestereket, zenészeket, énekeseket, s ha beváltak, megnyílt előttük az út. A kísérlet rizikóját mi válaltuk. Kemény munka volt. Sajnos, majd mindig operát rendeztünk. Ez az olasz zenei élet rákfenéje: ez az operamánia. Mintha klasszikusok nem is volnának! — Rómába 1950-ben kerültem. A rádió zenekarvezetője, majd a konzervatórium igazgatója lettem. Meg sok minden még. A nagy kórust dirigáltam, de szerveztem mellette egy kamarakórust is, az Olasz Rádió és Televízió Kamarakórusát. Ez lett híres. A világon mindenütt turnézunk, a Rossini művet például Párizsban, New Yorkban is mi mutattuk be először. — G. Rossini: Petite messe Solennelle (Kis ünnepi mise) című miséjét még nem játszották Debrecenben. Sőt, úgy ahogy a Kodály kórus előadja, úgy még sehol a világon. — Nem egészen. Egyszer egy kórusfesztiválon már elénekeltük odahaza, de ez az igazi bemutató. A Ricardi-féle, mindenütt ismert és használt Rossini partitúrában csak egy zongora és orgona szerepel. Az egyik zongorát valaki kihagyta, s ezért a szólókat, szólamokat is öszsze kellett vonni. Én ráleltem Rossini eredeti kéziratára, lefényképeztettem, sőt ki is adattam. A napokban jelent meg, s most itt Debrecenben elénekeljük. Rossini nem sokkal halála előtt írta a misét, egy grófnő megrendelésére. Mivel az arisztokrata hölgy kápolnája kicsi volt, nyolc tagú énekkarra és négy szólistára tervezte. Nála eredetileg két zongora szerepel. Nálunk is, ez amolyan „kritikai” előadás. — Elhangzik Debrecenben egy olyan mű, amit még nem hallhattak. Sőt, ritka zenei élményben is részünk lehet, hiszen az előadás hitelét nemcsak az a tény biztosítja, hogy történetesen éppen ön az új kiadás gondozója, mellette szól olaszos temperamentuma, meglepő érzékenysége is. Munkáját csak egy, a szünetben „ellopott" mondattal jellemezhetném: „Hihetetlenül finom, nem az egetverő forték híve; a csöndből indul ki, arra építkezik, s fortéi így is az eget ostromolják." Mégis, nem túlzás egyetlen előadásért ilyen messzire elutazni, s ennyit dolgozni? — A munkáért sosem kár, bár szívesen vezényeltem volna többször is. Dolgozni jöttem, nem szórakozni, igaz, szórakozni is szívesen jönnék. Mert nagyon sok városban jártunk már a feleségemmel, de olyat, mint Budapest, még nem láttunk. Nem is beszélve a fogadtatásról! Meglepő az az érzékenység, amivel Önök megérzik az embert. Meggyőződésem, hogy az olasz és a magyar temperamentum nagyon közel áll egymáshoz. — Csak a forgalommal van baj. Mi, rómaiak, megszoktuk, hogy balról is behajtunk a körforgalomba. — Mi a véleménye a magyar zenéről, a Kodály kórusról? — Csodálatos az Önök zenei szervezete. Ez az első eset, hogy idegen kórust vezénylek, nálunk mindig a saját kórusával turnézik az ember. Mondták is az énekeseim sértődötten: „Na, jó utat!” Azt válaszoltam nekik: „Nem jöhettek, túl sokba kerültök!” Mert nálunk mindig ez van, ha meghívnak bennünket valahová,, az igazgatóság azt mondja: „Túl sokba kerültök!” Ha meg mi hívunk meg valakit: „Ti is elégbe kerültök, most még másnak is fizessünk?!” Nevetünk rajta, pedig szomorú ez. — Meglepett az a zenei intelligencia, finomság, az a komolyság és hagyományszeretet, amivel itt találkoztam. A Kodály kórus jól fel van készítve, jó a hanganyaga, s nagyon lelkesen dolgoznak. Olyan tenorral pedig, mint Korondy Györgyé, még nem találkoztam. — A magyar zenészek, Bartók, Kodály, Liszt nagyon fontosak. A Cantata Profanát, a Missa Brevist, Liszt oratóriumait állandóan repertoárunkban tartjuk. A kortárs olasz zene sajnos elvesztette sajátos nemzeti jellegét, pedig Nino, Bucchi, Turchi, Veretti nem mindennapi tehetségek. — Hogy találkoztam-e Kodálylyal? Persze. Például Velencében. Folytak a Psalmus Hungaricus próbái, s ő bejött, meghallgatni. Mikor tanácsot kértünk, csak a fejét