Hajdú-Bihari Napló, 1976. március (33. évfolyam, 52-77. szám)

1976-03-30 / 76. szám

VENDÉGÜNK VOLT, MO­NTOMU­M Az Országos Filharmónia és a Kodály kórus meghívására Debre­cenben vendégszerepelt Nino An­­tonellini, az Olasz Rádió és Tele­vízió Kamarakórusának karnagya, több konzervatórium volt igazgató­ja. A nemzetközi hírű karmester­rel Gioacchino Rossini: Petite mes­se Solennelle című művének pró­bái közben beszélgettünk a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának hangver­senytermében. — Először jár Magyarországon, a szakembereken kívül jóformán sen­ki sem ismeri. Hogyan lesz valaki­ből karmester Olaszországban? — Nehezen, legalábbis, ami en­gem illet. Pedig apám tamburma­­jor volt, ott parádéztak minden va­sárnap a téren. De ennek hamar vége lett, apám leszerelt, megnő­sült, otthagyta a katonazenekart. Persze nem tudott nyugodni. A re­zesbanda után fúvószenekar követ­kezett. Így a piemontiak sosem maradtak zene nélkül. Egy kis pie­­monti faluban, Nazzoleban szület­tem, 1907-ben. Tipikus olasz falu, nagyhangú parasztok, hatalmas földek. Meg a Barr­o, az a jóféle száraz bor; talán hallottak már ró­la. Úgy is hívták a vidékünket, hogy a „borok földje”. — Apám nagyon képzett zenész volt, de nagyon becsületes — so­sem vitte sokra. Nem is akarta, hogy zenész legyek. Ha rajta mú­lik, jegyzőként végzem. Szerencsé­re apám zenészei jó emberek vol­tak, s mivel én sem tágítottam, hagyta, hogy rábeszéljék — írasson be valahova, taníttasson. De ez sokba került! Akkoriban mindig éhes voltam. Hogy keressek is va­lamit, 1925-ben amolyan segédkar­mester lettem a torinói Teatro Ré­gióban. Egyszer emlékezetes dolog történt. Bei­to­ Nerone című operá­jának premierjén az egyik jelenet­ben bevágtat a színpadra négy lo­vas. Aztán közvetlen a súgólyuk előtt hirtelen felágaskodnak a lo­vak. A zenekari árokban az egyik trombitás úgy megijedt, hogy mel­léfújt. Nosza lett haddelhadd! Tos­canini odarohant, felugrott a szín­padra, s mivel azt hitte, a statisz­ták ijesztették meg a lovakat, pü­­fölni kezdett bennünket. Végül ki­zavart, s ránk zárta az öltözőt. Egész éjjel ott gubbasztottunk, az előadás meg befejeződött nélkü­lünk. —­ét év múlva Alessandriába került, előbb karmesternek, majd tanárnak, s végül a konzervató­rium igazgatójának. Itt volt a híres Teatro Avviamento. Ez körülbelül azt jelenti, hogy a „kezdők színhá­za". Azt jelentette, hogy a fiatalok itt próbálták ki az erejüket? — Pontosan. Mi a „reménykedők színházának” hívtuk. Nagyon jó kis színház volt, amolyan gyakorló teátrum. Kezdőket hívtunk meg, karmestereket, zenészeket, éneke­seket, s ha beváltak, megnyílt előt­tük az út. A kísérlet rizikóját mi válaltuk. Kemény munka volt. Saj­nos, majd mindig operát rendez­tünk. Ez az olasz zenei élet rákfe­néje: ez az operamánia. Mintha klasszikusok nem is volnának! — Rómába 1950-ben kerültem. A rádió zenekarvezetője, majd a konzervatórium igazgatója lettem. Meg sok minden még. A nagy kó­rust dirigáltam, de szerveztem mel­lette egy kamarakórust is, az Olasz Rádió és Televízió Kamarakórusát. Ez lett híres. A világon mindenütt turnézunk, a Rossini művet például Párizsban, New Yorkban is mi mu­tattuk be először. — G. Rossini: Petite messe So­lennelle (Kis ünnepi mise) című miséjét még nem játszották Deb­recenben. Sőt, úgy ahogy a Kodály kórus előadja, úgy még sehol a vi­lágon. — Nem egészen. Egyszer egy kó­rusfesztiválon már elénekeltük odahaza, de ez az igazi bemutató. A Ricardi-féle, mindenütt ismert és használt Rossini partitúrában csak egy zongora és orgona szerepel. Az egyik