Hajdú-Bihari Napló, 1984. október (41. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-03 / 232. szám

Megjelent az Alföld októberi száma A folyóirat októberi szá­mának szépirodalmi rovatát Kiss Tamás versei nyitják. Ugyanitt találjuk Gál Sán­dor, Kukorelly Endre, Nyi­­lasy Balázs és Tornai Jó­zsef költeményeit, illetve Oszt°jkán Béla Kiválasztot­tak című kisregényének első rész­ét. Külön blokk foglalkozik a negyven éve felszabadult Debrecen irodalmi, szellemi, kulturális életének indulá­sával, illetve újraindulásá­val, „szellemi” útkeresései­vel. Bakó Endre a debre­ceni irodalmi élet korabeli állapotát vázolja föl dolgo­zatában. Benyei Miklós a színházi-politikai elképzelé­sek sajtóvisszhangjait kutat­ja, Szőke Domonkos pedig tágabb értelemben vizsgálja Magyarország „szellemi ki­útkeresési kísérleteit” a má­sodik világháború esztendei­ben. A Fórum rovatban talál­juk Zelnik József írását a televíziós folklór megjelené­si formáiról és Tüskés Tibor „tévinterjúját” a neves ku­tató, fotóművész, fordító Rácz Isvánnal. A Kritika rovatban Gróh Gáspár, Menyhárt Lajos, Veliky János, Hársfalvi Pé­ter, Tóth Pál Péter és Kö­teles Pál recenzióit olvas­hatjuk Asztalos István, Bol­dizsár Iván, Szabó Borbála, Kossa István és Soós László, illetve Jászi Oszkár, Szekfű Gyula, M. Kiss Sándor,Vi­tányi Iván, valamint Joó Rudolf könyveiről. A falusi életmódról el­mélkedik a Figyelő Rovat­ban Székelyhídi Ágoston, Németh János István az István, a király című rock­operáról, Túri Gábor pedig a budapesti, a vidéki szín­házak sajtóvisszhangjával foglalkozó tanácskozás ta­pasztalatait összegzi. Az Alföld októberi számá­nak illusztrációs anyagát Rácz István fotói közül vá­logatták. Részlet Szőke Domonkos tanulmányából: „ ... A magyar ellenállási mozgalom történetéhez tapa­dó ítélkezések meglehetősen ellentmondásosak. A vallott nézetek között a sommásan leegyszerűsített, a történeti tényeket is meghamisító ítélkezések éppen úgy megtalál­hatók, mint a kritikátlan dicsőítések. A zavar további for­rását az jelentette, hogy Rákosi Mátyás Magyarországot is a fasiszta Németország hűbéresének hirdette. Olyanokat is sértett ez, akik talán nem kevés vívódással, de még­iscsak kiálltak a demokratikus Magyarország megteremté­se mellett. Többen viszont egyenesen a másik oldalról jöttek, s egykoron vagy pályájuk egy szakaszán éppen érintkeztek az ellenforradalmi rendszerrel. Természetesen alföld IRODALMI, MŰVELŐDÉSI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT HARMINCÖTÖDIK ÉVFOLYAM 1984/10 a mozgalom, amit szellemi ellenállásnak nevezhetünk, nagyon széles skálán mozgott. Felvonulási terepét az új­ságírás ugyanúgy jelenthette, mint a legrangosabbnak szá­mító folyóirat. A mozgalomnak ellentmondásos, koránt­sem mindig kedvezőtlen helyzetét mutatja az, hogy a né­metellenes és függetlenségi harc,, valamint a demokrati­kus Magyarország megteremtésének programját olyan szi­tuációban kellett kimunkálnia és képviselnie, amikor arra a legális ellenzékiség olykor a kormányzati politika tole­ranciái is lehetőséget teremtettek.” BESZÉLGETÉS RÁCZ ISTVÁN FOTÓMŰVÉSSZEL GÁL SÁNDOR KISS TAMÁS TORNAI JÓZSEF VERSEI OSZTOJKÁN BÉLA KISREGÉNYE A KULTURÁLIS ÉLET MEGÚJULÁSA DEBRECENBEN A FELSZABADULÁS UTÁN • ZELNIK JÓZSEF FOLKLÓR A TELEVÍZIÓBAN Számvetés a közművelődésben OKTÓBER 4—5-ÉN ORSZÁGOS TANÁCSKOZÁS Országos közművel­­dési tanácskozásnak ad helyet­­október 4—5-én a Parla­ment: a közművelődés szak­emberei, az irányító politi­kai és állami testületek ve­zető képviselői közösen vi­tatják meg az 1974-es