Hajdú-Bihari Napló, 1981. augusztus (38. évfolyam, 179-203. szám)

1981-08-05 / 182. szám

SÉTA AZ IRODALMI MÚZEUMBAN Debrecenben Borsos József neves városépítész (ő tervezte többek között az első hazai krematóriumot) vénkerti há­zában ez év januárjától lát­ható a „Debrecen és a ma­gyar irodalom”­­ című ál­landó kiállítás. Csaknem öt évszázad irodalmát e szűk helyen bemutatni: a kiállító­eszközök tervezőjének és a rendezőnek a mesteri mun­kája. Debrecen múltja méltó erre a bemutatásra. Huszár Gál nyomdája 1561-től hazánk legrégibb folyamatosan dol­gozó üzeme, s a magyar nyel­vű nyomtatványai irodalmi nyelvünk letéteményesei, megerősödésének vívmányai. A jobbágy gyermekeket fel­nevelő kollégium a felvilá­gosodás fellegvára, élén Cso­konaival. Kölcsey, Petőfi, Arany otthon volt Debrecen­ben. A „szabadságharc fővá­rosa” nem feledkezhetett meg Kossuthról, Jókairól sem. Az emeleti kiállítóteremben a századforduló és a 20. szá­zad jeleseivel találkozunk. A tudomány vára ekkor még a kollégium. Itt tanul Ady Endre, ide jár Móricz Zsig­­mond Légy jó mindhalálig­­jának gyermekhőse, Nyilas Misi, Debrecenből indul Tóth Árpád, Szabó Lőrinc. Oláh Gábort lehúzza (éppen nap­jainkban világított be ebbe a roppant küzdelembe Tóth Endre kitűnő könyve Oláh Gáborról), Gulyás Pál felül­kerekedik rajta, Juhász Géza szellemi patrónus lesz már egyetemi katedrája előtt is. A kiállítás e harmadik cso­portja bemutatja a Csokonai Kör és az Ady Társaság bá­tor és sokoldalú kísérleteit. Debrecen irodalmi múzeu­ma 1945-ig vezet el bennün­ket. Sokat emlegetett világ ez, a kollégium gyűjteménye is felsorakoztatja a múltját. Mégis igen sok meglepetést hoz számunkra, hogy a Cso­konai- és Fazekas Mihály- emlékekre figyelmeztessünk. A magyar irodalmi múlt minduntalan előretörő vonu­lata ez, s a kiállítás három csoportja valóban a magyar művelődéstörténet hőskora. Még mindig van bennük fel­­fedeznivaló. A múzeum kéz­irattára és relikviái lehetővé teszik a tudós kutatómunkát is. Ne sajnáljunk még egy jó negyedórát, hogy a Margit utcában meglátogassuk a Holló László-emlékházat. A magyar festészet nagyjával és java alkotásaival, otthona be­rendezéseivel találkozhatunk. Kiskunfélegyháza­ is híven őrzi képeit, de itt kitárulko­zik előttünk a magyar tájjal, a magyar néppel eljegyzett alkotó szinte teljes életműve. Koczogh Ákos A vénkerti ház mint múzeum Részletek a kiállításról (MTI Fotó : Tárkányi Béla felvétele — KS) HÚSZFÉLE MÓDJA VAN... Kézzel rajzolták, tussal színezték a pénzhamisítás történetéből Nem múlik el év anélkül, hogy ne olvasnánk pénzha­misításról, arról, hogy a vi­lág valamely részén ismét megpróbálkozott néhány op­timista vakmerő a vagyon­gyarapításnak eme, magával a pénzzel­­ egyidős módjával. Teszik ezt annak ellenére, hogy a „pénzcsinálás” na­gyon kockázatos vállalkozás, amely a bankjegynyomdák és a műszerek mai technikai fejlettsége mellett garantált lebukással, s hosszú évekig tartó börtönbüntetéssel jár. Mindig akadtak próbálko­zók, pedig a büntetés hajda­nában még drákói­bb volt. Károly Róbert idejében mág­lyahalállal bűnhődött a kirá­lyi pénzverdével konkurráló vakmerő, s még az 1700-as években is fejét vették a ha­misítónak. A pénzhamisítás a XVIII. század második felében, a papírbankók megjelenésével érte el fénykorát. Az első ha­misítványokat még kézzel rajzolták, tussal színezték, mesteri ügyességgel. Ezzel a módszerrel azonban nem le­hetett sok hamis pénzt csi­nálni. Az igazi nagy lehetősé­gek a