Hajdú-Bihari Napló, 1984. június (41. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-09 / 134. szám

Kondor Dona versei Az úton Az úton szinte mindenütt ment valaki. Ablakok égtek, ég csillagai. Ebben a nagy közösségben megszűnt a magány. Jelen lüktetett a perc homlokán. S ahogy a vér áramlott tova, úgy élt, úgy repdesett a­honnan, a­hova. S míg távolba nyúlt az ős­eredet, a jelen felborult. A jelen elveszett. S amint kutatott, keresett az árva — ráborult a mély a felszín ablakára. Késői felismerés Kondor Béla tihanyi kiállítására Angyalok várnak téged, angyalok, istenek. Te koronádba vájod szúette fejedet. Csontjaid közt a fű egekkel incseleg. Szelekkel csatázik — S a föld emészti meg. Örökös nappal Örökös nappal vitt el tőlem. Nyíló ablakokon át fény zuhant sötéten. Pocsolyák világítottak az utcán a Hold hűvösében. Lábak koppanása, mint ős zenében, kirajzolta létem. Számoltam órák ütését. Ahogy verdestek szárnyaikkal a napok, aláhullottak szépen a tegnapok. Akár a hegy, ringott az este. Óriás kép. Óriás keretben. A bizonyosság, ami ott fenn, ami itt lenn: látható és mérhetetlen. „Nekem csak szép emlékeim vannak” Látogatóban Újvárossy Katalinnál A napokban a Batthyány utcán régen hallott ismerős hang ütötte meg a fülemet. Egy botokra támaszkodó, fe­hér hajú asszony üdvözölte egykori kolléganőjét, aki ki­törő örömmel ölelte magához az idős hölgyet: — Mami, mamikám, te vagy az? Nahát, ez nem is igaz! Mi van ve­led? — Még élek — volt a könnyes-mosolygós válasz. Ha nem látom, el sem hi­szem, hogy a hang tulajdono­sa gyerek- és ifjúkorom leg­kedvesebb színésznője, aki­nek olyan sokat tapsolt a kö­zönség: a sokoldalú, kiapad­hatatlan humorú Újvárossy Katalin. Látogatóban „Még élek.” Ez visszhang­zott a fülemben, amikor be­csengettem a Gyöngyösi utcai kis lakásba. Vajon itthon van? — tűnődtem, bár tud­tam, hogy súlyos betegsége ugyan ágyhoz már nem köti, egyedül azonban nemigen tudja elhagyni a lakást. Otthon volt. Kedves, ara­nyos, vidám és szomorú volt egyszerre. Mikor megtudta, mi járatban vagyok, elfutot­ta a könny a szemét. — Ne­kem csak szép emlékeim vannak — mondta —, és szomorú jelenem. Minek er­ről írni ? Ez a jelen azonban ma már mégsem olyan szomorú, mint néhány évvel ezelőtt. — A betegség mely levett a lábamról, nemrégiben még teljesen az ágyhoz láncolt — mondja. — Hogy bár két bottal, de ismét tudok járni, azért dr. Síró Béla adjunk­tus úrnak tartozom örök hálával. Sokat, nagyon so­kat szenvedtem. Nem túl­zok, ha azt mondom, a kör­nyezetemben mindenki ké­telkedett abban — én ma­gam is —, hogy valaha el­hagyhatom az ágyat, ami­kor megtörtént a „csoda”. Egy vasárnap délelőtt hirtelen el­határoztam: megpróbálok egyedül felülni. Ezután meg­kíséreltem lábra állni. Si­került! Olyan boldog vol­tam, hogy elkezdtem kiabál­ni: Testvérem, gyere gyorsan, gyorsan! - Szegény nővérem rémülten rohant be a kony­hából, s mikor meglátott, egy szót sem tudott szólni, csak a nyakamba borult. Hát így történt az én újjászületésem. Emlékek Egész életét a színháznak szentelte. A debreceni Csoko­nai Színház, melynek 30 évig tagja volt, 1973-ban búcsúz­tatta nyugdíjba vonulásakor. Azóta az emlékeiből él. — 1933-ban Kardos Géza, az akkori színházigazgató egy hirdetést adott fel az újság­ban : táncos-énekes tagokat keresnek. Én akkor 16 éves voltam. — Te, Kati — mond­ta a nővérem —, világéle­tedben színésznő akartál lenni. Hát most itt az alka­lom, jelentkezz! Jelentkez­tem, rögtön felvettek. Imádtam a színházat. Ha reg­gel 9-re kellett bemenni, én már nyolc órakor bent voltam, egyedül próbáltam a színpadon. Egyik nyáron, amikor tár­sulatunk Ózdon vendégsze­repeit, az előadást megnézte — nem véletlenül — az otta­ni daltársulat igazgatója. Elég nagy „pácban” volt, ugyan­is a társulat primadonnája az akkor divatos „migrénben" szenvedett, magyarán hiszti­­zett, nem akart fellépni. En­nek pedig bizony zsebbe vá­gó következményei lettek volna. A Sárga liliom volt éppen műsoron, melynek én — mint sok más darabnak — kívülről fújtam a szövegét. — Hát, ha ruhám lenne, én