párt­­határozat és az 1976-os köz­­művelődési törvény óta el­telt idő tapasztalatait, és fo­galmazzák meg a következő évek feladatait. A jelentős eseményen részt vesz dr. Gyarmati Kálmán, a Hajdú- Bihar megyei Tanács elnök­­helyettese, a Magyar Nép­művelők Egyesületének el­nöke is. Arra kértük, tájé­koztassa olvasóinkat a ta­nácskozás céljairól, fonto­sabb témaköreiről. — A párthatározat és a közművelődési törvény a közművelődés nagy fellendü­léséhez vezetett a hetvenes évek második felében. A konjunktúra időszaka volt ez a néhány év, figyelemre méltó eredmények szület­tek, kiépültek a kultúra er­,­lékeit közvetítő rendszerek, intézmények, hálózatok, tö­megessé vált a közművelő­dés, és kedvező lehetőségek teremtődtek a további fejlő­déshez. Ezzel párhuzamosan azonban a politikai, társadal­mi és gazdasági életben olyan mélyreható változások mentek végbe, és a közmű-, velődésben is olyan általáno­sítható tapasztalatok szűrőd­tek le, amelyek szükségessé teszik a számvetést. — Milyen változásokról van szó? — Megváltoztak a jövede­lemszerzés formái, átalakult az életmód szerkezete, és át­értékelődött a kultúra sze­repe. Sajnos, negatív irány­ban, a társadalom nagy többsége inkább távolodik az értékes kultúrától, vissza­estek a felnőttoktatás, a szakköri és amatőr mozga­lom, az olvasottság mutatói, előtérbe került­­a könnyed, tartalmatlan szórakozás irán­ti igény. Az értékek nem­hogy kibontakozhattak vol­na, hanem mindenütt a kom­­mercializálódás jelei erő­södtek fel; nem a megfelelő irányban fejlődött a közmű­velődés belső struktúrája. Ráadásul számottevő társa­dalmi rétegek vannak, ame­lyek kimaradnak a közműve­lődés hatásköréből. Az intéz­mények többnyire ugyan­azon aktív rétegekre építve produkálják látványos ered­ményeiket, miközben töme­gek maradnak mozdulatla­nul. A kis települések, a munkásszállások, a bejárók, a cigányok,­­az új lakótele­peken élők körébe szinte alig hatolt be a közművelő­dés. A divergencia ma már társadalmi méreteket öltött, és az eredmények elfedik a gondokat, holott ezekben a rétegekben erőteljesebben van jelen a bűnözésre, az al­koholizmusra, a fegyelmezet­lenségre való hajlam. — Feltehetően ennek meg­tárgyalására is mód nyílik az országos tanácskozáson. — Természetesen. Szót kell ejteni a közművelődés tény­leges hatásának problémájá­ról is, mert véleményem szerint az a rengeteg impul­zus, ami az embereket nap mint nap éri, nem épül be szervesen mindennapi éle­tükbe. Hiányzik az a szer­vező erő, amely a munkahe­lyeken, baráti, családi kör­ben is lehetővé tenné a kultúra értékeinek érvénye­sülését. Át kell rendezni so­rainkat és megerősíteni azo­kat a színtereket, ahol az emberek valóban találkoz­hatnak a kultúra, a tudo­mány és a művészetek előre­mutató eredményeivel. A hangsúlynak a hétköznapi közművelődésre kell helye­ződni, közelebb kell kerülni a mindennapi élethez, a való­ságos igényeket, érdekeket kell a meglevő eszközökkel programmá formálni. Ennek elengedhetetlen feltétele a közművelődés „katonáinak”, a népművelőknek kedvezőbb feltételek megteremtése, munkájuk megfelelő anyagi és erkölcsi elismerése. Látni kell azonban, hogy a köz­­művelődés önmagában nem képes megoldani ezeket a gondokat, ha a politikai, a gazdasági élet illetékes fóru­mai nem ismerik föl a mű­veltség meghatározó szere­pét, és nem teszik lehetővé a megfelelő erők mozgósítását a társadalom e ma már lét­­fontosságú kérdésének meg­oldására. Nem érhetjük el nagy társadalmi célkitűzé­seinket, ha a műveltség kö­vetelménye nem kap megfe­lelő hangsúlyt