Hajdú-Bihari Napló, 1978. április (35. évfolyam, 77-100. szám)

1978-04-01 / 77. szám

e­i újítók, újítások Egy mozgalom hétköznapjai Kiss János, a debreceni MEZŐGÉP Vállalat igazgató­ja nagyon is megfontoltan, de némi töprengés után a kö­vetkezőket mondja, amikor az újításról kérdezem: — Évek óta foglalkozunk mi is az újítómozgalommal. Ez természetes. Nagyon sok­féle gépet gyártunk, még többféle alkatrészt. A lehe­tőség az újításra tehát rend­kívül nagy. Viszont nem va­gyunk megelégedve a mozga­lom helyzetével, sajnos a ré­gi hibák ma is megvannak.­­ Ezt­­persze nem úgy mondom,­­ hogy nálunk az újítási tevé-­­­kenység talán rossz lenne.­­ Hanem úgy, hogy van még mindig javítanivalónk. Hogy mire alapozom mind­ezt? Elsősorban arra, hogy a megszületés és bevezetés kö­zötti idő még mindig hosszú. Ez alapvető hiba. Egy újítás attól lesz újítás, hogy gyor­san bevezetik. Ez a gazdasá­gi vonatkozása. De sokkal fontosabb ennél, hogy az újí­tó is erre a legérzékenyebb. Az újítás halála az időhúzás. A másik probléma: leg­többször — ez természetes — ott születik az újítás, ahol a konkrét munkát végzik. A fizikai dolgozók között, ők látják leginkább, hogy mit hogyan lehetne jobban, gyorsabban, olcsóbban végez­ni, tehát újítani. Viszont ah­hoz, hogy egy újítás elindul­jon a megvalósulás felé, az ötletet konkrétan, pontosan ki kell dolgozni, be kell nyújtani. Már itt elkezdődik, vagy már itt adódik a nehéz­ség: az a dolgozó, aki kitalál­ta vagy észrevette a lehetősé­get, nemigen — vagy nem mindig — tudja kidolgozni, leírni, úgy tálalni, ahogy azt kell. Sok hasznos vagy hasz­nosítható ötlet vész így kár­ba. Ennek a helyzetnek a javí­tását szolgálja az új mozga­lom. Jelszava: „egy brigád — egy újítás”. Elsősorban szocialista brigádokra vonat­kozik ez a vállalás, amely azt jelenti, hogy a brigádok mi­nősítésénél azt is figyelembe vesszük, hány újítást adott be, hány került abból meg­valósításra. Ezzel kapcsolatban a vál­lalat fejlesztési főmérnöke, Takács István így vélekedik: — Nálunk a szocialista brigádok száma jóval meg­haladja a százat. Nagy lehe­tőség van tehát arra, hogy a szocialista brigádok vállalá­sai között az újítás is szere­peljen. Példa erre a hajdúbö­szörményi gyáregységünk Vasas Szocialista Brigádja, amely az elmúlt év során öt újítási javaslatot adott be, s ebből négyet el is fogadtunk. Az összefüggés kézenfekvő: a brigádnak érdeke, hogy a termelés eredményesebb le­gyen. A brigádtagoknak szin­tén, mivel a pénzük is ezzel áll arányban. De az sem kö­zömbös, hogy a brigádtagok ugyanazt a munkát milyen módszerrel, milyen termelé­kenységgel végzik. Ezért ér­demes töprengeni, akár kö­zösen, akár egyénileg. S egy másik előny: az a bizonyos ötletelsikkadás, amiről az igazgató beszélt, hogy tudni­illik a fizikai dolgozók­­közül sokan nem is dolgozzák ki az újításukat, így kizártnak te­kinthető, mivel a brigád fel­karolja ezeket. S így ez végül is bizonyos, hogy hasznosít­ható javaslatokban jut kife­jezésre. Hasonló megállapításra jut a megyei felmérést készítők tábora is. Azt állapították meg, hogy megyénk üzemei­ben általában véve is egyre több kezdeményezés tapasz­talható a szocialista munka­verseny és az újítótevékeny­ség