Hajdú-Bihari Napló, 1984. június (41. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
Kondor Dona versei Az úton Az úton szinte mindenütt ment valaki. Ablakok égtek, ég csillagai. Ebben a nagy közösségben megszűnt a magány. Jelen lüktetett a perc homlokán. S ahogy a vér áramlott tova, úgy élt, úgy repdesett ahonnan, ahova. S míg távolba nyúlt az őseredet, a jelen felborult. A jelen elveszett. S amint kutatott, keresett az árva — ráborult a mély a felszín ablakára. Késői felismerés Kondor Béla tihanyi kiállítására Angyalok várnak téged, angyalok, istenek. Te koronádba vájod szúette fejedet. Csontjaid közt a fű egekkel incseleg. Szelekkel csatázik — S a föld emészti meg. Örökös nappal Örökös nappal vitt el tőlem. Nyíló ablakokon át fény zuhant sötéten. Pocsolyák világítottak az utcán a Hold hűvösében. Lábak koppanása, mint ős zenében, kirajzolta létem. Számoltam órák ütését. Ahogy verdestek szárnyaikkal a napok, aláhullottak szépen a tegnapok. Akár a hegy, ringott az este. Óriás kép. Óriás keretben. A bizonyosság, ami ott fenn, ami itt lenn: látható és mérhetetlen. „Nekem csak szép emlékeim vannak” Látogatóban Újvárossy Katalinnál A napokban a Batthyány utcán régen hallott ismerős hang ütötte meg a fülemet. Egy botokra támaszkodó, fehér hajú asszony üdvözölte egykori kolléganőjét, aki kitörő örömmel ölelte magához az idős hölgyet: — Mami, mamikám, te vagy az? Nahát, ez nem is igaz! Mi van veled? — Még élek — volt a könnyes-mosolygós válasz. Ha nem látom, el sem hiszem, hogy a hang tulajdonosa gyerek- és ifjúkorom legkedvesebb színésznője, akinek olyan sokat tapsolt a közönség: a sokoldalú, kiapadhatatlan humorú Újvárossy Katalin. Látogatóban „Még élek.” Ez visszhangzott a fülemben, amikor becsengettem a Gyöngyösi utcai kis lakásba. Vajon itthon van? — tűnődtem, bár tudtam, hogy súlyos betegsége ugyan ágyhoz már nem köti, egyedül azonban nemigen tudja elhagyni a lakást. Otthon volt. Kedves, aranyos, vidám és szomorú volt egyszerre. Mikor megtudta, mi járatban vagyok, elfutotta a könny a szemét. — Nekem csak szép emlékeim vannak — mondta —, és szomorú jelenem. Minek erről írni ? Ez a jelen azonban ma már mégsem olyan szomorú, mint néhány évvel ezelőtt. — A betegség mely levett a lábamról, nemrégiben még teljesen az ágyhoz láncolt — mondja. — Hogy bár két bottal, de ismét tudok járni, azért dr. Síró Béla adjunktus úrnak tartozom örök hálával. Sokat, nagyon sokat szenvedtem. Nem túlzok, ha azt mondom, a környezetemben mindenki kételkedett abban — én magam is —, hogy valaha elhagyhatom az ágyat, amikor megtörtént a „csoda”. Egy vasárnap délelőtt hirtelen elhatároztam: megpróbálok egyedül felülni. Ezután megkíséreltem lábra állni. Sikerült! Olyan boldog voltam, hogy elkezdtem kiabálni: Testvérem, gyere gyorsan, gyorsan! - Szegény nővérem rémülten rohant be a konyhából, s mikor meglátott, egy szót sem tudott szólni, csak a nyakamba borult. Hát így történt az én újjászületésem. Emlékek Egész életét a színháznak szentelte. A debreceni Csokonai Színház, melynek 30 évig tagja volt, 1973-ban búcsúztatta nyugdíjba vonulásakor. Azóta az emlékeiből él. — 1933-ban Kardos Géza, az akkori színházigazgató egy hirdetést adott fel az újságban : táncos-énekes tagokat keresnek. Én akkor 16 éves voltam. — Te, Kati — mondta a nővérem —, világéletedben színésznő akartál lenni. Hát most itt az alkalom, jelentkezz! Jelentkeztem, rögtön felvettek. Imádtam a színházat. Ha reggel 9-re kellett bemenni, én már nyolc órakor bent voltam, egyedül próbáltam a színpadon. Egyik nyáron, amikor társulatunk Ózdon vendégszerepeit, az előadást megnézte — nem véletlenül — az ottani daltársulat igazgatója. Elég nagy „pácban” volt, ugyanis a társulat primadonnája az akkor divatos „migrénben" szenvedett, magyarán hisztizett, nem akart fellépni. Ennek pedig bizony zsebbe vágó következményei lettek volna. A Sárga liliom volt éppen műsoron, melynek én — mint sok más darabnak — kívülről fújtam a szövegét. — Hát, ha ruhám