Hajdú-Bihari Napló, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-25 / 147. szám

„...legyőzni azt, hogy cigány...” Balogh Gyulával, a nagy­­rábéi általános iskola tanári szobájában beszélgetünk. Megtudom, hogy most 12 éves, jeles eredménnyel vé­gezte el a hatodik osztályt, őrsvezető, számon tartják a szavaló- és fogalmazásver­seny győztesei között, verse­ket ír, aktívan sportol, bir­kózik. Gyuszi méltóságteljesen karbafonja a kezét, s kíván­csian ragyog rám fekete sze­mével. Gondosan nyírt feke­te üstöke alatt megráncolja a homlokát, mielőtt elkezde­né hosszú monológját. — Az egyik embernek ilyen színű a bőre, a másik­nak olyan. Az érzéseik, a gondolataik azért lehetnek azonosak. Minden népfajban vannak rendes emberek, meg rongyemberek, — mondja. — A magyaroknak köny­­nyebb. Nekik van hazájuk, történelmük. A mi történel­münk szerteágazó és kissé homályos. A cigányok más országokban élnek, és mu­száj beilleszkedniük. Csak az a baj, hogy ha egy cigány­ember rongyul viselkedik, az egész közösséget azzal mérik. — Mit tudsz a cigányok történelméből? — Indiából eredünk, hosz­­szú vándorlás után egyrészt Európába, másrészt Afriká­ba mentek őseink. Sokat vándoroltak. Azt is tudom, hogy a vándorcigányok vé­dőistene Szent Sára volt. Van cigányzászló is, amelyen felül egy narancssárga, alul egy kék csík van, középen pedig fehér mezőben egy ti­zenkét küllőjű kerék. Ez is a vándorlást jelképezi. — Mit tartasz te a cigány nép erényének? — Becsülik a múltat, ápol­ják a hagyományokat. Baj, hogy ezt kifele, a magyarok fele nem nagyon propagál­ják. Jó az, hogy az öregek nagyon szeretnek mesélni, és hogy a cigányok sohasem búsulnak, sohasem sírnak. Ha meghal egy ember, ak­kor összejövünk virrasztolás­­ra, de nem vigasztalják a hozzátartozókat, nem sirat­ják a halottat, hanem egész éjszaka tréfás történeteket mesélnek, és találós kérdése­ket tesznek fel. — Közösség ez? — Igen. — Miért? Gyuszi gondolkodik, aztán magabiztosan mondja: — Bárkivel szemben megvéd­­jük egymást. — És aki kiválik ebből a közösségből? Például magyar lányt vesz el feleségül? — Nem feltétlen szüksé­ges, hogy elszakadjon. Én is szeretnék továbbtanulni, de aztán jó volna, ha visszajö­hetnék ide, ebbe a községbe. — Úgy tudom, szeretsz is­kolába járni, jó tanuló vagy. Van már elképzelésed arról, milyen pályát választál? — Még nincs. Mindig arra gondolok, hogy ha az egyik foglalkozást választom — mondja s mutatja is ujjával gesztikulálva —, akkor a másikat nem csinálhatom. Gimnáziumban szeretnék to­vábbtanulni. — Mit gondolsz, szeretnek az osztálytársaid? — Azt hiszem igen. Na­gyon sok barátom van, őrs­vezető vagyok. De tudom, hogy a fiúk mindig csak fo­cizni szeretnének őrsi órán, ezért ha valami feladat van, azt én megcsinálom. Aztán szívesen segítek mindenki­nek. Gyuszi nagyapja, néhai Balogh István Nagyrábén az utolsó sározó brigád­­padlá­­solaj vezetője volt, s a leg­tekintélyesebb, legszigorúbb ember hírében állt. Apja már Berettyóújfaluban az ELZETT-ben dolgozott, hu­szonkilenc éves korában azonban leszázalékolták. Édesanyja háztartásbeli. — Apu védőruha nélkül dolgozott, és a por a tüde­jére szállt — mondja Gyu­szi. — Nem faggatom, úgy érzem, nem szívesen nyilat­kozna erről. úri József­né, az iskola igazgatója, aki végig jelen van e beszélgetésen, most azt kéri Gyuszi­tól, mesélje el nekem, miért is vette ki az öccsét a napköziből? Gyu­szi mosolyogva mondja: — Hogy többet tudjak foglalkozni vele. Hárman