szervezettebb összehan­golására, a szocialista brigá­dok fokozottabb bevonására, az „Egy brigád — egy újítás”, illetve, az „Egy brigád — egy bevezetett újítás” moz­galom kiszélesítésére. A szo­cialista brigádok vállalásai­nak és az értékeléseknek egy­re szervesebb részét képezi az újítói tevékenység is. Me­gyénkben a javaslatot be-­­nyújtó dolgozók 50—60 szá­zaléka szocialista brigádtag A Gördülőcsapágy Művek­nél ez 90, a MEZŐGÉP Vál­lalatnál 80 százalékra tehető, összességében a szocialista brigádtagok részvétele az újítómozgalomban tavaly 8,3 százalékkal nőtt az egy év­vel korábbihoz képest. Van viszont egy elgondolkoztató tény is: ugyanezen idő alatt a fizikai dolgozók részvétele nagymértékben, 8,4 százalék­kal csökkent. (Ez látszik iga­zolni a MEZŐGÉP Vállalat igazgatójának szavait.) De nézzük meg ezek után a legkényesebb részét az újító­mozgalomnak : az elbírálást, illetve azt, hogy mi történik egy ötlettel, amíg újítássá, bevezetett újítássá válik. S ezt a témában megkér­dezettek közül szinte min­denki döntő kérdésnek tar­totta. Tóth József fejlesztési fő­mérnök, MGM. — Az alapkérdés az, hogy a rendeletben előírt 60 na­pot betartsuk. A beadástól számított 60 nap elteltével a javaslattevőnek választ kell kapnia. Igent vagy nemet. Erre nálunk megvan a jól is­mert és jól bevált módszer: három fővel újítási irodánk működik, ők a javaslatok sorsának intézését végzik, azután van az egyszemélyi elbíráló, illetve jelentősebb, nagyobb horderejű újítások esetében egy testület dönt, amelynek a műszaki igazga­tó, a fejlesztési főmérnök, a műszaki fejlesztési főosz­tályvezető és az újítási iro­da vezetője a tagja. Tudjuk, hogy a legnagyobb gondot még ma is az elbírálással együtt járó huzavona jelenti sok üzemben. Nálunk — sze­rencsére — ez már nem okoz különösebb problémát. Ennek ellenére mégis felve­tem azt, ami nálunk is léte­zik, sokszor nyomasztólag hat: az elbírálók felelősségét. Meggyőződésem, hogy a bí­rálók nagyon sokszor és na­gyon sok helyen éppen a rá­juk nehezedő felelősség mi­att döntenek lassan vagy ne­hezen, ugyanis előre néha nagyon nehéz kimondani egy-egy újításról, hogy igen, ez valóban fontos szerepet játszik majd a vállalat éle­tében. Végeredményben én — mint gazdasági szakember, gazdasági vezető — a szerve­zeti formával, a fejlődéssel elégedett vagyok. Viszont van néhány terület, amin személy szerint is szeretném, ha javulást látnék. Például: jó lenne, ha több fizikai dol­gozó adna be újítást, főleg olyanokat, amelyek a munka­­körülmények javítását céloz­nák. Ezért az üzemvezetők is harcolhatnának. Vagy: bi­zonyos műszaki témákban nagyobb aktivitás mutatko­zik meg az újítók részéről, mint az egyéb területeken. Pedig nem csak a műszaki vonalon van újítanivaló. Hogy a GÖCS-ben nincs különösebb probléma — aho­gyan a fejlesztési főmérnök fogalmazta —, arra enged következtetni a megyei fel­mérés is. Ez ugyanis azzal kapcsolatban megállapítja, hogy a benyújtott újítási ja­vaslatok elbírálásának ideje vállalatonként igen eltérő. S az előírt 60 napos határidőt túllépők között nem talál­juk az MGM-et. Ott találjuk viszont másik nagyvállala­tunkat, a HIM-et, ahol — mint a kimutatásból kide­rül — 90—120 nap az átfutá­si idő, vagy