Hajdú-Bihari Napló, 1979. január (36. évfolyam, 1-24. szám)

1979-01-03 / 1. szám

Losonczi Pál újévi köszöntője Egy munkás évet hagyva magunk mögött, bizakodással köszöntjük az új esztendőt. Mozgalmas, eseményekben gazdag időszakot zártunk le. Belpoliti­kai életünknek fontos állomása volt a Központi Bizottság tavaly áprilisi ülé­se, amelyen áttekintettük a XI. kong­resszus óta végzett munkánkat. Nem­csak a párttagok, hanem egész népünk egyetértésével találkozott az a fő kö­vetkeztetés, hogy a kongresszus hatá­rozatai kiállták a gyakorlat próbáját, hogy tovább folytatjuk a népünk tá­mogatását élvező politikai irányvona­lunkat. Az óévben — a magyar nép helytál­lása, szorgalmas, jó munkája nyomán — anyagiakban és szellemiekben gyarapo­dott országunk, emelkedett az életszín­vonal, javultak az életkörülmények. Népünk jó politikai légkörben tevé­kenykedik szocialista hazánk gazdasági és kulturális felemelkedésén, a fejlett szocialista társadalom építésének nagy művén. 1978-ban, ötéves tervünk har­madik évében nem minden sikerült úgy, ahogy szerettük volna, de a nehe­zebb és bonyolultabb feltételek ellené­re is elértük vagy megközelítettük a magunk elé tűzött célokat. Közös nagy ügyünk tetteket szülő egységbe fogja össze a nemzetet. Éle­tünk valósága lett a hazánk boldogulá­sát szolgáló nemzeti egység, amelynek megteremtéséről a múltban annyit ál­modoztak népünk legjobbjai. Jószerével már csak az emlékezetben élnek azok az ellentétek, amelyek még nem is olyan régen megosztották a társadal­mat, részekre szaggatták a nemzetet. Pártunk szövetségi politikája jut kifeje­zésre abban, hogy a szocializmusért, a béke megőrzéséért, népünk javára jó egyetértésben együtt munkálkodnak pártonkívüliek és párttagok, a különbö­ző világnézetű állampolgárok. Eredményeink legfőbb forrása a pár­tunk vezetésével megvalósuló szocialis­ta nemzeti egység, a párt és a tömegek közti kölcsönös bizalom. Ez a legfőbb feltétele annak is, hogy az 1979-es esz­­­­tendőre meghatározott feladatainkat megoldjuk. Az idei népgazdasági terv előirány­zatai valamivel szerényebbek az eddigi­nél. Fejlődésünknek most olyan szaka­szában vagyunk, amikor az a döntő feladat, hogy megszilárdítsuk elért eredményeinket, s megalapozzuk nép­gazdaságunk fejlődését, népünk élet­­színvonalának a rendszeres növelését. Feladataink sikeres megvalósítása mindenkitől felelősségteljesebb munkát követel. Olyan világban élünk, amikor a követelmények szigorúbbak lettek a gazdasági életben. Általános követel­mény a gazdaságosság javítása, az or­szágon belül és a határainkon túl is jól értékesíthető termékek részarányának növelése. Ez az útja az ország további általános fejlődésének, az életszínvonal megalapozott emelésének. Társadal­munk túlnyomó többségének igazság­érzetével és helyeslésével találkozik az a törekvésünk, hogy a jobb, eredmé­nyesebb munka nagyobb megbecsülés­ben, kellő anyagi és erkölcsi elismerés­ben részesüljön. Mindannyiunknak érdeke fűződik ahhoz, hogy a jó gazda gondosságával hasznosítsuk a szocialista építés évti­zedeiben létrehozott anyagi és szellemi erőinket az ország, a közösség érdeké­ben. Meggyőződésünk, hogy az idei népgazdasági tervben megfogalmazott célok összhangban vannak a helyze­tünkből fakadó követelményekkel, le­hetőségekkel, valóra váltásukkal jól szolgáljuk közvetlen és távlati céljain­kat, elősegítjük hazánk