Hajdú-Bihari Napló, 1983. június (40. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-18 / 143. szám

S115 TUDOMÁNY - TUDOMÁNY TUDOMÁNY TUDOMÁNY A hangrögzítés Az utóbbi néhány évben hazánkban is egyre több olyan lemezjátszó, szalagos és kazettás magnetofon működik, amelyek elősegítik a minőségi zenehallgatást Közülük nem egy megközelíti vagy már-már el is éri a minőségi és műszaki jellemzői tekintetében. — a stúdió minőséget Az igényes zenekedvelők már régóta álmodoznak olyan berendezésről, amely az eredeti hangélménynyel, például egy nagyzenekari hangverseny sokszínű és széles dinamikájú hangképeivel hűen egyező hanganyagot reprodukálna. A törekvés, a tökéletes hangvisszaadást biztosító készülékek kifejlesztésére már az első sikeres hangrögzítés óta tart. Mindez sokoldalú kutatási fejlesztést, valamint új eljárások, elvek kipróbálását jelenti azoknak a gyáraknak, laboratóriumoknak, amelyek elektroakusztikai berendezések gyártásával-fejlesztésével foglalkoznak. A tökéletes hangvisszaadás számos elvi és technikai problémát vetett és vet fel még napjainkban is. A magasabb frekvenciákért A tökéletes hangrögzítés, -visszajátszás egyik nehézségét az emberi fül által hallható hangok viszonylag széles frekvenciatartománya jelenti. Több akusztikai mérés azt igazolta, hogy egy átlagos hallóképességgel rendelkező ember 20 Hz—20 kHz közötti hangok észlelésére képes. (Az életkor előrehaladtával ez a frekvenciatartomány „beszűkül”, elsősorban a magasabb frekvenciák rovására.) A technika fejlődése során az említett frekvenciasáv rögzítésénél, viszszajátszásánál (egyszóval: átvitelénél) elsősorban a magasabb frekvenciák jelentettek problémát. Visszalapozva a hanglemezek fejlődéstörténetében — és csupán az elektromos felvételi technikával készült lemezeket vizsgálva — azt találjuk, hogy 1929-ben az átviteli frekvenciasáv 50 Hz—6 kHz-ig terjedt, majd 1934-ben 30 Hz—8 kHz-re bővült. Nem sokkal a második világháború után jelentkezett az amerikai Columbia cég, „Long Play” (hosszan játszó) mikrobarázdás lemezeivel. A korábbi négy percről húsz percre növekedett műsoridőn túlmenően, e lemezeknek volt még egy igen figyelemreméltó tulajdonságuk: jobb minőségű, sokkal zajmentesebb felvételeket készíthettek rájuk, mint elődeikre. Csak érdekességként említjük meg hogy a mikrobarázdás hanglemeztechnika kidolgozása a magyar származású Goldmark Péter nevéhez fűződik, aki akkor már a CBS munkatársaként dolgozott. A mikrobarázdás hanglemezek megjelenésével tovább szélesedett az átviteli frekvenciasáv. Ez idő tájt tett javaslatot Stokowski és Fletcher, hogy a legmagasabb rögzített frekvencia legalább 13 kHz legyen. Később ez az érték egyre fentebb tolódott, egészen az emberi hallás frekvenciatartományának felső határáig. A következő jelentős lépést a természethű hangátvitel irányába a sztereó felvételek készítésének, rögzítésének, illetve visszajátszásának kidolgozása jelentette. A sztereó technika a fül irányhalló képességét kihasználva, még inkább fokozta a közvetített hang eredetiségének érzését. Az ennél is tökéletesebb térhatást kívánta elősegíteni a 70-es években ismertté vált quadrofonra, amelyet kezdetben nagy érdeklődéssel fogadtak. Az iránta tanúsított érdeklődés — talán a felmerülő költségek és az általa nyújtott többlet hangélmény közti aránytalanság miatt — napjainkban jelentősen alábbhagyott. Természethű hangátvitel A mágneses hangrözítés területén is hasonló fejlődés ment végbe. A kezdeti próbálkozások készülékeitől lényegesen többet nyújtó, de még mindig telefonhang minőségű, acélhuzalos berendezéseket a harmincas évek második felében acetilcellulóz alapanyagú szalaggal működő készülékek váltják fel. A könnyen kezelhető, jó hangminőséget adó szalag a német AEG és az IG. Farbenindustrie közös munkájának eredménye. Szintén az AEG gyárban született meg az első olyan mágnesszalagos hangrögzítő készülék, amit — a gyár által elkeresztelve — „Magnetophon”-nak neveztek. Az AEG gyár több ilyen berendezést gyártott, elsősorban rádióstúdiók részére. A háború befejeztével világszerte ennek a