Hajdú-Bihari Napló, 1982. szeptember (39. évfolyam, 204-229. szám)

1982-09-11 / 213. szám

Színész - sztori nélkül VILLÁMINTERJÚ KERN ANDRÁSSAL (Nyáron egyszerű ) hirdeti a tényállást egy műsoros est címe, ebben lép színpadra Kern András is Debrecenben, a Helyőrségi Művelődési Otthonban. Kint éppen Verebes Istvánt, a Mikroszkóp Színpad tagját hallgatva derül a közönség bent, a csöndes presszóban Kern még komor. Magába mélyedve szemléli éppen kikért konyakját.) — A színészek egyik csoportja szereti az újságírókat, a másik utálja, a harmadik elviseli mint szükséges roszszat. Ön hova sorolja magát? — Az utóbbiakhoz. — Elviselne néhány percre? — Tessék. — Gyakran jár Debrecenben? — Nem. — De más vidéki városokban sem gyakori vendég. — Keveset turnézó ember vagyok, ha erre céloz. Mostanában próbálkozom először, hogy részt vegyek a ma estihez hasonló országjáró körműsorokban. — Sok helyen feltűnik: a filmvásznon legutóbb Bujtor István filmjében, a képernyőn a Tenger című folytatásos sorozatban, hogy rádióbeli szerepléseit ne is soroljam. Állandó munkahelye? — A Vígszínház társulatának tagja vagyok. 1970-ben végeztem a Színművészeti Főiskolán, azóta ott játszom. — Hogyan kezdte a pályát? — Úgy, hogy magam sem vettem észre, s máris a színjátszás szerelmese lettem. Gyermekszínészként kezdtem, voltak kisebb filmszerepeim is, aztán jött a Ki mit tud? a pamfletekkel. A rádióban azóta is elsősorban humoros számokkal, paródiákkal szerepelek. — És a Vígszínházban? Mely alakításaira emlékszik szívesen? — Elsőként talán a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovjára — ezt a darabot Ljubimov vendégrendezésében játszottuk —, aztán a fiatalok színházaként fölvállalt musicalekre, a Popfesztiválra és a Harmincéves vagyok címűre, mindkettőben nagy kedvvel játszottam. Más? ... nem is tudom. Ja igen! A 22-es csapdájában én voltam Yossarian, a bombázótiszt, Shakespeare Minden jó, ha a vége jó című darabjában a bolond szerepét alakítottam. — Van-e álma, olyan szerep, amelynek eljátszása élete vágya? — ... innem, azt hiszem, nincs ilyen. Az ugyanis a tapasztalatom, hogy ha valamit nagyon akar az ember, az általában nem úgy szokott sikerülni, ahogy elképzelte. — Milyen alkatú, milyen karakterű színésznek tartja magát? — Nem tudom. Ezen még sohasem gondolkodtam. Talán majd a kritikusok ... — Nem kedveli őket? — Kettőt igen, a többi harmincnyolcat nem. — Pályájának mely területei vonzzák leginkább? most ugyancsak a Pesti Színházban visszük színpadra. — Szabad ideje, magánélete? — Semmi különös. Amikor éppen semmivel sem foglalkozom, akkor engem foglalkoztat a gondolat, hogy mit kénejátszani és hogyan. Szerencsés dolog, hogy a szakmám és a hobbim egybeesik. Kacérkodom a rendezéssel, írogatok is. — Elégedett embernek tartja magát? — Számomra nem léteznek se lenézett, se minden más fölé helyezett műfajok. Szívesen csinálok mindent, aminek értelmét látom. — Most éppen mit? — Két egyfelvonást próbálunk, Füst Milán A zongora és A lázadó című darabját (ha jól emlékszem, júniusban ezzel Debrecenben is jártunk). A fővárosi bemutató szeptember 10-én lesz a Pesti Színházban. A másik egy erdélyi szerző, Székely János munkája, a Vak Béla király. Ezt a történelmi drámát is játszottuk már — nyáron a gyulai Várszínházban volt az ősbemutatója —, s — Ezt nem szabadna elkiabálni, de tulajdonképpen jól érzem magam a szakmában, a kollégáimmal. Nem úgy, mint a főiskola után öthat évig: akkor mintha valamilyen türelmi korszakot éltem volna, keveset foglalkoztattak. Ez utóbbira most nem panaszkodhatok. — A magánéletéről is kérdeztem az imént... — Harmincnégy éves vagyok, nős, a feleségem