szocialista fej­lődését. Amikor eredményeinket számba vesz­­szük — a Magyar Szocialista Munkás­párt immár több mint két évtizedes bevált politikájának és gyakorlatának megfelelően — nem hallgathatunk a gondokról, a nehézségekről sem. A párt, a kormány és a nép közötti köl­csönös bizalom tükröződik abban, hogy nyíltan szólunk problémáinkról is. Ez a nyíltság, és őszinteség élteti a társadal­munkban egyre erősödő szocialista de­mokráciát, amely egyaránt jelenti a jo­gok bővülését, a felelősséget, a tevőle­ges közreműködést közös dolgaink inté­zésében. Ez a szilárd alap a biztosítéka annak, hogy eredményesen elvégezhes­sük bonyolultabb teendőinket, ame­lyekhez hasonlókkal, sőt lényegesen ne­hezebbekkel is sikeresen megbirkóztunk az elmúlt évtizedekben. Kedves Elvtársak! Szocializmust építő munkánkhoz nél­külözhetetlen a béke. Külpolitikánk legfontosabb, változatlanul alapvető célja a béke biztosítása, a feszültség csökkentése, a fegyverkezési verseny megfékezése, az enyhülési folyamat el­mélyítése. A Magyar Népköztársaság együtt halad a szocialista közösség or­szágaival. A békés egymás mellett élés politikájából kiindulva, az építő együtt­működés szándékától vezérelve széles körű, kiterjedt kapcsolatokat építünk a világnak szinte valamennyi államával. Erősítjük kapcsolatainkat a fejlődő or­szágokkal. A kölcsönös előnyök figye­lembevételével alakítjuk viszonyunkat a gazdaságilag fejlett tőkés államok­kal is. Olyan világ megteremtéséért küz­dünk, amelyben nemcsak mi, hanem gyermekeink, unokáink is békében él­hetnek. Erre a kötelességünkre külön is figyelmeztet bennünket az idei eszten­dő, amelyet az Egyesült Nemzetek Szervezete nemzetközi gyermekévnek nyilvánított. Hazánk, népünk, az em­beriség sorsáért, békés jövőjéért érzett mélységes felelősségtől áthatva, erőnk­höz, lehetőségeinkhez mérten mindent elkövetünk azért, hogy a nemzetközi élet kedvező folyamatai még erőtelje­sebben bontakozzanak ki, tartóssá vál­janak. Kedves Honfitársaim! Az új év nem ígér könnyű sikereket. Küzdelem, kemény munka vár ránk. Mégis bizakodva és jogos reménnyel nézünk elébe. A nagyvilágban nem vagyunk egyedül. Szövetségeseket, ba­rátokat tudunk magunk mellett. Hazai eredményeink jó alapot adnak a felada­tok teljesítéséhez. Erőink mozgósításá­val, a nemzet egységbe fogott akaratá­val elérjük céljainkat. Meggyőződésünk, hogy hazánk minden állampolgára fo­kozott felelősséggel, jobb, eredménye­sebb munkával, öntudatos helytállás­sal veszi ki részét közös tennivalóink sikeres elvégzéséből. Az év első napján a Magyar Szocia­lista Munkáspárt Központi Bizottsága, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa és Minisztertanácsa nevében eredmé­nyes, boldog új évet kívánok egész né­pünknek. Áruk, árak nélkül Tapasztalatból mindenki tudhatja, de egy ellenőrzés a közelmúltban be is bizonyí­totta, hogy a boltokban kap­ható áruk egy részén nem tüntetik fel az árat, másik hányadán pedig nem egyér­telmű, vagy egyenesen hibás az árfeltüntetés. Pedig több mint tíz esztendeje érvény­ben van az a kormányrende­let, amely előírja, hogy ár­táblákkal, árcédulákkal — különféle módszerekkel — de egyértelműen, írásban kell közölni a vásárlókkal, melyik termék mennyibe kerül. Az Országos Kereskedelmi Főfelügyelőség hat megye és a főváros mintegy 700 üzleté­ben tartott ellenőrzése igye­kezett felderíteni a hiányos vagy hibás