sokszorosító technika megjelenésével virradtak fel. Réz- vagy fametszetekről ké­szítették óriási tömegben a hamis bankókat, amelyek szinte megtévesztésig hason­lítottak az eredetire, olyany­­nyira, hogy még a tapasztalt kereskedők sem tudták min­dig megkülönböztetni a ha­misat az igazitól. Egy időben annyi volt a hamis bankó Magyarországon, hogy az osztrák nemzeti bank kény­telen volt külön osztályt fel­állítani csoportosításukra, nyilvántartásba vételükre. A korabeli krónikák több ügyes pénzcsináló nevét is felje­gyezték, többek között a nagyváradi Gyarmati Móze­sét, aki olyan jól bánt a ma­szek bankjegynyomdával, hogy egy-egy országos vásár­ra ezer forintot is küldött ha­mis bankjegyekben. Az állam és a hamisítók között már az első papírban­kók megjelenése óta valósá­gos háború dúlt. Az előbbi igyekezett minél magasabb technikai színvonalon, utá­nozhatatlan pénzeket nyom­ni, a hamisítók pedig termé­szetesen igyekeztek ezeket hűen lemásolni. Miután a harc — a technika fejlődésé­nek eredményeként — a múlt század közepén az állami pénzkészítés abszolút győzel­mével végződött, a hamisítók ismét a fémpénzek készíté­sére tértek át. A korszak egyik legnagyobb honi hami­sítójának Dohnál József bécsi zöldségkereskedőt tartják, aki soproni és szombathelyi műhelyeiben olyan sikerült fémpénzeket vert, hogy éve­kig nem is gyanakodtak rá­juk. A fémpénzhamisítás fel­lendüléséről tanúskodik, hogy míg 1880 körül csak 130—300 hamis pénzérmét foglaltak le hazánkban évente, addig 1905-ben már négyezernél is többet. A húszas évek máso­dik felében, a pengő beveze­tésével ismét fellendült a hamisítás: a bűnügyi nyil­vántartások húszféle hamisí­tási módról tudnak. És mi a helyzet az immár harmincötödik születésnapját ünneplő forintunkkal? A kez­det kezdetén, még a vastag ezüst ötforintosok idején egy első világháború előtti mód­szert alkalmaztak a hamisí­tók: kettévágták az ötösöket, kikaparták belőlük az ezüs­töt, s a pénzt ismét összera­gasztották. Fáradságos mód­szer volt, még a belefektetett munka sem térült meg. Az 1950-es években egy- és két­forintosok készítésével is próbálkoztak, de már az első fizetési kísérletnél lebuktak a hamisítók. Megkíséreltek papírpénzt is hamisítani, ám a primitív, vízfestékkel ké­szített bankón még egy pet­­róleumvilágítású csapszék­ben sem sikerült túladni. Né­hány ügyeskedő a közelmúlt­ban ötszázforintosokat pró­bált készíteni, de nagyon gyorsan „kiszűrték” a hamis bankókat, s az igazságszolgál­tatás nem fukarkodott az iga­zi börtönbüntetéssel. Dávid Erzsébet Ismét Budapesten a vasutas képzőművészek Július 8-tól 26-ig tekinthették meg az ér­deklődők a Vasutasok Szakszervezetének XXXI. országos képzőművészeti kiállítását Budapesten. A tárlat a fórumteremtés szándékán túl vállalkozott arra is, hogy a vasutas képző­­művészeti körök és egyéni alkotók gondo­lati és érzésvilágának, tartalmi-formai tö­rekvéseinek keresztmetszetét adja. Ez utób­bi vállalását sokszínű, tartalmas képző­­művészeti anyag megmutatásával színvo­nalasan teljesítette, a hagyományosan ma­gas színvonalú szobrászati anyag mellett örvendetes volt látni a festmények és gra­fikák témaválasztásának színesedését, a formai megoldások tökéletesedését is. A fórumteremtés szándékának már ke­vésbé sikerült eleget tenni. Bizonyosan a rendezők szándékai ellenére — a kiállítást elsősorban a fővárosi alkotók és műveik határozták meg. Mindez az eddiginél hatá­sosabb propagandamunka szükségességére hívja fel a figyelmet; a