készüléknek a továbbfejlesztésével foglalkoztak, célul tűzve, hogy házi használatra is alkalmassá teszik. Néhány év elteltével, 1947- ben került bemutatásra az a magnetofon, amely képes volt 15 kHz frekvenciájú hangot is rögzíteni, lejátszani, s mindezt 19 cm/s szalagsebesség mellett. Ettől kezdődően rohamos fejlődés indult meg a mágneses hangrögzítők területén, aminek eredményeként ma már kaphatók a kereskedelemben olyan szalagos magnetofonok, amelyek képesek esetenként a 19 kHz felső határfrekvencia átvitelére is 9,53 cm/s szalagsebességnél (Philips N 4515, N 4422 stb.). A természethű hangátvitel további elengedhetetlen feltételei a jelek torzításmentes átvitele és a megfelelő dinamikatartomány biztosítása. Ma is vita tárgya a szakemberek körében, hogy szükséges-e a zenei felvételeken olyan terjedelmű dinamika átvitele, mint ami egy élő hangverseny során előfordulhat. Ott ui. a leghalkabb és leghangosabb hangok egymáshoz képest vett aránya 1:5000-szeres, vagy a műszaki terminológiával kifejezve, 74 dB (decibel) is lehet. Ilyen széles dinamikatartomány csak akkor biztosítható a felvételeken, ha a jelhordozók (hanglemezek, hangszalagok) és nem utolsósorban a készülékek alaprajza elhanyagolható mértékű. Ez esetben az eredő zajok nagysága az előforduló leghalkabb hangok amplitúdójával nem összemérhető. Ellenkező esetben a rögzített műsoranyag halk részei „elvesznek” a zajban. — kilo A kacsa is baromfi Sokak véleménye szerint a baromfiszakma válságos korszakát éli, mivel a csirke iránti világpiaci kereslet már évek óta veszélyesen hullámzik, és egyre újabb, árujukat olcsóbban kínáló konkurrensek jelennek meg. De elfeledkeznek róla, hogy nemcsak a csirke baromfi, a pecsenyekacsa, a hízott liba és különösen a libamáj ma is kitűnő üzlet, s újabban a hízott kacsa és a kacsamáj is annak ígérkezik. Ha a 3,70—3,80 kilósra felnevelt mulardot hízásra fogják — tömni kezdik —, közel két hét alatt eléri az 5,60—5,70 kilós súlyt, aminek jelentős része hús és máj. Egy-egy kacsából 40—50 dekás máj vehető ki, csaknem akkora, mint a mulard kacsáknál nagyobb testű, súlyosabbra hizlalt, vagyis több takarmányt fogyasztó libákból. A mulard kacsamáj színe, sűrűsége, lágysága hasonló a libamájéhoz, az íze azonban más, de kitűnő, így nemcsak azért kedvelik és keresik külföldön, mert olcsóbb a libamájnál, hanem különlegességnek is számít. De frissítik a hazai állományt olyan angol fajtákkal is, amelyek a hagyományosnál 20 százalékkal több tojást adnak, s mintegy 50 nap alatt lesz 2,60—2,70 kilós omlós húsú pecsenyekacsa az aranypihés naposkacsából. Ma már a múlté a tavak kettős, egyidejű hal- és kacsatenyésztésre való hasznosításának a terve, mivel bebizonyosodott, hogy két intenzív termelést egy vízterületen nem lehet űzni. Régebben természetesnek tartották, hogy a kacsa a vízen éljen és nőjön fel, a takarmányt is oda vitték ki neki. De kiderült, hogy leússza a kilóit,, és utána még éhesebb. Így később már csak annyi vizet adtak neki, hogy lubickoljon, hogy igyon. Helyenként ma már a lubickolást is megvonják a kacsáktól, s ezáltal egykilónyi kacsahúst háromkilónyi takarmányból állítanak elő. Képünkön egy korszerű kacsaneveldét láthatunk. HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ — 1983. JÚNIUS 18. Bombázó rovarok A vegyi háborút nem az ember találta fel, hanem jóval előtte a bombázó rovarok (Brachigninae) alcsaládjának tagjai, amelyeknek már a neve is jelzi harci tevékenységüket. Amikor ezeket a rovarokat ellenség támadja meg, hátsó felüket fordítják feléje, és abból maró, égető porlasztott folyadékot lövellnek ki. A bombázó rovarok fegyvere a végbélnyílásuk közelében fekvő kamrácskákban termelődik, az egyik kamrában hidrokinonok, a másikban hidrogénperoxid. Izgatásra, támadásra a bogár megnyitja a kamrák nyílását, ezek tartalma átömlik egy harmadik, vastag falú kamrába; az ott termelődő enzim katalizátorként kiváltja az erőteljes robbanással együtt járó reakciót. A hidrokinonokat oxidálja, és kinonokká alakítja, ugyanakkor a hidrogénperoxidot vízre és oxigénre bontja. A fejlődő oxigén