Hajdú-Bihari Napló, 1985. június (42. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-25 / 147. szám
„...legyőzni azt, hogy cigány...” Balogh Gyulával, a nagyrábéi általános iskola tanári szobájában beszélgetünk. Megtudom, hogy most 12 éves, jeles eredménnyel végezte el a hatodik osztályt, őrsvezető, számon tartják a szavaló- és fogalmazásverseny győztesei között, verseket ír, aktívan sportol, birkózik. Gyuszi méltóságteljesen karbafonja a kezét, s kíváncsian ragyog rám fekete szemével. Gondosan nyírt fekete üstöke alatt megráncolja a homlokát, mielőtt elkezdené hosszú monológját. — Az egyik embernek ilyen színű a bőre, a másiknak olyan. Az érzéseik, a gondolataik azért lehetnek azonosak. Minden népfajban vannak rendes emberek, meg rongyemberek, — mondja. — A magyaroknak könynyebb. Nekik van hazájuk, történelmük. A mi történelmünk szerteágazó és kissé homályos. A cigányok más országokban élnek, és muszáj beilleszkedniük. Csak az a baj, hogy ha egy cigányember rongyul viselkedik, az egész közösséget azzal mérik. — Mit tudsz a cigányok történelméből? — Indiából eredünk, hoszszú vándorlás után egyrészt Európába, másrészt Afrikába mentek őseink. Sokat vándoroltak. Azt is tudom, hogy a vándorcigányok védőistene Szent Sára volt. Van cigányzászló is, amelyen felül egy narancssárga, alul egy kék csík van, középen pedig fehér mezőben egy tizenkét küllőjű kerék. Ez is a vándorlást jelképezi. — Mit tartasz te a cigány nép erényének? — Becsülik a múltat, ápolják a hagyományokat. Baj, hogy ezt kifele, a magyarok fele nem nagyon propagálják. Jó az, hogy az öregek nagyon szeretnek mesélni, és hogy a cigányok sohasem búsulnak, sohasem sírnak. Ha meghal egy ember, akkor összejövünk virrasztolásra, de nem vigasztalják a hozzátartozókat, nem siratják a halottat, hanem egész éjszaka tréfás történeteket mesélnek, és találós kérdéseket tesznek fel. — Közösség ez? — Igen. — Miért? Gyuszi gondolkodik, aztán magabiztosan mondja: — Bárkivel szemben megvédjük egymást. — És aki kiválik ebből a közösségből? Például magyar lányt vesz el feleségül? — Nem feltétlen szükséges, hogy elszakadjon. Én is szeretnék továbbtanulni, de aztán jó volna, ha visszajöhetnék ide, ebbe a községbe. — Úgy tudom, szeretsz iskolába járni, jó tanuló vagy. Van már elképzelésed arról, milyen pályát választál? — Még nincs. Mindig arra gondolok, hogy ha az egyik foglalkozást választom — mondja s mutatja is ujjával gesztikulálva —, akkor a másikat nem csinálhatom. Gimnáziumban szeretnék továbbtanulni. — Mit gondolsz, szeretnek az osztálytársaid? — Azt hiszem igen. Nagyon sok barátom van, őrsvezető vagyok. De tudom, hogy a fiúk mindig csak focizni szeretnének őrsi órán, ezért ha valami feladat van, azt én megcsinálom. Aztán szívesen segítek mindenkinek. Gyuszi nagyapja, néhai Balogh István Nagyrábén az utolsó sározó brigádpadlásolaj vezetője volt, s a legtekintélyesebb, legszigorúbb ember hírében állt. Apja már Berettyóújfaluban az ELZETT-ben dolgozott, huszonkilenc éves korában azonban leszázalékolták. Édesanyja háztartásbeli. — Apu védőruha nélkül dolgozott, és a por a tüdejére szállt — mondja Gyuszi. — Nem faggatom, úgy érzem, nem szívesen nyilatkozna erről. úri Józsefné, az iskola igazgatója, aki végig jelen van e beszélgetésen, most azt kéri Gyuszitól, mesélje el nekem, miért is vette ki az öccsét a napköziből? Gyuszi mosolyogva mondja: — Hogy többet