eljátszanám a szerepet — szó­laltam meg félénken. A többi aztán, mint a mesében, már ment magától­. Óriási sike­rem volt. Tulajdonképpen ekkor fedeztek fel. Az igaz­gató napi öt pengő fizetést ígért, ha átszerződöm hoz­zájuk. Ez akkoriban igen nagy pénz volt. Magam sem tudom, miért is nem fogad­tam el az ajánlatát. Pécsre szerződtem, majd amikor az ottani főrendező színtársulatot alakított, vele mentem Szombathelyre, s onnan nemsokára Pestre ke­rültem. No, nem a rangos fővárosi színházak valamelyi­kébe, hanem egy amolyan külvárosi színházhoz. Két évet töltöttem ott, ezt köve­tően jöttem Debrecenbe. Debreceni lakásának ajta­ján azóta is változatlan a névtábla: Badóczy Istvánná Újvárossy Katalin. Badóczy István színész 1945-ben, 38 éves korában meghalt. Azóta gyászolja. Fényképek legszínesebb alakítása" — ír­ta a Nebáncsvirág bemutató­ja után a Napló kritikusa 1961-ben. „Joó néni szerepében csu­pa kedvesség, csupa meleg­ség, csupa emlékeket ébresz­tő szeretet Újvárossy Kata­lin. Minden mozdulat, minden mondat az anyai jóság gyöngyszemeivel van kirak­va.” (Napló, 1960. április 10.) Az életben sajnos nem ad­hatott anyai szeretetet. Anyák napján azonban még sincs soha egyedül: rokonai ilyenkor is mellette vannak. Mindig csak a rokonok, a szomszédok, az ismerősök. Olyan gyanús tapintattal ke­rülgeti azt a szót, melyhez egész élete fűződik, amelyért mindent feláldozott, mellette jóban-rosszban kitartott: a SZÍNHÁZ-at. — Nehéz erről beszélni ... Elbúcsúztattak Aztán egy­szer még megkerestek: játsz­­szam el a Kamyónét. Akkor már beteg voltam, nem vál­laltam. Aztán ... aztán nem hiányoztam többet. Senkinek. Szinte súlytalanul, könny nélkül, beletörődve ejti ki e szavakat. — Nem vártam soha ki­tüntetéseket, díjakat. Most sem ajándékra, pénzre vá­gyom — hiszen van nyug­díjam —, csupán egy-két jó szó az, ami nagyon hiány­zik. Csak annyi, hogy meg­kérdezzék: hogy vagyok? OLVASÓNAPLÓ Meghatározó korszak Mikecz Ferenc könyve a népi demokratikus átalakulásról Hajdú megyében Ismét egy debreceni törté­nész könyvét vehetik kezük­be a felszabadulás utáni évek és a szűkebb táj története iránt érdeklődő olvasók és szakemberek. Ezúttal Mikecz Ferenc évtizednyi kutatási eredményeinek legjavát ösz­­szegző, talán a nagyfokú szer­zői precizitás miatt kissé szo­katlanul hosszú munka látott napvilágot Az MKP vezette forradalmi erők harca a né­pi demokratikus átalakulá­sért Hajdú-Bihar megyében 1944—1948 címmel. A könyv felszabadulás utáni nemzeti történelmünk fontos, későbbi fejlődésünket mindmáig meghatározó korszakának, az 1944 őszével kezdődő, majd 1948-ra diadalmasan kitelje­sedő népi demokratikus for­radalom időszakának mozgal­mas és sokszínű politikatör­téneti kérdéseiről nyújt hite­les és tárgyilagos áttekintést. Az utóbbi években örven­detesen megszaporodtak a népi demokratikus forradal­mi átalakulás, az 1944—48. közötti sorsfordító évek szép, egyszersmind bonyolult tör­ténetével foglalkozó könyvek és átfogó tanulmányok. Az egész folyamat jobb megér­tése, alaposabb, ugyanakkor árnyaltabb feldolgozása azon­ban aligha lehetséges a ré­szek, a régiók történetének, a helyi sajátosságoknak a fel­tárása nélkül. Jórészt e felis­merés inspirálta azokat a re­gionális­­ helytörténeti ku­tatásokat, amelyek eredmé­nyeként az átfogó szakmun­kákkal egy időben mind na­gyobb számban láttak napvi­lágot, a kérdéskört „alulné­zetből” is megközelítő tanul­mányok és kiadványok. Látszólag csak az utóbbiak számát gyarapítja Mikecz Ferenc igényes könyve. Va­lójában sokkal többről van szó. A tárgyalt időszakban ugyanis, főként az első lépé­­­sek megtételében történelem­formáló szerep jutott a Ti­szántúlnak, s ezen belül a hajdúsági tájnak, illetőleg központjának, Debrecennek. A viszonylag szűk régió je­lentősége akkori­ban jóval túlnőtt földrajzi keretein. Egyéb szakmai erényei mel­lett ezért is fontos vállalko­zás a kötet. Van mire emlékezzünk. A nemzeti újjászületés, az új de­mokratikus államiság megte­remtésének, a demokratikus forradalmi átalakulás megin­dításának és kiteljesedésének nagy történelmi művében megkülönböztetett jelentősé­ge volt ugyanis azoknak az eseményeknek, amelyek négy évtizeddel ezelőtt, a felsza­badulás első pillanataitól a keleti országrészben játszód­tak le, mindenekelőtt a Deb­recennel fémjelzett, igaz, rö­vid, de feltétlenül sorsdöntő időszakban. Az erős — fő­ként a viharsarki és a közép­tiszántúli­­ mozgalmi ha­gyományokra épülő nagy­­nagy politikai aktivitás ered­ményeként, • döntően a Ma­gyar Kommunista Párt irá­nyításával ezen a tájon bon­takoztak ki legelementári­­sabb erővel a demokratikus tömegmozgalmak, itt terem­tődött meg­ az új magyar ál­lamiság, és 1944 decemberétől 1945 áprilisáig Debrecen volt az ország fővárosa, a nemzet szíve. A demokratikus megújho­dás tömegbázisát ekkor a spontán népi kezdeményezés­re létrejött, a főként kommu­nista vezetés alatt tevékeny­kedő különféle elnevezésű, később a nemzeti bizottsá­gokban egységesült, helyi né­pi-hatalmi szervek biztosítot­ták. Tevékeny közreműködé­sükkel kezdődött meg a fel­szabaduló ország társadalmi, politikai és gazdasági életé­nek radikális átalakítása. 1945 áprilisától—májusától a Közép-Tiszántúl és Debre­cen politikai szerepének és tevékenységének viszonylagos „különállása”, sajátos terüle­ti vonásai és jegyei fokozato­san elhalványultak, ország­alapító történelmi küldetése befejeződött. Mikecz Ferenc érdeme, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány debreceni tevé­kenységének a már kellően feltárt, de még­ így is rend­kívül csábító bemutatása nem sodorja magával, nemi kész­teti aránytévesztésre. Részle­tes ábrázolást nyújt a későb­bi korszaknak politikatörté­netéről is, egy pillanatra sem­ tévesztve szem elől, hogy elemzéseit a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tarto­zó pártok, a­ koalíció, mint a legfontosabb,, jóllehet nagyon is ellen­tmondás­os politikai „tömörülés” tevékenységével szoros összefüggésben végez­ze. Igaz, őt is kísérti a törté­neti munkák többségének „koalíciós-centrikussága”, s nyilvánvalóan terjedelmi korlátok miatt kevesebb fi­gyelmet szentel a korszak mozgalmas és sokszínű poli­tikai életéhez szervesen hoz­zá tartozó, a koalíción kívül rekedt mintegy tucatnyi pol­gári, kispolgári ellenzéki párt és politikai csoportosu­lás­­ tevékenységének. Az ilyen irányú elemzések több­nyire csak az 1945-ös és az 1947-es nemzetgyűlési vá­lasztások során felizzó párt­politikai küzdelmek bemuta­tása során kerültek előtérbe. De hát a szerző eleve a for­radalmi erők, főként a két munkáspárt tevékenységé­nek a bemutatását tűzte ki célul. Hosszan lehetne sorolni Mikecz könyvének erényeit, ténygazdagságát, korrekt és sokoldalú elemzéseit, a két munkáspárt történelmi érde­meinek hangsúlyozásán túl, az MKP-nak, majd az MDP- nek a szövetségi politika tor­zulásaihoz vezető, leglátvá­nyosabban a nemzeti bizott­ságok háttérbe szorításában, a népfrontpolitika kiüresíté­­sében megnyilvánuló maga­tartásának a bemutatásáig. Csak sajnálni lehet, hogy a gondosan szerkesztett, szép kiállítású és képmelléklettel is ellátott kötetből kimaradt a használhatóságot meg­könnyítő név- és helynév­­mutató, összességében Mikecz Fe­renc könyve, különösen most, a 40. évfordulós ünnepségek megkezdésének évében hasz­nosan szolgálja a történeti önismeret és a szocialista nemzeti egységtudat elmélyí­tése szempontjából egyaránt fontos szakmai és közönség­igények kielégítését, a szű­kebb haza történelmének jobb megismerését, végső so­ron pedig az egészséges lo­kálpatriotizmus erősítését. A kötet példája nyomán bizton reméljük, hogy a bihari táj­ra vonatkozó történeti összeg­zés sem várat majd sokáig magára. (A könyv még kap­ható Debrecenben, a Csapó utcai könyvesboltban.) (Aka­démiai Kiadó, 1984.) Baranyi Béla k:a HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1889. SMNluiX Megsárgult fényképek, új­ságcikkek kerülnek elő. „A félél­met­ességében le­nyűgöző Bernarda is egyik nagyszerű állomása volt szí­nészi pályafutásának.” (Haj­dú-bihari Napló, 1960. jú­nius 26.) „Újvárossy Katalin fejede­lemasszonya talán az előadás Kenyeres Ilona

Next