Hajdú-Bihari Napló, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-25 / 47. szám
ARCOK A HORTOBÁGYI ALKOTÓTÁBORBÓL Kurucz D. István „Az alföldi festészet nagy mesterei előttünk már sok szép alkotást hoztak létre. Nyomdokaikba lépni s hagyományaikat folytatni megtisztelő és nemes feladat” — mondotta egy korábbi nyilatkozatában Kurucz D. Istvánfestőművész, a hortobágyi alkotótábor nesztora. Ma is e szép törekvés jegyében alkot, jeleníti meg, álmodja képre a természeti ember és táj kapcsolatát, a „tengersík vidék” megtartó varázsát a maga harmonikus vonalvezetésű ecsetkezelésével. — Mit jelent a művésznek a Hortobágy? — A Hortobágy mint tájegység egyedülálló Európában. Az alföldi táj mentalitása itt domborodik ki legjobban : csodálatosan sima, minden gyűrődéstől mentes. A mongol puszták síkságát lezárják a hegykoszorúk, még a Szahara is mozgalmasabb. A Hortobágy olyan, mint egy pingpongasztal... Az életformának is megmaradt bizonyos keretek közt a régi változata. A táj, a rajta élő ember s a jószágállomány olyan kapcsolatban van, ami ma már Bugac kivételével hazánkban nem létezik. Az itt élő emberek a természethez sokkal közelebb állnak, mint az ország más részein, területein. Itt a múlt és a jelen jobban s szebben találkozik, mint bárhol másutt hazai földön. A pásztori maradvány s a modern mezőgazdaság egysége és kölcsönös hatása alakult ki- Ez adja létalapját annak a festői világnak, ami az alkotáshoz nélkülözhetetlen. Az alföldi táj motívumkészletében látszólag szegényebb, mint a hegyvidék, mert itt a föld s az ég találkozása, a horizontvonal teljesen szabad. Különböző fényhatások következtében sok esetben ugyanúgy jelentkezik, mint a tengernél, az ég s víz találkozásánál. — Mi a lényege a természetőrzú embernek? — Belsőleg másabb, mint a többi ember, s ezt visszaadni a festészet eszközeivel olyan feladat, ami egy festő munkásságát egy életen át kitöltheti. — Mi a viszonya a festői természet-központúságnak az irodalmiéval? — A képzőművészet a látványon keresztül mutatja be alkotását, ábrázol. Az irodalom leír. Egy festő csak úgy tud hitelesen alkotni, ha a természetet tanulmányozza, a rajta élő embert. Egy írónál ez másként jelentkezik : gyermekkori élményeit ugyanúgy megalkothatja, mintha ott élne, az emlékképekből. A festőnek látnia kell, a motívumot le kell rajzolnia, de az emlékképet állandóan fel kell frissítenie. — Igaz-e a hortobágyi festőre: „itt vagyok honn’’? — Rengeteget utaztam, Európán és azon kívül huszon-valahány országban jártam. Kaptam olyan meghívást is, hogy maradjak kinn, de ezt sose tudtam vállalni. Ez a föld annyira belém ivódott, hogy enélkül üres lenne az életem. Ha megtalálja az ember a táj s ember kapcsolatának lényegét, a természet megnyílik előtte, és az itt élő emberek is. Ez már alkotói készséget inspirál. Lehet a magyar Alföldön élni úgy is, ha messze távol van innen az ember, s viszi magával vele összenőtt táját. — Sűríti, reaktív élmény objektivációjaként rögzíti a festő ihlető alanyát? — Egy tájmotívum megfestéséhez az írónak hosszú oldalakat kell leírnia ahhoz, hogy azt hangulatában, érzésvilágában kifejezze. Egy festő téren s időn túl tud alkotni egy síkon, amire semmi más műfaj nem képes. Míg azok egy-egy „akciót” rögzítenek, a festő öszszegez. Az élményanyagokból megszületik az alkotás váza, s előfordul: a látvány, az élmény évek múlva jön elő. Persze, a látott élmény alapján fel kell töltődni; az írónál a látott élmény elvonatkoztatottabb. — Mondhatjuk, hogy a festett táj a lélek tükreként funkcionál? — Igen, de én a táj hangulatából indulok ki, a széles határt, a rajta élő embert festem. A horizontot, ami teljesen szabad, végtelen, nem