Hajdú-Bihari Napló, 1978. december (35. évfolyam, 284-307. szám)

1978-12-19 / 298. szám

Veress Miklós: Porhamu A Porhamu, Veress Miklós harmadik — a gyermekvers­gyűjteménnyel, a Hóreggellel együtt negyedik — könyve a lezárás, az összegzés kötete. Ifjúságát lépi — formázza — ,,porhamuba” a költő, ifjú korától búcsúzik. Nem, mert annyira megszaporodtak mö­götte az évek, nem azok szá­ma sok, de a tennivalója. Úgy érzi, költészetének új fe­jezetéhez érkezett el. A Porhamu nem lep meg új témákkal, motívumokkal is alig, inkább csak dúsítja őket vagy sejtelmessé teszi a jelentésüket. Az első kötet, az Erdő a vadaknak két ciklusa filozofikus igénnyel szólt a „feküdtem néhány kórházi ágyon” gyötrelmes helyzeté­ről, a „vérrózsák” virágzásá­ról, a halállal szembesítő operációkról; a Bádogkirály, a második könyv ugyancsak megörökítette a személyes sors állomásait és pillanatait, villódzó, játékos fényekkel, a „Mulassunk már ezen” meg­­könnyebbültségével, felszaba­­dultságával. Elhessegette a korai elmúlás, a torzóban maradás, az „illumini ingo­ványban” rekedés rémeit és petőfis leleménnyel, pajkos­­­ággal idézte ifjú kora bará­tait, írta egyetemi városának, Szegednek „históriáját”. A Porhamu versei nem vete­kedhetnek ezek gondolati mélységével, nyelvi ötletes­ségével. Föltűnik bennük az a gondolat is, hogy az ember­rel minden lényeges megtör­ténik már harminc éves ko­rára — Móricz Zsigmond éle­te első tíz esztendejéről mondta ugyanezt —, az Alma és akác soraival: „meddig ál­lok még ablakunkba ... hogy megtörténjen velem bármi”. A férfikor közelébe érkező­nek már nem kifelé kell te­kintenie, de befelé, önmagá­ba, mert a külvilág, a kint csupa díszlet. „Csak bent le­het az ember önmaga”, mondja A színész monológ­ja. Az oidipuszi belső magány, az öntökéletesítés lehetőségé­vel, mint életelvvel számol; a lélekben hordott csillag kö­vetését az őszintének, egye­nesnek maradással, a bol­­i­dogsággal hozza párhuzamba (Alkalmi vers­iónak). Úgy tetszik, Veress Miklós lírájá­nak új szakaszát nem az ex­panzív törekvések, nem új, s új élmények habzsolása, in­kább a régiek elmélyítése jel­lemzi majd. Ezt erősíti az a tény is, hogy a Porhamuban kevesebb a szerepjátszó, alakváltó vers, elmaradtak a — különösen a Bádogkirály­ban gyakori — modort, stí­lust, hangot próbálgató, az egyszer Bulgakov, másszor Petőfi és Széchenyi maszkja alól kibeszélő költemények. „Ki fog meg engem? Mint a hal, kisiklom” — Babitsosai szólhatott volna proteuszi hajlamáról, az örökös válto­zás, a mindig másnak mu­­tatkozás, a játékos bújócská­­zás öröméről. A saját szavai­val: „Voltam aki csak ját­szott”. A Porhamu ebből a szempontból is a lehiggadás kötete. A folytonos újjal kí­sérletezés után az állandóság igényének felismeréséé. Ha nem fogalmazódik is prog­rammá ez az igény, amikor az „emberhez hasonló” szó­val azonosítja magát a költő, megérez valamit e program lehetőségeiből. Mint aki túl van a merész kísérletezés, az önfeledt, de csak nagyritkán öncélú játszadozás, a „meg­gondolatlan ódák” korszakán, a szertelenebb, frivolabb, pajzánabb Bádogkirály után elégikus hangra vált át, in­kább az első kötet modorára emlékeztetően személyes sorsot és valóságot, vágyat és realitást feleltet egymással. Ebben is bezárkózóbb lett