Hajdú-Bihari Napló, 1980. január (37. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-27 / 22. szám

FÖLDES KULTURÁLIS ÖRÖKSÉGEI A Sarló F­öldes kulturális életé­nek jelentős hagyományai vannak a helytörténet, a néprajz, az irodalom, a­ munkásmozgalom, a nevelés, az agrártörténet köréből, hogy csak a legjellemzőbbe­ket említsem­. Milyen sok hasznosítható tanulsággal szolgálnak nagyjaink életük­kel, életművükkel, ha elsik­lunk felettük­, lassan feledés­be merülnek? Felsorolásuk e keretek közt szinte lehetet­len, a jelentősebbeket azért megemlítem. Zoltai Lajos, a debreceni múzeum első igaz­gatója, Balásházy János me­zőgazdász, az első akadémi­kusok egyike, Karácsony Sán­­dor egyetemi tanár, Vincze József egy tucat tankönyv írója az elmúlt században, Lengyel Imre a közelmúltban elhunyt filológus, Karacs Im­re, a New York-i magyar színház igazgatója, a száz év előtt nyelvőrködő Bakoss La­jos, Szabó Gáspár, a Tanács­­köztársaság mártírhalált halt Veszprém megyei kormány­zótanácsi biztosa, Kiss Ferenc, a debreceni egyetem első rektora, Csáth Géza író, Erőss Lajos református püs­pök, az ország legnagyobb szükségpénz gyűjteményé­vel rendelkező Éles Géza, Rápóti Mihály, a XVII. szá­zadi naplóíró lelkész. T­ovábbi felsorolással nem akarom próbára tenni az ol­vasó türelmét, mégsem hagy­hatom említés nélkül a ven­dégként Földesen tartózko­dók közül Jókait, Németh Lászlót, Bóka Lászlót és Csokonait. A ma is élők kö­zül most csak egyet említek: dr. Boross Zoltánt, aki egyi­ke volt a most már 51 éves Sarló alapítóinak. Ez volt a Sarló annak a tanulmánygyűjte­ménynek a címe, ami tavaly­előtt a jubileumi évben meg­jelent a Kossuth és a Madách Kiadó gondozásában. A Párttörténeti Közlemények tavalyi második száma is­merteti röviden a Petőfi Iro­dalmi Múzeumban megren­dezett, Sarló mozgalom tudo­mányos emlékülését. Itt mondta Szabolcsi Miklós megnyitó szavaiban, hogy a nép saját ügyének érzi a kö­zelmúlt új és új birtokbavé­telét. E gondolatokkal azo­nosulva elemezte Balogh Ed­gár társadalomtudományi és nemzetiségi szempontok fi­gyelembevételével a Sarló működését, különös tekintet­tel a szociális és történeti vonatkozásaira. „Itt a népi­­ség és az osztályharc ta­lálkozott, szembeszállva a két ország kétféle nacionalizmu­sával.” Megelégedéssel szólt sírról, hogy érdemes volt fel­tárni és a ma fiatalságának átadni a mozgalom haladó örökségét, mely a továbbiak­ban is igen nagy feladatot ró a helytörténet, a honismeret munkásai számára. Hangsú­lyozta, hogy a fiatalok ér­deklődését fel kell kelteni a szociográfia iránt, nagyobb nyomatékot kell adni az úgynevezett élményiskolá­nak. Ezt szolgálja az ifjú­ságnak szánt üzenete: „Nyi­tott szemmel járd be ha­zád” — szoros kapcsolatban az egymás mellett élő nem­zetiségekkel. Követve a Sarló örökségét, mely az élő inter­nacionalizmust képviselte. A szülőhely története és hagyományai kutatása ve­zetett a Sarló és a honisme­reti mozgalom kapcsolatá­hoz, a Sarló mozgalom Ba­logh Edgár által is kiemelt feltárásához és további fel­kutatásához, aminek a to­vábbiakban a Déri Múzeum lett méltó gazdája és folyta­tója. A földesi honismereti bi­zottság tagjaként kerestem fel a jelenleg Debrecenben élő dr. Boross Zoltánt föl­desi kapcsolatai miatt. Be­szélgetéseink közben termé­szetesen nem csak Földesről esett szó. Megelevenedett előttem az ifjúsága, a tria­noni békeszerződés utáni csehszlovákiai magyarság sorsa, a pozsonyi és a prá­gai magyar