rendezőasszisztens, van egy ötéves fiunk. — Most, itt Debrecenben, mivel lép színpadra? — Humoros számokkal, amelyeken lehet röhögni. (Fényképezőgép nincs nálam, a kezem ügyében van viszont a heti Rádió- és Televízióújság, címlapján Kern András fotójával. Arcképe annak apropóján került az első oldalra, hogy ő alakítja az egyik főszereplőt az Atomzsarolás című tévéfilmben, amelyet Szentmihályi Szabó Péter novellájából forgatnak. Ezt a fényképet dedikáltatom vele. Kern fölhajtja a konyak maradékát, aláfirkantja a nevét, aztán kényelmes léptekkel a színpadi följáróhoz megy. Verebes épp most jelenti be a publikumnak. Még vissza sem érek a nézőtérre, amikor kattanást, a telefon kicsöngésére emlékeztető búgást, majd rekedtes férfihangot erősít föl a színpadtechnika. Halló, a Weiner elvtárssal szeretnék beszélni és Kern András egyszemélyes alakításában máris működésbe lép az egész Belvárosi telefonközpont.) Juhani Nagy János A Ratataplan és a Pukk című film írója, rendezője és főszereplője Maurizio Nichetti új filmmel lepte meg a közönséget. A mese arról szól, hogy ismeretlen fertőző betegség érkezik a földre, egy vírus, amely majdnem mindenkire ráragad. Igen, mint a kanyaró vagy a pestis, csak ebben a mesében a fertőzés jókedvben, örömben nyilvánul meg, nevetésre, szórakozásira, táncolásra ingerli a fertőzötteket. Van akit úgy megrémít a híre, hogy óvatosan az otthonába zárkózik. A titokzatos mesét, később filmet, a címe: Domani si ballá (Holnap táncolunk), előadja ez a bozontos, kerek pápaszeme mögött óriási szemeket viselő manó, Maurizio Nichetti, Mariangela Melato és Paolo Stoppa társaságában. Maurizio és Mariangela (a filmben megmarad az eredeti nevük) egy privát tvtársaság két gyenge képességű, kétbalkezes riportere, akik bármit is cselekszenek, sohasem sül el jól. Minden felvételt elrontanak, rendszerint összegabalyodnak a kábelekkel, rosszul választják meg az objektíveket. Ez a pár sülve-főve együtt van, mind a kettő végzi a saját munkáját (legalábbis megpróbálja) anélkül, hogy egymásba szeretnének. A látszat ez. Valójában Maurizio nagyon szerelmes Mariangelába, de sajnos nem szabad megmutatni, mert menten vége szakad a jó kapcsolatuknak. Csak két munkatárs, sőt hierarchia van közöttük. Mariangela a riporter-operatőr, ő adja az utasításokat, s társát lehetetlen tudósításokba rángatja bele, amelyek senkit sem érdekelnek, mert az izgalmasabb témákra lecsapnak a kollégák. A Ratataplan és a Pukk hosszú némasága után, ebben az új filmben Nichetti beszél. Magához ragadja a szót és többet el sem engedi. Azt mondja Nichetti, hogy minden filmjét a nulláról indítja, mindent megváltoztat, nem használ sémákat. „Itt a főszereplőnek beszédesnek kellett lennie, hát megváltoztattam az előadásmódomat. Alkotni akartam egy férfiba és egy nőből álló komikus párt, akiknek habos tortát repítenek az arcába, mint Stannak és Pannak, Gianninak és Pinottónak vagy Franchinek és Ingrasiának, s rögtön Mariangelára gondoltam.” „Ez a komikus szituáció rögvest magával ragadott. Csattanós történet a legvalóságosabb főszereplőkkel, akik a legparadoxabb helyzetekben mindenféle logikai és pszichológiai alap nélkül mozognak. Rendkívül szórakoztatott olyan új körülmények között játszani, melyeket a filmekben még sohasem alkalmaztak” — jelentette ki Melato. Paolo Stoppa és Elisa Cegani a filmben Mariangela szülei. Az apa félelemmel, képzelgéssel telve a lakásába zárkózik. A vírusoktól, betegségektől és a háborútól rögeszmésen rettegő anya folyton cukorral tölti meg a házat. Egy szép napon, mint a mesében, a két szerencsétlen riporterrel is rendkívüli dolgok történnek, ők is megfertőződtek. Akit az elégedettség, az öröm, a boldogság magával ránt, az jókedvvel küzd a középszerűség, a szomorúság és a mindennapok csúf dolgai ellen. „Ha a közönség az én filmem végén elégedetten jön ki a mozikból, ha tud nevetni és szórakozni, s kicsit kevesebb depresszióval tér haza mint más napokon, akkor ez azt jelenti, hogy sikerült elérni a célomat” — mondta Nichetti. Ezt a filmet Velencében a Vittorio de Sica-filmszemlén mutatták be. Serra Luciano Itáliai jegyzetek Nichetti új filmje ................. ................ — —: -------------------------------- KODÁLY ÉS DEBRECEN A kórus és névadója A köztudatban még ma is gyakran jelentkezik a Kodály Zoltán nevét viselő debreceni kórus és iskola. A kezdeteket illetően ez jogos. Az 1957-ben Kodály nevét felvett zeneművészeti szakiskola leánykara volt az a mag, amely köré az azóta nemzetközi hírnevet szerzett hivatásos debreceni hangversenykórus szerveződött. Az 1958. évi llangolleni verseny női kara első díja után bővült a kórus vegyes karrá, amely alig féléves fennállása után az olaszországi Arezzo rangos nemzetközi versenyén szerzett második díjat 1959-ben. A szakiskola névadásának látványosabb külsőségeihez képest a kórus névfelvétele csendben történt, hiszen a két intézmény végül is egy tőről fakadt. Nehéz lenne megszámolni, hány Kodály-interpretációval járult hozzá a kórus 27 év alatt az életmű népszerűsítéséhez. E helyen elsősorban a személyes rokonszenvet és elismerést jelentő vendégkönyvi ..bejegyzések felidézésére van mód. Kodály figyelemmel kísérte az énekkar működését, sok koncertjén megjelent, dicsért vagy bírált, ahol szükség volt rá. Első bejegyzése 1959. április 26-ról való: „Először hallottam a Hegyi éjszakák 4 énekét együttesen „llangolleni” előadásban.” (A IV. éneket egyébként a Kodály Kórusnak dedikálta Kodály.) Az arezzói győzelem után, amely a vegyes kar II. díján kívül a női kar újabb I. díját is jelentette: „Dupla vagy semmi. Jól van, fiúk, lányok!” Ugyanez év (1959) szeptember 27-én volt a 101. szereplés, Kodály lakásán (a szereplés sorszámát maga Kodály jegyezte be): „Budapesten üdvözölhettem az arezzoi győzőket!” Emlékezetes találkozása a kórusnak névadójával az 1959. október 3-án ugyancsak a lakásán való éneklése. Az öregek előadása után Kodály meghatódott és könnyezve kérte a kórust, hogy ezt a művet ne énekeljék előtte, mert egy öreg embernek nehéz ennyi szomorúságot elviselni. Ide kívánkozik még Kodálynak az első debreceni nemzetközi kórusversenyre 1961-ben Luzernból írt távirata, hiszen ezeknek a versenyeknek létrejötte elsősorban a Kodály Kórus nemzetközi sikereinek köszönhető. „Ha testben nem is, gondolatban ott vagyok, hiszen egy malomban őrölünk. Én itt, ti ott mutatjátok meg minden-kinek, hogy hazánk él és virul, és igyekszik mindenképpen részt venni a világ koncertjeiben. Vivat! Crescat! Florent vendégeinknek! Üdvözlet: Kodály.” A kórus ott volt a Mester temetésén is. A női kar a Hegyi éjszakák IV. énekét és a Két Zombor vidéki népdal Meghalok, meghalok kezdetű első tételét szólaltatta meg gyásza és tisztelete kifejezéséül. A Kodály Kórusnak két magyar gyártmányú hanglemeze van, mindketten a névadó műveit éneklik. Köztük ritkán hallott opuszok is vannak. Érdemes megemlíteni, hogy a megejtő szépségű Sik Sándor Te Deuma előbb került velük hanglemezre, minthogy első hangverseny-előadása elhangzott volna. A Kodály Kórust Gulyás György hívta életre 1955-ben, és azóta is vezető karnagya. Ettől az évtől kezdve mélyült el Debrecen városának kapcsolata Kodály Zoltánnal, amit a névadás és személyes nyilatkozatai is bizonyítanak. A karnagy sokoldalú munkásságából ezúttal a Fülöp-szigetek