Veress Miklós lírája: törté­nelemláttatásában, múlt és jelen egymásra vonatkozta­tásában, egymásba játszásá­ban mindenképpen szegé­nyesebb, visszafogottabb. A korábbi kötet Csillagtűz és kőzászló című ciklusainak gazdagságáért nem kárpótol­hat a Requiem egy költő sír­jánál, a Jeszenyin-sirató. „Csak a mi emberi arcunk — / az a forradalom” — defi­niálja itt a költő egyén és társadalom, erkölcs és hata­lom viszonyát. Nem csupán a vers, de a könyv fülszöve­gének vallomása is kimond­ja: nem annyira valakiket maga mellett érezve, mint inkább valakik ellenében ér­vel, csatázik a költő. Tisztaságra, emberségre, rendre és szabadságra mint legszebb emberi álmokra hi­vatkozik; magokra, melyek ki kell hogy hajtsanak. Ve­szélyeztetve érzi álmai be­teljesülését. „Malasztban für­dik az ember és belefullad a malasztba” — panaszolta az első kötet verse, az Óda — boldogságon; „országnyi pia­cot”, „beépített közönyem­­berkék”-et látott maga kö­rül a világ megváltására kész költő. A második könyv­ben a férgek országát bejáró Gulliver panaszai ugyanarra világítanak rá, mint a Szik­rák Petőfi pipájából: a kis­­szerűségben elvesz az em­ber, a létet magát falják föl az „araszolni oly okos” fér­gek, a „hajalók szellem-hen­tesek / lelket bárdolni lelke­sek grófkodó hajdanéne­­sek / ... kánaán-hazug­mesterek”. Velük száll szem­be az etikus egyéniség, a ko­rábbi kötetek fő eszközét, a gúny, a szatíra­­megsemmi­­sítő fegyverét alig-alig hasz­nálva, inkább az emberi arc felmutatásának példa­adó erejében bízva. Nem a hite fogyatkozott meg, a képmutatók szaporodtak el körülötte, nem vak dühöt vált ki belőle — csupán eny­he ironikus fölényt, a „házi­urak újratermelése”, a csill­­agokhoz fordul, hogy ők „termelnek-e majd olyan anyagot, miből a szellem tisztábban ragyog” (Alkalmi vers Hónak). Megvan ugyan a petőfis indulata, a hata­lommal hencegőket, a hiva­tallal hivalkodókat, s a tár­saikat a pokolra küldené Zograf ikonfestő utolsó ítéle­te szerint, a motyogással, az­az a gyávasággal az értelmes élet feladásával azonosítja a Vajda János-i parancs, a virrasztás követését — az Illyés nagy Bartók-versére is visszhangzó — Zongoraver­senyben, a Jeszenyin-sirató­­ban pedig tételesen is ki­mondja: „csak az lehet sza­bad / ki él és ellenáll”. Fele­lősségérzésben, magatartás­ban következetes költő nyi­latkozik meg itt. A folyto­nosság, a szerves világszem­lélet bizonyítására elegendő a fenti három költeményt a korábbi kötet Szikrák Petőfi pipájából című versével pár­huzamba állítani. Ám szoros rokonságuk azt is jelenti, hogy a Porhamu említett ver­seiben kevés a nóvum, s hogy ami új kezdemény ta­pasztalható, az mégiscsak a szelídebb, visszafogotta­b hangban, elégikus tónusban, szemlélődőbb magatartásban jelölhető meg. Szoros összefüggésben ta­.