zongorát valaki kihagyta, s ezért a szólókat, szólamokat is ösz­­sze kellett vonni. Én ráleltem Ros­sini eredeti kéziratára, lefényké­­peztettem, sőt ki is adattam. A na­pokban jelent meg, s most itt Deb­recenben elénekeljük. Rossini nem sokkal halála előtt írta a misét, egy grófnő megrendelésére. Mivel az arisztokrata hölgy kápolnája kicsi volt, nyolc tagú énekkarra és négy szólistára tervezte. Nála eredetileg két zongora szerepel. Nálunk is, ez amolyan „kritikai” előadás. — Elhangzik Debrecenben egy olyan mű, amit még nem hallhat­tak. Sőt, ritka zenei élményben is részünk lehet, hiszen az előadás hi­telét nemcsak az a tény biztosítja, hogy történetesen éppen ön az új kiadás gondozója, mellette szól ola­szos temperamentuma, meglepő ér­zékenysége is. Munkáját csak egy, a szünetben „ellopott" mondattal jellemezhetném: „Hihetetlenül fi­nom, nem az egetverő forték híve; a csöndből indul ki, arra építke­zik, s fortéi így is az eget ostromol­ják." Mégis, nem túlzás egyetlen előadásért ilyen messzire elutazni, s ennyit dolgozni? — A munkáért sosem kár, bár szívesen vezényeltem volna több­ször is. Dolgozni jöttem, nem szó­rakozni, igaz, szórakozni is szíve­sen jönnék. Mert nagyon sok város­­­­ban jártunk már a feleségemmel, de olyat, mint Budapest, még nem láttunk. Nem is beszélve a fogad­tatásról! Meglepő az az érzékeny­ség, amivel Önök megérzik az em­bert. Meggyőződésem, hogy az olasz és a magyar temperamentum na­gyon közel áll egymáshoz. — Csak a forgalommal van baj. Mi, rómaiak, megszoktuk, hogy bal­ról is behajtunk a körforgalomba. — Mi a véleménye a magyar ze­néről, a Kodály kórusról? — Csodálatos az Önök zenei szervezete. Ez az első eset, hogy idegen kórust vezénylek, nálunk mindig a saját kórusával turnézik az ember. Mondták is az éneke­seim sértődötten: „Na, jó utat!” Azt válaszoltam nekik: „Nem jö­hettek, túl sokba kerültök!” Mert nálunk mindig ez van, ha meghív­nak bennünket valahová,, az igaz­gatóság azt mondja: „Túl sokba ke­rültök!” Ha meg mi hívunk meg valakit: „Ti is elégbe kerültök, most még másnak is fizessünk?!” Nevetünk rajta, pedig szomorú ez.­­ — Meglepett az a zenei intelli­gencia, finomság, az a komolyság és hagyományszeretet, amivel itt találkoztam. A Kodály kórus jól fel van készítve, jó a hanganyaga, s nagyon lelkesen dolgoznak. Olyan tenorral pedig, mint Korondy Györgyé, még nem találkoztam. — A magyar zenészek, Bartók, Kodály, Liszt nagyon fontosak. A Cantata Profanát, a Missa Brevist, Liszt oratóriumait állandóan reper­toárunkban tartjuk. A kortárs olasz zene sajnos elvesztette sajátos nem­zeti jellegét, pedig Nino, Bucchi, Turchi, Veretti nem mindennapi te­hetségek. — Hogy találkoztam-e Kodály­­lyal? Persze. Például Velencében. Folytak a Psalmus Hungaricus pró­bái, s ő bejött, meghallgatni. Mi­kor tanácsot kértünk, csak a fejét ingatta, s azt mondta: „Csináljátok, csak csináljátok!” — A Kodály kórus székházában a felesége felfedezett a falon — vé­letlenül — egy oklevelet. Az 1959- es arezzói fesztiválon nyert I. díj bizonyítéka volt. S rajta az ön alá­írása, mint zsűritagé. Mindenütt mindig a zenével találkozik. — Ha egyszer ez az életem! Ha nem lenne, bizonyára már én sem volnék. Nem tudunk meglenni nél­küle. Hogy hiszek-e abban, hogy a művészet jobbá teszi az embere­ket? Csak ebben hiszek. A művé­szet testvérekké tesz minket, s a zenénél erre semmi sem alkalma­sabb. Vinkó József FILMNAPLÓ Sablonok a levegőben A módfelett termelékeny rende­ző maga nyilatkozott, honnan a Zongora a levegőben alapötlete. Íme, részlet egyik interjújából: „Amikor az Ötszemközt