tudjak foglalkozni vele. Hárman vagyunk testvérek. Az öcsém harmadikos, és azóta sokat javult a bizonyítványa. A húgom most megy első osztályba, neki is tanítom már a betűket. Amikor én első osztályba mentem, a nagyobb fiúk elijesztettek, ki fognak ott téged végezni — mondták. De Jutka néni úgy bánt velünk, mintha a saját gyerekei lettünk volna. Például az egyik elsős gyerek mindig elbújt, csak akkor jött elő, ha Jutka néni megkereste. Időközben megérkezik Gyuszi osztályfőnöke, Papp Antal. — Hogy milyen gyerek Gyula? Elfogadnám fiamnak. De hát ezt ő is tudja. Később is szeretném figyelemmel kísérni a sorsát, mert nekik még mindig nem könnyű, bár Gyula természete, kiváló képességei és alkalmazkodókészsége bizonyára megkönnyíti majd a beilleszkedést más iskolai közösségekbe, más kollektívákba. — Te milyen embernek ismered magad? — kérdezem Gyuszitól. — Hogy milyen vagyok? Például a lányokhoz? — Igen, például a lányokhoz, vagy a szüleidhez. — A lányokhoz udvarias az osztálytársaimnak segítek anyunak is. Ha jó akarok lenni az emberekhez, mindig beleképzelem magamat helyzetükbe. A szüleimmel baráti viszonyban vagyok sokszor kikérik a véleményemet, és döntő is, amikor nem tudnak megegyezni. Egy biztos, ha van a világon, amit lehetne mellőzni, az az alkohol meg a cigaretta. — Úgy tudom, találkoztál Lakatos Menyhért íróval is Mi volt a véleményed róla? — Nagyon tetszett nekem, ahogy beszélt. S az is, hogy képes volt legyőzni azt, hogy cigány, s a magyarok tisztelete is övezi. — Szeretnéd, ha téged ilyen tisztelet övezne? — Büszke lennék rá. Mindenképpen fontos személy szeretnék lenni. Hogy a családom meg az ismerősök, a tanáraim majd elmondhassák: én ismertem gyerekkorában lesz hozzá az — Elég erőd? — Az igen — mondja Gyuszi határozottan, eltökélten. Búcsúzóul arra kértem, írja le nekem azt a tréfás versét, melynek cigány nyelven így hangzik a címe: lék ótótó opré tálásvagyom. Én feltaláltam egy ótót Én feltaláltam egy ótót, S még rá egy piros ajtót. Csináltam már ilyet párat, De nem lett belőlük járat! Remélem, hogy ebből az lesz Amerika, sokat megvesz. Hadd pukkadjon meg a Régen, Mert nem találták fel régen! Ha megtudja ezt a japán Borúfelhő lesz a napján. London, Párizs és a Varsó. Milyen jó lesz ez az óta! Gyuszi megígérte, megírja nekem, ráismert-e önmagára a róla szóló portréból. Kíváncsian várom a levelét. Tatár Éva HAJDÚ-BIHARI NAPBÓ — 1985. JÚNIUS 15. „Expresszautóstop” Az Expressz Ifjúsági és Diák Utazási Iroda — a KISZ KB ifjúságpolitikai célkitűzéseinek szellemében — fokozott mértékben törekszik a fiatalok fejlődő utazási, turisztikai igényeinek kielégítésére. E törekvés jegyében alakította ki 1984-ben az Expresszautóstop rendszert ezáltal is könnyítve a fiatalok, országjárással, turisztikával, utazással kapcsolatos anyagi gondjain. Szolgáltatásuk arra irányult, hogy az autóstopos igazolvány nyújtotta garanciákkal érdekeltebbé tegyék a gépkocsitulajdonosokat abban, hogy felvegyék a kötetlen utazási módot kedvelő fiatalokat Sajnos törekvésük csak részben váltotta be a hozzá fűzött elképzeléseket. A közelmúltban azonban néhány „gyakorló autóstopos” bevonásával a diákutazási iroda egy új koncepció megvalósításához kezdett. Lényege, hogy a forgalomban levő autóstopos igazolvány ne csak az autósok, de közvetlenül a stoposok számára is további előnyöket nyújtson. Ennek az elképzelésnek a jegyében biztosítanak