­lán azzal is, hogy Veress most érkezett el oda, ahol szembe kellett néznie minden alkotó nagy kérdéseivel­­gondjaival, az alkotásnak a művésztől való függetlenedé­sével, önálló életével, min­denekelőtt pedig a művész­szerep, a hatás, a hasznos­ság problémáival. A CLI0. zsoltár és Az utolsó zenék mintegy keretbe zárja Veress Miklósnak a költészetről val­lott nézeteit. „Halhat a köl­tő / fontos csak ami támadt lélek­ lángjából”; „Nem a madárdal pusztul ki / csak a madár” — írja a művészet felelősségéről és fontosságá­ról, minden öncélúságot, kóklerkedést elutasítva. A Porhamu azt a lírát perli vissza, amelyikből a tárgyak nem szorították ki az em­bert, s amelyik nem kelti azt a benyomást, hogy az „ösz­­szefércelt másolószalagok”-on készült. (Egy konzervdoboz­ban kuporgó kilátástalan lá­tomása: a költők kivonulnak a költészetből). Miközben di­vat a líra válságáról, a ha­gyományos költői szerep idő­szerűtlenné válásáról érte­kezni, Veress Miklós szinte a romantikusok módján hisz a „lélekláng” sugárzásában és megmaradásában. Hisz az igazat kimondó, a szenvedést is megszépítő költészetben (Télorgona; Ember és író­gép), noha érzékeli a ve­szélyt, a közönség és művé­vel egymástól való eltávolo­dását, s hogy a költő maszk­viselésre kényszerül, bohóc­kodásra, ha a közönség ke­gyeit akarja elnyerni. Az Egy lírikus sirámaiból úgy be-.­zél erről, hogy bravúro­san idézi az In Horatium, az Egy lírikus epilógja, a Szo­nettek és a — „festett vér­zés”-t megvető — Arany Já­noshoz című Babits-verseket. A lélektanból ismert azonos­ságtudat kiküzdése, a költői magatartás folytonossága a tét (Bagatell; Kannibálok; Ember és írógép). Fölrémlik Kölcsey megdobált koporsó­ja, a kiközösítés veszélye is, amikor „emberkomondorok” trappolnak a költő után (K. fekete fogata); szerep és ha­tás konfliktusának feloldha­tatlansága mutathatja végső menedéknek, szalmaszálnak — egy cikluscímet idézve — a szerelmet is. Az író-szere­­lem nemcsak a meghittséget, az „égi háztetőkön” való jár­­kálást, a földi nyavalyákból való kiszakadást, az újraélt kamaszkort jelenti, de az azonosságtudat megerősödé­sét, s ezáltal a költői szerep­­vállalás folytathatóságának hitét is. A Porhamut egy költői sza­kasz lezárásának szándéka hívta életre. Jelentős ered­ményeket összegez — nagy, összefoglaló versek nélkül. Az Improvizációk, Elfeledett szavak, Lassítások, Szilán­kok, Álomfutamok, Szonáta­témák, Próféciák, a Két régi etűd már címükben is a váz­latosságot, ujjgyakorlat-jel­leget, kisebb feladatvállalást hangsúlyozzák. Ehhez a köl­tészethez tartozik mindegyik, de nem határozza meg, nem jellemzi. Mint ahogy e kötet még több alkotása sem. Hogy majd nagyobb feladatokkal is sikeresen birkózik meg a költő, arra egész munkássá­ga, kivételes formaérzékeny­sége, képteremtő ereje, nyel­vi gazdagsága, felelősségtu­data, gondolkodói komolysá­ga a biztosíték. S akkor — a kötet legszebb versét, az Ady-kép csolnakkal és lo­­vakkalt idézve — újra elhi­tetheti velünk, „hogy nincs is pányva nem foghat ka­rám / hogy ugaron át élet dübörög” (Szépirodalmi). Márkus Béla I JÓKAI-REGÉNY ALAKOK IVVÓIV­ ARA1VTFOT FltTQtrtV 11 L WlTJLr^JL¡rl.il JD - Eddigi kutatásaim eredményeként olyan feltételezésre jutottam, hogy Jókai járt Föl­desen. Ezt igazolta a Hajdú-bihari Napló 1975. március 9-i számában dr. Boross Zol­tán cikke is. A földesi Török család XVII— XVIII. századi iratai közt található az alábbi oklevél, amelyről az 1969 és 1972 között Föl­desen sokszorosított Kulturális Híradóban a 3-ik évf. 3. számában egy rövid ismertetést közöltem, úgy gondolom, hogy az irodalom­­történészek körében is érdeklődést kelthet, ezért teljes szövegét ismertetem. „Nos Michael Apafi Dei gratia Princeps Transilvaniae partium Regni Hungariae