ingatta, s azt mondta: „Csináljátok, csak csináljátok!” — A Kodály kórus székházában a felesége felfedezett a falon — véletlenül — egy oklevelet. Az 1959- es arezzói fesztiválon nyert I. díj bizonyítéka volt. S rajta az ön aláírása, mint zsűritagé. Mindenütt mindig a zenével találkozik. — Ha egyszer ez az életem! Ha nem lenne, bizonyára már én sem volnék. Nem tudunk meglenni nélküle. Hogy hiszek-e abban, hogy a művészet jobbá teszi az embereket? Csak ebben hiszek. A művészet testvérekké tesz minket, s a zenénél erre semmi sem alkalmasabb. Vinkó József FILMNAPLÓ Sablonok a levegőben A módfelett termelékeny rendező maga nyilatkozott, honnan a Zongora a levegőben alapötlete. Íme, részlet egyik interjújából: „Amikor az Ötszemközt című tvműsorban Vitray Tamás Kocsis Zoltánnal beszélgetett, Kocsis többek között arról beszélt, hogy otthonában — a lakótelepi házban — konfliktusai támadtak a szomszédokkal, megfenyegették, mert sokat gyakorol. Hát nem egy bohózat magva ez?” A Zongora a levegőben ismeretében ugyan nem látszik semmiféle bohózatnak a magva, ám — elvileg — el lehet fogadni, hogy valamilyen történet kerekíthető a gyakorló zongorista esete köré. Valamilyen történet , amelynek nem a zongorista a főhőse, őt, az ifjú tehetséget nehezen lehetne mással jellemezni, mint a gyakorlásvággyal. Azzal, hogy újra és újra odaül a zongorához, legyen éjjel vagy nappal, és — játszik. Legfőbb tulajdonsága ez a játék. Mihelyt mással is jellemezni akarja a rendező, azonnal el kell hogy térjen a „művész a lakótelepen” nagynagy drámai (bohózati?) alaphelyzetétől. Például annak, hogy a filmbeli ifjú titán nem veti meg a női nemet, ráadásul még nem is nagyon válogatós — mindennek az ég adta világon semmi köze a „hatodik emeleten zongorázhatok-e, vagy zavarom a szomszédokat” mély dilemmájához! De mert az alapötletből — a bohózat magvából! — aligha hámozható ki több tanulság, minthogy 1) nem jó a zongoraművésznek, ha nem tud nyugodtan gyakorolni; 2) nem jó a lakóknak, ha nem tudnak nyugodtan aludni — sablonokat kell Bacsó Péter rendezőnek alkalmaznia, hogy mégsem lássék, mily kevésre futja a kiindulásból, az ötletből. Ilyen sablon mindjárt a főhős említett vonzalma a nők iránt; nem ad ugyan hozzá semmit a főszereplő képéhez, érdektelen az egész szempontjából, de legalább alkalmat ad a rendezőnek, hogy 1) megrendezze a magyar filmek ezervalahányadik fürdőszobai jelenetét; 2) a kitűnő színésznőt, Pécsi Ildikót megint a megszokott szerepkörében, a kikapós asszonykának a látvány szempontjából hálás szerepében mutassa; és hogy mindezek következtében valahogy teljék a dramaturgiai idő. Ilyen sablon továbbá — Bacsó Péter filmjeiből is jól ismert — a házcsere sablonja. A Forró vizet a kopaszra című filmjében éppúgy kihasználta ezt, mint az Ereszd el a szakállamat! címűben — és most is. Valóban nehéz egy új lakótelepen megtalálni bárkinek is a házát. Legalább olyan nehéz, mint új, eredeti ötleteket találni, bármelyik forgatókönyvről legyen is szó. Ilyen sablon továbbá a film legtöbb figurájához kapcsolódik. A mérnökhöz, aki okleveles ugyan, ám aki mégis féregirtással foglalkozik, hogy miért, nem tudni. Valószínűleg a Zongora a levegőben kedvéért, hogy általa jelen legyen a filmben a más pályán dolgozó diplomás is. Ugyanő komolyabb feladatok elvégzésére is vállalkozott. Nemcsak a diplomás maszekot formálja meg, de azt az önkéntes szervezőt is, akit a Holnap lesz fácán című Sára Sándor-filmből már jól megismertünk, csak ott társadalmi háttere volt a szervezkedéseinek, ott egy típust jellemzett. A Zongora a levegőben Őze Lajos alakította figurája azonban eggyel jellemezhető a legjobban: erősbödő idiotizmusával. Mindez azzal függhet öszsze, hogy a „gyakorolni szeretnék, de nem lehet” alapkonfliktusát