Hajdú-Bihari Napló, 1982. május (39. évfolyam, 101-125. szám)

1982-05-26 / 121. szám

MAGYAR KARMESTER A FÜLÖP-SZIGETEKEN Nemrégiben tért vissza F­ülöp-szigetekről Gulyás­yörgy, a debreceni Kodály Orus vezető karnagya. Há­­­m hetet töltött a Távol­leleten. Az ottani kulturális ormányzat meghívására már másodszor utazott ebbe a országba, hogy karvezetői vrzust vezessen kórusszak­­mbereknek. Különösnek tehet, hogy ilyen messzi­ül érkezett a meghívás, de mivel emlékszünk, hogy a Sártök Béla kórusversenyen kétszer (1976-ban és 78-ban­­) jártak Fülöp-szigeti kó­­usok Debrecenben, nyilván megvolt a felkérés előzmé­­nye. így van-e ez? A kérdez­őik a karnagyot. — Nem teljesen. Az igaz, hogy az említett kórusok terepeltek Debrecenben, de a meghíváshoz ennek köz­vetlenül semmi köze sincs, ikább az 1979-es első ázsiai kórusfesztivált említeném, amelyen a Kodály Kórus is ■észt vett. Igy vetődött fel az elképzelés, hogy a Kodály­­nódszer alapján vezessek tanfolyamot gyakorló karve­­zetőknek. Mivel tudták ró­­lam, hogy Kodály-növendék voltam, és személyesen is kapcsolatban álltam a mes­terrel, s mivel azon a véle­ményen voltak, hogy az is­kola után a kórusmozgalom­ban leghasznosabb a Kodály­­módszer, rám esett a válasz­tásuk. Tavaly voltam kint először, az idén másodszor, s jövőre fejezzük be a kurzust. Az összes költséget az ottani kormányzat állta. — Kik vettek részt a tan­folyamon, s miből állt a kép­zés? — Főleg helyi karvezetők. De voltak kínaiak, hong­kongiak. Érdekességként em­lítem meg, hogy tavaly Mar­cos elnök lánya is részt vett a tanfolyamon. Maga a tan­folyam két hétig tartott, s a tavalyi erős követelmények után azt hittem, hogy nem ugyanazokkal fogok találkoz­ni. Örömömre tévedtem, megértették elképzeléseimet, és továbbra is nagy lendület­tel kapcsolódtak be a foglal­kozásokba. Egyébként csak annyiban alkalmaztam a Kodály-módszert, amennyi­ben a relatív szolmizációval könnyen meg lehet tanulni énekelni, fel lehet számolni a zenei analfabetizmust. En­nek megértetésével nem volt könnyű dolgom, mert ők az abszolút szolmizációt isme­rik, s át kellett programozni „tantervemet”. — Milyen benyomásokat szerzett karnagy úr az otta­ni zenei életről? — Ha csak annyit mon­dok, hogy a Fülöp-szigetek 7000 szigetből áll, akkor már érzékelhetővé válik, hogy milyen összefüggésekben kell gondolkodnunk erről a világ­ról. Rendkívül nagyok az el­lentmondások, főváros és vi­dék, itt felhőkarcolók és erő­teljesen amerikanizálódott kultúra, ott őserdők és pri­mitívebb életkörülmények. A kormányzat mindenesetre nagy erőfeszítéseket tesz a zenekultúra meghonosítá­sáért, náluk ez része a mű­velődéspolitikának. 1979-ben mi folklórdarabokkal indul­tunk a manilai fesztiválra Aztán amikor láttuk, hogy az ottani kórusok Petrassi, Nono és Hindemith műveit éneklik — és milyen jól! —, gyorsan műsort változtat­tunk. — Hat évvel­­ezelőtt Andre O. Veneracion asszony, a Fülöp-szigetekről érkezett kórus vezetője arról beszélt, hogy országában a zeneszer­zők a folklórhagyományok és a modern zenei nyelvezet ötvözésére törekednek. — Igen, haladni akarnak azzal, ami a világban törté­nik. Népzenéjüket moder­nebb formában hitelessé tenni. De igazában most kezdtek hozzá saját népzené­jüknek tudományos kutatá­sához. Ezt nagyon nehezíti, hogy sok nép és nyelv él a szigeteken. A másik törek­vésük az, hogy az európai zene eredményeit felhasznál­ják és beépítsék kompozí­cióikba. Rájöttek, nem