árazás okait. Meg­állapította például, hogy a legtöbb visszásság a hentes­áruknál tapasztalható, ami azért is nagy hiba, mert bi­zonyos felvágottakat, szalon­nákat a vásárló nem tud egy­mástól megkülönböztetni, könnyen eladathatnak neki értéktelenebb fajtát drágáb­ban. A hentesáruk többségének hatósági ára van, ezért az ár feltüntetése az ipar felada­ta. Igen ám, de hiába írják rá egy rúd párizsira vagy kenő­májasra, hogy mennyibe ke­rül, a vevő nem éppen azt a darabot viszi haza, amelyen az ár olvasható. Ezért mégis a boltosoknak kell — kelle­ne — minden árucsoporton ártáblát elhelyezniük! Ezt azonban — hol hanyagság­ból, hol hátsó szándékkal — olykor elmulasztják. Bonyodalmakat okoznak az árváltozások is. Amikor pél­dául az édesipari készítmé­nyek árát emelték, hosszú időn át még a régi árat jelö­lő csomagolóanyagot használ­ta fel az ipar. Ismét a bolto­sokra hárult az új ár feltün­tetésének feladata, akik ezt a munkát nem mindig ponto­san látták el. Gyakran meg­történt, hogy nem a régi árat ragasztották át, hanem mel­lette tüntették fel az újat, ami vitákhoz, tévedésekhez vezetett. Némely mélyhűtött termé­ken egyáltalán nincs ármeg­jelölés, amit azzal magyaráz az ipar, hogy az előállításkor még nem tudták, hogy az árut exportálják-e, vagy bel­földön értékesítik. Ismét más a helyzet az iparcikkekkel, amelyeknek többsége árjelzés nélkül ér­kezik a boltokba. Ezek árát általában a kereskedelmi vál­lalatok alakítják ki, és a raktárakban vagy a boltok­ban kell azt feltüntetni. Megtörténik azonban, hogy a boltosok nem tudják (vagy nem akarják?) a szállítóle­vélen szereplő adatokat az áruval egyeztetni, azonosíta­ni, és így például a II. osztá­lyú termékre is az I. osztá­lyúnak az ára kerül. Tény, hogy az általában amúgy is túlterhelt kereske­delmi dolgozóknak igen ke­vés az idejük a gondos árfel­tüntetésre. Vannak boltok, ahol az alkalmazottak mun­kaidejének negyedét-felét is leköti az árazás. A boltveze­tők létszámhiányra is hi­vatkoztak, amikor az ellen­őrök fényt derítettek a hibák­ra. Bár védekezésüknek van alapja, szabálysértés esetén a bírságtól mégsem lehetett el­tekinteni. Ám mindettől a vevő hely­zete nem sokat javul, hiszen a hibák gyökerei, okai a bír­ságok kifizetése után is fenn­maradnak. Mit lehet, mit kel­lene tenni? Felvágottaknál, sajtoknál és más olyan termékeknél, ahol nem lehetséges minden darabon feltüntetni az árat, arra kell törekedni, hogy az ipar előre becsomagolja a termékeket, és árazva jutas­sa el a kereskedelembe. Mi­vel ezután is marad egy se­reg termék, amelyen a bolto­soknak kell az árat jelezniük, ezt a munkát kell megköny­­nyíteni, gépesíteni. A lehető­ség adott: a vállalatok, a szö­vetkezetek vehetnek egysze­rű, olcsó árjelző gépeket, amelyekkel gyorsabb és könnyebb ez a munka. Az Országos Kereskedelmi Főfelügyelőség valamennyi vállalattal, szövetkezettel is­mertette a vizsgálat tanulsá­gait, és közölte javaslatait. Gál Zsuzsa Életképes vállalati szervezeteket! Nem kényeztet el bennünket a tudományos kutatás, már ami a szocialista vállalat elvi-gyakorlati működési modelljeit, módszertanát, fejlődési irányát illeti. A szo­cialista vállalat kutatási főirány megléte ugyan biztató, eredményeire azonban ma még nem támaszkodhatunk. A tudományos feltáró munka kezdeti periódusa, a bo­nyolult összefüggésekkel teli terület nehéz áttekinthe­tősége, s nem