zárja le a szem látósugarát semmi, ez jelenti a Hortobágyot. Ezért nem tudok dolgozni hegyvidéken, ez a horizontélmény ott nincs. — Mennyiben más a föld, mint a tenger képre vitele? — A fényviszonyok itt sokszor hasonlóak a víztüköréhez, csak a föld tömör egység, rengeteg színárnyalattal, annak gazdagságával. A tenger mellett szűkebb ez az árnyalatskála. — A valós színek vagy a belső látás színei dominálnak a képeken? — Az impresszionista látás áttevődött az élményrögzítésre, az absztrakt festészetben lehet ezt a legjobban tetten érni. Én a látott élményből indulok ki, de a színvilágomat a hangulat jegyében vagy felfokozom, vagy lecsökkentem a kifejezés érdekében. A megfigyelt ember és a festő hangulatához, belső látásához is igazodik a színvilág. (arany) Sok baj van ezzel a műfajjal. A múzsák neveletlen gyermekének is szokták nevezni, mert hogy a múzsáké, az nem vitás, de mintha mostohagyermek volna. Nem lehetvéletlen, hogy a színházi műsorfüzet helyenként szinte védőbeszéd a műfaj és Lehár Ferenc mellett. Kodályra és Puccinire hivatkozik, akik egyikére — az olaszra — ráfogták, hogy Lehár az ő dallamait hígította fel. Hol van hát az igazság, mi az érték ebben a „rendetlen” műfajban? Mindez A mosoly országa új szereplőinek kapcsán jut eszembe, pontosabban annak a kérésnek kapcsán, hogy írjak valamit az új belépőkről. Aki felkért, nem tudhatta, hogy magam 14-15 éves koromban többórás komolyzenei zongoragyakorlás után 20-25 percig operettdallamokat játszogattam egy fül után, és ma is, álmomból felriasztva képes vagyok ezeket a melódiákat a hallgató kimerülésének határáig idézgetni. Hogy ezt saját passziómra sohasem teszem, ez bizonyos immunitás megszerzését jelenti, akkor beteltem vele, és azóta másféle zenék kötik le a figyelmemet. Ez a szubjektív kitérés meg az én „védőbeszédem” lehet, amiért az operettbe beleártani merem magam (annak idején sem én írtam a recenziót, és továbbra se szándékozom). Egy bizonyos: az őszi Mosoly-bemutató után a műfaj szentimentális-konvencionális, felületi szórakoztatást és könnyű kikapcsolódást nyújtó elemeinek újrafelismerése mellett ismét jelentkezett bennem az az igény, amely napjaink könnyűzenéjével szemben (legyen az rockzene vagy musical) fennáll: az énekeljen, aki tud is énekelni! S ha az említett mai könnyűzene más funkcióinál fogva ad is ez alól némi felmentést (no meg a decibeleket termelő mikrofon is segít), a klasszikus operetthez elengedhetetlen a klasszikus értelemben vett szép éneklés. Lehár a maga műfajában igényes zenét írt: a Vágyom egy nő után felér egy operaáriával. Meg merném kockáztatni azt a párhuzamot is, hogy amiként némely opera lehetetlen librettóját csak a gyönyörű zene teszi elfogadhatóvá (esetleg halhatatlanná), úgy az édesbús, mindent rózsaszínre festő operettsztorikat is a fülbemászóén dallamos zene élteti tovább. Igaz, hogy A mosoly országa nem végződik happy enddel, de ez nem változtat azon, hogy ez a misztifikált kifelé mosolygó, befelé síró kínai attitűd az emberi jellemábrázolásnak igazán vérbeli operettesítése, magyarán felhígítása. Sok minden poros ebben a történetben , de a melódiák napokig zsonganak tovább a fülekben. Ezek után következik a közreműködő operaénekesek piedesztálra emelése, mondhatja az olvasó. Ez azért nem ilyen egyszerű. Nem tagadom, hogy amikor Hormai Horváth József azon a szép, kiművelt hangján belépőjét énekelni kezdte, azt mondtam magamban: ez az! És amikor az a dúsan zengő szopránhang, amely Mohos Nagy Éva tulajdona, csatlakozott hozzá, megint csak otthon éreztem magam, és még azt is elhittem, hogy „illatos a mi teánk”. Természeti törvényként érvényesült a hang és az énekelni tudás joga a