Hajdú-Bihari Napló, 1984. október (41. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-03 / 232. szám
Megjelent az Alföld októberi száma A folyóirat októberi számának szépirodalmi rovatát Kiss Tamás versei nyitják. Ugyanitt találjuk Gál Sándor, Kukorelly Endre, Nyilasy Balázs és Tornai József költeményeit, illetve Oszt°jkán Béla Kiválasztottak című kisregényének első részét. Külön blokk foglalkozik a negyven éve felszabadult Debrecen irodalmi, szellemi, kulturális életének indulásával, illetve újraindulásával, „szellemi” útkereséseivel. Bakó Endre a debreceni irodalmi élet korabeli állapotát vázolja föl dolgozatában. Benyei Miklós a színházi-politikai elképzelések sajtóvisszhangjait kutatja, Szőke Domonkos pedig tágabb értelemben vizsgálja Magyarország „szellemi kiútkeresési kísérleteit” a második világháború esztendeiben. A Fórum rovatban találjuk Zelnik József írását a televíziós folklór megjelenési formáiról és Tüskés Tibor „tévinterjúját” a neves kutató, fotóművész, fordító Rácz Isvánnal. A Kritika rovatban Gróh Gáspár, Menyhárt Lajos, Veliky János, Hársfalvi Péter, Tóth Pál Péter és Köteles Pál recenzióit olvashatjuk Asztalos István, Boldizsár Iván, Szabó Borbála, Kossa István és Soós László, illetve Jászi Oszkár, Szekfű Gyula, M. Kiss Sándor,Vitányi Iván, valamint Joó Rudolf könyveiről. A falusi életmódról elmélkedik a Figyelő Rovatban Székelyhídi Ágoston, Németh János István az István, a király című rockoperáról, Túri Gábor pedig a budapesti, a vidéki színházak sajtóvisszhangjával foglalkozó tanácskozás tapasztalatait összegzi. Az Alföld októberi számának illusztrációs anyagát Rácz István fotói közül válogatták. Részlet Szőke Domonkos tanulmányából: „ ... A magyar ellenállási mozgalom történetéhez tapadó ítélkezések meglehetősen ellentmondásosak. A vallott nézetek között a sommásan leegyszerűsített, a történeti tényeket is meghamisító ítélkezések éppen úgy megtalálhatók, mint a kritikátlan dicsőítések. A zavar további forrását az jelentette, hogy Rákosi Mátyás Magyarországot is a fasiszta Németország hűbéresének hirdette. Olyanokat is sértett ez, akik talán nem kevés vívódással, de mégiscsak kiálltak a demokratikus Magyarország megteremtése mellett. Többen viszont egyenesen a másik oldalról jöttek, s egykoron vagy pályájuk egy szakaszán éppen érintkeztek az ellenforradalmi rendszerrel. Természetesen alföld IRODALMI, MŰVELŐDÉSI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT HARMINCÖTÖDIK ÉVFOLYAM 1984/10 a mozgalom, amit szellemi ellenállásnak nevezhetünk, nagyon széles skálán mozgott. Felvonulási terepét az újságírás ugyanúgy jelenthette, mint a legrangosabbnak számító folyóirat. A mozgalomnak ellentmondásos, korántsem mindig kedvezőtlen helyzetét mutatja az, hogy a németellenes és függetlenségi harc,, valamint a demokratikus Magyarország megteremtésének programját olyan szituációban kellett kimunkálnia és képviselnie, amikor arra a legális ellenzékiség olykor a kormányzati politika toleranciái is lehetőséget teremtettek.” BESZÉLGETÉS RÁCZ ISTVÁN FOTÓMŰVÉSSZEL GÁL SÁNDOR KISS TAMÁS TORNAI JÓZSEF VERSEI OSZTOJKÁN BÉLA KISREGÉNYE A KULTURÁLIS ÉLET MEGÚJULÁSA DEBRECENBEN A FELSZABADULÁS UTÁN • ZELNIK JÓZSEF FOLKLÓR A TELEVÍZIÓBAN Számvetés a közművelődésben OKTÓBER 4—5-ÉN ORSZÁGOS TANÁCSKOZÁS Országos közműveldési tanácskozásnak ad helyetoktóber 4—5-én a Parlament: a közművelődés szakemberei, az irányító politikai és állami testületek vezető képviselői közösen vitatják meg az 1974-es