Hajdú-Bihari Napló, 1977. július (34. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-03 / 155. szám

Jo­annisz Ritszosz ez év május 1-én kapta meg a Nemzetközi Lenin-békedíjat. Ez a nap a költő számára immár csaknem hetven éve szimbolikus jelentőségű, hiszen 1909-ben május 1-én látta meg a napvilágot a görögországi Monemvasziában, s élete csakugyan a dolgozó tömegekkel való szoros egybef­onódást, a haladás meletti elkötelezettséget példázza. Már pályája elején olyan költeménye­ket közölt tőle a kommunista sajtó, amelyek Marxot, a Szovjet­uniót és a diadalmas, de megpróbáltatásokkal teli harcot vívó vi­lágproletariátust köszöntötték a legszélesebb internacionalizmus je­gyében. Ri­szosz később is mindig az egyetemes emberi ügy szol­gálatában lépett fel, de úgy, hogy soha, egy pillanatig sem feledke­zett meg saját, dicsőséges történelem emlékét őrző, ám századokon át oly sokat szenvedő népének meggyötörtetéseiről sem. 1936 és 1944 között előbb a görög, majd az országot katonai csizmák alá tipró idegen, olasz—német fasizmus ellen hallatta szavát, ahogy azt a „Nővérem dala", a „Tavaszi szimfónia” vagy az „öreg mazurka eső ütemére” bizonyítja, s lett az izmos görög ellenállási költészet legmarkánsabb alakja. Nem maradt néma Kitszosz hangja a közel­múlt Papadopulosz-féle diktatúrája idején sem, amely magát a nagy görög költőt is internáló táborba küldte. Kitszosz költészetét már igen sokan és igen sok oldalról érté­kelték rendkívül magasra. Aragon, korunk egyik leghatalmasabb, legeredetibb költői lángelméjét látja benne, akinek magával sodró ereje az elemek feltartóztathatatlan és félelmetes tombolásával ra­gad el bennünket. De nem ő az egyetlen, aki az újgörög szellemisé­get európai és világirodalmi méretekben és szintén kiteljesítette. Ezt jelzik a görög irodalmat ért nagy elismerések is: Varnaliszt 1958-ban Nemzetközi Lenin-békedíjjal, Szeferiszt pedig 1963-ban Nobel-díjjal tüntették ki. S ott tündököl mindegyikőjük fölött Ka­­zantzakisznak a neve, akinek nemcsak tragikusan szép műve, az „Akinek meg kell halnia” vagy robusztus ,,Zorbász, a görög” c. regénye szerzett világirodalmi hírnevet, hanem aki a 20. század embere számára felvázolt egy ellentmondásosságában is a totalitás igényével föllépő, nagyszabású világképet. Mi lehet a magyarázata annak, hogy egy nagy múltú, de kis nép, amely hosszú időn keresztül alig hallatott magáról, s csak másfél évszázada vívta ki függetlenségét, s amelynek mintegy más­fél millió fia,ötven éve arra kényszerült, hogy két és fél ezer éves kisázsiai hazájából elűzve és súlyosan megtizedelve keressen magá­nak új otthont —, hogy egy ország, amely az utóbbi évtizedekben megélénkülő kapitalizálódás ellenére még mindig súlyos elmara­dottság terheit nyögi, s hol­ újból és újból polgárháborúkba, a jognyomorító diktatúrák megalázó jármába, és hol az angol, hol az amerikai nagyhatalmak csatlósává lesz, néhány évtized alatt ilyen művészóriásokat adott a világirodalmnak? Talán éppen a vázolt helyzetben kell keresni magát a magyarázatot is. Hogy a történel­mi késést mihamarabb behozzák, hatalmas energiák összpontosultak itt az előrelépés, a haladás ügyének szolgálatában, s a mély népi és történelmi gyökerek itt a legmodernebb művészeti törekvések, a legmagasabb szintű és igényű eszmeiség dús lombozatához hordták és hordják az éltető nedvet. A hatalmas közös erőfeszítés itt még