a Járműjavító, ahol meg 97 nap volt az el­múlt évben. A Műanyag­gyárban is átlagosan 80 nap. •E nem éppen pozitív ki­csengésű megállapításra a magyarázat: a szakvélemé­nyezők érdektelensége, a szakvéleményezők leterhelt­sége, a hosszadalmas ügyin­tézés. Aztán­ egy „élőbb” ok is található a jelentésben, amely nagyon lényegesnek látszik: az tudniillik, hogy a következetes felelősségrevo­­nás elmarad. Mármint azok­ra vonatkoztatva, akik fele­lősek az ilyen mértékű elhú­­­­zódásért... Valóban elgondolkoztató a helyzet, ha az ember hajla­mos következetesen végig­gondolni: adva van egy gyár vagy üzem. Ebben vannak újítók és elbírálók. Mindkét csoport a gyár vagy üzem embereit egyesíti. Mindenki­nek érdeke, hogy a jó újítás hamar bevezetésre kerül­jön. Munkatársi kapcsolat van közöttük. Törvény is van arra, hogy mennyi idő alatt kell az ezzel kapcsola­tos dolgokat elintézni. S mégis — amint a példák is bizonyítják — micsoda el­csúszások vannak!... Valóban érthetetlen — ál­lapítjuk meg a MEZŐGÉP vezetőivel, Kiss János igaz­gatóval, Takács István fej­lesztési főmérnökkel és So­­mosi Sándor újítási előadó­val. — De hát miért? — te­szem fel a kérdést — Takács István a fele­lősséget hozza indokul, az óvatosságot, amit az elbírá­lók tanúsítanak egy-egy újí­tással szemben. De hát tud­juk, érezzük, hogy ez ön­magában nem elég. Kiss János igazgató is azt mondja: " Kifejezetten elkeserít, amikor felhív egy dolgozó, vagy személyesen megkeres, és közli, hogy ennyi ideje benn van az újítása, s még semmi. Vagy az is előfordul — nem kevésbé bosszan­tó —, hogy elfogadott újítás bevezetését reklamálja a dolgozó. Ezt nem engedhet­jük meg magunknak. Még akkor sem, ha egyáltalán nem ez a jellemző, mert vál­lalatunknak az újítómozga­lomban elért eredményeiért nem kell szégyenkeznie. De úgy van az, hogy ilyen vagy hasonló esetből elég olykor egy is, s az emberek hajla­mosak csak ezt megjegyezni. A MEZŐGÉP-nél egyéb­ként éppen azért, hogy ezen a téren is javítsanak a hely­zeten, s kiküszöböljék ha­sonló esetek előfordulását, elhatározták, hogy a bíráló­kat is érdekeltté teszik, akár még anyagilag is. De ugyanerre utal a szakszerve­zeti szerveknek az a törek­vése, mely szerint ösztönöz­ni szándékoznak a gazdasági vezetőket a vállalati ügyinté­zés rendjének egyszerűsítésé­re, s arra, hogy következete­sen vonják felelősségre a minisztertanácsi rendelet megsértőit. Ez tehát az egyik kényes kérdés. A másik: a díjazás. Erre is van rendelet Ez kimondja, hogy az újítót az újítása nyomán keletke­zett hasznos eredménynek minimum 2 százaléka megil­leti. Tehát csak az alsó ha­tárt szabja meg. A felsőt nem, így aztán elharapód­zott az a bizonyos „főköny­velői” szemlélet, amelyre a túlzott óvatosság jellemző sokszor. A MEZŐGÉP Válla­latnál például tavaly az újí­tások által elért hasznos eredmény 2,3 millió forint volt. Az újítóknak 69 ezer forintot fizettek ki, ami csu­pán 3 százalékot jelent. Ezt a vállalat vezetői maguk is alacsonynak találják, s egy­értelműen kifejezésre juttat­ják e százalék emelésének szükségességét a jövőben. Az is tény, hogy az újí­tókkal szemben némi anyagi­assági álláspont is kialakult, miszerint az újítók főleg azért újítanak, hogy pénzt