és támogatást életünkben. — Mit tehet ezért az orszá­gos tanácskozás? — Mivel a közművelődés valamennyi faktorának kép­viselői és az országos politi­kai, állami testületek vezetői vesznek részt rajta, jó esélyt látok a valóságos problémák számbavételére, és az ebből következő tennivalók meg­határozására. Az, hogy az irányító szervek kezdemé­­nyezték megrendezését, jelzi, hogy a politika nagy jelentő­séget tulajdonít a közműve­lődés ügyének, és felismerte a társadalmi fejlődésben be­töltendő szerepét. A tanács­kozás ezért nem csupán a közművelődés belső ügye, hanem túlmutat önmagán: elindíthat olyan folyamato­kat, amelyek a társadalom szerkezetében megfelelő he­lyet biztosítanak a művelő­désnek, az általános művelt­ségnek. T. G. Klasszikusok és kortárs zeneszerzők művei A Camerata Felix kórus hangversenyéről Hajdú-Bihar megye és a román szocia­lista köztársaságbeli szomszédos Bihar me­gye között folyamatosak a kulturális kap­csolatok. Ezek története egy jelentős zenei fejezettel gazdagodott. A debreceni Ko­dály Kórus szeptemberi romániai vendég­fellépéseit a nagyváradi Camerata Felix énekkar szeptember 30-án kezdődő hajdú­bihari látogatása és koncertturnéja követ­te. Az együttes vasárnap este a Kölcsey Művelődési Központ színháztermében mu­tatkozott be. A hangverseny első részében a debrece­ni pedagógus kórus szerepelt Szesztay Zsolt vezetésével. A figyelem középpontjá­ban érthetően ezúttal mégis a vendég együttes bemutatkozása áll. A nagyváradi szakszervezetek művelődé­si házának Camerata Felix kórusa öt éve alakult. Ezen idő alatt Avram Geoides karnagy zeneileg jól megalapozott, az ének­kari tagok fejlődését fokozatosan biztosító szívós munkával ért el olyan eredményt, amely sok szempontból lehet példamutató magyar énekkarok számára is. Geoides eredményes szakmai-pedagógiai tevékenységének alapja széles látókörű ze­nei felkészültsége. Ez két irányban határoz­za meg a repertoár kialakítását. Egyrészt a reneszánsz madrigálirodalom remekművei­nek körét bővíti fokozatosan a rövidebb lé­legzetű homofón daraboktól a nagy ívű po­lifon zenékig. Másrészt pedig a folklórra alapuló, de igényességében a XX. század zeneszerzői eszköztárát felhasználó kortárs román zeneszerzők alkotásait mutatja be. S itt kapcsolódik a horizont további tágí­tása: a szomszéd népek zenéjének megszó­laltatása ezúttal magyar szerző szlovák folklórra épülő kompozíciójának (Bartók: Négy szlovák népdal) előadása, valamint a ráadásul énekelt Kodály-mű, az Esti dal. S még távolabbra vezet a közismert néger spirituálé, a Deep River kórusfeldolgozása. A reneszánsz csokor, Palestrina, Scan­­delli, Hessler és Monteverdi művei min­denekelőtt a Camerata Felix gyönyörű hangzásának arányait reprezentálták; azt a készséget, mely a kompozíciók lényeges erő­vonalait megragadva vezet élményt adó, hiteles előadáshoz. Ez a koncepció még Monteverdi Lasciate mi morire madrigál­jában is kitapinthatóan jelen volt, noha a drámai megjelenítés legmélyebb rétegeinek feltárásával ezúttal még adósak maradtak. A román zeneszerzők kórusművei — T. Jarda, A. Pop, Al. Pascanu és M. Negu egy-egy alkotásának bemutatása talán a koncert legnagyobb, legmélyebb élményét jelentették számunkra. Egyéni hangvételű, értékes alkotások, melyek épp e bemutató kapcsán sürgetően figyelmeztetnek: beha­tóan kell foglalkoznunk a mai román ze­neszerzés értékeivel, mert kortárszeneké­­pünk ezek nélkül mindenképp hiányos. A Camerata Felix valamennyi darab előadá­sával remekelt kulturált, telt hangzásuk itt a karakterformálás erényeivel