lenne, én eljátszanám a szerepet — szólaltam meg félénken. A többi aztán, mint a mesében, már ment magától. Óriási sikerem volt. Tulajdonképpen ekkor fedeztek fel. Az igazgató napi öt pengő fizetést ígért, ha átszerződöm hozzájuk. Ez akkoriban igen nagy pénz volt. Magam sem tudom, miért is nem fogadtam el az ajánlatát. Pécsre szerződtem, majd amikor az ottani főrendező színtársulatot alakított, vele mentem Szombathelyre, s onnan nemsokára Pestre kerültem. No, nem a rangos fővárosi színházak valamelyikébe, hanem egy amolyan külvárosi színházhoz. Két évet töltöttem ott, ezt követően jöttem Debrecenbe. Debreceni lakásának ajtaján azóta is változatlan a névtábla: Badóczy Istvánná Újvárossy Katalin. Badóczy István színész 1945-ben, 38 éves korában meghalt. Azóta gyászolja. Fényképek legszínesebb alakítása" — írta a Nebáncsvirág bemutatója után a Napló kritikusa 1961-ben. „Joó néni szerepében csupa kedvesség, csupa melegség, csupa emlékeket ébresztő szeretet Újvárossy Katalin. Minden mozdulat, minden mondat az anyai jóság gyöngyszemeivel van kirakva.” (Napló, 1960. április 10.) Az életben sajnos nem adhatott anyai szeretetet. Anyák napján azonban még sincs soha egyedül: rokonai ilyenkor is mellette vannak. Mindig csak a rokonok, a szomszédok, az ismerősök. Olyan gyanús tapintattal kerülgeti azt a szót, melyhez egész élete fűződik, amelyért mindent feláldozott, mellette jóban-rosszban kitartott: a SZÍNHÁZ-at. — Nehéz erről beszélni ... Elbúcsúztattak Aztán egyszer még megkerestek: játszszam el a Kamyónét. Akkor már beteg voltam, nem vállaltam. Aztán ... aztán nem hiányoztam többet. Senkinek. Szinte súlytalanul, könny nélkül, beletörődve ejti ki e szavakat. — Nem vártam soha kitüntetéseket, díjakat. Most sem ajándékra, pénzre vágyom — hiszen van nyugdíjam —, csupán egy-két jó szó az, ami nagyon hiányzik. Csak annyi, hogy megkérdezzék: hogy vagyok? OLVASÓNAPLÓ Meghatározó korszak Mikecz Ferenc könyve a népi demokratikus átalakulásról Hajdú megyében Ismét egy debreceni történész könyvét vehetik kezükbe a felszabadulás utáni évek és a szűkebb táj története iránt érdeklődő olvasók és szakemberek. Ezúttal Mikecz Ferenc évtizednyi kutatási eredményeinek legjavát öszszegző, talán a nagyfokú szerzői precizitás miatt kissé szokatlanul hosszú munka látott napvilágot Az MKP vezette forradalmi erők harca a népi demokratikus átalakulásért Hajdú-Bihar megyében 1944—1948 címmel. A könyv felszabadulás utáni nemzeti történelmünk fontos, későbbi fejlődésünket mindmáig meghatározó korszakának, az 1944 őszével kezdődő, majd 1948-ra diadalmasan kiteljesedő népi demokratikus forradalom időszakának mozgalmas és sokszínű politikatörténeti kérdéseiről nyújt hiteles és tárgyilagos áttekintést. Az utóbbi években örvendetesen megszaporodtak a népi demokratikus forradalmi átalakulás, az 1944—48. közötti sorsfordító évek szép, egyszersmind bonyolult történetével foglalkozó könyvek és átfogó tanulmányok. Az egész folyamat jobb megértése, alaposabb, ugyanakkor árnyaltabb feldolgozása azonban aligha lehetséges a részek, a régiók történetének, a helyi sajátosságoknak a feltárása nélkül. Jórészt e felismerés inspirálta azokat a regionális helytörténeti kutatásokat, amelyek eredményeként az átfogó szakmunkákkal egy időben mind nagyobb számban láttak napvilágot, a kérdéskört „alulnézetből” is megközelítő tanulmányok és kiadványok. Látszólag csak az utóbbiak számát gyarapítja Mikecz Ferenc igényes könyve. Valójában sokkal többről van szó. A tárgyalt időszakban ugyanis, főként az első lépések megtételében történelemformáló szerep jutott a Tiszántúlnak, s ezen belül a hajdúsági tájnak, illetőleg központjának, Debrecennek. A viszonylag szűk régió jelentősége akkoriban jóval túlnőtt földrajzi keretein. Egyéb szakmai erényei mellett ezért is fontos vállalkozás a kötet. Van mire emlékezzünk. A nemzeti újjászületés, az új demokratikus államiság megteremtésének, a demokratikus forradalmi átalakulás megindításának és