karvezető tanárainak már két ízben tartott Kodálykurzust említjük meg, amely alkalmakon Gulyás György a magyar zenepedagógia követe is volt. De a „daloló diplomaták” misszióját végzi a világban a debreceni Kodály Kórus minden tagja, eleget téve annak a jelszószerű kijelentésnek, amelyet az őt felkereső debreceni küldöttségnek adott Kodály 1956-ban: „Nincs megalkuvás sem a művészetben, sem a magyarságban.” Straky Tibor Száz éve született Gellért Oszkár A nyolcvanöt évet élt Gellért Oszkár hatvanöt éven keresztül aktív résztvevője volt a magyar szellemi életnek: költészetével és irodalomszervező munkájával a Nyugat-mozgalom előkészítője, résztvevője, a felszabadulás után pedig hagyományainak őrzője. Emellett — újságíróként írt több ezer cikkével — a magyar publicisztika figyelemre méltó képviselője. A huszadik életéve felé közeledő diákot — 1902-ben — Osvát Ernő vezeti be az irodalmi életbe, maga mellé veszi a Magyar Géniusz társszerkesztőjéül, majd rövid idő után rábízza a szerkesztői munkát. Amikor pedig — 1908-ban — megalakítják a Nyugat című folyóiratot, Gellért munkatársa, majd főmunkatársa lesz a lapnak. 1920-tól 1941-ig szerkesztőként szerepel. A váltakozó főszerkesztők: Osvát Ernő, Móricz Zsigmond, Babits Mihály mellett ő jelenti az állandóságot és folytonosságot. Gazdája volt 1933 és 1945 között a Nyugat-könyvek kiadásának. Az általa megjelentetett több száz kötetet a hazai és a külföldi progreszszív írók műveiből válogatta össze, s ezzel jelentős kultúrmissziót töltött be az ellenforradalom viszonyai között. 1945 után újjászervezte a Nyugat Könyvkiadót, s az államosításig tíz művet jelentetett meg: Kosztolányi két posztumusz kötetét, Osvát Ernő összegyűjtött írásait, Babits „Jónás könyvé”-nek hasonmás kiadását, továbbá egy-egy Illyés- és Németh László-kötetet, valamint Nagy István két regényét. Kordokumentum értékű a Gellért Oszkár által összeállított és 1918-ban kiadott „A diadalmas forradalom könyve” című kiadvány. Gellért a Károlyi-kormány sajtófőnöke lett, s a Tanácsköztársaság idején a Forradalmi Kormányzótanács sajtóosztályának vezetője, s egyben a Sajtódirektórium tagja. Az ellenforradalom hatalomra jutása után letartóztatták, és pert indítottak ellene. A költő Gellért Oszkár szerelmi lírájával hívta fel magára a figyelmet, mely szakítást jelentett a hagyományos és prűd szemlélettel. A világ felé forduló költőt a filozofálgatás, az örök humánum értékeinek óvása jellemezte. Az első világháború alatt a pacifista tiltakozás jellemezte munkásságát, majd a két világháború között az embertelenség erkölcsi elítélése álláspontjáról eljutott az erőszak elleni aktív harc igenléséig. A felszabadulás után újjászületve, fiatalos lendülettel kapcsolódott be a demokratikus, majd szocialista átalakításért folyó küzdelembe, még ahhoz is volt ereje, hogy az 1956-os ellenforradalmi felkelés leverése után aktív szerepet vállaljon a szellemi és irodalmi élet konszolidálásában — publicisztikai írásaival. Gellért Oszkár életművének jelentős darabjai az emlékezéskötetek. A Kortársaim, Levelezésem a kortársaimmal, Egy író élete címmel megjelent kötetek századunk irodalmi életének megismeréséhez járulnak hozzá, addig ismeretlen dokumentumokkal és a résztvevő emlékezéseivel. Gellért Oszkár — lírikusként és prózaíróként — részese volt a magyar társadalmi haladásért vívott küzdelemnek. A félfeudális viszonyok elleni ösztönös lázadástól — a polgári demokratikus eszmék elfogadásán keresztül — eljutott a szocialista társadalom igenléséig. Életműve megbecsült örökségeink közé tartozik. M. Pásztor József Gellért Oszkár munka közben HAJDÚ-BIHARI NAPOO - 1983. SZEPTEMBER 11.)