egyetemisták mozgalmi élete, a Sarló te­vékenysége. Beszélgetéseink során alakult ki bennem a Sarló mozgalom átfogó képe, hogy felkeltse a részletek iránti érdeklődést is. A prá­gai magyar diákok Szent György Körének a távoli eszmei rokonságon kívül ta­lán semmi kapcsolata nem volt a polgárháborús Orosz­ország plakátjain levő vö­rös Szent Györgyhöz, még­is e megerősödő és tudatos­sá vált eszmei kapcsolat ve­zetett a Sarló nevéhez és cél­kitűzéseihez. Boross Zoltán aktív szerepet vállalt a mun­kából, agitált, cikkeket írt, előadásokat tartott. A Sar­ló irodalmi téren is kiváló tagjaitól eltérően az élet más szerepet szánt neki: ő lett a megtartó erő. Fél év­századon át gyűjtötte és őrizte a Sarló, a sarlósok minden megnyilvánulását. Megőrizte máig terjedő ha­tállyal levelezésüket, számon tartotta a nagyvilágban szét­szóródott sarlósokat, publi­kációikból egy könyvtárnyi anyagot gyűjtött össze. Fele­lősségteljes és mindenre ki­terjedő gondoskodását még fokozta, hogy szülei Gö­­mör megyei feledi házát tisz­telhetjük a Sarló szülőházá­nak, erről szól Győry Dezső öregház című verse. Az 1928- ban Feleden új nevet kapott mozgalom a közeli Gomba­szögről indult, a most már nevével is fémjelzett, a mun­kásmozgalomba torkolló út­jára. B­oross dr. a legkritikusabb körülmények között is hű maradva ifjúkori eszményei­hez, nagyon vigyázott a sok szempontból pótolhatatlan­­ gyűjteményére. A csehszlovák—magyar la­kosságcsere keretében szülei­­ egykori földesi otthonába te- t­lepítették át, szinte utolsó-­­­ként, mint a lakosságcsere , lebonyolításának egyik ma- i gyár megbízottját. Földesen­­ csendes elégtétellel vette tu­domásul, hogy a megszakadt Földes—Feled testvérközségi I viszonyt — amit éppen a Sar­ló révén érdemes volna fel- s eleveníteni —, talán tudat­a alatt folytatva 1950-ben az­­ új utcaelnevezések alkalma­­i­val a Sarló is nevet kapott I Földesen. Egy évtizedes föl­­­­desi tartózkodása után 1958-­­ ban költözött Debrecenbe. A köznek­­ felajánlott gyűjtemény sorsáról beszélgetve sokféle szemponttal számoltak, az el­­­helyezést tekintve elsősorban­­ Miskolcot, majd Budapes­­­­tét vették számba. Miért dön­­­­töttek végül a harmadik le­hetőség mellett? A sarlósok­­ Ady Endre szellemi örökösei­­ | nek vallották magukat, aki már előttük hirdette a Duna-­­ medence népei összefogásá | nak szükségességét, így ke­rült szóba Ady debreceni s , ezen keresztül földesi kap- | csolata. A földesi Zoltai La­jos vette maga mellé Ady Endrét, mint­ a Debreceni | Reggeli Újság szerkesztője, és biztosította versei meg­je­lenését a lap hasábjain. Zol­tai pár év múlva a megala­kuló debreceni múzeum nem­­ hivatalos első igazgatója Szóba került a szintén Föl­desen született, később deb­receni egyetemi tanárként is működő Karácsony Sándor, aki a legvadabb Ady-ellenes­­ség idején állt ki a költő mellett, felmentve őt a haza­­fiatlanság, a dekadencia vád­ja alól. Kevesek által ismert tény, hogy Karácsony a cseh­szlovák katasztrófa előtt, 1938-ban a brünni YMCA- kongresszuson a Duna-me­­dence népei együttéléséről és megértésének szükségességé­ről szólt. A mérleg nyelve Debrecen felé billent. Debrecennek a magyar kulturális életben betöltött szerepe méltó kere­­­­tet biztosíthat a Sarló örök­ségének, ugyanakkor az ado­mányozó mindennap elérhető közelségében maradhat a to­vábbra is gyarapítani kívánt gyűjteményének. K­ilián István munkájá­nak és Boross Zoltán fiatalo­kat is megszégyenítő