kapjanak, azért „okoskod­nak”, hogy nagyobb jövede­lemhez jussanak Sajnos ez igen káros szemléletmód. S a változtatásra itt is sürgő­sen szükség van. Mert az újítók igenis megérdemlik azt az összeget, amelyet a törvény adta lehetőségek ha­tárain belül kapniuk lehet. De ne kapjanak kevesebbet sem, mert ez szintén kedvét szegi az egész mozgalomnak. A mozgalomra szükség van, ezt ismét és ismét le­szögezhetjük. Gazdasági ve­zetők egyértelműen, határo­zottan és a következetesen kijelentik: az újítómozgalom manapság az egyik legfonto­sabb gazdasági tényezővé lé­pett elő. Munkájukra — azo­­kéra, akik e mozgalmat kép­viselik — roppant nagy szük­sége van a népgazdaságnak, de azoknak a munkaközös­ségeknek is, amelyekben ők tevékenykednek, őket ha le­het, még jobban bátorítani kell, munkájukat, képességü­ket, készségüket elismerni, a lehetőségeken belül minden módon: erkölcsileg és anya­gilag egyaránt. Akár bér­alap terhére történik is a ki­fizetés, akár nem, a lényeg az: tőlük a megérdemelt dí­jat sajnálni nem szabad. El­lenkezőleg: meg kell őket erősíteni abban, hogy e díjat igenis megszolgálták. Mint kiderült vállalati ve­zetőkkel, újítókkal és újítá­sokat elbírálókkal való be­szélgetések során, a mozga­lom él, létezik, fejlődik. Ez megnyugtató. Ugyanakkor vannak olyan gátak és ne­hézségek, amelyek megszűné­se rajtuk, az újítókon múlik. Ezt felismerve viszont bátran hihetjük: ha ez rajtuk mú­lik — s ezt tudják, vallják is —, akkor az is rajtuk mú­lik, hogy ezeket az akadályo­kat elhárítsák, vagy egyre inkább kiküszöböljék e hasz­nos mozgalom útjából. A mozgalom nyer általa. Boda László Rákérdeztünk arra, hogy mit teljesített Pocsaj nagyközség abból a vállalásból, amit a megyei úttörőparlament után a po­­csaji úttörőknek tett. A Napló 1976 végén elmondta, hogy mit vállaltak, és most, egy év elmúltával megnéz­tük, hogyan is állnak a dolgok. Először a tanácsházára mentem, hogy ott beszélges­sünk a vállalások teljesítéséről. El voltam készülve ar­ra, hogy látok is valamit, nem is. Közismertek a beru­házási gondok, no meg amilyen sok feladat vár egy község vezetőire: közműhálózat, belvízlevezetés, járda, kút — lehetne ezt sorolni napestig. Elég egy tanácsel­nöknek ezek közül csak az egyiket „bemondani”, már mondja is, milyen akadályok miatt nem valósultak meg a létesítmények, vagy miért nem úgy, hogy az igénye­ket legalább most kielégíthetnék. Pocsajon kellemesen csalódtunk. Nem panasszal, hüngetéssel találkoztunk, hanem életerővel és tenni akarással. Akkori vállalásuknak alapja volt. Tudták, hogy ha a gyerekeknek, az úttörőknek biztosítják a sportlehetőségeket, az úszástanulást, a tornatermet, a KRESZ-pályát és a napközis ellátást (mert ezeket vál­lalták, sőt... — de erről később), akkor az mindenféle téren visszatérni. És itt a legelső merészség. Felismer­ték, hogy csak olyat vállalhatnak, amit teljesíteni tud­nak, illetve aminek érdekében sokat kell majd szalad­gálni, sok embert kell meggyőzni. Hát meggyőzték őket. Pénz is került innen-onnan. Engem végigvittek létesítményeiken, fotót csak azért nem csináltunk, mert még „nem mutatnak”. De szep­temberben biztos, hogy látványos fotoriport születhetik Pocsajon. No de haladjunk sorjában! Az