va­gyunk testvérek. Az öcsém harmadikos, és azóta sokat javult a bizonyítványa. A húgom most megy első osz­tályba, neki is tanítom már a betűket. Amikor én első osztályba mentem, a nagyobb fiúk elijesztettek, ki fognak ott téged végezni — mond­ták. De Jutka néni úgy bánt velünk, mintha a saját gye­rekei lettünk volna. Például az egyik elsős gyerek mindig elbújt, csak akkor jött elő, ha Jutka néni megkereste. Időközben megérkezik Gyuszi osztályfőnöke, Papp Antal. — Hogy milyen gyerek Gyula? Elfogadnám fiamnak. De hát ezt ő is tudja. Ké­sőbb is szeretném figyelem­mel kísérni a sorsát, mert nekik még mindig nem könnyű, bár Gyula természe­te, kiváló képességei és al­kalmazkodókészsége bizonyá­ra megkönnyíti majd a be­illeszkedést más iskolai kö­zösségekbe, más kollektívák­ba. — Te milyen embernek ismered magad? — kérde­zem Gyuszitól. — Hogy milyen vagyok? Például a lányokhoz? — Igen, például a lányok­hoz, vagy a szüleidhez. — A lányokhoz udvarias az osztálytársaimnak segítek anyunak is. Ha jó akarok lenni az emberekhez, mindig beleképzelem magamat helyzetükbe. A szüleimmel baráti viszonyban vagyok sokszor kikérik a véleménye­met, és döntő is, amikor nem tudnak megegyezni. Egy biz­tos, ha van a világon, amit lehetne mellőzni, az az alko­hol meg a cigaretta. — Úgy tudom, találkoztál Lakatos Menyhért íróval is Mi volt a véleményed róla? — Nagyon tetszett nekem, ahogy beszélt. S az is, hogy képes volt legyőzni azt, hogy cigány, s a magyarok tiszte­lete is övezi. — Szeretnéd, ha téged ilyen tisztelet övezne? — Büszke lennék rá. Min­denképpen fontos személy szeretnék lenni. Hogy a csa­ládom meg az ismerősök, a tanáraim majd elmondhas­sák: én ismertem gyerekko­rában­ lesz hozzá az — Elég erőd? — Az igen — mondja Gyuszi határozottan, eltökél­ten. Búcsúzóul arra kértem, írja le nekem azt a tréfás versét, melynek cigány nyel­ven így hangzik a címe: lék ótótó opré tálásvagyom. Én feltaláltam egy ótót Én feltaláltam egy ótót, S még rá egy piros ajtót. Csináltam már ilyet párat, De nem lett belőlük járat! Remélem, hogy ebből az lesz Amerika, sokat megvesz. Hadd pukkadjon meg a Régen, Mert nem találták fel régen! Ha megtudja ezt a japán Borúfelhő lesz a napján. London, Párizs és a Varsó. Milyen jó lesz ez az óta! Gyuszi megígérte, megírja nekem, ráismert-e önmagára a róla szóló portréból. Kí­váncsian várom a levelét. Tatár Éva HAJDÚ-BIHARI NAPBÓ — 1985. JÚNIUS 15. „Expressz­autóstop” Az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda — a KISZ KB ifjúságpolitikai célkitű­zéseinek szellemében — fo­kozott mértékben törekszik a fiatalok fejlődő utazási, tu­risztikai igényeinek kielégí­tésére. E törekvés jegyében alakította ki 1984-ben az Expressz­autóstop rendszert ezáltal is könnyítve a fiata­lok, országjárással, turiszti­kával, utazással kapcsolatos anyagi gondjain. Szolgálta­tásuk arra irányult, hogy az autóstopos igazolvány nyúj­totta garanciákkal érdekel­tebbé tegyék a gépkocsi­tulajdonosokat abban, hogy felvegyék a kötetlen utazási módot kedvelő fiatalokat Sajnos törekvésük csak rész­ben váltotta be a hozzá fű­zött elképzeléseket. A közelmúltban azonban néhány „gyakorló autósto­pos” bevonásával a diákuta­zási iroda egy új koncepció megvalósításához kezdett. Lényege, hogy a forgalom­ban levő autóstopos igazol­vány ne csak az autósok, de közvetlenül a stoposok szá­mára is további előnyöket nyújtson. Ennek az elképze­lésnek a jegyében biztosíta­nak helyet május elejétől