szerve­ző- és segítőkészségének eredményeként 1978. szep­tember 21-én megnyílt a deb­receni Déri Múzeumban az ötvenéves Sarló emlékkiállí­tása. K­aracs Zsigmond Brahms-est a Kodály teremben B­rahms 1867—91 között gyakran hangversenyezett Magyarországon, főleg Buda­pesten. Bécsből való átrán­­dulásai sok értékes zenei impresszióval ajándékozták meg a képzeletét. Zongorázá­sa révén a leghitelesebb elő­adásban ismerhette meg mű­veit közönségünk. Főleg a magyar táncfeldolgozásai sze­reztek neki népszerűséget nálunk is, másutt is. Január 24-én este rendezte a Zene­­művészeti Szakközépiskola igazgatósága a tanári hang­versenyét Brahms műveiből, s az intézet nagyterme meg­telt a mester muzsikájára szomjúhozó, főleg fiatalság­ból összetevődő hallgatóság­gal. A koncert tengelyébe a zongorista művész tanárok kerültek, hárman is szólóz­tak a nem legkiválóbb minő­ségű hangszeren. „Bemelegítőül” Halász II­­l­dikó játszott az opusz 118-as­­ ciklusból, s különösen az In- 's termezzók sok érzelemmel­­ telített költői világa ragadta­­ meg a közönség figyelmét.­­ Meggyőzően éreztette a brahmsi egyéni hangszíne­ :­két, jellegzetes harmóniafor­­­­dulatokat. Ahol arra lehető­ség kínálkozott, szenvedő- i­lyessé fokozta előadását. M­ajd a Magelone sorozatból énekelt Peták Fridolin Da­rányi Árpád zongorakíséreté­vel. A dalok szentimentaliz­­mustól tudatosan elforduló líráját jól éreztette az ének­tanár. Az utóbbi években előnyösen kibontakozott, ki­fejlődött hangjának telt hangzása és előadásának fra­­zeálása. H­elyes Erzsébet zongorá­zása egyéni jellegű. Meggon­doltan, higgadtan adta elő szólóját, objektivitásra töre­kedett tolmácsolásában. Át­élte a Fantáziák elvont gon­dolatvilágát. Magvasan, tö­mören szólaltak meg a hang­­zatok ujjai alatt, helyenként lágyan csendültek fel a poé­­tikus részletek. S­zünet utánra maradt a ■ C-dúr zongorás trió, amely­­ száz esztendővel ezelőtt ke­letkezett. Darányi Lajos, Pallagi Tamás, Papp László nívós összjátéka arról árul­kodott, hogy számos, alapos próba előzte meg az előadást.­­ A vonósok melegen zengő tónusa előnyösen színezte a zongorista erőteljes hangvé­telét. A művész tanárok jól kimunkált, átgondolt pro­dukciói csak növelték az in­tézet jó hírnevét. Sonkoly István HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1980. JANUÁR 27 10 FILMNAPLÓ LEGYÜNK BARÁTOK... ? A Szász Péter írta és rendezte új magyar film­nek van két igazi poénja. A cím — Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb sze­relmét ...? — és egy idézet. Elöl van az egyik, mintegy bevezet a műbe, hátul a másik, ráadásként, magya­rázat gyanánt szinte, kive­zető szerepben. Életrecep­tet, szerelem elleni cseppe­ket ígér az előbbi. Csendes beletörődéssel közli az utóbbi, hogy nincs min­denki számára kanalazható orvosság. A betegség nehe­zen deríti föl magát; a bacilusok folyton ízegnek­­mozognak, mintha félné­nek a megsemmisítéstől. A fegyverrel rájuk törőktől. De — Illyéstől kölcsönözve a szót — a lelki jelenségek, a freudi belső bozót koca­vadászainak sem a legtalp­­raesettebbjei képzelhetik csak, hogy biztosan célba találnak. Mert a harci helyzet, némi kesernyés iróniával: a belső, haladó erők (önfegyelem, öntudat) hiába törnek előre az elérendő cél (megnyugvás, nyugalom, harmónia) felé, ha az ugyancsak belső, de reakciós erők (vágy, érzés) ellenállnak, utolsó tartalé­kaikat (álom) nagy sikerrel mozgósítva. Így alakult ki aztán az a patthelyzet, amelyről a