helyet május elejétől a stoposoknak a Budapest, Szabadság tér 16. szám alatti fiókirodában, amely péntekenként 16 és 19 óra között sportszervizként működik. Kifejezetten a hátizsákos országjáró fiatal turistákat érintő információkkal szolgál (telefon: 316-393). Július elsejétől Budapest új szabadidő-központja — a városligeti Petőfi-csarnok — lesz a stoposok állandó országos bázisa. Az Expressz örömmel fogadja a gyakorló autóstoposok bekapcsolódását a mozgalom szervezésébe, alakításába. Lehetőségeihez mérten jövőben is támogatja aeális elképzelések megvalósítását, szervezetté válási törekvésüket. Már áll a ház... . . pedig amit hallottam a minap, az bizony sokunkban visszhangot ver: „Az egyiptomi piramisokat építő rabszolgák nem szenvedtek annyit idegileg, mint a mai családiház-építők. A jelenlegi állapotok szinte naponta újraszülik a korrupciót ...” és „aki házat épít, annak önzőnek kell lennie, csak az jut előre, aki a becsületéből legalább ötven százalékot már a kezdetkor lead ...” Az egyik TÜZÉP- vezető viszont ezt mondja: „Talán nincs is olyan munkatársam, akit ne jelentettek volna föl, naponta több tucat szemrehányó, reklamáló és persze protekciókérő .. ” Gondok garmadája egyfelől, s mindezek dacára a földből gombamód kinövő, ég felé magasodó házak másfelől. Ki ezért, ki azért, ki így, ki úgy, de nekifog az építkezésnek. Már áll a ház, melyet olyan fiatal házaspár épített, amelyik mögött nem állnak tehetős szülők, gazdag örökség vagy Fortuna lottón-totón kísértő kegye sem könynyítette ezt a napjainkban kétségtelenül nehéz vállalkozást. Sós László és felesége, Sára Nyíradonyban él, s jószerint a maguk erejéből boldogultak, boldogulnak. Fiatalok, van hitük, bíznak s tudják: aki házat épít , jövőt épít. Mondom, már áll a ház, ám az újdonsült tulajdonosoknak bőven van még tennivalójuk a portán, a lakásban. Mindketten balmazújvárosiak, egy utcában laktak. Laci belenézett a szemrevaló lány szemébe, örvény volt az a szempár, beleszédült ... S a szerelem lázgörbéje az életre szóló szövetség elhatározásáig emelkedett. Ennek immár hét esztendeje. De hát ahogy lenni szokott, a házasság nem végtelen udvarlás, a családépítés teendői, gondjai lassan elsárgítják, félresöprik (de nem égetik el!) a szerelmes leveleket. . . Sára és László is a tartós érzés mellett a valóság szögletes tényeivel volt kénytelen megbirkózni. Számvetés, tervek, tettek. — Meghánytuk-vetettük dolgainkat — meséli a fiatalasszony —, hogyan tovább? Én még másodéves voltam a debreceni tanítóképzőben, nyilván be kellett fejeznem a főiskolát, de egyúttal keresnünk kellett, hol telepedhetnénk le. Szerencsére, a megyei tanács ösztöndíjasaként tanultam, így egybeesett az érdekünk, hogy a megye valamelyik vidéki iskolájában tanítsak Mi Nyíradonyt választottuk, férjem bátyja idenősült, ő sok szépet mesélt a faluról. Eljöttünk Lacival, megnéztük, megtetszett. '79-ben ideköltöztünk, mégpedig (ismét szerencsénkre) egy épp fölújított szolgálati lakásba. — Ezek szerint valóban jól választottatok? — Igen. Remek közösségbe csöppentem, munkám mellett bekapcsolódtam az úttörőmozgalomba is. A férjem szobafestő-mázoló, ő (ahol a bátyja) a HAJDÚSZÖV faipari üzemében helyezkedett el, s jól érzi magát ott. Nem, nem volt rossz a szolgálati lakásban, de mi is úgy vagyunk ezzel, mint oly sokan — a sajátunkban mégiscsak más, így a meggyökeresedés is könnyebb. A fizetésünkből éltünk egyébként, de mindketten onnan származunk, ahol tisztelik a forintot, s azt is, ahonnan jön! Élére raktuk, esztendő múltán pedig pedagóguskölcsönt kértünk (akkor még volt). Ilyen könnyen elhatározták? No nem egészen. László ódzkodott a kölcsöntől, kardoskodván amellett, hogy a megtakarított pénzükből vágjanak bele. De mire mentek volna annyival? Hiszen mit tartalmazott a közös tarsoly? 