párthatározat és az 1976-os közművelődési törvény óta eltelt idő tapasztalatait, és fogalmazzák meg a következő évek feladatait. A jelentős eseményen részt vesz dr. Gyarmati Kálmán, a Hajdú- Bihar megyei Tanács elnökhelyettese, a Magyar Népművelők Egyesületének elnöke is. Arra kértük, tájékoztassa olvasóinkat a tanácskozás céljairól, fontosabb témaköreiről. — A párthatározat és a közművelődési törvény a közművelődés nagy fellendüléséhez vezetett a hetvenes évek második felében. A konjunktúra időszaka volt ez a néhány év, figyelemre méltó eredmények születtek, kiépültek a kultúra er,lékeit közvetítő rendszerek, intézmények, hálózatok, tömegessé vált a közművelődés, és kedvező lehetőségek teremtődtek a további fejlődéshez. Ezzel párhuzamosan azonban a politikai, társadalmi és gazdasági életben olyan mélyreható változások mentek végbe, és a közmű-, velődésben is olyan általánosítható tapasztalatok szűrődtek le, amelyek szükségessé teszik a számvetést. — Milyen változásokról van szó? — Megváltoztak a jövedelemszerzés formái, átalakult az életmód szerkezete, és átértékelődött a kultúra szerepe. Sajnos, negatív irányban, a társadalom nagy többsége inkább távolodik az értékes kultúrától, visszaestek a felnőttoktatás, a szakköri és amatőr mozgalom, az olvasottság mutatói, előtérbe kerülta könnyed, tartalmatlan szórakozás iránti igény. Az értékek nemhogy kibontakozhattak volna, hanem mindenütt a kommercializálódás jelei erősödtek fel; nem a megfelelő irányban fejlődött a közművelődés belső struktúrája. Ráadásul számottevő társadalmi rétegek vannak, amelyek kimaradnak a közművelődés hatásköréből. Az intézmények többnyire ugyanazon aktív rétegekre építve produkálják látványos eredményeiket, miközben tömegek maradnak mozdulatlanul. A kis települések, a munkásszállások, a bejárók, a cigányok,az új lakótelepeken élők körébe szinte alig hatolt be a közművelődés. A divergencia ma már társadalmi méreteket öltött, és az eredmények elfedik a gondokat, holott ezekben a rétegekben erőteljesebben van jelen a bűnözésre, az alkoholizmusra, a fegyelmezetlenségre való hajlam. — Feltehetően ennek megtárgyalására is mód nyílik az országos tanácskozáson. — Természetesen. Szót kell ejteni a közművelődés tényleges hatásának problémájáról is, mert véleményem szerint az a rengeteg impulzus, ami az embereket nap mint nap éri, nem épül be szervesen mindennapi életükbe. Hiányzik az a szervező erő, amely a munkahelyeken, baráti, családi körben is lehetővé tenné a kultúra értékeinek érvényesülését. Át kell rendezni sorainkat és megerősíteni azokat a színtereket, ahol az emberek valóban találkozhatnak a kultúra, a tudomány és a művészetek előremutató eredményeivel. A hangsúlynak a hétköznapi közművelődésre kell helyeződni, közelebb kell kerülni a mindennapi élethez, a valóságos igényeket, érdekeket kell a meglevő eszközökkel programmá formálni. Ennek elengedhetetlen feltétele a közművelődés „katonáinak”, a népművelőknek kedvezőbb feltételek megteremtése, munkájuk megfelelő anyagi és erkölcsi elismerése. Látni kell azonban, hogy a közművelődés önmagában nem képes megoldani ezeket a gondokat, ha a politikai, a gazdasági élet illetékes fórumai nem ismerik föl a műveltség meghatározó szerepét, és nem teszik lehetővé a megfelelő erők mozgósítását a társadalom e ma már létfontosságú kérdésének megoldására. Nem érhetjük el nagy társadalmi célkitűzéseinket, ha a műveltség követelménye nem kap megfelelő hangsúlyt és támogatást életünkben. — Mit tehet ezért az országos tanácskozás? — Mivel a közművelődés valamennyi faktorának képviselői és az országos politikai, állami testületek vezetői vesznek részt rajta, jó esélyt látok a valóságos problémák számbavételére, és az ebből következő tennivalók meghatározására. Az, hogy az irányító szervek kezdeményezték megrendezését, jelzi, hogy a politika nagy jelentőséget tulajdonít a közművelődés ügyének, és felismerte a társadalmi fejlődésben betöltendő szerepét. A tanácskozás ezért nem csupán a közművelődés belső ügye, hanem túlmutat önmagán: elindíthat olyan folyamatokat, amelyek a társadalom szerkezetében megfelelő helyet biztosítanak a művelődésnek, az általános műveltségnek. T. G. Klasszikusok és kortárs zeneszerzők művei A Camerata Felix kórus hangversenyéről Hajdú-Bihar megye és a román szocialista köztársaságbeli szomszédos Bihar megye között folyamatosak a kulturális kapcsolatok. Ezek története egy jelentős zenei fejezettel gazdagodott. A debreceni Kodály Kórus szeptemberi romániai vendégfellépéseit a nagyváradi Camerata Felix énekkar szeptember 30-án kezdődő hajdúbihari látogatása és koncertturnéja követte. Az együttes vasárnap este a Kölcsey Művelődési Központ színháztermében mutatkozott be. A hangverseny első részében a debreceni pedagógus kórus szerepelt Szesztay Zsolt vezetésével. A figyelem középpontjában érthetően ezúttal mégis a vendég együttes bemutatkozása áll. A nagyváradi szakszervezetek művelődési házának Camerata Felix kórusa öt éve alakult. Ezen idő alatt Avram Geoides karnagy zeneileg jól megalapozott, az énekkari tagok fejlődését fokozatosan biztosító szívós munkával ért el olyan eredményt, amely sok szempontból lehet példamutató magyar énekkarok számára is. Geoides eredményes szakmai-pedagógiai tevékenységének alapja széles látókörű zenei felkészültsége. Ez két irányban határozza meg a repertoár kialakítását. Egyrészt a reneszánsz madrigálirodalom remekműveinek körét bővíti fokozatosan a rövidebb lélegzetű homofón daraboktól a nagy ívű polifon zenékig. Másrészt pedig a folklórra alapuló, de igényességében a XX. század zeneszerzői eszköztárát felhasználó kortárs román zeneszerzők alkotásait mutatja be. S itt kapcsolódik a horizont további tágítása: a szomszéd népek zenéjének megszólaltatása ezúttal magyar szerző szlovák folklórra épülő kompozíciójának (Bartók: Négy szlovák népdal) előadása, valamint a ráadásul énekelt Kodály-mű, az Esti dal. S még távolabbra vezet a közismert néger spirituálé, a Deep River kórusfeldolgozása. A reneszánsz csokor, Palestrina, Scandelli, Hessler és Monteverdi művei mindenekelőtt a Camerata Felix gyönyörű hangzásának arányait reprezentálták; azt a készséget, mely a kompozíciók lényeges erővonalait megragadva vezet élményt adó, hiteles előadáshoz. Ez a koncepció még Monteverdi Lasciate mi morire madrigáljában is kitapinthatóan jelen volt, noha a drámai megjelenítés legmélyebb rétegeinek feltárásával ezúttal még adósak maradtak. A román zeneszerzők kórusművei — T. Jarda, A. Pop, Al. Pascanu és M. Negu egy-egy alkotásának bemutatása talán a koncert legnagyobb, legmélyebb élményét jelentették számunkra. Egyéni hangvételű, értékes alkotások, melyek épp e bemutató kapcsán sürgetően figyelmeztetnek: behatóan kell foglalkoznunk a mai román zeneszerzés értékeivel, mert kortárszeneképünk ezek nélkül mindenképp hiányos. A Camerata Felix valamennyi darab előadásával remekelt kulturált, telt hangzásuk itt a karakterformálás erényeivel párosult és emlékezetes élménnyel