párosult és emlékezetes élménnyel gazdagította kö­zönségüket. Bartók művét anyanyelvi biz­tonsággal interpretálták — Fekete Erzsé­­bet zongoraművész érzékeny partnerként remekelt A Camerata Felix kórus eddigi útja időben rövid , Avram Ged­des vezetésé­vel azonban nem nehéz megjósolni továb­bi értékteremtő eredményeiket és sikerei­ket. Kövics Zoltán KÉPERNYŐ 1. A „DALSZÍNHÁZ” Most tulajdonképpen lelkesednem kellene afeletti öröm­ben, hogy százéves a Magyar Állami Operaház. Lelkesedem én, persze hogy lelkesedem, csak éppen takaréklángon s az alkalomhoz illően inkább magamba srófolom az öröm lángját és azt mondom: hál’ istennek, hogy sikerült. A fel­újítás. Időre, a tervnek megfelelően. Mert valljuk be s utó­lag némi megkönnyebbüléssel: sokszor ott kísértett bennünk a kishitűség. Pontosabban s most már egyes számban: ott kísértett bennem a kishitűség Féltem, hogy sokszori gya­korlatunk a centenáriumra sem lesz tekintettel. A nagy dol­gok iránt érzett felelősség azonban megmozgatta nemzeti lelkiismeretünket. Illetve, hát ez a mondat így túl dagályos. Egyszerűbbé és lényegibbé kell tennünk. Ilyen formán­ a közreműködők megtették a magukét. Nagy munka volt, lát­hattuk menet közben. A képernyő jóvoltából. A „Dalszínház” megújulása ugyanis a szemünk előtt történt. Állandóan tá­jékoztattak bennünket, s a nyilvánosság minden formula kö­zött a leghatásosabb ösztönző módszer. Pláne a képi nyil­vánosság, ahol a szó egyszerre rögzíthető és idézhető vissza azzal, aki mögötte áll s az ígéretet tette. Magyarán szembe­síteni lehet önmagunkat önmagunkkal. Nos, minden rendjén volt, s hogy mennyire, arról az ün­nepi közvetítés is tudósított. Nemcsak a műsort hallhattuk, az Operaházat, most már a felújított, megszépült épületet is láthattuk. Vitray Tamás jóvoltából némi építészeti ismeret­történetre is szert tettünk. Az átalakítás az örökség művészi lényegét nem érintette Sőt. Az eredeti hansúlyokat aláhúzta, kiemelte, a változás, a változtatás a rendeltetés érdekében történt. A süllyeszthe­tő és emelhető zenekari árok például az akusztikai minősé­get emeli, a technika modernizálása pedig a színpadkép megannyi lehetőségének teremti meg a feltételét. És ezenkí­vül minden megújulva, kicsinosítva, szóval méltóan a száz évvel ezelőtti nagy eseményhez. A tisztelet úgy diktálta, hogy a műsorban az első, a nagy esemény egy-egy műsorszáma is helyt kapjon. Így a két Er­­kel-mű egy-egy részlete s majd a továbbiakban két nemzeti klasszikusunk — Bartók, Kodály — sajátságos alkotása A fából faragott királyfi, illetve a Psalmus Hungaricus. Igaz, az ilyen műsorokról csak a megilletődés hangján illik szól­ni, azt azonban mégis meg kell jegyeznem, hogy rendkívüli­en zavart, ahogyan az Operaház bemutatását és a Hunyadi László nyitányt egymás alá montírozták. Így bármilyen fur­csa is, a mozgóképek változata kicsapta belőlem az alkalom és a zene keltette áhítatot. S attól kezdve már alig, vagy vissza sem tudtam hangolódni a különben nagyon szép és emlékezetes eseményhez. 2. VONÓPÁRBAJ A tévé s a rádió nyilvánossága előtt prímásvetélkedő zaj­lik a Magyar Média — nem tudom mi az — és az Országos Szórakoztatózenei Központ jóvoltából. A két nagy kommu­nikációs szerv a középdöntőnél kapcsolódott be az esemény­be s a képernyőn már mi is láthattuk a két összecsapást. Bár én nem vagyok oda a cigányzenéért, meg tudom érteni a rajongóit is. Ezek a fiatalok boszorkányos ügyességgel bánnak zeneszerszámaikkal. Valóban párbajoznak. Úgy vil­logtatják a vonót, mintha mindegyik damaszkuszi penge lenne. Csak