című tv­­műsorban Vitray Tamás Kocsis Zoltánnal beszélgetett, Kocsis töb­bek között arról beszélt, hogy ott­honában — a lakótelepi házban — konfliktusai támadtak a szomszé­dokkal, megfenyegették, mert sokat gyakorol. Hát nem egy bohózat magva ez?” A Zongora a levegőben ismeretében ugyan nem látszik semmiféle bohózatnak a magva, ám — elvileg — el lehet fogadni, hogy valamilyen történet kerekíthető a gyakorló zongorista esete köré. Valamilyen történet , amelynek nem a zongorista a főhőse, őt, az ifjú tehetséget nehezen lehetne mással jellemezni, mint a gyakor­­lásvággyal. Azzal, hogy újra és újra odaül a zongorához, legyen éjjel vagy nappal, és — játszik. Legfőbb tulajdonsága ez a játék. Mihelyt mással is jellemezni akarja a ren­dező, azonnal el kell hogy térjen a „művész a lakótelepen” nagy­­nagy drámai (­bohózati?) alaphely­zetétől. Például annak, hogy a film­beli ifjú titán nem veti meg a női nemet, ráadásul még nem is na­gyon válogatós — mindennek az ég adta világon semmi köze a „ha­todik­­ emeleten zongorázhatok-e, vagy zavarom a szomszédokat” mély dilemmájához! De mert az alapötletből — a bohózat magvá­­ból! — aligha hámozható ki több tanulság, minthogy 1) nem jó a zon­goraművésznek, ha nem tud nyu­godtan gyakorolni; 2) nem jó a la­kóknak, ha nem tudnak nyugodtan aludni — sablonokat kell Bacsó Pé­ter rendezőnek alkalmaznia, hogy mégsem lássék, mily kevésre futja a kiindulásból, az ötletből. Ilyen sablon mindjárt a főhős említett vonzalma a nők iránt; nem ad ugyan hozzá semmit a főszerep­lő képéhez, érdektelen az egész szempontjából, de legalább alkal­mat ad a rendezőnek, hogy 1) meg­rendezze a magyar filmek ezervala­­hányadik fürdőszobai jelenetét; 2) a kitűnő színésznőt, Pécsi Ildikót megint a megszokott szerepköré­ben, a kikapós asszonykának a lát­vány szempontjából hálás szerepé­ben mutassa; é­­s hogy mindezek következtében valahogy teljék a dramaturgiai idő. Ilyen sablon továbbá — Bacsó Péter filmjeiből is jól ismert — a házcsere sablonja. A Forró vizet a kopaszra című filmjében éppúgy ki­használta ezt, mint az Ereszd el a szakállamat! címűben — és most is. Valóban nehéz egy­ új lakótelepen megtalálni bárkinek is a házát. Legalább olyan nehéz, mint új, eredeti ötleteket találni, bármelyik forgatókönyvről legyen is szó. Ilyen sablon továbbá a film leg­több figurájához kapcsolódik. A mérnökhöz, aki okleveles ugyan, ám aki mégis féregirtással foglalkozik, hogy miért, nem tudni. Valószínű­leg a Zongora a levegőben kedvé­ért, hogy általa jelen legyen a film­ben a más pályán dolgozó diplo­más is. Ugyanő komolyabb felada­tok elvégzésére is vállalkozott. Nemcsak a diplomás maszekot for­málja meg, de azt az önkéntes szer­vezőt is, akit a Holnap lesz fácán című Sára Sándor-filmből már jól megismertünk, csak ott társadalmi háttere volt a szervezkedéseinek, ott egy típust jellemzett. A Zongora a levegőben Őze Lajos alakította figurája azonban eggyel jellemez­hető a legjobban: erősbödő idiotiz­musával. Mindez azzal függhet ösz­­sze, hogy a „gyakorolni szeretnék, de nem lehet” alapkonfliktusát nem tudta komolyan venni a rendező — még egy bohózat erejéig sem! —, ezért rakta körül a zongoraművészt már-már­­gyengeelméjű lakótársak­kal. És nemcsak a maszek mérnök­­féregirtó tartozik ebbe a nagy csa­ládba. Idevaló a gimnáziumi igaz­gatóhelyettes is, enyhe piromániá­­jával, szemétben kotorászásával. A figyelemre egyre méltatlanabb bá­jait osztogató hivatalnoknőt is ha­sonló sablonos gondolkodás moz­gatja, akárcsak a nagyhírű karmes­tert — Major Tamás játssza —, aki mivel is lehetne leginkább jelen a játékban, mint szenilitásával, álomszuszékonyságával és tehetség­­telenségével?! A sablonosan jellemzett alakok sorolásának azért kell véget vet­nünk, hogy az eredeti alapötletre visszatérve kitessék, mennyire fe­lületesen megoldott, felszínesen vé­giggondolt „mű” a Zongora a le­vegőben. A kiindulópont, ugye, a „lakótelepen nehéz zongorázni”, s ehhez teszi azt hozzá Bacsó Péter, hogy lám, lám, milyen értetlenek a művészekkel szemben a lakók — újabb sablon: legkevésbé még a munkás értetlen, őt nem zavarja a gyakorlás. Holott talán az lett volna a szerencsésebb, ha úgy foly­tatódik az ötlet, hogy 1) valóban zavarhatja a lakók nyugalmát a gyakorlás; 2) olyan házakat kell építeni, ahol mindenki — foglal­kozásra való tekintet nélkül — nyu­godtan dolgozhat és pihenhet —; 3) a zongoraművésznek kell olyan lakást biztosítani, ahol nyugodtan játszhat. Mindezek figyelembe vételével talán kevesebb sablon is elegendő lett volna Bacsó Péternek. Márkus Béla Múzeumi évkönyvek és folyóiratok repertóriuma 1945—1974 Debreceni bibliográfusok munkája Országosan is jó hírük van a deb­receni könyvtárosoknak, bibliográ­fusoknak. Bibliográfiai összeállítá­saink általában kedvező visszhan­got váltanak ki a szakmai körök­ben; egyre gyakrabban emlegetik elismerően a debreceni bibliográfiai műhelyt. E műhely most újabb nagyszabású vállalkozással hívta fel magára a figyelmet. A Déri Múzeum három munkatársa — Héthy Zoltán, T. Horváth Ildikó és Ormosi László — a felszabadulás 30. évfordulójának tiszteletére el­készítette a magyarországi múzeu­mok 1945 és 1974 megjelent év­könyveinek és folyóiratainak reper­tóriumát. Az összeállítás első kötete 1975 decemberében látott napvilá­got, s a bevezető szerint további öt követi majd. A kiadásra, az egész sorozat gondozására és anyagi tá­mogatására egy nemrég létrehozott intézmény, a Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ vállalko­zott. A sokszorosítás munkálatait a szolnoki Damjanich János Múzeum rotaüzeme végezte. A repertórium egy nagyarányú bibliográfiai terv első terméke. A Déri Múzeumban vetődött fel a gondolata egy olyan szakbibliográ­fiának, amely feltárná a magyar múzeumok valamennyi kiadványát, visszamenőlegesen és folyamato­san. Az ötlettel egyetértettek az il­letékes központi szervek is, s meg­bízták a kivitelezés megszervezé­sével és finanszírozásával a Mú­zeumi Restaurátor és Módszertani Központot, az anyaggyűjtéssel és a szerkesztéssel pedig a Déri Múzeum fent említett munkatársait. A bib­liográfia összeállítását, kiadását két alapvető tény indokolja és sür­geti: egyrészt mindeddig nem tör­tént meg a hazai múzeumi kiad­ványok számbavétele, másrészt a múzeumokban folyó kutató és pub­likációs munka jellege és színvo­nala megköveteli, hogy erről rész­letes és rendszeres tájékoztatást kapjanak a más területeken dolgo­zó kutatók is. A debreceniek által kezdeményezett és készített, köz­ponti kiadványként megjelenő mú­zeumi bibliográfia hézagpótló ku­tatási és tájékoztatási segédlet lesz. A munka első szakaszában a fel­­szabadulás után napvilágot látott múzeumi periodikumok feltárására került sor. A kezünkben levő első kötet két részre tagolódik. Először a feldolgozott időszaki kiadványok kimerítő teljességű címleírásait köz­ük; eszerint harminc év alatt 47 múzeum kiadásában 82 évkönyv, híradó, folyóirat stb. jelent meg, összesen 589 kötetben, illetve év­folyamban. Szorosan kapcsolódik ehhez, e lista adatait elemzi a kö­tet elején olvasható statisztikai ösz­­szefoglalás, amely a szerkesztő, Éri István munkája. A második rész a