Do­minus et Siculorum Comes Damus pro me­moria per praesentes. Hogy az fellyed el mult esztendőkben Debreczeni Városukban lakozó Szénási Mátyás nevű hívünk éretlen elmejü Márton (lehúzva, felette Ferencz) ne­vű fiat az Váradi Törökök hitegettyén el, s bizonyos ideig közöttük is lakván Török val­lásra is állat volt ugyan az ő Törökök igen­­lesikből, melly említett Szénási Mátyás hí­vünk Márton (lehúzva, felette Ferencz) nevű fia nevekedvén, mind Testében s mind elmé­jében abbeli cselekedetit meg szánván, bán­ván, akarva Keresztyéni Vallásunkra rede­­álni, s Birodalmunkban viszsza jöni. Vevü magának Kegyelmes Assecurantionkat hogy abbeli goromba cselekedetiért senkitől bán­tása nem lészen: Parancsolván Kegyelmessen es igen sem­o Birodalmunkbeli minden rend­beli híveinknek, az mint hogy ma is ennyi­szer említett hívünk Márton nevű fiának ab­beli gorombaságát condonallyuk, s condonal­­tuk, es hogy senkitől semmi bántása nem lé­szen arról assecuraltuk s Assecurállyuk is ez Levelünk által, úgy senki is az ő Szénási Mártonnak Birodalmunkban való jövetelit akadályoztatni, s az ő goromba cselekedetit Szemre hánni, vagy azért sem szemellyében sem akarmi nevel nevezhető javaiban mo­­lestalni meg károsittani ne mereszellye. Tartván mindebben ez Kegyelmes Assecu­­rationnal is Levelünkhöz kiki magát. Sectis non factur. Praesentibus perfectis Exhibentis restitutis. Datum in Civitate nostre Alba Ju­lia Die Vigesima qvarta Mensis Novembris. Anno Domini Millesimo Sexcentesimo Oc­­tuagesimo Secundo. Apafi” Jókai Törökvilág Magyarországon című re­gényében szerepel egy úgynevezett Szénási magiszter. A kritikai Jókai-sorozat jegyzetei szerint költött alak. Az oklevélben szereplő Szénási vallásváltoztatásai egyeznek a re­génybelivel, aki a regényben Proteus Trans­­sylvanicusként is szerepel. Jókai e regénye első kötetének forrásaként eddig csak Beth­len János: Historia rerum Transsylvanicarum című műve volt ismert, itt fordul elő Proteus Transsylvanicusként egy Csepregi Mihály ne­vű kalandor, az író a két alakot egybe ötvöz­te. Jelen oklevelünk ezek szerint Jókai egyik forrása. Felvetődik a kérdés, mi módon jut­hatott Jókai ez irathoz? Két feltételezésem van: az egyik: Jókai a 48-as szabadságharc téli hónapjaiban Debrecenben lakott, a Tö­rök családnak pedig a Piac utcán volt a há­za, így könnyen kapcsolatba kerülhettek egymással. A másik, amit eddig hihetetle­nebbnek gondoltam az, hogy Jókai Földesen látta, mégpedig 1853 előtt, ekkor utazott elő­ször Erdélybe, a Királyhágón keresztül, az út pedig Földesen vezetett keresztül. Nem lehe­tetlen, hogy ekkor is megállt ott, de regénye ekkor már megjelent. A másik regényalak már sokkal híresebb: ez az Aranyember, helyesebben annak a mo­dellje Domokos vagy Domonkos János. Az 1930-as évek végén nagy lázban tartotta a földesi Domokosokat, ezeknek is a Bácsó ra­­gadványnevű tagjait az Aranyember öröksé­ge. 1922-ben hunyt el az Aranyember sző­kébb rokonságához tartozó özv. Domokos Mihályné, Tiszaroffon 380 kat. hold teher­mentes birtok maradt utána. Mivel örökösök és végrendelet nélkül halt meg, a hatóságok keresték az igazolt vér szerinti rokonokat, ami csak 1938-ban jutott a földesi Domokosok tu­domására. Lázas munkába kezdtek, előkerül­tek a padlásokról a régi