vidéki vasutas kép­zőművészeti köröktől, művelődési házaktól pedig nagyobb aktivitást, átgondoltabb munkát követel. A debreceni vasutas képzőművészek ez évben is szépen helytálltak az országos ki­állításon, ahol városunkat 7 alkotó 11 mű­ve képviselte. T. Bogáts Erzsébet, Fábián Sándor és Szatmári János festményeihez szűkebb pátriánk adott indíttatást — vász­naikon a város, a Nagyerdő és a csapóker­ti táj élményei rendeződtek képpé. Kovács Béla a sarus alakját mintázta meg. Szűcs István ecsetje nyomán pedig a falusi ud­var jellegzetes képe bontakozott ki. Haza­fi Sándor és Makai Gyula a balatoni táj hangulatát, nyári színvarázsát örökítették meg festményeiken. Az országos kiállítás zsűrije értékelte a debreceni vasutas képzőművészek teljesít­ményét, amit a kiállításra elfogadott mű­vek megfelelő aránya is bizonyít amellett, hogy Makai Gyula munkáit elismerő okle­véllel jutalmazták. Reméljük, hogy a sike­res kiállítás további elmélyült alkotó mun­kára, tanulásra ösztönzi a vasutas képző­művészeti kör kollektíváján M. K. KÉPERNYŐ Annyi hét múltán, mikor belelapoztam a tévéműsor­ba, hogy mit is érdemes majd figyelő fegyelemmel vé­gigülnöm, elég nehéz helyzetbe kerültem. Meg kellett állapítanom, hogy a képernyő nyári menetrendje sem a legfeszesebb. Laza ismétlések, felújítások, felében-har­­madában tartó sorozatok, amelyekről vagy nem érde­mes szót ejteni, vagy nem szabad elhamarkodott véle­ményt alkotni.­­Ezért óvakodok a táncdalfesztiválról, is bármit mondani. Tisztelem ugyanis a korosztályok ér­zékenységét, meg nem akarom megzavarni a rajongók ezreit a szavazás idegtépő izgalmaiban.) Szóval maradt a könnyebb megoldás, s azokat a műsorokat részesí­tettem előnyben — mintegy bemelegítendő a továbbiak­ra — amelyek, ha különösebb élménnyel nem is ke­csegtettek, de csalódással se riasztottak. Mint példá­ul: A Mennyei leányzók Nekem ez a nyugatnémet filmsorozat tetszett. Fő­leg azért, mert az alkotók sohasem mentek túl az ele­gen. Mindent bele tudtak sűríteni hatvan percbe, né­mi pikantériával, szabadszájúsággal fűszerezve az egyébként nem nagy igényű történeteket. Az egyes részleteknek persze a humor adta meg a zamatát. Ez a kissé abszurd, már-már nemegyszer morbid humor, amely — egy suta hasonlatot megkockáztatva — úgy sisteregtette ki a fordulatok adagjaiból az ötleteket, mint a nyárson pirított szalonnakocka a hagymárava­­lót. S ezek könnyen utat találnak a nézők igényéhez. De van még egy erénye a sorozatnak. Az állandóság. A szereplő együttes mindig ugyanaz, s épp ebből és ez­által tűnik ki a fejezetek érdeme. Michael Pleghar, a sorozat rendezője például nem dől be annak a tévhitnek, hogy a képernyő csak az eredendően nagy gondolatok szülőhelye. Két jó alakú, remek mozgású színésznő — meg a férfiválasztékból ennek épp az ellentéte — elegendő az ébrenlét biztosí­tásához. (E sorozatnak ugyanis „Jó éjszakát, felnőttek” a felcíme.) Ők hárman — miután velük bármi meges­het — gondoskodnak mindenről, ami szem-szájnak in­gere. Egy kis szex, egy kis lengeség — ledérség —, a test meztelen látványa, de az is olyan ügyesen, hogy az öncélúság, a direktség eleve kiküszöbölve. Persze mielőtt még az egekig magasztalnám e meny­­nyei leányzókat, gyorsan hadd mondjam el, hogy nem tartalmában rejlik a sorozat értéke. Formailag van jól megkomponálva, a ritmus, a fordulatok fogják meg a néző figyelmét. S a két színésznő — Ingrid Steeger és Iris Berben —, akiknek még az is szerencséjük, hogy kitűnő a szinkronhangjuk