nem tette lehetővé a társadalomnak individualizált atomokra törté­nő olyan mértékű széthullását, mint máshol, hanem lehetőség nyílt a nagy egyetemes emberi és világtörténelmi kérdések átfogó, leg­újabb művészi eszközökkel történő tükrözésére, felhasználva egy­ben azt az ókori görögségtől örökölt szimbólumrendszert is, amely az egyetemes európai hagyomány őshumusza, így kaphatott itt új Értelmezést Prométheusz, Odüsszeusz, Oresztész, Philoktétész és a trójai faló mítosza, Szókratész és Mélosz pusztulásának intő és fi­gyelmeztető történelmi példája, nemcsak a görög föld fiaihoz, ha­nem az egész világ progresszív, békeszerető erőihez szólva. Minden­nek Ritszosz költészete legteljesebb megtestesülése és foglalata. Ért­hető, ha költészetét a magyar kultúra részévé kívánva tenni, olyan műfordítók ragadtak tollat, mint Devecseri Gábor, Rónay György, Somlyó György és Vas István. Igaz, hogy a nagy európai kultúrák szinte kizárólagos bővületében vergődő közműveltségünk egyelőre még kevéssé vett tudomást Ritszoszról, de épp ezért kötelességünk, hogy az elmúlt hetek eseményéhez kapcsolódva, e helyen is meg­szólaltassuk Ritszosz erőteljes, egyéni tónusú hangját. A fordítások Szabó Kálmántól valók, aki már eddig is sokat tett az újgörög kul­túrának magyar talajba történő átültetéséért, s aki épp ezért nyerte el, ugyancsak a közelmúltban, az „Athén díszpolgára” címet a város ezüst érdemérmével együtt. A mi tisztelgésünk Ritszosznak csupán szerény viszonzása lehet azért a nagy szolgálatért, amit a nagy költő tett Görögországban a magyar kultúra terjesztése terén, mert személyében József Attila költészetének egyik legkitűnőbb külföldi tol­mácsoló­ját köszönthetjük. H. L. dolgozik. S az én Marikám azt szereti, ha ilyenkor otthon vagyok. De én nem örülök a vendégeknek. Hangosak, ricsajoznak. Alud­ni se lehet tőlük, ha sokáig maradnak.” — „Hol alszik, lelkem?” — „Van egy kis szo­bám a konyha mellett. Takaros szoba. Abla­ka nincs. De ha a konyha felé nyitva ha­gyom az ajtót, a konyhaablakon bejön a jó dombi levegő.” — „És amikor vendégség van? Akkor nem tudja kinyitni a konyhaajtót, Zsófikám?” — „Akkor nem. De legkésőbb kettőkor mindegyik vendég elmegy.” — „Az én fiamhoz nem járnak vendégek.” — „Hogy-hogy nem járnak?” — „Mert a fiam tizennégy hónapot ült, és akkor otthagyták a barátok. Nem is otthagyták. Gyuszi azt mondta, hogy nem barát az olyan, aki a bajban elfordul az emberfiától.” — És miért ült a fia, Rózám? Csak nem követett el va­lami nagy bűnt?” — „Az én Gyuszim nem olyan. Aki hússal dolgozik, annak mindig a körmére lehet koppintani. És az én Gyuszim­­r­ak sok ellensége volt mindig. Irigyelték a Bimbó úti ,szép lakást. Alig várták, hogy be­lekössenek. Megvádolták, leültették. De kide­rült, hogy ártatlan. Az én Gyuszim ártatlan, mint a bárány. Ki is jött a börtönből, s ak­kor hívott fel Károlyrétről. Ne tengődjek ott egyedül, mondta, eladjuk a házat, s ő a pénz ellenében életem végéig eltart.” Másnap már délután négy előtt ott ült Ró­za néni a padon, fülelte a harangszót, hátha meghallaná, s várta barátnőjét. Zsófi néni, aki azért viselt magas fűzős cipőt, mert na­gyon dagad a lába fél ötkor érkezett felül­ről, a Bogár utcából. Leült Róza néni mellé, s folytatták az előző nap abbahagyott beszél­getést. Róza néni kibontotta fejkendőjét, és Zsófi néni még közelebb hajolt, hogy új ba­rátnőjével jól tudjon diskurálni.­­ „Hoz­tam egy kis leveles tésztát, Róza lelkem!” — „Jézusom! Épp arra vágytam. Már hónapok óta arra vágyok. Károlyréten, míg szegény Ábrisom élt, én is mindig sütöttem tésztát. Gyuszim is nagyon szerette, míg kisfiú volt. De Teri, a menyem nem tud se sütni, se főzni, s nem szereti, ha a konyhában lábat­­lankodom.” — „Ezt én sütöttem. Ez is volt tegnap a vendégeknek. Ma is jönnek vendé­gek. De csak egy házaspár. A vöm főnöke. Nagyon ki kell tennünk magunkért. Nem maradhatok sokáig, mert Marikám ragaszko­dik hozzá, hogy én is kiöltözzem, s ott le­gyek a vendégekkel.” — „Jó magának, Zsófi, lelkem.” — „Igen, azt hiszem, nekem jó. Méri, magának nem jó, Rózám?” — „Nekem is jó mert szeret a fiam, a menyem, a két unokám. Csak nem tudok velük beszélgetni, úgy mint magával, Zsófi. Ez az én szívem nagy bánata, semmi más.” — És Róza néni pityeregni kezdett. Mire Zsófi is rákezdte a sírást. Ültek ,sokáig, szipogva — két gubbasz­tó fekete madár. Aztán lassan megnyugod­tak, s már csak csöndben merengtek. — „Megkondult a harang” — szólalt meg vég­re Zsófi néni. — „Igen, hallom. Már egy órá­ja hallom.” — „Pedig csak most szólalt meg, elhiheti, Rózám.” — „Én mindig hallom, amikor csak akarom.” — „Akkor belül hall­ja Róza, lelkem, ugye?” — „Igen, belül hal­lom. És amikor csak akarom.” — „Akkor mégiscsak jó magának is.” — „Igen, azt hi­szem, nekem is jó. Ha süket vagyok is, de ak­kor hallgatok harangszót, amikor csak akarok.” — „Nekem is jó, hogy ilyen barát­nőm lett öregkoromra, mint maga, Róza.” — „És jó az én fiam. De nemcsak Gyuszi jó, jó az én Terikém, meg jó Gézuka és Virág.” — „Akárcsak az én Marikám meg Bandi, a vém, aki olyan szép ember, és Péterke, aki nagyon jó gyerek. Csak a lábam ne fájna. Ha haza­megyek, rögtön lefekszem, s borogatást ra­kok rá.” — „Én meg megmondom az én Gyu­­szimnak, milyen jó leveles tésztát ettem, s ha akarja, újra sütök neki leveles tésztát, amit úgy szeretett gyerekkorában.” Még üldögéltek egy kicsikét, görbe ujjú bütykös kezük az ölükben nyugodott. Néz­tek előre, Róza néni az égszínkék szemével, melyen már egy csöppnyi szürkehályog se­gítette, hogy a külső világ, melynek hangjai is alig jutottak el hozzá, alakjaival, színei­vel is csak elmosódottan jelentkezzék, így lehet igazán belülről is hallani a harangszót. És előrenézett Zsófi néni is, szép barna sze­mével, amely kissé megnyúlt orra mellől még élesen figyelte a világot, nézett és arra gondolt, ha le tud majd pihenni az ágyán s bebugyolálhatja a lábát, teljesen mindegy, mikor nyithatja ki a konyhaab­lakot, hogy bejöjjön a csodálatos dombi leve­gő, amely, mi tagadás, jobb és élesebb mint amilyen Színváron volt, ahol a közeli kohó miatt szinte láthatóan szállt a korom. Előbb Zsófi néni ment el, mert ő egy ki­csit messzebb lakott, meg a lába miatt las­sabban is járt, s megígérte Marikának, hogy hétkor otthon lesz. Szeretett volna csöndben besurranni a kisszobába, de keresztül kellett mennie a konyhán. Marika már ott sürgött­­forgott, készült az esti vendégfogadásra.­­ •Jó, hogy végre megjött anyuka. Hol a fené­be , tud ennyit csavarogni vénasszony létére? Na, gyorsan, segítsen, de előbb mosson ke­zet. Aztán majd fölveszi a színes kötényét, ha nem is szereti, és maga fogja felszolgál­­ja­ni az ételeket. Mercz elvtárs nagyon fontos ,­ személy, tőle függ Bandi további pályája. De mit magyarázzam ezt anyukának? Mos­­j­­sa meg a salátát, gyorsan, hét óra elmúlt,­­ lehet, hogy már nyolckor itt vannak, s én­­ még nem is szedtem rendbe magam. És ha­­ itt vannak, feltétlenül dobja le azt az ócska­­ csukát a lábáról. Kertésznének itt maradt­­ egy félcipője a múltkor, azt vegye fel.” Róza néni nem nagyon sietett hazamenni. Már szürkült, mire a Bimbó úti villabérház-­­ hoz ért. A házfelügyelőéknél nyitva volt az­­ ajtó, de nem vették észre, mikor lábujjhe­­gyen besurrant a kertbe. Körülnézett, aztán ott, ahol a bokrok mögött egész kis sűrű ren­­geteg van, elbújt a fák között. Leült a fűre, é a szoknyáját elterítette maga körül, fejéről le­­bontotta a kendőt. A földnek így közelről X nagyon jó szaga volt. Lassan sötétedett, s í idelátszott a bokrok mögül a lakásuk. Gyű- £ szí nagyban hadonászott a kezével. Nyilván £ valamit kiabált, erősen kiabálhatott, mert £, még ő is hallotta a hangokat, ha nem is ér- £ tette a szöveget. Valószínűleg a gyerekeket egzecírozza. Róza néni elfordította a fejét,­­ mintha így látná azt a furcsa templomtor­­nyot, jobban hallaná a harangszót. Abrisért szólt ilyen szépen a harang. Nagyon késő le­­v­hetett, talán kilenc óra is, mikor Gézuka meg­y I. Virág végigszáguldott a kerten, bekiáltottak X minden bokor mögé: — „Nagymama, hol vagy? Gyere elő. Már megint elbújtál. Apu­m, nagyon zabos.” Róza néni csöndben lapult,­­ de a két gyerek hamarosan fölfedezte, hol rejtőzik, s diadalmasan vitték be a házba, mint minden este. Sarkadi Péter illusztrációja . ÖNCSALÁS Még aznap éjszaka nem sokkal a tűzvész után a kiürült óriás süket faló kinyitotta fogatlan állkapcsát csak ennyit mondott: „Vajon a trójaiakat csaptátok-e be, vagy önnön magatokat?” Lenn a tengerparton ömlött a vér. EZ AZ, AMITŐL ISZONYODSZ A Papírszeletek c. ciklusból Ez az, amitől iszonyodsz. A lovak elé való szalma. A tűzrevaló ág. A lovakat leölték az úton. Nem gyújtottak tüzet. A szalmával rongybabát tömtek ki a varrodában, madárijesztőt tömtek ki a mezőn, hogy riassza el a farkasokat, riassza el a varjakat, hogy riasszon el téged is — aki kitömted ez a szánalmas madárijesztő. ÁLLHATATOSSÁG­­ A VERS Halkan beszélt, megrágta a szót, s nem sütötte le közben a szemét: „Én nem hátrálok. Természetesen azt gondoltok rólam, amit akartok. Nem hátrálok. Nem is igyekszem megkönnyíteni döntéseteket. Ragaszkodom hozzátok, bár tudom, épp ezzel veszíthetlek el benneteket. Másra egyáltalán nincs gondom. Tehát itt maradok, itt a lépcsőn, egy kabátgombotokkal játszom, amelyet haragszülte gesztus szakított le — az értem haragvásé. Én ugyanis ezzel a leszakított gombbal be tudom nyakig gombolni kabátotokat, ha fáztok, vagy pucérrá vetkőztetni benneteket, hogy meglássátok, milyen szépek vagytok.” Így szólt, s valóban, a kezében úgy világolt az a gomb, mint egy viharlámpa, vagy úgy is mondhatnátok, mint a holdsugár nyári éjszakákon. A Papírszeletek c. ciklusból A vers a csönd negatívja. Egy szép napon a szavak éle közt megvillan arca. Szemén sírásnak nincs nyoma. Három mozdulatlan fényeskedő gyémánt szikrázik a mellén. EGYSZERŰSÍTENI a forgalmat A villamos-megállóhelyek csök­kentésével kapcsolatban, mely in­tézkedés, mint ahogy megmagya­rázták nekünk, a forgalom egysze­rűsítése céljából történt, néhány újabb reformról beszélnek, melyek a forgalom és általában az életfor­mák egyszerűsítését célozzák. Mint értesülök, a Dunagőzhajó­­zási Társulat átírt a Közvágóhíd