csattanónak­­ szánt Bertolt Brecht-idézet vall: „Gyűlölöm a nosztal­giát. (De tehetetlen vagyok.) I Kitűnő a memóriám .. . Mit jelent nosztalgiával megáldva-verve létezni — s erről is szól a némely r­ész­­­­letében kétségkívül hangu­latos film. E nosztalgia tárgya jórészt a szerelem, a kedves, a barát, de tár­gya az ifjúkor, annak a nemzedéknek, a mai ötve­neseknek a kamaszkora is, akikre — ahogy többször is elhangzik — sohasem volt vadászati tilalom. M­ás korosztálybeli nagy kedvvel forgathatná itt az irónia fegyverét — megint­­csak az iróniáét —, hogy az immár nem az illyési belső bozótban, de a köz­életi aktivitás, a társadalmi hasznosság sűrűjében me­nedéket is keresőkre, az önámítás és önfelmentés dzsungelében botladozókra szögezze. S így, célra tart­va kérdezze aztán: kire, m­elyik nemzedékre, az idő­sebbekére vagy netán a fiatalabbakéra volt itt va­laha is vadászati tilalom? Vagy — most már a film szereplőinek nevét sorolva — védett vadként, rezervá­­tumi példányként vehető-e számításba Hágen Ottó pél­dául, a kiábrándult, cini­kus, baráti protekció révén mégis Kossuth-díjhoz jutott s­óféle, aztán Genáth, a párttitkárból lett kisiparos, a nyugalmáért elveit is fel­adó ötvenes, aztán Gál Zsi­ga, az egykori haveri kom­pánia minden tagjának elő­nyöket juttató miniszter. Vagy Jurtányi, a tudomány szolgálata, a tanítás helyett a régi metszeteket, folyó­iratokat böngésző antikvá­rius volna itt a védendő? Vagy Nyírő Dániel, az éle­te legnagyobb szerelmét mintegy a „legyünk bará­tok !” jelszavával ellökő gyógyszervegyész ? Csupa is­m­erős alak, más filmek­ből visszaköszönő figura, csupa visszhangzó szólam a fényes szellők nagy len­dületéről. Humort fakaszt­hat, de feketét, keserűt, hogy a Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerel­mét ... ? egyetlen új típust vonultat föl, az utóbbi évek mai témájú filmjeiből leg­alábbis hiányzót: a besú­gót, a spiclit, aki kartono­kat vezetett a nyilas idők­ben, s kartonokat vezet ma is. A selejtezésre érett „va­dakat” az a Szász Péter hajtja föl, aki egyébként végig kesereg, hogy ilyen vadakra miért nem volt vadászati tilalom. Egyrészt elítéli, másrészt felmenti őket. A hajdani hitek szer­­tefoszlásáról beszél, aztán mintha bízni kezdene a „legyünk barátok!” sem­mire sem jó igéjében. S­zemléletében ellent­mondásos, képi megfogal­mazásában (operatőr: An­dor Tamás) zsúfolt, körül­­ményeskedő film a Hogyan felejtsük el... Ami mégis élteti, a különböző mester­kélt pillanatokon átlendíti, az mindenekelőtt a nyelvi humora. Az „ég a csipke­bokor, jönnek a tűzoltók” és az ehhez hasonló ötle­tes formák, a főként Szve­­tics Bertához, a főszereplő személyiségéhez fűződő „jópofaságok” miatt élvez­hető a film. És a színészek miatt: Pécsi Ildikó, Hege­dűs D. Géza, András Judit és Bencze Ferenc neve em­líthető külön is. M­árkus Béla VENCSELLEI ISTVÁN: A puszta télen Térdig érő fű Palásthy György új gyermekfilmje A filmet nézve a közelem­ben ülő gyerekek bizony kis­sé megzavarták „műélvezete­met”. Misu és Poldi bácsi történetét mindig előrekon­ferálták — lelőve így a poé­nokat, megkíméltek az elkö­vetkező események izgalmai­tól. Mindenesetre meglepetés­sel kellett tudomásul ven­nem, hogy a környezetemben ülők legtöbbike nem először látta a filmet. M­ielőtt persze mindezekből következtetéseket vonnánk le, gondoljuk végig, milyen fil­meket láthattak a gyerekek az utóbbi időben. Gondoljuk csak el, hány gyerek-játék­filmet