első kérés az úttörőktől az volt, hogy igénybe vehessék a sportlétesítményeket. A községben van egy kézilabdapálya és egy sportpálya a betonüzemmel szemben. Ottlétemkor napfényes délelőtt volt, szinte meleg, óvodások és általános iskolások játszottak a pá­lyán, szaladgáltak a kis ligetben. Emellett, az egyház­tól vásárolt telken már ott áll a tavaly átadott úszó­medence, és az előrendezett területen most, a tavaszi hónapokban indul a KRESZ-park kialakítása is. Ha­sonló lesz a létavértesihez, kis eltéréssel: azzal, hogy már most ott áll a medence, ahol kéthetes turnusok­ban folyik az ötödikesek úszásoktatása (a kismarjai és esztári gyerekek is itt tanulnak), és távlatban megépül egy versenymedence is. Egyelőre a vizet a törpe víz­műről kapják, de ez is jó, 28 fokos. Most a medence még téli álmát alussza, vastag szalmatakaró alatt. Tel­jes egészében a község lakóinak társadalmi munkájá­ból épült. Pocsaj, Esztár és Kismarja 7241 lakójára fe­jenként 1296 forint társadalmi munka jut, négy év át­lagában a megyében második helyezést értek el. Aztán megnéztük a régi malmot. Vastag, méteres falak, hatalmas épület, folyik benne az átalakítás, tor­naterem lesz belőle. Van még rajta körülbelül egy hó­napi munka: betonozás, belső vakolás, fűtésszerelés. 1978. szeptember 1-én adják át ezt a másfél millió fo­rintos beruházást a gyerekeknek. A megyei tanács is adott 210 ezer forintot felszerelésekre, ezeket már meg is rendelték. Ez ideig még szükségtornaterem sem volt a községben. A napközisek ellátását megoldották. 1976 szeptembe­rében adták át a konyhákat. 1 millió 300 ezer forint az egyik, 672 ezer forint a másik teljes költsége. Négy­száz gyerek étkeztetését teszik lehetővé, a jelenlegi igények nem is mennek ennél föntebb. Minden óvodás és 184 iskolás étkezik itt naponta. A Hazafias Népfront helyi vezetősége, a tanács és a pártbizottság úgy vélte, hogy bár rájuk a megyei úttö­rőparlament azon felhívása, hogy a járások, városok létesítsenek úttörőházakat, és megfelelő színvonalon működtessék őket, nem vonatkozik, azért a helyi táv­lati elképzeléseket lehet úgy alakítani, hogy Pocsajon is legyen úttörőház. Ha — s ez már nem tőlük függ — meg tudják építeni az új művelődési házat, a régit át­adják az úttörőknek. Azt mondja Nagy Vince, a ta­nácselnök, ahogy végigmutat a leendő KRESZ-pályán, a medencén és a sportligeten. „Felmerülnek a problé­mák, felvetik az emberek is , mi is bírjuk energiával, csak pénz, pénz, pénz... Az kellene. Mert ez ifjúság­­politika ám, de nagyon. Azért küldtük el a levelünket a Naplóhoz, hogy példa lehessen a többi község előtt is. Mi úgy érezzük, hogy amit vállaltunk, azt meg is valósítjuk. Igaz, hogy a hétből két-három napot tölt­­hetek itthon, mert szaladgálok a beruházások után, a központi emberek meg csitítanak, hogy rangsorolni kell a feladatokat. Rangsorolnám én, de az egyik sürgősebb, mint a másik. De rászánjuk az energiát.” Tanulság? Aki mer, az nyer. A pocsaji emberek mer­tek, s a gyerekek nyernek rajta. Szilágyi Gábor Jegyzet SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS. , ,, m m­m­ M —M a megsertődokrol Felhívott tegnap telefonon egy szabómes­ter. Megmondta a nevét is, de nem érdekes. Mondanivalója annál inkább. Rövid beveze­tést követően azonnal a tárgyra tért. Fele­lősségre vont — a hangnemről ne is beszél­jünk —, milyen alapon mertem én megírni hogy a szövetkezetben legalább olyan minő­ségű munkát végeznek, mint a szabó kisipa­rosok műhelyeiben. A dühös telefonáló véleménye szerint össze sem lehet hasonlítani a minőséget, és ő be­bizonyítja ezt, valamint kinek a véleményét írtam én, és így tovább. Alig tudtam közbe­vetni , aláírtam a szóban forgó írást, így a vé­leményem a sajátom. Emellett, remélem, má­soké is. Azt már nem tudtuk megbeszélni, hogy egy félmondaton nem érdemes vitát nyitni, még akkor sem, ha az érintettek egyikének eltérő a véleménye. Különösen felesleges a vita ak­kor, ha az egész írás egyáltalán nem marasz­talja el a debreceni szabó kisiparosokat, akiknek szakmai sikereiről a Napló hasáb­jain is sokszor hírt adtunk. Párbeszédünk abbamaradt: jogi következ­ményekkel lettem megfenyegetve! Most itt ülök „kétségek között”­s egyre azon gondol­kozom, vajon mit várt volna a munkájára oly­­ kényes szabómester? A Debreceni Minőségi­­ Szabóipari Szövetkezet indokolatlan lepocs- s kondiázását és a kisiparosok égbe emelését? A telefonon hadat üzenő olvasó talán nem tudja, nincs egyedül. Azon emberek táborá­ba tartozik, akik kénköves villámot, tüzet fújnak, mihelyt valaki — vagy valami, akár egy újságcikk — valódi vagy annak vélt ér­dekeiket megsérti, vagy legalábbis ők sértést látnak benne. Ilyenkor, rosszabb esetben indul a szük­ségtelen magyarázgatás, indokolatlanul tilta­kozó leveleket kézbesít a postás a szerkesz­tőségbe, vagy akár egyszerre több tucat hely­re. Az esetek többségében maga a panasz már eltörpül, jelentéktelenné válik, előtér­be kerül maga a megsértődés! A mundér becsületét mentő fogadatlan pró­kátorok gyakran még akkor sem hagyják abba „ügyük védelmét”, amikor jó néhány helyen már türelemre s az igazán szükségte­len magánháború abbahagyására szólítják fel őket. Ilyenkor új szervet, intézményt ke­resnek, csak éppen az előző helyen, helye­ken kapott elutasítást elfelejtik közölni. A düh legtöbbször úgy párolog el, hogy ki­derül: semmilyen sérelem nem esett. Nem történt jogsértés, nincs mit helyreigazítani. Hajdú István Új építőipari anyagok Az ipari háttér fejlődésé­vel lépést tartva bátran al­kalmaznak új anyagokat, új technológiát a debreceni Szakipari és Kislakásépítő Szövetkezet dolgozói. Még a közelmúltban is ap­ró lécekből álló parkettákból rakták össze a szakemberek egy-egy helyiség burkolatát. Ma viszont már a korábbinál sokkal szebb, termelékenyebb szalag- vagy panelparketták­ból készülnek a padlók. Az új terméket gyárban lakkoz­zák. A tetőfedők munkáját is nagymértékben könnyíti a Taurus­z-szigetelőlemez alkalmazása. Az új eljárás szinte teljesen feleslegessé teszi a sok munkaerőt lekötő bitumenmelegítés és kavicso­lás alkalmazását. Dolgoznak már a SZAKISZ szakemberei a Tisza menti Vegyi Kombinát Tipox TB burkolóanyagával is, amely több színben ipari és más jellegű felhasználásra készül. A Monsiflex elnevezésű gumiszerű alapozó-, fedő- és szigetelőanyaggal is folynak kísérletek. Ez osztrák gyárt­mány. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1978. ÁPRILIS 1.­3

Next