kevésbé a problémakör újszerűsége egy­aránt magyarázza, hogy a vállalati szervezetek jelenéről, s még inkább holnapjáról állandó viták zajlanak. Igazolás kérdőjelekkel Egy valamit nem vonnak kétségbe a nézetek ütközte­­tői: azt, hogy a vállalat a gazdaság szervezeti alapegy­sége. Ennek következtében belső mechanizmusának úgy kell működnie, hogy zavar­talanul, nagyobb fennakadá­sok nélkül illeszkedjék a gazdaság egészének szerveze­téhez. A vállalati szervezet­nek idomulnia kell — kellene — a gazdasági környezethez, ám napjainkban — úgy tű­nik — gyakran a gazdasági környezetet kíséreljük meg alakítani a legjelentősebb termelőegységek — trösztök és nagyvállalatok — szerve­zetéhez, érdekeihez! Sok iparterületen csekély a kényszerítő erő a vállalati szervezet folyamatos és kriti­kus szemléletű „karbantartá­sára”, főként ott, ahol a vállalat lényegében egy-egy szakágazat egészét vagy túl­nyomó részét képviseli. Az ipar hatvanhét szakágazatá­ból harmincban ötnél keve­sebb a gazdálkodó egységek száma, ezen belül például ti­zenkét szakágazatban egyet­lenegy termelő van jelen, magyarán és nyersen, mono­polhelyzetben. Elv és gyakorlat Viszonylag egyszerű föl­rajzolni a fő vonalakat, me­lyek a vállalati szervezet fejlesztésének feladatait jel­képezik. Ezek: a fejlesztés, a beszerzés, a termelés, az ér­tékesítés, a hozzájuk kapcso­lódó kockázatok viselése, az­az — végső soron — jövedel­mezőség elérése, a társadalmi szükségletek kielégítése. A gyakorlatban viszont a tudo­mányos vizsgálatok alkalmá­val azt tapasztalták, hogy a vállalati szervezetek állapo­tában és fejlődésében túl­zott szerepe van a hagyo­mánynak, a történelmi fejlő­dés kialakította jegyeknek. Gyakran a szervezet átörökí­tette a korábbi gazdasági kör­nyezetnek megfelelő funkció­kat, ám a megváltozott fel­tételek között már csak nagy nehézségekkel — vesztesé­gekkel — működik, vagy funkcióinak egy részét ké­pes csupán ellátni. Vannak természetesen pél­dák arra — s örvendetes, hogy növekvő számban —, miként keresi egy-egy terme­lőegység a célszerűbb válla­lati szervezetet. Biztató ered­ményekkel jár a gépipar né­hány nagyvállalatánál a gyáregységek szinte teljes ön­állósága — önálló elszámo­lást érvényesítenek —, a fejlesztést és a külkereske­delmi értékesítést kivéve. Ugyancsak fantáziát látnak a szakemberek a vegyipar né­hány nagy egységében kísér­letként létező ún. termék­csoportú irányításban, ami­kor a szervezet nem a ha­gyományos tagoltságban, ha­nem egy-egy fő termékcso­portra épül fel. Némely he­lyen sikerült kialakítani az anyagbeszerzés, a készlet­­gazdálkodás, a fejlesztés, az értékesítés, a gyáregységek közötti munkamegosztás ha­tásos szervezetét — így a mezőgépiparban van olyan cég, ahol a készleteket har­minchat százalékkal apaszt­hatták —, ám ott a gond, hogy ezek a részeredmények nehezen állnak össze egésszé, életképes vállalati szervezet­té. Túlzott és jogos remények Szintén vizsgálati tapaszta­lat : a nagyvállalati szervezet­tel szemben sokan táplálnak túlzott reményeket, ám mivel ezek az egységek kevésbé specializáltak — egy-egy te­vékenységi körre nagy erő­ket összpontosítok —, a haté­konyság alatta marad a mé­retek alapján várhatónak. Az sem mellékes dolog, hogy a nagyvállalatok egy részénél a stabilitást összetévesztik a merevséggel, s gyáregységeik­nek nem adják meg a kezde­ményezőkészség lehetőségét, elveszik