nemesi bizonyság­levelek, a leszármazási iratok. A hiányzó ada­tokat a Szabolcs vármegyei levéltárból és a földesi anyakönyvekből megpróbálták pótol­ni. Az összegyűjtött adatok alapján megálla­pítható, hogy Domokos Ferenc fiai: János 1768-ban — ez­ volna az Aranyember —, Sándor 1770-ben született Földesen. Az min­denesetre tény, hogy az Aranyember valóban 1768-ban született, de az apja András, és a Bereg megyei Váriból kerültek Komáromba Sándor öccsével. Ugyanakkor élt Komárom­ban Mihály, akinek a Jánossal való rokonsá­gi fokát megállapítanom nem sikerült, az ő utóda után maradt az örökség. Az is bizonyítottnak tűnik, hogy a komá­romi Domokosok reformátusok voltak, nem pedig görögkeletiek. Fényes Elek szerint 1839-ben Vári lakosai is reformátusok. Min­denesetre a földesiek az Aranyember örök­ségeként beszéltek a tiszaroffi birtokról. Azonban idézve az egyik levélből: „Azt nem tudta eddig egy Domokos sem igazolni, hogy ki volt az édesapja Domokos Mihálynak és hogy tényleg Földesről költözött-e el Komá­romba.” A háború alatt nem volt lehetőség újabb bizonyítékok beszerzésére, utána vi­szont már idejét múlta az ügy. Jókai földesi tartózkodása alatt viszont szóba kerülhetett a mindkét oldalról való ismeretség, mivel abban az időben még számon tartották a fa­luban a különféle rokoni kapcsolatokat, és ha erről még feljegyzés is született, akár Jó­kainál, akár Boross Zoltán családjában, az perdöntő bizonyíték lehetett volna a Domo­kos rokonok ügyében. Végül úgy gondolom, nem lesz teljesen ér­dektelen családunk kapcsolata Jókai nejé­vel, kinek emlékét Karacs Teréz, a magyar nőnevelés egyik nagy úttörője hagyta az utókorra. 1829-ben Benke József Juci lányá­val látogatta meg Karacsék pesti házát, kik­nek bejelentette, hogy leányát német színi­iskolába adja. „Szüleim nem helyeselték” ír­ja Karacs Teréz majd így folytatja: „Mi nő­vérek is megforgattuk szegény Jucit él­elve a leendő német színésznő felett. És ő jóízű kacagás közt megfogadta, hogy csak magyar marad örökre.” Karacsék pesti házában a re­formkorban szinte minden jelentős magyar író és művész megfordult, legtöbb gyakori vendége volt házuknak, Katona József náluk lakott és a Bánk bánt is ott írta. A szabad­ságharc alatt Laborfalvi Róza játszotta Gert­­rudisz királynőt. Karacs Teréz 1846-tól a miskolci nőnevelő intézetet vezette, ott is többször találkozott Benkéékkel. 1854-ben Benke József örömmel kereste fel: „Kedves húgom, hallotta-e már, Jucin (Laborfalvi Róza) férjhez ment, a derék, a jeles író, Jó­kai vette el.” Karacs Zsigmond A kiegyezés utáni szabadabb légkör a milleniumot megelőző évek, a nagy szobrászati vállal­kozások, megbízások ideje. Míg Stróbl Alajos István király lo­vasszobrát formálja a Halász­­bástyára, Fadrusz János Mária Terézia azonos jellegű megmin­tázását kapja feladatul. Fe­­renczy klasszicizmusa, Izsó ro­­manticizmusa után a millenium éveihez közelgő szobrászatunk hajlik a historizáló, akadémi­kus előírásokat követő előadás­hoz. Innen a legtöbb emlékmű­vünk jellegtelensége. Fadrusz pozsonyi szegény­­szülők gyermeke. Mint lakatos­inas kezdte pályáját, később mint műmetsző, fafaragó sok küzdelem után jutott el a bécsi E. Hellme iskolájába. Fadrusz tisztán lát és helye­sen, mértéktartó kiegyensúlyo­zottsággal