hát ezek ugye épp ellenkező dolgot művelnek. Nem sebeznek, hanem kedvre derítenek. Ha a csárdásva­­riációkat produkálják. S elandalítanak, ha a nótaénekes hangja mögött lopakodnak puha szárnyalással vagy szédüle­tes röpködéssel. Persze a laikusnak nehéz eldöntenie, hogy ennyi virtuóz között végül is ki vagy kik azok, akik a legmesteribben for­gatják a vonót. Én legfeljebb azt mondom, nekem ennek vagy annak a cifrázása, ujj­játéka, zenehangzása tetszett jobban. Nem így a zsűri. ők pontoznak is. Számokkal, egy­től húszig mérik a teljesítményeket. Ezen kellően el is cso­dálkozom. Már ti. azon, hogy egytől húszig. Ha jól tudom, a középdöntőben már csak válogatott cigánylegények van­nak, s mondjuk milyen blama lenne az az előző zsűrire, ha olyat is odaengedett volna, akinek a teljesítményét egy pont­ra értékelné valaki. Igaz, ilyen nem fordul, nem fordulhat elő, az azonban igen, hogy egyik 19 pontot ad, a másik meg csak tizenhetet. Semmi kifogásom ellene, elvégre kinek-ki­­nek szíve, joga, hogy ezt vagy azt a teljesítményt mentnyire értékeli. Azt viszont elvárnám — a néző jogán —, hogy a produkciók után valamiféle indoklat is következzék. Vagy­is, hogy okítsanak bennünket ebben a műfajban is, némi bi­zonyítékát adva annak, hogy ők és éppen ők ülnek ott, ahol ülnek s emelgetik a számtáblát egy órán keresztül. Ki ne tudná, hogy ennek a műfajnak is megvoltak a maga nagy egyéniségei. Megvannak most is. Meglesznek később is. Valószínűleg azon dinasztiák számát, hírét növelve, akik csak a magyar irodalmat figyelembe véve hány és hány al­kotónak muzsikáltak. Csak egy példa­­ Adytól, A cigány vo­nójával című gyönyörű verse alá ezt írta ajánlásként: ..Mó­ricz Zsigmondnak, akit már nem is tudok jobban szeretni”. És a vers ritmikája a Lement a nap a maga járásán ... üte­mezését követi. Így „Vadászgatnak múltamban a gondok: — Ki szoknyákért futkostam bolondot? — Megérte vagy meg nem érte?­ — Késő van már mit bágyasszak érte.” A vonóbárbaj például nekem megérte, mert ezt a verset eszembe juttatta. S akkor már van valami értelme... 3. MESZKALERO A Winnetouról készült francia kalandfilmsorozat gyere­keknek készült. Tudja ezt a televízió is, s ehhez alkalmaz­kodva a vetítési időpontot ennek megfelelően állapította meg. Vagyis hét héten keresztül mindig vasárnap délelőtt , majd ugyanilyen időpontban szombaton megismételve — tűzte műsorra a népszerű indiánmese epizódjait. Illetve s máris helyesbítsünk valamit: ennek a Winntetounak semmi köze a May Károly-féle változathoz. Abba, minek tagad­jam, olykor még ma is bele-belelapozgatok. Ezúttal arra voltam kíváncsi, hogy Jean-Claude Deret mi­vel szórakoztatja a mai gyerekeket, hogyan elégíti ki azok kalandvágyát, mennyire veszi figyelembe a korosztály élet­kori sajátosságait. Mit mondjak? A mi meszkalerónk már túlságosan urbanizált utóda a valamikori ősöknek. Amolyan kitaláció, koholmány, öreg Medve, Kicsi Medve, bóbita, tolldísz, békepipa, rossz fehér, jó vörösbőrű s mindez össze­­turmixolva valami hihetetlenül csöpögős szentimentalizmus­­sal. Pedig a gyereket sohase lehet becsapni. Legfeljebb ide­­ig-óráig, de aztán észreveszi és megunja. Mint a kis indián, aki ült az öregapjával a folyóparton, s a Vén Bölömbika egy­szer csak azt mondja: Uff! Mire Kicsi Mellényesked be a folyóba s úszik egy kört veszett tempóban. Aztán így má­sodszor, s harmadszor. Negyedszerre azonban fellázad és szóla emigyen: ústam én már eleget, úfjon most már más is! Így valahogy a mi meszkalerónk. Boda István HAJDÚ-BIHARI NAPhö — IM4. OKTOBER ». El

Next