Kovács Nóra és Földessy Margit jóvoltából. A Krimik cégjele Az elmúlt héten többféle krimit volt alkalmunk vé­gignézni. Láttuk például a Fekete Macska bandája szovjet, a Fárasztó magány NDK és, a Petrocelli ame­rikai filmeket. Távol álljon tőlem, hogy összehasonlít­sam őket — a szovjet egyébként is ötrészes, s eddig még csak az első három került képernyőre —, bár né­mi tanulság anélkül is megfogalmazható. Az például mindenképpen, hogy a nézőket a világ bármely pont­ján érdeklik a bűnügyi történetek. S nemcsak azért, mert reflexeinkben hordozzuk az izgalom iránti von­zódásunkat. Szociológiailag, gondolom, az a magyarázat, hogy a bűn, mint az egyéniség negatív minősége, a tár­sadalom egészéből indulatot vált ki, s miközben annak fordulatait kíséri, önmaga érzelmi valóságában a tilta­kozást is meg az ítéletet is kimondja. Minden értékrend nélkül: a Petrocelli-sorozat (már megint sorozat!) legújabb epizódja, az Aranykalitka messzi felibe nőtt a másik kettőnek. Szakmailag első­sorban, tehát filmi minőségében. Pedig történetét te­kintve ez se több, mint a másik kettő. De valahogy en­nek van hajlékonysága. Elkerüli az egysíkú helyzete­ket, már azt tudniillik, hogy a küzdelem egyoldalú le­gyen, a győzelem pedig eleve lefutott. Ezért van at­moszférája, izgalma, ami krimiről lévén szó elengedhe­tetlen. A Petrocelli-sorozat igaz, némi szabálytalanságot is visel magán. A magányos, az egydolláros ügyvéd áll szembe a gazdagok s a gazdagokat kiszolgáló hatalom világával, s hogy mégis eséllyel vegye fel a küzdelmet, ahhoz kell a bátorság, a meggyőződés, az öklök ke­ménysége. No meg egy kis „népmesei segedelem” — mert anélkül még a Petrocelli-féle hősök sem igen bol­dogulnának. Hát ez a krimi, a krimi kétszerkettője, s ha kellően adagolják, még csak nem is tiltakozunk ellene. A baj akkor kezdődik (mint például a Fárasztó magány ese­tében is), ha a dolgok unalmassá s ezáltal öncélúvá is válnak. Ilyenkor lépnek be a sablonok, a szokásos és szokványos elemek, a vég nélküli nyomozói masírozá­­sok, amiknek az égvilágon semmi de semmi értelmük nincsen. A bűnügy anélkül is megoldódna, legfeljebb egyszerűbben, minden komplikáció nélkül. Az igazi döbbenetet azonban nem ezek a krimik produkálták. Maga az élet. A miskolci gyilkos, aki... dehát minek folytassam. Még ha csak rágondolunk is megdermed a szívünk. Olyan, mintha egy kegyetlen marok szorítaná, mert azt, amit az a férfi csinált, em­berileg egyszerűen lehetetlen ésszel fölérni. Arra nincs és nem is lehet mentség. „Ez lett a vesztünk” ? Jobba Gabi szuggesztív egyéniség. Várszínházi elő­adása, amelyet felvételről közvetített a képernyő, le­nyűgözte az embert. Valami kegyetlen és furcsa él­ményt ízleltetett meg velünk. Egy rideg katonaköpeny­ben, néhol rekedtes, máskor meg mélyen zengő han­gon, szemének kemény felvillanásaival a végletek fe­szességét kötötte össze bennünk. Szinte a már lehetet­len különbségek kaptak itt értelmet, illetve magyaráza­tot, hogy miért és hogyan fér meg egymás mellett az édeskés Karádi-dal és a tragikus Radnóti-vers. Nosztalgia? Mi, akiknek gyermek- és kamaszkorunk a Karádi-filmek és a Karádi-hang igézetében telt el, végül is tudjuk, hogy az a háború nem a vesztünk, ha­nem a szerencsénk lett. A jövőnk. Igaz, sok-sok szenve­dés és megpróbáltatás árán, de ha az ember tud emlé­kezni, és jól emlékezik, a tanulságokból erényt ková­csolhat. Boda István HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1981. AUGUSZTUS 5. 5

Next