nem tudta komolyan venni a rendező — még egy bohózat erejéig sem! —, ezért rakta körül a zongoraművészt már-márgyengeelméjű lakótársakkal. És nemcsak a maszek mérnökféregirtó tartozik ebbe a nagy családba. Idevaló a gimnáziumi igazgatóhelyettes is, enyhe piromániájával, szemétben kotorászásával. A figyelemre egyre méltatlanabb bájait osztogató hivatalnoknőt is hasonló sablonos gondolkodás mozgatja, akárcsak a nagyhírű karmestert — Major Tamás játssza —, aki mivel is lehetne leginkább jelen a játékban, mint szenilitásával, álomszuszékonyságával és tehetségtelenségével?! A sablonosan jellemzett alakok sorolásának azért kell véget vetnünk, hogy az eredeti alapötletre visszatérve kitessék, mennyire felületesen megoldott, felszínesen végiggondolt „mű” a Zongora a levegőben. A kiindulópont, ugye, a „lakótelepen nehéz zongorázni”, s ehhez teszi azt hozzá Bacsó Péter, hogy lám, lám, milyen értetlenek a művészekkel szemben a lakók — újabb sablon: legkevésbé még a munkás értetlen, őt nem zavarja a gyakorlás. Holott talán az lett volna a szerencsésebb, ha úgy folytatódik az ötlet, hogy 1) valóban zavarhatja a lakók nyugalmát a gyakorlás; 2) olyan házakat kell építeni, ahol mindenki — foglalkozásra való tekintet nélkül — nyugodtan dolgozhat és pihenhet —; 3) a zongoraművésznek kell olyan lakást biztosítani, ahol nyugodtan játszhat. Mindezek figyelembe vételével talán kevesebb sablon is elegendő lett volna Bacsó Péternek. Márkus Béla Múzeumi évkönyvek és folyóiratok repertóriuma 1945—1974 Debreceni bibliográfusok munkája Országosan is jó hírük van a debreceni könyvtárosoknak, bibliográfusoknak. Bibliográfiai összeállításaink általában kedvező visszhangot váltanak ki a szakmai körökben; egyre gyakrabban emlegetik elismerően a debreceni bibliográfiai műhelyt. E műhely most újabb nagyszabású vállalkozással hívta fel magára a figyelmet. A Déri Múzeum három munkatársa — Héthy Zoltán, T. Horváth Ildikó és Ormosi László — a felszabadulás 30. évfordulójának tiszteletére elkészítette a magyarországi múzeumok 1945 és 1974 megjelent évkönyveinek és folyóiratainak repertóriumát. Az összeállítás első kötete 1975 decemberében látott napvilágot, s a bevezető szerint további öt követi majd. A kiadásra, az egész sorozat gondozására és anyagi támogatására egy nemrég létrehozott intézmény, a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ vállalkozott. A sokszorosítás munkálatait a szolnoki Damjanich János Múzeum rotaüzeme végezte. A repertórium egy nagyarányú bibliográfiai terv első terméke. A Déri Múzeumban vetődött fel a gondolata egy olyan szakbibliográfiának, amely feltárná a magyar múzeumok valamennyi kiadványát, visszamenőlegesen és folyamatosan. Az ötlettel egyetértettek az illetékes központi szervek is, s megbízták a kivitelezés megszervezésével és finanszírozásával a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központot, az anyaggyűjtéssel és a szerkesztéssel pedig a Déri Múzeum fent említett munkatársait. A bibliográfia összeállítását, kiadását két alapvető tény indokolja és sürgeti: egyrészt mindeddig nem történt meg a hazai múzeumi kiadványok számbavétele, másrészt a múzeumokban folyó kutató és publikációs munka jellege és színvonala megköveteli, hogy erről részletes és rendszeres tájékoztatást kapjanak a más területeken dolgozó kutatók is. A debreceniek által kezdeményezett és készített, központi kiadványként megjelenő múzeumi bibliográfia hézagpótló kutatási és tájékoztatási segédlet lesz. A munka első szakaszában a felszabadulás után napvilágot látott múzeumi periodikumok feltárására került sor. A kezünkben levő első kötet két részre tagolódik. Először a feldolgozott időszaki kiadványok kimerítő teljességű címleírásait közük; eszerint harminc év alatt 47 múzeum