a stoposoknak a Budapest, Sza­badság tér 16. szám alatti fi­ókirodában, amely pénteken­ként 16 és 19 óra között sportszervizként működik. Kifejezetten a hátizsákos or­szágjáró fiatal turistákat érintő információkkal szol­gál (telefon: 316-393). Július elsejétől Budapest új sza­badidő-központja — a város­ligeti Petőfi-csarnok — lesz a stoposok állandó országos bázisa. Az Expressz örömmel fo­gadja a gyakorló autóstopo­sok bekapcsolódását a moz­galom szervezésébe, alakítá­sába. Lehetőségeihez mérten jövőben is támogatja a­eális elképzelések megvaló­sítását, szervezetté válási tö­rekvésüket. Már áll a ház... . . pedig amit hallottam a minap, az bizony sokunk­ban visszhangot ver: „Az egyiptomi piramisokat építő rabszolgák nem szenvedtek annyit idegileg, mint a mai családiház-építők. A jelen­legi állapotok szinte napon­ta újraszülik a korrup­ciót ...” és „aki házat épít, annak önzőnek kell lennie, csak az jut előre, aki a be­csületéből legalább ötven százalékot már a kezdetkor lead ...” Az egyik TÜZÉP- vezető viszont ezt mondja: „Talán nincs is olyan mun­katársam, akit ne jelentet­tek volna föl, naponta több tucat szemrehányó, reklamá­ló és persze protekcióké­rő .. ” Gondok garm­adája egyfelől, s mindezek dacára a földből gombamód kinö­vő, ég felé magasodó házak másfelől. Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy, de nekifog az építkezésnek. Már áll a ház, melyet olyan fiatal házaspár épített, amelyik mögött nem állnak tehetős szülők, gazdag örök­ség vagy Fortuna lottón-to­­tón kísértő kegye sem köny­­nyítette ezt a napjainkban kétségtelenül nehéz vállal­kozást. Sós László és felesé­ge, Sára Nyíradonyban él, s jószerint a maguk erejéből boldogultak, boldogulnak. Fiatalok, van hitük, bíznak s tudják: aki házat épít , jövőt épít. Mondom, már áll a ház, ám az újdonsült tu­lajdonosoknak bőven van még tennivalójuk a portán, a lakásban. Mindketten balmazújváro­siak, egy utcában laktak. Laci belenézett a szemre­­való lány szemébe, örvény volt az a szempár, beleszé­dült ... S a szerelem lázgör­béje az életre szóló szövet­ség elhatározásáig emelke­dett. Ennek immár hét esz­tendeje. De hát ahogy lenni szokott, a házasság nem vég­telen udvarlás, a családépí­tés teendői, gondjai lassan elsárgítják, félresöprik (de nem égetik el!) a szerelmes leveleket. . . Sára és László is a tartós érzés mellett a valóság szögletes tényeivel volt kénytelen megbirkózni. Számvetés, tervek, tettek. — Meghánytuk-vetettük dolgainkat — meséli a fia­talasszony —, hogyan to­vább? Én még másodéves voltam a debreceni tanító­képzőben, nyilván be kellett fejeznem a főiskolát, de egyúttal keresnünk kellett, hol telepedhetnénk le. Sze­rencsére, a megyei tanács ösztöndíjasaként tanultam, így egybeesett az érdekünk, hogy a megye valamelyik vidéki iskolájában tanítsak Mi Nyíradonyt választottuk, férjem bátyja idenősült, ő sok szépet mesélt a falu­ról. Eljöttünk Lacival, meg­néztük, megtetszett. '79-ben ideköltöztünk, mégpedig (is­mét szerencsénkre) egy épp fölújított szolgálati lakásba. — Ezek szerint valóban jól választottatok? — Igen. Remek közösség­be csöppentem, munkám mellett bekapcsolódtam az úttörőmozgalomba is. A fér­jem szobafestő-mázoló, ő (ahol a bátyja) a HAJDÚ­­SZÖV faipari üzemében he­lyezkedett el, s jól érzi ma­gát ott. Nem, nem volt rossz a szolgálati lakásban, de mi is úgy vagyunk ezzel, mint oly sokan — a sajátunkban mégiscsak más, így a meg­­gyökeresedés is könnyebb. A fizetésünkből éltünk egyéb­ként, de mindketten onnan származunk, ahol tisztelik a forintot, s azt is, ahonnan jön! Élére raktuk, esztendő múltán pedig pedagógusköl­­csönt kértünk (akkor még volt). Ilyen könnyen elhatároz­ták? No nem egészen. László ódzkodott a kölcsöntől, kar­doskodván amellett, hogy a megtakarított pénzükből vágjanak bele. De mire mentek volna annyival? Hi­szen mit tartalmazott a kö­zös tarsoly? 