nyomására a folyadék kilövell a végbélnyíláson. A biológusok a bombázó rovarokat apró kaloriméterbe helyezték, és megállapították, hogy a permet hőmérséklete eléri a 100 C-fokot, tehát nemcsak vegyi összetétele, hanem magas hőfoka miatt is maró hatású. Fák átültetése A növényeket a szeles, forró időjárásban védeni kell a vízveszteségtől. Erre a célra többféle anyagot alkalmaznak. A moszkvai Központi Botanikuskert kutatói megállapították, hogy ha a növények levelét vizes latex (nyersgumi) oldattal fújják be, akkor a keletkező átlátszó bevonat 17—20 napig rajtuk marad, és csökkenti a párolgás sebességét. Ennek az eljárásnak akkor van nagy jelentősége, amikor fákat kell egyik helyről a másikra átültetni, és az átültetés során a gyökérzet óhatatlanul megsérül, és bizonyos ideig képtelen a levelek táplálék- és vízszükségletét fedezni. A latexbevonat átsegíti az átültetett fákat ezen a megpróbáltatáson. A királyharkály megmentése Az emberi tevékenység hatására számos állat tűnik el a Föld színéről. A legújabb példa erre az amerikai királyharkály, amelynek jellegzetes kiáltása és doboló zaja mind ritkábban hallható az 1930-as évek óta, amikor a fő táplálékul szolgáló mocsaras, lárvával és rovarokkal teli erdőket irtani kezdték. Az utóbbi években e ritka madár már egyáltalán nem volt látható. Legújabban arra a hírre, hogy a madár jellegzetes hangját újra hallották, az ornitológusok követelésére a dél-karolinai hatóságok a Santee-mocsár vidékén egy évre felfüggesztették a fakitermelést. Remélik, hogy ezzel a ritka, csaknem 50 centiméterre megnövő hatalmas harkályt megmentik a kipusztulástól. Sajátságos sátrak A sátrak formája évszázadokon keresztül alig változott A sátorlakó ember kialakította a célszerű formákat, s azután később, amikor a sátor már inkább csak a turistafelszereléshez tartozott egyszerűsítették azokat, és az új követelményekhez igyekeztek igazítani. Az volt a cél, hogy a sátor minél könnyebb legyen, és minél gyorsabban fel lehessen állítani. A második világháború után fellendült a tömegturizmus. A kempingben ismét megjelentek a sátrak, csakhogy céljuk, rendeltetésük már egészen más volt, mint korábban: nem a gyalogos turista teherbíróképességéhez, hanem inkább az autós igényeihez alkalmazkodtak. Olyan sátorra volt tehát szükség amely századunk egyre inkább elkényeztetett emberének kényelmi igényeit is ki tudja elégíteni. A sátrak formatervezése az ötvenes évek elején Amerikából indult el, de a divatáramlatba hamarosan Európa is bekapcsolódott A formatervezés nemcsak esztétikai igényeket , elégített ki, hanem a célszerűséget is figyelembe vette. A fejlődést az új anyagok megjelenése gyorsította. A különféle műanyagokat nagy sikerrel alkalmazták, a fekvőhelyet kényelmesebbé tette a habszivacs. Már a sátor súlya sem volt döntő tényező, hiszen nem háton kellett cipelni, hanem autóban szállíthatták a helyszínre, vagy a táborban lehetett bérelni. Vannak azonban más rendeltetésű sátrak is. Képünkön egy ilyen sátrat mutatunk be. Ezt például nem kempingezésre szánták, hanem a természeti csapások következtében beállt rendkívüli állapot áthidalására egyfajta „menedékháznak” alakították ki. (RS) KIÉ A HORTOBÁGY? Természeti kincsek és nagyüzem Ez a kérdés sokszor, sok helyen, újra meg újra elhangzik, és feltevése szinte mindig indulatok forrása. Indulatoké, amelyek az embereket szólásra, vagy éppen tolluk megragadására késztetik, hogy állást foglaljanak vérmérsékletük és hovatartozásuk szerint egy olyan témában — néha akár szélsőségesen is —, amelyben a döntés joga szinte sohasem a kérdésfeltevőé, hanem a Minisztertanácsé, aki e kérdésben már döntését régen meghozta. Mivel azonban a kérdés ismét elhangzott, és a Hajdúbihari Naplóban vélemények jelentek meg, szükségesnek tartjuk, hogy a Hortobágyi Állami Gazdaság kollektívájának nevében mi is kifejtsük álláspontunkat. Mikor kezdtük? Nem szószaporítás miatt, de a mai helyzet ismerete érdekében szükségesnek tartjuk mondandónkat a Nemzeti Park megalakulását jóval megelőző időszaknál kezdeni. A Hortobágyi Állami Gazdaság vezetése már az 1950- es évek végén is és az 1960- as évek elején felelősséget érzett e ritka természeti táj állat- és növényvilágának megőrzéséért. Megkezdte összegyűjteni, felvásárolni a már szinte kipusztult magyar szürkemarhát, a hortobágyi rackajuhot, gulyákat, nyájakat. Épületet alakított ki, a beltenyésztés elkerülése érdekében vérvonaltenyésztést hozott létre, betiltott mindenfajta keresztezést, hogy ezeket az őshonos állatokat — nemzeti kincsünket — a kipusztulástól megóvja. Megvette tulajdonosától a ma oly sokat bemutatott Meggyes csárdát, nehogy lebontsák. Az 1960-as évek közepén a Debreceni Agrártudományi Egyetem egyes munkatársainak biztatására és javaslatára közös természeti kincseinek megóvását szorgalmazzuk. Olyan tervezetet, amelyben a nagyüzemi gazdálkodás és a természetvédelem megfér egymással. Nagyon örültünk — s ez nem csupán szóvirág —, hogy a magyar állam megfelelő előtanulmány után úgy döntött, létrehozza a Hortobágyi Nemzeti Parkot, hiszen mi itt éltünk akkor már évek óta, szerettük és ma is szeretjük a Hortobágyot, a pusztát, a táj szépségét, madár- és növényvilágát egyaránt. Örömünket az tette teljessé, amikor az előkészítésben részt vevő Természetvédelmi Hivatal és a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium úgy döntött, hogy olyan — a világon akkor még egyedülálló — Nemzeti Parkot kell létrehozni, ahol a természeti kincsek védelme egybeesik a nagyüzemi gazdálkodással, a természetvédelem és a termelés összefonódik. E fogalmazást magunkénak vallottuk akkor is és ma is, mert nézzük csak meg, hogy ennek hiányában mi is lenne a Nemzeti Parkból? Ha nem lennének halastavak, mi történne a vízi madárvilággal, hol lenne élettere, miből élne? Eltűnne, elpusztulna. Eltűnne például a kanalasgém, a kócsag, a nyári lúd, a vadrécék számtalan változata, a gémek és még sorolhatnám tovább. A legelő szarvasmarhacsordák, juhnyájak és ménesek nélkül vajon mivé válna a pusztai legelő, hol élnének a pusztához kötődő madarak, mivel táplálkoznának? A puszta tényleg puszta lenne, mert nem lenne lakója, eltűnne jellege, és már nem lenne szükség arra, hogy Nemzeti Park legyen. Akkor, hogy Aradi Csaba szavaival éljek, „mint Nemzeti Park” sem lenne „a mienk”. Kompromisszumokat kell kötnünk E szélsőségekből a realitáshoz visszatérve tehát az alapgondolatot kell megerősíteni és tudomásul venni. Azt, hogy együtt kell élnünk, kompromisszumokat kell kötnünk, egy helyen kell természetet védenünk és gazdálkodnunk. Igenis „ésszerű” kompromisszumokat, anélkül, hogy „egy rókáról több bőrt húznánk le”. Jelent-e korlátozást a gazdálkodásban az a tény, hogy a gazdaság területének jelentős része a Nemzeti Park? Kár lenne tagadnunk — jelent. Vannak olyan gazdálkodási formák, intenzív termelési eljárások, melyektől el kell tekintenünk. Vannak olyan építkezési előírások, melyek esetleg a megvalósítást költségessé teszik. Ezek olyan tényezők, melyet a hortobágyi termelés más nehézségei mellett figyelembe kell vennünk (szikes talaj, csapadékhiány stb.). Természetesen ezek anyagi következményekkel járnak, melynek forrásai nem mindig tisztázottak. Ez azonban nem változtat a lényegen. A természetvédelem céljait magunkénak vallottuk régen is, ma is. Persze azt is tudomásul kell venni, hogy vannak visszafordíthatatlan tényezők is. A pusztán nemcsak tavasztól nyár végéig legelnek az állatok, hanem a Hortobágyon telelnek, valóban megfelelve az úgynevezett „extenzív” állattartásnak. A Nemzeti Park hortobágyi múzeumának diasorozatánál elmondott szöveg ma már így módosítható, hogy ismét gyakori a mezőn sétáló lúdcsapat, és a nem szigorúan védett területeken a kacsák ezrei fehérlenek, gyakori a szénát kaszáló és betakarító gép, de a védett pusztákon háborítatlanul és élelemmel ellátva él a védett madárvilág, őrződik a természet, a hagyomány, s a múlt. Ezt látta Ács professzor osztrák vendége, ezt fogja látni unokáink vendége is. Talán még akkor is, ha úgy 2000 tájt is elhangzik majd ismét a kérdés: Kié a Hortobágy? A Hortobágyi Állami Gazdaság dolgozói kollektívájának nevében Götz Csaba igazgatóhelyettes