35 ezer forint a menyasszonytáncból, bútorok, néhány háztartási eszköz, személyes holmik ... Mindez úgyszólván nem sok. Ám a saját otthon, a kényelem megszerzése, megtartása igyekezetre szorít. (Csak az igénytelenség jár tétlenséggel.) Sára kitartott, beadta az igénylőlapot a kölcsönre, összeültek a szülőkkel, hogy miben tudnának segíteni, s kik jönnének el a rokonok, barátok közül. Azután belevágtak ... Már áll a ház. Ha nem is a település legszebb pontján, de olcsón megvették a telket. Az elhatározás és a megvalósulás évei? Bizony kemények voltak. Sok-sok nap, hétvége telt el az alapásással, a betonozással, a falazással. Jöttek a szülők, sógorok, barátok, ismerősök .. . Mestert se igen kellett fogadniuk. Portyára induló tekintetem már első látásra is tetszetősnek, kényelmesnek fogja föl a házat. Tizenegyszer kilenc méteres alapterületű, tetőtér-beépítéses. Olyan, amilyet a fiatalok elképzeltek maguknak. Szép tágas hall, szobák, étkező, modern szekrénysor, könyvek, virágok. Bár az a néhány esztendő... — Rengeteg túlmunkát vállaltunk — sóhajt sokatmondóan Sára, emlékezetébe fogván a közelmúltat. — Laci is ment mindenhová, ha hívták maszekolni. Spóroltunk, minden fillérnek megvolt előre a helye. Újabb kölcsönt vettünk föl, '81 óta sehol se voltunk nyaralni. Szorított bennünket az idő is, mivel a szolgálati lakás másnak kellett, így amint tehettük, egy épp elkészült szobába húzódtunk. Nem volt se víz, se lépcső, létrán jártunk föl. Tényleg szerencsénk, hogy gyerek nélkül csináltuk végig. Most már természetesen utódokat is szeretnénk. Vágyuk tökéletesen érthető, helyénvaló, hiszen már kevesebb gondra ébrednek reggelente, nyugodtabban kortyinthatnak a kertes környék jó levegőjéből. Emlékek már a számok, melyeket a fiatalasszony fejből sorol, de őtudja igazán, ezek mit jelentettekjelentenek számukra. Túljutottak a nehezén, a legszükségesebbeket már megszerezték. S mennyien állnak még a családi élet talán legkeményebb vállalkozása előtt! Nincs róla fölmérés, csupán egyet tudok: a fiatal diplomások (29 évesek s ennél fiatalabbak) egyharmadát támogatják rendszeresen vagy alkalmanként a szülők, készpénz, ingatlan és tartós fogyasztási cikkek formájában. Noha segíteni még mennyiképpen lehet! Nem könnyű önállósodni még támogatással sem, hát még anélkül Sáráék háza már áll. Nemhiába tartottak ki. Örök emlékezetű az az első este, amikor a sajátjukban hajtották álomra fejüket, amikor előtte megszámolták a szoba sarkait. Sz. Tamás Tibor Képes VIT-történet 1968 — SZÓFIA. Ez a fesztivál elsősorban a vietnami néppel való szolidaritás jegyében zajlott le. A bolgár főváros plakátjai ezt hirdették: „Egy vonatot Vietnamnak!” Képünkön: meggyullad a VIT-láng a Levszki-stadionban !?7'? “. BERLIN. Másodszor gyűltek össze a világ ifjúságának képviselői az NDK fővárosában. A számos vendég közül is megkülönböztetett figyelem kísérte Angela Davisnek, a börtönből kiszabadult amerikai néger polgárjogi harcosnak, kommunista filozófusnak beszédeit