35 ezer forint a menyasszonytáncból, búto­rok, néhány háztartási esz­köz, személyes holmik ... Mindez úgyszólván nem sok. Ám a saját otthon, a kénye­lem megszerzése, megtartása igyekezetre szorít. (Csak az igénytelenség jár tétlenség­gel.) Sára kitartott, beadta az igénylőlapot a kölcsönre, összeültek a szülőkkel, hogy miben tudnának segíteni, s kik jönnének el a rokonok, barátok közül. Azután bele­vágtak ... Már áll a ház. Ha nem is a település legszebb pontján, de olcsón megvették a tel­ket. Az elhatározás és a megvalósulás évei? Bizony kemények voltak. Sok-sok nap, hétvége telt el az alap­ásással, a betonozással, a fa­lazással. Jöttek a szülők, só­gorok, barátok, ismerősök .. . Mestert se igen kellett fo­gadniuk. Portyára induló tekinte­tem már első látásra is tet­szetősnek, kényelmesnek fogja föl a házat. Tizenegy­szer kilenc méteres alapte­rületű, tetőtér-beépítéses. Olyan, amilyet a fiatalok el­képzeltek maguknak. Szép tágas hall, szobák, étkező, modern szekrénysor, köny­vek, virágok. Bár az a né­hány esztendő... — Rengeteg túlmunkát vállaltunk — sóhajt sokat­­mondóan Sára, emlékezeté­be fogván a közelmúltat. — Laci is ment mindenhová, ha hívták maszekolni. Spó­roltunk, minden fillérnek megvolt előre a helye. Újabb kölcsönt vettünk föl, '81 óta sehol se voltunk nyaralni. Szorított bennünket az idő is, mivel a szolgálati lakás másnak kellett, így amint tehettük, egy épp elkészült szobába húzódtunk. Nem volt se víz, se lépcső, létrán jártunk föl. Tényleg szeren­csénk, hogy gyerek nélkül csináltuk végig. Most már természetesen utódokat is szeretnénk. Vágyuk tökéletesen érthe­tő, helyénvaló, hiszen már kevesebb gondra ébrednek reggelente, nyugodtabban kortyinthatnak a kertes környék jó levegőjéből. Em­lékek már a számok, me­lyeket a fiatalasszony fejből sorol, de ő­­tudja iga­zán, ezek mit jelentettek­­jelentenek számukra. Túl­jutottak a nehezén, a leg­szükségesebbeket már meg­szerezték. S mennyien áll­nak még a családi élet talán legkeményebb vállalkozása előtt! Nincs róla fölmérés, csupán egyet tudok: a fiatal diplomások (29 évesek s en­nél fiatalabbak) egyharma­­dát támogatják rendszeresen vagy alkalmanként a szü­lők, készpénz, ingatlan és tartós fogyasztási cikkek for­májában. Noha segíteni még mennyiképpen lehet! Nem könnyű önállósodni még támogatással sem, hát még anélkül Sáráék háza már áll. Nemhiába tartottak ki. Örök emlékezetű az az el­ső este, amikor a sajátjuk­ban hajtották álomra fejü­ket, amikor előtte megszá­molták a szoba sarkait. Sz. Tamás Tibor Képes VIT-történet 1968 — SZÓFIA. Ez a fesztivál elsősorban a vietnami néppel való szolidaritás jegyében zajlott le. A bolgár főváros plakátjai ezt hirdették: „Egy vonatot Vietnamnak!” Képünkön: meggyullad a VIT-láng a Levszki-stadionban !?7'? “. BERLIN. Másodszor gyűltek össze a világ ifjúságának képviselői az NDK fővárosában. A számos vendég közül is megkülönböztetett figyelem kísérte Angela Davisnek, a börtönből kiszabadult amerikai néger polgárjogi harcosnak, kommunis­ta filozófusnak beszédeit

Next