igazgatóságának, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium útján intézkedjék az új egyszerűsítések végreha­j­tásában. Legközelebb várhatók a követke­ző egyszerűsítések: A villamoskerekeket leszedik, ehelyett a villamos padlójába lyu­kakat fúrnak. Ezekbe a lyukakba a közönség beleáll, egy e célra alkal­mazott fogóba belekapaszkodik. Az áram így egyenesen a közönségbe megy bele, mely is az áram hatása alatt felvillanyozva, felemeli a ko­csit és megindul vele. Ha ez az egyszerűsítés sem bizo­nyul elégségesnek, akkor beszünte­tik a villamos tetejét, majd a villa­mos vázát oly módon, hogy csak a lyukak maradjanak meg, amibe a közönség beleáll. Esetleg a villamos­áramot is meg lehet takarítani: a társaság közgyűlésén valamelyik szakelőadó kimutatta, hogy az a villamosáram, amelyet a közönség sistergő istennyila formájában a Társaság gyomrába kíván, teljesen elégséges ahhoz, hogy az ily mó­don megkönnyített és leegyszerűsí­tett forgalmat kellőképpen ellássa. A forgalom egyszerűsítését céloz­za a földalatti villamosok megálló­helyeinek beszüntetése is. A köz­gyűlésen elhatározzák, hogy a föld­alatti villamosnak csak két meg­állóhelyét hagyják meg, az egyiket, ahol be lehet szállni, a másikat, ahol ki lehet szállni. De ezt rava­szul úgy csinálják majd, hogy a beszálló megállóhelyet harminc méternyire attól a helytől állítják fel, ahol eddig le lehetett menni a föld alá, úgyhogy aki be akar száll­ni előbb artézi kutat kell fúrjon magának, hogy a föld alá jusson — ami lényegesen egyszerűsítené a forgalmat. Ugyanígy a kiszállásnál is. A belügyminisztérium a tűzoltó­parancsnoksággal egyetértve nagy­szabású tervet dolgozott ki a város vízellátásának egyszerűsítésére. A vízvezetékeket és -csatornákat el­zárják, ily módon a vízszükséglet kielégítése a Dunára korlátozódik, ami lényegesen egyszerűsíti a víz­ellátást, mert így mindenki annyi vizet merít csak, amennyire szük­sége van. A város biztosítja a kö­zönséget, hogy ily módon a Duna még évekig elég vizet szolgáltat. A dohányzás egyszerűsítése úgy fog történni, hogy beszüntetik a gyufaárusítást. Szakértők megálla­pítása szerint a szivar, a cigaretta és pipadohány sokkal tovább tart, ha az ember nem gyújt rá, hanem csak úgy szívja. Ugyanez vonatkozik a levegőre is, melyből az oxigént beszüntetik. Erről különben jó előre értesíteni fogják a közönséget, hogy min­denkinek módjában legyen kopol­­tyúkat beszerezni. Az oxigénmen­tes levegőben ugyanis nem lévén lehetséges lélegzeni, vízzel töltött, légmentesen elzárt üvegburákat hordunk majd a fejünkön, amiben azután egész egyszerűen kopoltyú­­val lehet lélegzeni. Ezután következik a világosság beszüntetése, mely a látás, a hallás beszüntetése, mely a hallás; a sza­gok beszüntetése, mely a szaglás; az ízek beszüntetése, mely az ízlés és a nők beszüntetése, mely a ta­pintás egyszerűsítését célozza. Volna egy szerény javaslatom, mindezen egyszerűsítések egysze­rűsítésére. Minek ez a sok fejtörés, ez a sokféle intézkedés és rendelet? Egységesen kell a dolgot intézni. Mondja ki a Tanács, hogy mond­juk május 21-től kezdve minden­kinek, mindennap lakhely és ille­tőség szerint meghatározott órában jelentkeznie kell az elöljáróságnál, ahol egy nagy pofont kap. Aki nem jelenik meg, elveszti jogát, utólagos felszólamlások nem vehetők figye­lembe. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ­­ *•*». m*

Next