tényleges repertórium első temati­kai egysége, a muzeológia és a res­taurálás tárgykörébe sorolható köz­leményeket sorolja fel, tartalmi csoportosításban. Az osztályozási rendszert — teljes bontásban — külön táblázatban ismertetik. Az egyes csoportokon belül a szerzők betűrendjében követik egymást a címleírások (egy-két fejezet — pl. a nekrológok — kivételével). Az összeállításban minden lényegi in­formációt tartalmazó cikk, közle­mény (tanulmányok, jelentések, forráspublikációk, tudósítások, sze­mélyi hírek, könyvismertetések stb.) szerepel, csupán a jellegtelen, apró hírek és a hirdetések marad­tak ki. A címleírásokban a perio­dikumok címeit rövidítve közlik, a rövidítéseket külön jegyzékben oldják fel. A­ tételeket — számsze­­rint 2534 — sorszámozták. A visz­­szakeresést gondos, pontos mutatók (név-, múzeumi és földrajzi muta­tó) könnyítik meg. A részletes tar­talmi bontás és a mutatók révén a bibliográfia használata egyszerű és könnyű. Zavarólag hat viszont a sajnálatosan sok sajtóhiba, s bi­zony a szedés is zsúfolt kissé. A bevezetőből nem derül ki, mit jelöl­nek a címleírások végére tett négy­zetek, nem nehéz azonban rájönni, hogy a közleményekben található képekre utalnak. Mivel a múzeumainkban általá­nos gyakorlat a külföldi kiadvány­csere, a repertórium szerkesztésé­nél —­ nagyon helyesen — gondol­tak a külföldi felhasználók igényei­re is. Az előszót, a bevezetőt, a sta­tisztikai elemzés lényegi megálla­pításait, az osztályozási rendszert és a tartalomjegyzéket angolul, franciául, németül és oroszul is köz­lik; a rezümével ellátott közlemé­nyek címleírásait pedig kiegészítet­ték az idegen nyelvű összefoglalá­sok címeivel. A repertórium a magyar muzeo­lógia irodalmáról az első szakbib­liográfiai összeállítás. Dankó Im­rének, a Déri Múzeum igazgatójá­nak a sorozat elé írt előszavából idézzük: a repertórium dokumen­tálja „múzeumaink fejlődését, a magyar múzeumoknak a tudomá­nyos életben és a közművelődésben betöltött szerepét”. Jelentősége túl­nő az adott szakterület keretein: más tudományágak művelői, a köz­­művelődés és a honismereti moz­galom irányítói, résztvevői is ha­szonnal forgathatják ezt a köny­vészetiig kiválóan megoldott, ér­tékes bibliográfiai alkotást. Kér­déses viszont, hogy az összeállítás eljut-e a többi szakterület kutatói­hoz, az érdeklődőkhöz, a könyvtá­rakhoz? Kereskedelmi forgalom­ba nem kerül, a példányszáma alacsony (mindössze 1000), félő te­hát, hogy az lesz a sorsa, mint a benne felsorolt múzeumi kiadvá­nyok jórészének: a szűk szakmai körön kívül csak igen-igen keve­sen szereznek róla tudomást. Per­sze előfordulhat — bár úgy lenne! —, hogy ez az aggodalom felesle­gesnek bizonyul, s a bibliográfia széles körben használt, hatékony segédletté válik. A repertórium további füzetei már kiadásra készen állnak. Ezek a múzeumokban művelt szaktudo­mányi ágak anyagát tárják fel, sor­rendben: természettudományok, ré­gészet, történelem és néprajz, iro­dalom-, művészet- és művelődés­­történet. Az utolsó, hatodik füzet a mutatókat hozza majd. Ezután évenként megjelenik a kiegészítés is, de ez már felöleli a többi mú­zeumi kiadványt (monográfiák, so­rozatok, kiállítási vezetők, kata­lógusok stb.) is. Nagy érdeklődés­sel várjuk ezeket. Reméljük, ha­marosan napvilágot látnak, hason­lóan magas színvonalon, mint az első kötet. (A magyar múzeumok kiadványainak bibliográfiája. I. Évkönyvek és folyóiratok repertó­riuma 1945—1974. a/ Muzeológia és restaurálás. Bp. 1975. 291 p.) Bényei Miklós HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1976. MÁRCIUS 30.

Next