lehet együtt haladni a világgal úgy, hogy nincs meg hozzá az alap, ezért akarják fej­­leszteni kezdetibb fokon álló zenetanításukat. — Mennyire ismerik Bar-S­tók és Kodály zenéjét? — Nagyon alaposan, s va­lóságos kultusza van náluk a magyar zenének. Most,­ hogy ott jártam, öt kórus a CCP Szimfonikus Zenekar közreműködésével ünnepi Kodály-hangversenyt rende­zett. Az én vezényletemmel a Missa Brevist és a Te Deumot énekeltük. Szinte állami érvényre emelték a magyar zene ter­jesztését. Én nagy dolognak tartom, hogy nem kötelezően előírva és nem kampánysze­rűen, hanem a természetes érdeklődéstől és lelkesedéstől­­ vezetve ünnepük a mi ze­nénket. Sőt ezt tartom az igazi érdeklődésnek és figye­lemnek. T. G. KODÁLY CENTENARY CHORAL CONCERT CCP Philharmonic Orchestra György Gulyas, guest conductor Bölcsődei, óvodai előjegyzések A Debrecen városi Tanács egészségügyi és művelődésügyi osztálya értesíti a lakosságot, hogy az 1982 83-as tanévre a böl­csődei és óvodai előjegyzések május 31-től június 4-ig lesznek. A bölcsődékbe a jelentkezés a lakáshoz legközelebbi bölcsődé­ben, a kapott adatlapon történik. Óvodába előjegyeztethető az a gyermek, aki ha nem jár bölcső­débe, 1983. május 31-ig; ha böl­csődébe jár, 1982. október 31-ig betölti 3. életévét. A körzethatárokat és az elő­jegyzés naponkénti időpontját az intézményekben tudják meg­mondani. A Tócóskertbe költöző szülők gyermekeit a Széchenyi utcai óvodában jegyzik elő. A bölcsődei és az óvodai felvé­teli bizottságok döntésére június végén kerül sor. A döntésről a körzetileg illetékes bölcsődében, illetve óvodában (ahol a gyerme­keket előjegyezték) kaphatnak tá­jékoztatást a szülők. Varga Imre Liszt Ferenc­szobor­kompozí­ciója az országos képző­művészeti kiállításon (Fotó: Vencsellei) Az ünnepi könyvhét kiadványai Az ünnepi könyvhéten ismét több kötettel jelentkezik a Magvető Kiadó indította Gondolkodó magyarok című soro­zat. Ha a legújabb, megjelenésre váró füzeteket kronologikus sorrendbe állítjuk, négy évszázadból meríthetünk példákat, s olvashatunk ma is érvényes gondolatokat, gondokat. Or­szágalapító István királyunk fiának, fiához írta intelmeit. Ebben az országlás, az erkölcsi magatartás általa követen­dőnek ítélt példáit írta vagy íratta meg. Csak egyet idézünk (latinul): „sis honestus” — mivel így íródott. Érdekes szem­ügyre venni fordításait: 1808: „légy ember becsülő”, 1896: „légy tisztességtudó” — ma talán „légy becsületes” lenne a legmegfelelőbb tolmácsolása. István királyunk az Intelmek­ben korán elhunyt fiát, Imrét, mindenekelőtt bölcsességre, józanságra, határozottságra s a viszonyok pontos ismeretére oktatja. Intelmei ma sem évültek el... 1795. május 20-án — a hagyomány szerint — Csokonai Vi­téz Mihály is ott volt a Vérmezőn Martinovics Ignácék ki­végzésén. Élményeit le is jegyezte. Ez azt útja meghatározó volt életében nemcsak szellemi fejlődését illetően. Engedély nélkül hagyta el a debreceni kollégiumot, s ezért felelnie kellett volna a magisztrátus előtt. Csokonai nem várta meg az elmarasztaló ítéletet, a várható kiutasítást, hanem önként távozott. De előtte beszédet intézett a tanulóifjúsághoz, ki­fejtve benne nézeteit a szabadságról, az erkölcsről, egyszó­val az élet dolgairól. Tartalmazza a kötet egy csurgói prédi­kációját, búcsúbeszédét csurgói tanítványaitól, valamint né­hány halotti versét is. Bölöni Farkas Sándor neve Utazás Észak-Amerikában cí­mű