gazdagította közönségüket. Bartók művét anyanyelvi biztonsággal interpretálták — Fekete Erzsébet zongoraművész érzékeny partnerként remekelt A Camerata Felix kórus eddigi útja időben rövid , Avram Geddes vezetésével azonban nem nehéz megjósolni további értékteremtő eredményeiket és sikereiket. Kövics Zoltán KÉPERNYŐ 1. A „DALSZÍNHÁZ” Most tulajdonképpen lelkesednem kellene afeletti örömben, hogy százéves a Magyar Állami Operaház. Lelkesedem én, persze hogy lelkesedem, csak éppen takaréklángon s az alkalomhoz illően inkább magamba srófolom az öröm lángját és azt mondom: hál’ istennek, hogy sikerült. A felújítás. Időre, a tervnek megfelelően. Mert valljuk be s utólag némi megkönnyebbüléssel: sokszor ott kísértett bennünk a kishitűség. Pontosabban s most már egyes számban: ott kísértett bennem a kishitűség Féltem, hogy sokszori gyakorlatunk a centenáriumra sem lesz tekintettel. A nagy dolgok iránt érzett felelősség azonban megmozgatta nemzeti lelkiismeretünket. Illetve, hát ez a mondat így túl dagályos. Egyszerűbbé és lényegibbé kell tennünk. Ilyen formán a közreműködők megtették a magukét. Nagy munka volt, láthattuk menet közben. A képernyő jóvoltából. A „Dalszínház” megújulása ugyanis a szemünk előtt történt. Állandóan tájékoztattak bennünket, s a nyilvánosság minden formula között a leghatásosabb ösztönző módszer. Pláne a képi nyilvánosság, ahol a szó egyszerre rögzíthető és idézhető vissza azzal, aki mögötte áll s az ígéretet tette. Magyarán szembesíteni lehet önmagunkat önmagunkkal. Nos, minden rendjén volt, s hogy mennyire, arról az ünnepi közvetítés is tudósított. Nemcsak a műsort hallhattuk, az Operaházat, most már a felújított, megszépült épületet is láthattuk. Vitray Tamás jóvoltából némi építészeti ismerettörténetre is szert tettünk. Az átalakítás az örökség művészi lényegét nem érintette Sőt. Az eredeti hansúlyokat aláhúzta, kiemelte, a változás, a változtatás a rendeltetés érdekében történt. A süllyeszthető és emelhető zenekari árok például az akusztikai minőséget emeli, a technika modernizálása pedig a színpadkép megannyi lehetőségének teremti meg a feltételét. És ezenkívül minden megújulva, kicsinosítva, szóval méltóan a száz évvel ezelőtti nagy eseményhez. A tisztelet úgy diktálta, hogy a műsorban az első, a nagy esemény egy-egy műsorszáma is helyt kapjon. Így a két Erkel-mű egy-egy részlete s majd a továbbiakban két nemzeti klasszikusunk — Bartók, Kodály — sajátságos alkotása A fából faragott királyfi, illetve a Psalmus Hungaricus. Igaz, az ilyen műsorokról csak a megilletődés hangján illik szólni, azt azonban mégis meg kell jegyeznem, hogy rendkívülien zavart, ahogyan az Operaház bemutatását és a Hunyadi László nyitányt egymás alá montírozták. Így bármilyen furcsa is, a mozgóképek változata kicsapta belőlem az alkalom és a zene keltette áhítatot. S attól kezdve már alig, vagy vissza sem tudtam hangolódni a különben nagyon szép és emlékezetes eseményhez. 2. VONÓPÁRBAJ A tévé s a rádió nyilvánossága előtt prímásvetélkedő zajlik a Magyar Média — nem tudom mi az — és az Országos Szórakoztatózenei Központ jóvoltából. A két nagy kommunikációs szerv a középdöntőnél kapcsolódott be az eseménybe s a képernyőn már mi is láthattuk a két összecsapást. Bár én nem vagyok oda a cigányzenéért, meg tudom érteni a rajongóit is. Ezek a fiatalok boszorkányos ügyességgel bánnak zeneszerszámaikkal. Valóban párbajoznak. Úgy villogtatják a vonót, mintha mindegyik damaszkuszi penge lenne. Csak hát ezek ugye