alkot. Egyre éretteb­ben, tisztultabban rajzolódik ki a negyvenedik évében járó mű­vészben élete főművének, Má­tyás királynak alakja. Amit elődje, Ferenczy István az egyetemes részvétlenség miatt még nem valósíthatott meg, Fadrusz a millenium felfoko­zódott hazafias légkörében már véghez viszi. Míg Ferenczy örök keserűséggel szívében csak sa­ját sírjára szánt Euridike szob­rát faraghatta ki, néhány évti­zedre rá már ott áll Kolozsvár főterén Fadrusz monumentális emlékműve. Amikor 191­2-ben leleplezték a hatalmas, archi­­tektonikus emelvényre állított lovasszobrot, őszinte elismerés­sel ujjongott a feudális Ma­gyarország minden társadalmi rétege. Ez a szobor valóban a legméltóbban mutatja a kifor­rott alkotói tudását. A nagy magyar király így élt a nép emlékezetében a szenvedések­kel teli évszázadok folyamán. A szobor nyugodt méltósága, reneszánsz szellemű felépített­­sége szinte időszerűtlennek hathatott, mert a kor újbarok­kos, bécsi sugallata, vagy tör­ténelmi látványosságokat köve­telt. Ugyanakkor azonban meg­rögzött előírásokhoz is igazo­dott. Fadrusz műve mentes ezektől a kötöttségektől. A ló mozdulatának ritmusa, a realiz­mussal kapcsolt monumentali­tást érezteti. Jellemző a műre a szobrászilag lezárt tömörség, amelyből hiányzik a romanti­kus pátosz, mégis tiszteletet parancsoló, igazi hazaszeretetre nevelő. A kor szívesen vette volna a barokkos bőbeszédűsé­get, Fadrusz mégis tömören, helyenként tőmondatos egysze­rűséggel fogalmaz. Fadrusz élete művét nem mu­tathatja be gyűjteményes kiál­lítás, hiszen szobrainak egy ré­sze emlékmű és épületszobor, de a Budai Torna Egylet ván­dordíjául készített bronzot: „Toldi a farkasokkal ’ megte­kinthetjük a Magyar Nemzeti Galériában. E kis méretű alko­tás szerencsésen egyesíti művé­szetének kiemelkedő jegyeit, a legjellegzetesebb mondanivaló­nak egy feszült pillanatba való tömörítését. A viaskodás veszé­lyes pillanatai benne izzanak a bronzba formált izmokban, Fadrusz megfigyelő erejét, fö­lényes anyagismeretét igazolva. Ugyancsak a galériában őrzik az elpusztult Mária Terézia lo­vasszobor mellékalakjait s a Mátyás-emlékmű egy kisebbített másolatát, meg Krisztus szob­rát. Sok emberi élet is kevés lett volna ahhoz, hogy a meg­bízatások tömegének és a ben­ne lobogó, formát kedvelő lát­tomásoknak eleget tegyen. Még kikerült műhelyéből a zilahi Wesselényi-emlékmű, a szegedi Tisza Lajos-szobor, Wenckheim Béla kisbéri lovasszobra, jó né­hány kisebb emlék- és épület­szobor, de a vázlatok, a moz­gástanulmányok, tervezgetések, s az éjszakázások gyilkos üte­me felőrölte szervezetét. Pedig milyen önérzettel írta egyik bécsi levelében: ,,. . . ugrásban, tornában, bravúr­játékban, lö­vésben, birkózásban, vívásban a mesteri fokig vittem, a mű­vészi pálmát is elvittem ...” Mégis, amikor az első beteg­ség leveri lábáról a 45 éves mestert, már nem tud a halál­lal megbirkózni. Élete egyetlen lángolás, amelyből mindössze egy évti­zed maradt az alkotásra. Mégis a magyar emlékműszobrászatot ő juttatta méltó elismerésre s méltánylást szerzett plaszti­kánknak európai értelemben is. A képen: Fadrusz János: Má­tyás király (Kolozsvár, 1902) Dr. Tóth Ervin A magyar emlékműszobrászat mestere Fadrusz János HA.JQU-miJAKI NAPLÓ — JÜ7IÍ. DKOKIYI HKR I tn

Next