nevezetes útirajzáról ismeretes, kevésbé arról, amit ha­zája, Erdély, felvirágoztatásáért tett. 1825-ben megalakította a Gondoskodó Társaságot, ő az első szorgalmazója az Er­délyi Nemzeti Múzeum megteremtésének, létrehívója az egyik leghosszabb életű magyar újságnak, a Vasárnapi Új­ságnak, a kolozsvári olvasókörnek, a Casinónak, s hosszan folytathatnánk a sort. Útleírása, amely 1834-ben jelent meg, igazi könyvsiker volt. Az amerikai útinapló mellett alig is­meretes hazai naplója, mely meglehetősen hiányosan ráfá­­radt ránk. Ebből közöl részleteket Naplótöredék (1835—1836) címmel a sorozatszerkesztő. A Gondolkodó magyarok e század képviselője az azonos című sorozat könyvheti kiadványai sorában Illyés Gyula „Ki a magyar?” című esszéje. 1939-ben írta, s joggal merül­het fel az olvasóban a kérdés, vajon miként válaszolt akkor a költő. „Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a kö­zös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s vá­laszt el egy más múltú és más jelenű néptől” — írta, s a „Ki a magyar?” kérdésre így felelt: „Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolat­ban.” Kordokumentum, de ma is haszonnal forgatható. Mladonyiczky Béla szobrászművész kiállítása Hajdúböszörményben Mladonyiczky Béla főisko­lai diplomáját 1961-ben kapta kézhez. Művészi munkássága a hetvenes években érett be. Számos egyéni és kollektív kiállításon láthatta a közön­ség szobrait, plasztikáit. Mun­­kácsy-emlékéremmel, Szé­kely Bertalan-díjjal s kiállí­tási díjakkal minősítették művészi teljesítményét. Mun­kái ott vannak intézmények­ben, köztereken, múzeumok­ban. Ezek tények, adatok. Keve­set és­­sokat is mondanak. A legtöbb azonban, hogy plasz­tikái bárhol vannak is, „él­nek”, hatnak, szemléletet for­málnak, oda kell rájuk figyel­ni. Sugárzásuk titka pedig az emberi érték, az élet szépsé­gének csodálata, tisztelete, szeretete. Ez hatja át minden plasztikáját, közvetlenül vagy áttételesen. Keze alatt a fa, a kő, a márvány, az anyag megtelik emberi, érzelmi, gondolati tartalommal, s ettől kapják kifejező erejüket. Mladonyiczky Béla elég erős művészi egyéniség ahhoz, hogy munkái valamiféle közös vonást hordozzanak, felis­merhető jegyekkel rendel­kezzenek, attól függetlenül, hogy anyaguk, témájuk, megmunkálásuk szerint el­térnek egymástól. Egész alakos faszobrai: a Tavasz, a Fohászka Niké, a Tánc — jellegzetes karcsú nőfigurák, s a Szerelem alig kibontott kettős alakja jelzik azt az egyéni plasztikai szem­léletet, amelyben központi helye van az embernek, az emberi alak, test szép ará­nyainak. Velük és általuk ki­­fejezhetők az öröm, a mámo­ros ujjongás, a tavasz frisse­­sége, de a szomorúság vagy a tánc lendülete is. Kis méretű kő- és már­ványszobrai zártak, tömörek, jól áttekinthető szerkezetben komponálódtak. Láthatóan szereti a márvány tiszta fe­hérségét, finom felületté csi­­szolhatóságát. Témáiról a plasztikák címei is sokat mon­danak: Anya gyermekével, Kuporgó, Nyugalom, Magány, Zene. Ezek egyben azt is jel­zik, hogy ugyanaz a gondo­latkör épül tovább, s hogy életünk ezer eltérő vonása el­lenére az emberi világ egysé­ges, összetartozó. A fejek: a Szél, a Fiatalság, a Női fej, a Leonidasz, az ön­arckép — készüljenek fából, kőből, márványból — nem „csak” fejek, arcmások: gon­dolattársító erejükkel többet, általánosabbat is kifejeznek. Érmeiben ugyanaz a plasz­tikai lényegretörés érvénye­sül, mint szobraiban, n­agy­­méretű plasztikáiban. A Koc­­­hán György, Sinka István,­ Vajda Péter, Nagy Balogh János, Szegedi Kis István,­­ Fülep Lajos, Bartók Béla, Gutenberg — hogy csak né-­­­hány alkotását említsük — az emberi nagyszerűség tisztele­tének szellemi rokonságát is jelzik. Lázár Imre KÉPERNYŐ 1, Élni jó... „Ó, az élet nem nagy vigalom..„Kit anya szült, az mind csalódik végül...”, „Éltem, és ebbe más is belehalt már ...” s folytathatnám még a költői idézetek sorát, ame­lyek a létezés kontaktusát, az ember s az élet örök feszült­ségét sűrítik. Látszatra feloldhatatlanul, sőt vigasztalanul. Így volna? S csak ez volna? A rendkívüli s a rendkívüliség koordinátáján minden bizonnyal. Meg — tegyük hozzá ezt is azonnal — az adott kor drámai összefüggésében. Akkor, amikor az egyén s a társadalom között földcsuszamlás van. De ha az ember s a valóság harmóniába kerül, feltételez­hetően bekövetkezik valamilyen egyensúly, valamilyen re­mény távlati dolgainkat, tehát a jövőt illetően. Természetesen a valóság nem ennyire végletes. Sem konklúziójában, sem gyakorlatában. Egy közhellyel azt mondhatnánk, hogy bonyolult, mint minden, ami ember­voltunkkal van összefüggésben. Például ahogy azt a Hír­­háttér című műsor igazolja. Legutóbbi adásában meghök­kentő dolgokat tudtunk meg a családról, a gyermeknevelés­ről s egyáltalán arról, hogy milyen is ma nálunk a családi modell, van-e becsülete a sok gyereknek, a nagy családnak, avagy épp a fordítottja az igaz. A gondot érzékelendő megszólalt a pszichológus, a szocio­lógus, a minisztériumi osztályvezető, de bármit mondtak is, bárhogy mondták is, mindig az derült ki: a sok gyerek, a nagy család mégiscsak hátrány. S talán nem is vagy leg­alábbis nem elsősorban anyagilag. Társadalmunk érzelmileg nem tudja megérteni, s érzelmileg nem tud hozzáhangolód­ni a tényhez: van, lehetséges olyan család is, ahol négy, öt, netán hat gyerek van. A mi családtípusunk ugyanis az egy, illetve két gyerek. Az annál több már rendhagyó, s nem­csak szemléletünkben, hanem morális, etikai felkészültsé­günkben is. Most úgy illenék, hogy hosszan és kellő indokkal mora­lizáljak a népesedési helyzetről, s gyöngéd és elismerő so­rokat írjak azokról, akik vállalják a szapora gyermekál­dást. Nem teszem. Helyette emlékeimet elevenítem fel. Heten voltunk testvérek. Igaz, azon a tanyán, ahol szület­tünk, felnőttünk, ez nem volt feltűnő. De — és ez volt ben­ne a szép — az emlékek, az élmények, amiket magunkénak tudhatunk, pótolhatatlanok. Igaz — legyünk ebben is őszinték —, nagy a fájdalom s a szomorúság is, amit böl­csőhelyünk, gyermekkori édenünk elvesztése miatt kell éreznünk. De hát ez az egyenleg a lélek egyensúlya. Mert — ezt mondta a riportban megszólaltatott édesanya is ha­todik gyermekét hordva a szíve alatt — élni jó. Sőt csak élni jó, mert enélkül nincs esélye senkinek, hogy ha csak egy morzsányival is, de hozzájáruljon az emberiség szolgálatához. S ezt, az ehhez való esélyt csak az ember adhatja meg a másik embernek. Az utódnak, aki beáll a folyamatba mintegy bizonyítván, úgy örökös, hogy egyben örökhagyó is. 2. Búcsúelőadás Nem tudom, hogy véglegesen vagy csak ideiglenesen fe­jeződött be a Krimiben tudós vetélkedő, mindenesetre van bennünk némi szomorúság hogy ezután nem hódolhatunk kedvenc szenvedélyünknek, a közös nyomozásnak. Mert iz­galmas estéket töltöttünk el a képernyő előtt. A játék szer­vezői, szerkesztői a legválogatottabb rejtvényekkel lepték meg az érdeklődőket. Egy-egy adásban akkora bűnügyüket reccsintették, hogy csak tátottuk a szánkat. Mint például legutóbb is. Kedvem volna azt mondani, hogy az volt az évszázad esete. Feltörtek egy autót. A szemünk láttára. Forró pillanatokat éltünk át, rágtuk a körmünket, feszes idegtépő percek váltották egymást, s mikor már azt hit­tem, hogy ez mindennek a teteje, jött a tulaj, s elzavarta az egész bandát. Ez volt a sztori, s ezután jött a lényeg. Fel kellett gön­gyölíteni a történetet. Félreértés ne essék, nem azt kellett megállapítani, kideríteni, hogy kik voltak a tettesek, ha­nem egy szabályos, korrekt vizsgálatot kellett lefolytatni az összefüggések, a motivációk figyelembevételével. Ugye az túlságosan egyszerű, hogy itt és itt, ekkor és ekkor fel­törték X. kocsiját; a tettesek ezek és ezek, a károsult ez meg ez. Mondom, ez így bagatell. Ebben a játékban épp az a lényeg, hogy a szerencsés játékos működtesse nyomozói ösztönét De hogy ne szaporítsam"a szót: a búcsúelőadás valahogy nem sikerült. S nem a szándék miatt. Abból mindig van elég, s mindig a legjobb. A siker néha olyan apróságokon múlik, mint a figyelem. Igaz, a műsor vezetői nem ismer­hetik a sorsolás szeszélyét, de az mégiscsak kínos, ha vala­ki olyanra mosolyog rá a szerencse, aki a magyar nyelv legelemibb szabályát sem ismeri. Az igazi krimi ez, s ott kellene okosnak lennie a műsorvezetőnek, hogy kellő ta­pintattal, pedagógiai fogással a merész (pontosabban nye­­rész) játékost rávezesse az e kérdőszócska s az ige kap­csolatára. A krimiben tudós természetesen játék, sőt szatirikus já­ték, mintegy annak a görbe tükre, ami manapság a műfajt újra divatba hozta. Ebből következik, hogy volt ilyen is, olyan is, megfelelt ennek vagy annak az igénynek is. Egy azonban nem tetszett. Az, hogy mi minden játékot anyagi­lag akarunk dotálni. Pénzzel, ötezerrel, tízezerrel. Ahe­lyett, hogy­­ az ötletnél maradva — a legjobb magán-, il­letve amatőr hekusnak átnyújtanánk néhány profi telje­sítményt. Mondjuk egy — akármilyen nagy — sorozat Chandlert, Agatha Christie-t avagy Gardnert. Hátha le­hetne belőlük valamit tanulni. 3. ABC­ S még mindig a játékról, s még mindig a tanulásról. Leg­utóbb a Fele sem igaz adásán az alábbira kaptam fel a fe­jem: Vágó István a versenyzőkhöz: Tudják-e, hogy honnan származik a jottányit sem enged szólásmondásunk? Három válasz lehetséges, s mivel a fele sem igaz, csak egy a pon­tos. Az, amit Benkő László ad, így: Én még tanultam la­tint, tehát, amit mondok, hiteles. A jotta, illetve ióta latin betű, s aki a szövegből egy betűnyit sem enged, az nem en­ged egy jottányit sem. Valóban, de annak, amit Benkő Lász­ló mondott, nemhogy a fele, de még a harmada sem igaz. Az ióta nem latin, hanem görög betű. Mint ahogy az Ome­ga is az, amelyről szintén olyasmit állított — érvként —, hogy az a latin ábécé utolsó betűje. Holott mindannyian tudjuk, hogy az Omega hovatovább nem is betű, hanem nagylemez, annak az együttesnek a produkciója, amely éppen Benkő László vezetésével­­ halmoz sikert sikerre. Benkő László végül is zenész, s ilyenformán teljesen mindegy, hogy a lényeget honnan eredezteti. Ha már azon-­r­ban a ról van szó, s mert épp arról van szó, hogy mi az igaz- ig­az­­óta ügyében, akkor akár csak egy betűnyit se engedhetünk a­ bizonyítás hiteléből. Egy jottányit se... Boda István HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 19­­. MÁJUS IS 5

Next