kiteljesedésének nagy történelmi művében megkülönböztetett jelentősége volt ugyanis azoknak az eseményeknek, amelyek négy évtizeddel ezelőtt, a felszabadulás első pillanataitól a keleti országrészben játszódtak le, mindenekelőtt a Debrecennel fémjelzett, igaz, rövid, de feltétlenül sorsdöntő időszakban. Az erős — főként a viharsarki és a középtiszántúli mozgalmi hagyományokra épülő nagynagy politikai aktivitás eredményeként, • döntően a Magyar Kommunista Párt irányításával ezen a tájon bontakoztak ki legelementárisabb erővel a demokratikus tömegmozgalmak, itt teremtődött meg az új magyar államiság, és 1944 decemberétől 1945 áprilisáig Debrecen volt az ország fővárosa, a nemzet szíve. A demokratikus megújhodás tömegbázisát ekkor a spontán népi kezdeményezésre létrejött, a főként kommunista vezetés alatt tevékenykedő különféle elnevezésű, később a nemzeti bizottságokban egységesült, helyi népi-hatalmi szervek biztosították. Tevékeny közreműködésükkel kezdődött meg a felszabaduló ország társadalmi, politikai és gazdasági életének radikális átalakítása. 1945 áprilisától—májusától a Közép-Tiszántúl és Debrecen politikai szerepének és tevékenységének viszonylagos „különállása”, sajátos területi vonásai és jegyei fokozatosan elhalványultak, országalapító történelmi küldetése befejeződött. Mikecz Ferenc érdeme, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány debreceni tevékenységének a már kellően feltárt, de még így is rendkívül csábító bemutatása nem sodorja magával, nemi készteti aránytévesztésre. Részletes ábrázolást nyújt a későbbi korszaknak politikatörténetéről is, egy pillanatra sem tévesztve szem elől, hogy elemzéseit a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tartozó pártok, a koalíció, mint a legfontosabb,, jóllehet nagyon is ellentmondásos politikai „tömörülés” tevékenységével szoros összefüggésben végezze. Igaz, őt is kísérti a történeti munkák többségének „koalíciós-centrikussága”, s nyilvánvalóan terjedelmi korlátok miatt kevesebb figyelmet szentel a korszak mozgalmas és sokszínű politikai életéhez szervesen hozzá tartozó, a koalíción kívül rekedt mintegy tucatnyi polgári, kispolgári ellenzéki párt és politikai csoportosulás tevékenységének. Az ilyen irányú elemzések többnyire csak az 1945-ös és az 1947-es nemzetgyűlési választások során felizzó pártpolitikai küzdelmek bemutatása során kerültek előtérbe. De hát a szerző eleve a forradalmi erők, főként a két munkáspárt tevékenységének a bemutatását tűzte ki célul. Hosszan lehetne sorolni Mikecz könyvének erényeit, ténygazdagságát, korrekt és sokoldalú elemzéseit, a két munkáspárt történelmi érdemeinek hangsúlyozásán túl, az MKP-nak, majd az MDP- nek a szövetségi politika torzulásaihoz vezető, leglátványosabban a nemzeti bizottságok háttérbe szorításában, a népfrontpolitika kiüresítésében megnyilvánuló magatartásának a bemutatásáig. Csak sajnálni lehet, hogy a gondosan szerkesztett, szép kiállítású és képmelléklettel is ellátott kötetből kimaradt a használhatóságot megkönnyítő név- és helynévmutató, összességében Mikecz Ferenc könyve, különösen most, a 40. évfordulós ünnepségek megkezdésének évében hasznosan szolgálja a történeti önismeret és a szocialista nemzeti egységtudat elmélyítése szempontjából egyaránt fontos szakmai és közönségigények kielégítését, a szűkebb haza történelmének jobb megismerését, végső soron pedig az egészséges lokálpatriotizmus erősítését. A kötet példája nyomán bizton reméljük, hogy a bihari tájra vonatkozó történeti összegzés sem várat majd sokáig magára. (A könyv még kapható Debrecenben, a Csapó utcai könyvesboltban.) (Akadémiai Kiadó, 1984.) Baranyi Béla k:a HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1889. SMNluiX Megsárgult fényképek, újságcikkek kerülnek elő. „A félélmetességében lenyűgöző Bernarda is egyik nagyszerű állomása volt színészi pályafutásának.” (Hajdú-bihari Napló, 1960. június 26.) „Újvárossy Katalin fejedelemasszonya talán az előadás Kenyeres Ilona