vetítettek mozijaink az elmúlt években, hány volt ezek közül színvonalas és ér­dekes is. Sajnos, elszomorí­­tóan kevés. M­agyarországon például alig-alig készülnek gyerek­játékfilmek. Palásthy György azon kevesek egyike, aki szá­mára nem idegen ez a mű­faj. Ő rendezte a Hahó, öcsi!, Hahó, a tenger! és a Tótágas című filmeket. A most bemu­tatott Égigérő fű­t Janikovsz­­ky Éva Málnaszörp és szal­maszál című könyve alapján vitte vászonra. A mű sokat ígérően indul: a „nagyon nagybátyjánál” va­kációzó Misu fantáziavilága elevenedik meg. A kisfiú nagy képzelőereje azt sejteti, hamarosan csodákat látunk, hamarosan az „égben já­runk”. N­em ez történik. A mese Poldi bácsiról szól (Rajz Já­nos alakítja). Az öregedő parkőr imádja hivatását, de nyugdíjba megy és nem vi­gyázhat többé a parkok füvé­re. Misu, aki Poldi bácsiék szomszédságában tölti vaká­­­­cióját, elhatározza, hogy­­ visszaadja a parkőr életének legfőbb értelmét, s a bérház­­­ udvar kövét fűvel cseréli fel. A Paripa utca 4-ben valóban egy kis „földönjáró csoda” történik: Poldi bácsi nagy­nagy meglepetésére és örö­mére gyeptégla kerül a kera­­mitkockák helyére. A fű persze nem ér az égig, még talán Poldi bácsi térdéig sem. Az alkotó bi­zarr, játékos, groteszk, he­lyenként az abszurditás ha­tárán járó műve ehhez túl sok realisztikus elemet tar­talmaz. Poldi bácsi boldogsá­gát sem érezzük „egetverő­­nek”, valahogy nem tud iga­zán felmagasztosulni az apró kis „jótétemény”. H­étköznapjainkban játszó­dik a történet. Érdekes, hogy nemcsak a két vakációzó kis­gyerek, hanem a felnőttek is szinte állandóan ráérnek, „rendes” munkájukat félreté­ve készek mindig a tízéves Misu rendelkezésére állni. H­umoros, kedves, szóra­koztató ez a film. Részben az abszurd elemek teszik az­zá. Láthatjuk Berta néni (Dajka Margit) félelmetesen túlzsúfolt lakását, a közleke­dési táblákat cserélgető mun­kások kálváriáját, a tévedés­től befüvesített úszómeden­cét. Nem hiányzik a társada­lomkritika sem. Megjelenik a Hivatal és megvilágosodik előttünk, hogyan lehet elin­tézni a Hivatalban a „fon­tos” ügyeket. A szereplők áb­rázolásában is találhatunk abszurd mozzanatokat, így némelyikük jelleme kissé egysíkú lesz — különösen Poldi bácsié, aki közhelyes állandó ismételgetésével túl­ságosan együgyűvé válik. A­z egyoldalú karakterek életre keltése nem okozhat gondot a színészeknek. A felnőtt szereplők rutinosan oldják meg feladatukat, de mindnyájan a régi, már is­mert arcukat mutatják. Ta­lán Drahota Andrea vénkis­asszonya az egyetlen kivétel. Kellemes meglepetés viszont a két gyermekszereplő, Ull­­mann Mónika és elsősorban a főhős, Hintsch Gyuri üde alakítása. Külön öröm, hogy az ismert gyerekarcok helyett végre újakat láthatunk. (Vagy talán a régiek „kiöreged­tek”?) A két gyerekszínész természetes játéka, bája a film egyik legnagyobb érté­ke. F­orgács Ottó képi fantá­ziája (akárcsak a Misué) csak az első percekben tündököl. Később, a „realista­­ részek­nél” azonban több játékossá­got, ötletet vártunk volna. Mint ahogy azt ott éreztük a Locomotív GT együttes ke­mény, ritmusos kísérőzenéjé­ben. P­alásthy György játékfilm­jét a maga hibái ellenére mindenkinek — nem csak 16 éven aluliaknak — ajánlhat­juk — egyszeri megtekintés­re. A film persze elsősorban a gyerekekhez szól. Éppen ezért teljesen érthetetlen, hogy Debrecenben a téli va­káció befejezése után kezdik vetíteni. D­ombrovszky Ádám

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék