Hajdú-Bihari Napló, 1982. május (39. évfolyam, 101-125. szám)
1982-05-26 / 121. szám
MAGYAR KARMESTER A FÜLÖP-SZIGETEKEN Nemrégiben tért vissza Fülöp-szigetekről Gulyásyörgy, a debreceni Kodály Orus vezető karnagya. Hám hetet töltött a Távolleleten. Az ottani kulturális ormányzat meghívására már másodszor utazott ebbe a országba, hogy karvezetői vrzust vezessen kórusszakmbereknek. Különösnek tehet, hogy ilyen messziül érkezett a meghívás, de mivel emlékszünk, hogy a Sártök Béla kórusversenyen kétszer (1976-ban és 78-ban) jártak Fülöp-szigeti kóusok Debrecenben, nyilván megvolt a felkérés előzménye. így van-e ez? A kérdezőik a karnagyot. — Nem teljesen. Az igaz, hogy az említett kórusok terepeltek Debrecenben, de a meghíváshoz ennek közvetlenül semmi köze sincs, ikább az 1979-es első ázsiai kórusfesztivált említeném, amelyen a Kodály Kórus is ■észt vett. Igy vetődött fel az elképzelés, hogy a Kodálynódszer alapján vezessek tanfolyamot gyakorló karvezetőknek. Mivel tudták rólam, hogy Kodály-növendék voltam, és személyesen is kapcsolatban álltam a mesterrel, s mivel azon a véleményen voltak, hogy az iskola után a kórusmozgalomban leghasznosabb a Kodálymódszer, rám esett a választásuk. Tavaly voltam kint először, az idén másodszor, s jövőre fejezzük be a kurzust. Az összes költséget az ottani kormányzat állta. — Kik vettek részt a tanfolyamon, s miből állt a képzés? — Főleg helyi karvezetők. De voltak kínaiak, hongkongiak. Érdekességként említem meg, hogy tavaly Marcos elnök lánya is részt vett a tanfolyamon. Maga a tanfolyam két hétig tartott, s a tavalyi erős követelmények után azt hittem, hogy nem ugyanazokkal fogok találkozni. Örömömre tévedtem, megértették elképzeléseimet, és továbbra is nagy lendülettel kapcsolódtak be a foglalkozásokba. Egyébként csak annyiban alkalmaztam a Kodály-módszert, amennyiben a relatív szolmizációval könnyen meg lehet tanulni énekelni, fel lehet számolni a zenei analfabetizmust. Ennek megértetésével nem volt könnyű dolgom, mert ők az abszolút szolmizációt ismerik, s át kellett programozni „tantervemet”. — Milyen benyomásokat szerzett karnagy úr az ottani zenei életről? — Ha csak annyit mondok, hogy a Fülöp-szigetek 7000 szigetből áll, akkor már érzékelhetővé válik, hogy milyen összefüggésekben kell gondolkodnunk erről a világról. Rendkívül nagyok az ellentmondások, főváros és vidék, itt felhőkarcolók és erőteljesen amerikanizálódott kultúra, ott őserdők és primitívebb életkörülmények. A kormányzat mindenesetre nagy erőfeszítéseket tesz a zenekultúra meghonosításáért, náluk ez része a művelődéspolitikának. 1979-ben mi folklórdarabokkal indultunk a manilai fesztiválra Aztán amikor láttuk, hogy az ottani kórusok Petrassi, Nono és Hindemith műveit éneklik — és milyen jól! —, gyorsan műsort változtattunk. — Hat évvelezelőtt Andre O. Veneracion asszony, a Fülöp-szigetekről érkezett kórus vezetője arról beszélt, hogy országában a zeneszerzők a folklórhagyományok és a modern zenei nyelvezet ötvözésére törekednek. — Igen, haladni akarnak azzal, ami a világban történik. Népzenéjüket modernebb formában hitelessé tenni. De igazában most kezdtek hozzá saját népzenéjüknek tudományos kutatásához. Ezt nagyon nehezíti, hogy sok nép és nyelv él a szigeteken. A másik törekvésük az, hogy az európai zene eredményeit felhasználják és beépítsék kompozícióikba. Rájöttek, nem lehet együtt haladni a világgal úgy, hogy nincs meg hozzá az alap, ezért akarják fejleszteni kezdetibb fokon álló zenetanításukat. — Mennyire ismerik Bar-Stók és Kodály zenéjét? — Nagyon alaposan, s valóságos kultusza van náluk a magyar zenének. Most, hogy ott jártam, öt kórus a CCP Szimfonikus Zenekar közreműködésével ünnepi Kodály-hangversenyt rendezett. Az én vezényletemmel a Missa Brevist és a Te Deumot énekeltük. Szinte állami érvényre emelték a magyar zene terjesztését. Én nagy dolognak tartom, hogy nem kötelezően előírva és nem kampányszerűen, hanem a természetes érdeklődéstől és lelkesedéstől vezetve ünnepük a mi zenénket. Sőt ezt tartom az igazi érdeklődésnek és figyelemnek. T. G. KODÁLY CENTENARY CHORAL CONCERT CCP Philharmonic Orchestra György Gulyas, guest conductor Bölcsődei, óvodai előjegyzések A Debrecen városi Tanács egészségügyi és művelődésügyi osztálya értesíti a lakosságot, hogy az 1982 83-as tanévre a bölcsődei és óvodai előjegyzések május 31-től június 4-ig lesznek. A bölcsődékbe a jelentkezés a lakáshoz legközelebbi bölcsődében, a kapott adatlapon történik. Óvodába előjegyeztethető az a gyermek, aki ha nem jár bölcsődébe, 1983. május 31-ig; ha bölcsődébe jár, 1982. október 31-ig betölti 3. életévét. A körzethatárokat és az előjegyzés naponkénti időpontját az intézményekben tudják megmondani. A Tócóskertbe költöző szülők gyermekeit a Széchenyi utcai óvodában jegyzik elő. A bölcsődei és az óvodai felvételi bizottságok döntésére június végén kerül sor. A döntésről a körzetileg illetékes bölcsődében, illetve óvodában (ahol a gyermekeket előjegyezték) kaphatnak tájékoztatást a szülők. Varga Imre Liszt Ferencszoborkompozíciója az országos képzőművészeti kiállításon (Fotó: Vencsellei) Az ünnepi könyvhét kiadványai Az ünnepi könyvhéten ismét több kötettel jelentkezik a Magvető Kiadó indította Gondolkodó magyarok című sorozat. Ha a legújabb, megjelenésre váró füzeteket kronologikus sorrendbe állítjuk, négy évszázadból meríthetünk példákat, s olvashatunk ma is érvényes gondolatokat, gondokat. Országalapító István királyunk fiának, fiához írta intelmeit. Ebben az országlás, az erkölcsi magatartás általa követendőnek ítélt példáit írta vagy íratta meg. Csak egyet idézünk (latinul): „sis honestus” — mivel így íródott. Érdekes szemügyre venni fordításait: 1808: „légy ember becsülő”, 1896: „légy tisztességtudó” — ma talán „légy becsületes” lenne a legmegfelelőbb tolmácsolása. István királyunk az Intelmekben korán elhunyt fiát, Imrét, mindenekelőtt bölcsességre, józanságra, határozottságra s a viszonyok pontos ismeretére oktatja. Intelmei ma sem évültek el... 1795. május 20-án — a hagyomány szerint — Csokonai Vitéz Mihály is ott volt a Vérmezőn Martinovics Ignácék kivégzésén. Élményeit le is jegyezte. Ez azt útja meghatározó volt életében nemcsak szellemi fejlődését illetően. Engedély nélkül hagyta el a debreceni kollégiumot, s ezért felelnie kellett volna a magisztrátus előtt. Csokonai nem várta meg az elmarasztaló ítéletet, a várható kiutasítást, hanem önként távozott. De előtte beszédet intézett a tanulóifjúsághoz, kifejtve benne nézeteit a szabadságról, az erkölcsről, egyszóval az élet dolgairól. Tartalmazza a kötet egy csurgói prédikációját, búcsúbeszédét csurgói tanítványaitól, valamint néhány halotti versét is. Bölöni Farkas Sándor neve Utazás Észak-Amerikában című nevezetes útirajzáról ismeretes, kevésbé arról, amit hazája, Erdély, felvirágoztatásáért tett. 1825-ben megalakította a Gondoskodó Társaságot, ő az első szorgalmazója az Erdélyi Nemzeti Múzeum megteremtésének, létrehívója az egyik leghosszabb életű magyar újságnak, a Vasárnapi Újságnak, a kolozsvári olvasókörnek, a Casinónak, s hosszan folytathatnánk a sort. Útleírása, amely 1834-ben jelent meg, igazi könyvsiker volt. Az amerikai útinapló mellett alig ismeretes hazai naplója, mely meglehetősen hiányosan ráfáradt ránk. Ebből közöl részleteket Naplótöredék (1835—1836) címmel a sorozatszerkesztő. A Gondolkodó magyarok e század képviselője az azonos című sorozat könyvheti kiadványai sorában Illyés Gyula „Ki a magyar?” című esszéje. 1939-ben írta, s joggal merülhet fel az olvasóban a kérdés, vajon miként válaszolt akkor a költő. „Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől” — írta, s a „Ki a magyar?” kérdésre így felelt: „Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban.” Kordokumentum, de ma is haszonnal forgatható. Mladonyiczky Béla szobrászművész kiállítása Hajdúböszörményben Mladonyiczky Béla főiskolai diplomáját 1961-ben kapta kézhez. Művészi munkássága a hetvenes években érett be. Számos egyéni és kollektív kiállításon láthatta a közönség szobrait, plasztikáit. Munkácsy-emlékéremmel, Székely Bertalan-díjjal s kiállítási díjakkal minősítették művészi teljesítményét. Munkái ott vannak intézményekben, köztereken, múzeumokban. Ezek tények, adatok. Keveset éssokat is mondanak. A legtöbb azonban, hogy plasztikái bárhol vannak is, „élnek”, hatnak, szemléletet formálnak, oda kell rájuk figyelni. Sugárzásuk titka pedig az emberi érték, az élet szépségének csodálata, tisztelete, szeretete. Ez hatja át minden plasztikáját, közvetlenül vagy áttételesen. Keze alatt a fa, a kő, a márvány, az anyag megtelik emberi, érzelmi, gondolati tartalommal, s ettől kapják kifejező erejüket. Mladonyiczky Béla elég erős művészi egyéniség ahhoz, hogy munkái valamiféle közös vonást hordozzanak, felismerhető jegyekkel rendelkezzenek, attól függetlenül, hogy anyaguk, témájuk, megmunkálásuk szerint eltérnek egymástól. Egész alakos faszobrai: a Tavasz, a Fohászka Niké, a Tánc — jellegzetes karcsú nőfigurák, s a Szerelem alig kibontott kettős alakja jelzik azt az egyéni plasztikai szemléletet, amelyben központi helye van az embernek, az emberi alak, test szép arányainak. Velük és általuk kifejezhetők az öröm, a mámoros ujjongás, a tavasz frissesége, de a szomorúság vagy a tánc lendülete is. Kis méretű kő- és márványszobrai zártak, tömörek, jól áttekinthető szerkezetben komponálódtak. Láthatóan szereti a márvány tiszta fehérségét, finom felületté csiszolhatóságát. Témáiról a plasztikák címei is sokat mondanak: Anya gyermekével, Kuporgó, Nyugalom, Magány, Zene. Ezek egyben azt is jelzik, hogy ugyanaz a gondolatkör épül tovább, s hogy életünk ezer eltérő vonása ellenére az emberi világ egységes, összetartozó. A fejek: a Szél, a Fiatalság, a Női fej, a Leonidasz, az önarckép — készüljenek fából, kőből, márványból — nem „csak” fejek, arcmások: gondolattársító erejükkel többet, általánosabbat is kifejeznek. Érmeiben ugyanaz a plasztikai lényegretörés érvényesül, mint szobraiban, nagyméretű plasztikáiban. A Kochán György, Sinka István, Vajda Péter, Nagy Balogh János, Szegedi Kis István, Fülep Lajos, Bartók Béla, Gutenberg — hogy csak né-hány alkotását említsük — az emberi nagyszerűség tiszteletének szellemi rokonságát is jelzik. Lázár Imre KÉPERNYŐ 1, Élni jó... „Ó, az élet nem nagy vigalom..„Kit anya szült, az mind csalódik végül...”, „Éltem, és ebbe más is belehalt már ...” s folytathatnám még a költői idézetek sorát, amelyek a létezés kontaktusát, az ember s az élet örök feszültségét sűrítik. Látszatra feloldhatatlanul, sőt vigasztalanul. Így volna? S csak ez volna? A rendkívüli s a rendkívüliség koordinátáján minden bizonnyal. Meg — tegyük hozzá ezt is azonnal — az adott kor drámai összefüggésében. Akkor, amikor az egyén s a társadalom között földcsuszamlás van. De ha az ember s a valóság harmóniába kerül, feltételezhetően bekövetkezik valamilyen egyensúly, valamilyen remény távlati dolgainkat, tehát a jövőt illetően. Természetesen a valóság nem ennyire végletes. Sem konklúziójában, sem gyakorlatában. Egy közhellyel azt mondhatnánk, hogy bonyolult, mint minden, ami embervoltunkkal van összefüggésben. Például ahogy azt a Hírháttér című műsor igazolja. Legutóbbi adásában meghökkentő dolgokat tudtunk meg a családról, a gyermeknevelésről s egyáltalán arról, hogy milyen is ma nálunk a családi modell, van-e becsülete a sok gyereknek, a nagy családnak, avagy épp a fordítottja az igaz. A gondot érzékelendő megszólalt a pszichológus, a szociológus, a minisztériumi osztályvezető, de bármit mondtak is, bárhogy mondták is, mindig az derült ki: a sok gyerek, a nagy család mégiscsak hátrány. S talán nem is vagy legalábbis nem elsősorban anyagilag. Társadalmunk érzelmileg nem tudja megérteni, s érzelmileg nem tud hozzáhangolódni a tényhez: van, lehetséges olyan család is, ahol négy, öt, netán hat gyerek van. A mi családtípusunk ugyanis az egy, illetve két gyerek. Az annál több már rendhagyó, s nemcsak szemléletünkben, hanem morális, etikai felkészültségünkben is. Most úgy illenék, hogy hosszan és kellő indokkal moralizáljak a népesedési helyzetről, s gyöngéd és elismerő sorokat írjak azokról, akik vállalják a szapora gyermekáldást. Nem teszem. Helyette emlékeimet elevenítem fel. Heten voltunk testvérek. Igaz, azon a tanyán, ahol születtünk, felnőttünk, ez nem volt feltűnő. De — és ez volt benne a szép — az emlékek, az élmények, amiket magunkénak tudhatunk, pótolhatatlanok. Igaz — legyünk ebben is őszinték —, nagy a fájdalom s a szomorúság is, amit bölcsőhelyünk, gyermekkori édenünk elvesztése miatt kell éreznünk. De hát ez az egyenleg a lélek egyensúlya. Mert — ezt mondta a riportban megszólaltatott édesanya is hatodik gyermekét hordva a szíve alatt — élni jó. Sőt csak élni jó, mert enélkül nincs esélye senkinek, hogy ha csak egy morzsányival is, de hozzájáruljon az emberiség szolgálatához. S ezt, az ehhez való esélyt csak az ember adhatja meg a másik embernek. Az utódnak, aki beáll a folyamatba mintegy bizonyítván, úgy örökös, hogy egyben örökhagyó is. 2. Búcsúelőadás Nem tudom, hogy véglegesen vagy csak ideiglenesen fejeződött be a Krimiben tudós vetélkedő, mindenesetre van bennünk némi szomorúság hogy ezután nem hódolhatunk kedvenc szenvedélyünknek, a közös nyomozásnak. Mert izgalmas estéket töltöttünk el a képernyő előtt. A játék szervezői, szerkesztői a legválogatottabb rejtvényekkel lepték meg az érdeklődőket. Egy-egy adásban akkora bűnügyüket reccsintették, hogy csak tátottuk a szánkat. Mint például legutóbb is. Kedvem volna azt mondani, hogy az volt az évszázad esete. Feltörtek egy autót. A szemünk láttára. Forró pillanatokat éltünk át, rágtuk a körmünket, feszes idegtépő percek váltották egymást, s mikor már azt hittem, hogy ez mindennek a teteje, jött a tulaj, s elzavarta az egész bandát. Ez volt a sztori, s ezután jött a lényeg. Fel kellett göngyölíteni a történetet. Félreértés ne essék, nem azt kellett megállapítani, kideríteni, hogy kik voltak a tettesek, hanem egy szabályos, korrekt vizsgálatot kellett lefolytatni az összefüggések, a motivációk figyelembevételével. Ugye az túlságosan egyszerű, hogy itt és itt, ekkor és ekkor feltörték X. kocsiját; a tettesek ezek és ezek, a károsult ez meg ez. Mondom, ez így bagatell. Ebben a játékban épp az a lényeg, hogy a szerencsés játékos működtesse nyomozói ösztönét De hogy ne szaporítsam"a szót: a búcsúelőadás valahogy nem sikerült. S nem a szándék miatt. Abból mindig van elég, s mindig a legjobb. A siker néha olyan apróságokon múlik, mint a figyelem. Igaz, a műsor vezetői nem ismerhetik a sorsolás szeszélyét, de az mégiscsak kínos, ha valaki olyanra mosolyog rá a szerencse, aki a magyar nyelv legelemibb szabályát sem ismeri. Az igazi krimi ez, s ott kellene okosnak lennie a műsorvezetőnek, hogy kellő tapintattal, pedagógiai fogással a merész (pontosabban nyerész) játékost rávezesse az e kérdőszócska s az ige kapcsolatára. A krimiben tudós természetesen játék, sőt szatirikus játék, mintegy annak a görbe tükre, ami manapság a műfajt újra divatba hozta. Ebből következik, hogy volt ilyen is, olyan is, megfelelt ennek vagy annak az igénynek is. Egy azonban nem tetszett. Az, hogy mi minden játékot anyagilag akarunk dotálni. Pénzzel, ötezerrel, tízezerrel. Ahelyett, hogy az ötletnél maradva — a legjobb magán-, illetve amatőr hekusnak átnyújtanánk néhány profi teljesítményt. Mondjuk egy — akármilyen nagy — sorozat Chandlert, Agatha Christie-t avagy Gardnert. Hátha lehetne belőlük valamit tanulni. 3. ABC S még mindig a játékról, s még mindig a tanulásról. Legutóbb a Fele sem igaz adásán az alábbira kaptam fel a fejem: Vágó István a versenyzőkhöz: Tudják-e, hogy honnan származik a jottányit sem enged szólásmondásunk? Három válasz lehetséges, s mivel a fele sem igaz, csak egy a pontos. Az, amit Benkő László ad, így: Én még tanultam latint, tehát, amit mondok, hiteles. A jotta, illetve ióta latin betű, s aki a szövegből egy betűnyit sem enged, az nem enged egy jottányit sem. Valóban, de annak, amit Benkő László mondott, nemhogy a fele, de még a harmada sem igaz. Az ióta nem latin, hanem görög betű. Mint ahogy az Omega is az, amelyről szintén olyasmit állított — érvként —, hogy az a latin ábécé utolsó betűje. Holott mindannyian tudjuk, hogy az Omega hovatovább nem is betű, hanem nagylemez, annak az együttesnek a produkciója, amely éppen Benkő László vezetésével halmoz sikert sikerre. Benkő László végül is zenész, s ilyenformán teljesen mindegy, hogy a lényeget honnan eredezteti. Ha már azon-rban a ról van szó, s mert épp arról van szó, hogy mi az igaz- igazóta ügyében, akkor akár csak egy betűnyit se engedhetünk a bizonyítás hiteléből. Egy jottányit se... Boda István HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 19. MÁJUS IS 5