kiadásában 82 évkönyv, híradó, folyóirat stb. jelent meg, összesen 589 kötetben, illetve évfolyamban. Szorosan kapcsolódik ehhez, e lista adatait elemzi a kötet elején olvasható statisztikai öszszefoglalás, amely a szerkesztő, Éri István munkája. A második rész a tényleges repertórium első tematikai egysége, a muzeológia és a restaurálás tárgykörébe sorolható közleményeket sorolja fel, tartalmi csoportosításban. Az osztályozási rendszert — teljes bontásban — külön táblázatban ismertetik. Az egyes csoportokon belül a szerzők betűrendjében követik egymást a címleírások (egy-két fejezet — pl. a nekrológok — kivételével). Az összeállításban minden lényegi információt tartalmazó cikk, közlemény (tanulmányok, jelentések, forráspublikációk, tudósítások, személyi hírek, könyvismertetések stb.) szerepel, csupán a jellegtelen, apró hírek és a hirdetések maradtak ki. A címleírásokban a periodikumok címeit rövidítve közlik, a rövidítéseket külön jegyzékben oldják fel. A tételeket — számszerint 2534 — sorszámozták. A viszszakeresést gondos, pontos mutatók (név-, múzeumi és földrajzi mutató) könnyítik meg. A részletes tartalmi bontás és a mutatók révén a bibliográfia használata egyszerű és könnyű. Zavarólag hat viszont a sajnálatosan sok sajtóhiba, s bizony a szedés is zsúfolt kissé. A bevezetőből nem derül ki, mit jelölnek a címleírások végére tett négyzetek, nem nehéz azonban rájönni, hogy a közleményekben található képekre utalnak. Mivel a múzeumainkban általános gyakorlat a külföldi kiadványcsere, a repertórium szerkesztésénél — nagyon helyesen — gondoltak a külföldi felhasználók igényeire is. Az előszót, a bevezetőt, a statisztikai elemzés lényegi megállapításait, az osztályozási rendszert és a tartalomjegyzéket angolul, franciául, németül és oroszul is közlik; a rezümével ellátott közlemények címleírásait pedig kiegészítették az idegen nyelvű összefoglalások címeivel. A repertórium a magyar muzeológia irodalmáról az első szakbibliográfiai összeállítás. Dankó Imrének, a Déri Múzeum igazgatójának a sorozat elé írt előszavából idézzük: a repertórium dokumentálja „múzeumaink fejlődését, a magyar múzeumoknak a tudományos életben és a közművelődésben betöltött szerepét”. Jelentősége túlnő az adott szakterület keretein: más tudományágak művelői, a közművelődés és a honismereti mozgalom irányítói, résztvevői is haszonnal forgathatják ezt a könyvészetiig kiválóan megoldott, értékes bibliográfiai alkotást. Kérdéses viszont, hogy az összeállítás eljut-e a többi szakterület kutatóihoz, az érdeklődőkhöz, a könyvtárakhoz? Kereskedelmi forgalomba nem kerül, a példányszáma alacsony (mindössze 1000), félő tehát, hogy az lesz a sorsa, mint a benne felsorolt múzeumi kiadványok jórészének: a szűk szakmai körön kívül csak igen-igen kevesen szereznek róla tudomást. Persze előfordulhat — bár úgy lenne! —, hogy ez az aggodalom feleslegesnek bizonyul, s a bibliográfia széles körben használt, hatékony segédletté válik. A repertórium további füzetei már kiadásra készen állnak. Ezek a múzeumokban művelt szaktudományi ágak anyagát tárják fel, sorrendben: természettudományok, régészet, történelem és néprajz, irodalom-, művészet- és művelődéstörténet. Az utolsó, hatodik füzet a mutatókat hozza majd. Ezután évenként megjelenik a kiegészítés is, de ez már felöleli a többi múzeumi kiadványt (monográfiák, sorozatok, kiállítási vezetők, katalógusok stb.) is. Nagy érdeklődéssel várjuk ezeket. Reméljük, hamarosan napvilágot látnak, hasonlóan magas színvonalon, mint az első kötet. (A magyar múzeumok kiadványainak bibliográfiája. I. Évkönyvek és folyóiratok repertóriuma 1945—1974. a/ Muzeológia és restaurálás. Bp. 1975. 291 p.) Bényei Miklós HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1976. MÁRCIUS 30.