felelősségérzetüket, nem késztetik őket a kocká­zat vállalására. A puszta vég­rehajtás látszatra ugyan iga­zolja a szervezetet és annak működését, de az elvesztege­tett lehetőségeket, ha beval­latlanul is, megérzi a vállalati főkönyv. A vezetés és a végrehajtás nem független a szervezet­től; a legjobb vezetési dön­tések is megfeneklenek, ha a szervezet jellegénél fogva képtelen e döntések végig­­futtatására a tevékenységi láncon. Azaz gyakran nem új szervezetre lenne szükség egy-egy termelőhelyen, ha­nem az elakadást okozó pon­tok föltárására, a különféle résztevékenységek egyezteté­sére, összehangolására. Még­is az a gyakoribb, hogy for­mai átalakításokra kerül sor — a csoportból osztály, az osztályból főosztály lesz stb. —, s ezek semmiféle előnnyel nem járnak, sőt a különféle objektív és szubjek­tív okok halmaza miatt vesz­teségeket okoznak. Jogos re­­­ményeket táplálnak viszont­­azok az esetek, amikor a vállalatok fölismerve a meg­változott funkciókat, folya­matosan módosítják a szerve­zetet, ha kell, akár úgy is, hogy korábban nem ismert megoldásokhoz (például tár­sulásos alapon létrehozott karbantartó üzem) nyúlnak. Sokféleségből egység Napjainkban huszonnégy tröszt 348 vállalatot fog át, s e trösztök túlnyomó részé­ben a direkt irányítás esz­közei, módszerei érvénye­sülnek, a tagvállalatok ön­állósága sokféle módon kor­látozott. Ennek vannak hát­rányai, de bizonyos előnyei is — gondoljunk csak a fejlesz­tési koncepciók érvényesíté­sére —, s nem a sokféleség a baj, hanem az, hogy nehezen formálódik ki belőle az egy­ség, a fő vonások közös jel­lemzője. Az igazsághoz hoz­zátartozik: a vállalati szerve­zetek alakulását alapvetően objektív tényezők — a gazda­sági környezet elemei — ha­tározzák meg. Ha ezek cse­kély nyomást fejtenek ki — a jövedelmezőség a hagyo­mányos szervezettel is vi­szonylag egyszerűen elérhe­tő —, akkor könnyen hívekre talál az a nézet, hogy min­den úgy jó, ahogy van. Egészen napjainkig lénye­gében ez érvényesült, s így érthetővé válik az a megkü­lönböztető tény, amit egy pénzügyi-gazdálkodási vizs­gálat már 1977 elején föl­tárt, hogy a jelentősebb iparvállalatok vezetőinek többsége megfelelőnek tar­totta a belső szervezetet, úgy vélte, az különösebb változta­tások nélkül képes eleget tenni a követelményeknek. Kiderült közben: ezek a kö­vetelmények elmaradtak a világgazdasági változások ál­tal diktáltaktól... S még in­kább elmaradt mindezektől a vállalati szervezet, mint a társadalmi szükségletek ki­elégítésének egyik eszköze. A szigorúbb s ezért nehezebb gazdálkodási körülmények 1979-től úgy érvényesülnek, hogy túl sok töprengésre nem adnak időt. S mert az életké­pesség bizonyítása már nem korlátozható az egyszerű ter­melésnövekedésre, a bevéte­lek abszolút mennyiségének — ráfordításoktól független összegének — bővítésére, a vizsga időszaka jött el. S bár keserves igazság, de va­ló: ezen a vizsgán lesznek cé­gek, melyek — szervezetük­kel, annak célszerűségével, hatásosságával — osztályis­métlésre kényszerülnek. Lázár Gábor SZERSZÁM­GÉPEK EXPORTRA A Csepel Művek Szerszám­­gépgyárában ebben az évben több mint egy­­milliárd forint értékben gyártanak szerszám­gépeket. A fúrógépek, esztergagépek megmunkáló központok nagy részét exportálják. (MTI-fotó — Fehér József felvétele — RS) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1979. JANUÁR 3.

Next