épp ellenkező dolgot művelnek. Nem sebeznek, hanem kedvre derítenek. Ha a csárdásvariációkat produkálják. S elandalítanak, ha a nótaénekes hangja mögött lopakodnak puha szárnyalással vagy szédületes röpködéssel. Persze a laikusnak nehéz eldöntenie, hogy ennyi virtuóz között végül is ki vagy kik azok, akik a legmesteribben forgatják a vonót. Én legfeljebb azt mondom, nekem ennek vagy annak a cifrázása, ujjjátéka, zenehangzása tetszett jobban. Nem így a zsűri. ők pontoznak is. Számokkal, egytől húszig mérik a teljesítményeket. Ezen kellően el is csodálkozom. Már ti. azon, hogy egytől húszig. Ha jól tudom, a középdöntőben már csak válogatott cigánylegények vannak, s mondjuk milyen blama lenne az az előző zsűrire, ha olyat is odaengedett volna, akinek a teljesítményét egy pontra értékelné valaki. Igaz, ilyen nem fordul, nem fordulhat elő, az azonban igen, hogy egyik 19 pontot ad, a másik meg csak tizenhetet. Semmi kifogásom ellene, elvégre kinek-kinek szíve, joga, hogy ezt vagy azt a teljesítményt mentnyire értékeli. Azt viszont elvárnám — a néző jogán —, hogy a produkciók után valamiféle indoklat is következzék. Vagyis, hogy okítsanak bennünket ebben a műfajban is, némi bizonyítékát adva annak, hogy ők és éppen ők ülnek ott, ahol ülnek s emelgetik a számtáblát egy órán keresztül. Ki ne tudná, hogy ennek a műfajnak is megvoltak a maga nagy egyéniségei. Megvannak most is. Meglesznek később is. Valószínűleg azon dinasztiák számát, hírét növelve, akik csak a magyar irodalmat figyelembe véve hány és hány alkotónak muzsikáltak. Csak egy példa Adytól, A cigány vonójával című gyönyörű verse alá ezt írta ajánlásként: ..Móricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni”. És a vers ritmikája a Lement a nap a maga járásán ... ütemezését követi. Így „Vadászgatnak múltamban a gondok: — Ki szoknyákért futkostam bolondot? — Megérte vagy meg nem érte? — Késő van már mit bágyasszak érte.” A vonóbárbaj például nekem megérte, mert ezt a verset eszembe juttatta. S akkor már van valami értelme... 3. MESZKALERO A Winnetouról készült francia kalandfilmsorozat gyerekeknek készült. Tudja ezt a televízió is, s ehhez alkalmazkodva a vetítési időpontot ennek megfelelően állapította meg. Vagyis hét héten keresztül mindig vasárnap délelőtt , majd ugyanilyen időpontban szombaton megismételve — tűzte műsorra a népszerű indiánmese epizódjait. Illetve s máris helyesbítsünk valamit: ennek a Winntetounak semmi köze a May Károly-féle változathoz. Abba, minek tagadjam, olykor még ma is bele-belelapozgatok. Ezúttal arra voltam kíváncsi, hogy Jean-Claude Deret mivel szórakoztatja a mai gyerekeket, hogyan elégíti ki azok kalandvágyát, mennyire veszi figyelembe a korosztály életkori sajátosságait. Mit mondjak? A mi meszkalerónk már túlságosan urbanizált utóda a valamikori ősöknek. Amolyan kitaláció, koholmány, öreg Medve, Kicsi Medve, bóbita, tolldísz, békepipa, rossz fehér, jó vörösbőrű s mindez összeturmixolva valami hihetetlenül csöpögős szentimentalizmussal. Pedig a gyereket sohase lehet becsapni. Legfeljebb ideig-óráig, de aztán észreveszi és megunja. Mint a kis indián, aki ült az öregapjával a folyóparton, s a Vén Bölömbika egyszer csak azt mondja: Uff! Mire Kicsi Mellényesked be a folyóba s úszik egy kört veszett tempóban. Aztán így másodszor, s harmadszor. Negyedszerre azonban fellázad és szóla emigyen: ústam én már eleget, úfjon most már más is! Így valahogy a mi meszkalerónk. Boda István HAJDÚ-BIHARI NAPhö — IM4. OKTOBER ». El