színpadhoz. Esztétikai mércével mérve csakis elismerés illeti mindkettőjük énekesi teljesítményét. Mégis valahol az operett fésületlen szelleme mintha belefurakodott volna a gondolataimba: biztos, hogy ilyen hősi és drámai hangvétel — vagy hangfaj — kell ide? A tisztesen, de nem kifogástalanul éneklő régiek — vagy a mostani társak — nem otthonosabban mozognak-e „Operettországban”, teszem azt a prózai részek szövegbiztonságának tartományában ? Elég-e zeneileg kielégülni ahhoz, hogy az egészet úgy igazában élvezze az ember? Mi is igazában az operett? Igyekszem a kérdések helyett valamilyen konklúzióra jutni. Keresni kell a legjobb megoldást, és úgy látom, a Csokonai Színház jó úton jár. Az énekelni tudást elemi követelménynek tartom, ráadásul A mosoly országa a műfajon belül is igényes (egészen parádés például a tenorszerep!). Ilyen szempontból másodlagos, hogy a kivitelezésben operai stílusjegyek is megtalálhatók, sőt a színpadi mozgás is idéz fel ilyen emlékeket. Ugyanakkor az operettnek is meg kell adni, ami jár neki: egyáltalán nem árt, ha operistáink is belekóstolnak ebbe a világba! A két főhős is több jelét adta ennek az azonosulásnak. Szilágyi Erzsébet Mise pedig egyenesen telitalálat, operaénekesnő létére remekül mozog szubrettként. Mit mondjak: ebben a szerepben az övénél kisebb énektudás is megteszi. Úgy kell ezt megoldani, ahogy maga a zabolátlan műfaj is diktálja: a színjátszás — zene — tánc hármasságára megtalálni a megfelelő együttest. Tudott dolog, hogy az operettjátszás öszszetett feladat, színészek kitűnő iskolája. Operaénekesek, színészek, táncosok együtt — és mindegyik a társművészetben is némi jártassággal — alkothatnak egy olyan csapatot, amely igazán jó operettet varázsol a színpadra. A közönség igényli ezt a műfajt, ez is egyfajta nosztalgia. Tegyünk eleget a kérésének, úgy, hogy énekes a színésztől és megfordítva is lesse el, ami elleshető. De talán az énektanuláshoz hosszabb idő kell, mint a prózai elemek elsajátításához. Ezért üdvözlöm örömmel az operaénekesek fellépését Lehár operettjében, és kíváncsian várom a törzsközönség reagálását, mert lehet, hogy én bizonyos fokig elfogult vagyok. Straky Tibor Operett operaénekesekkel Egyetemi felvételik A hazai egyetemeken és főiskolákon az idei felvételi vizsgák május 18—19-én kezdődnek. Ekkor írják meg a matematikából, fizikából, biológiából és kémiából felvételizők az érettségivel közös írásbeli felvételi dolgozatukat, a többi tárgy írásbelijét, illetve a szóbeli vizsgákat június 22. és július 3. között tartják meg. A felsőoktatási intézmények 15 nappal a felvételi előtt írásban értesítik a jelentkezőket a vizsga pontos időpontjáról, helyéről. A felvételi kérelmeket — mint minden évben — idén is március elsejéig fogadják el. Mint azt a Művelődési Minisztériumban elmondták: az idei felvételi vizsgák módjára az 1987-es Felvételi tájékoztatóban közölt általános tudnivalók érvényesek. A felvételi eljárásban újdonság, hogy a szóbelin minden felvételiző megkapja a kijavított dolgozatát, amellyel kapcsolatban észrevételt tehet. Ugyancsak új vonás, hogy a szóbeli eredményét a vizsga után közlik, s a felvettek-elutasítottak névsorát nyilvánosságra hozzák. A felvételi rendszer nyitottságának és demokratizmusának növelése részét képezi a felsőoktatás korszerűsítését célzó törekvéseknek, s az ezzel kapcsolatosan már megkezdett, de még korántsem lezárt kutatásoknak. Mint ismeretes, a most érvényes felvételi rendszer távlati továbbfejlesztésének munkálatai több fórumon megkezdődtek. Egyebek között az Országos Pedagógiai Intézetben, valamint az országos középtávú kutatási-fejlesztési terv egyik alprogramjaként is foglalkoznak a szakemberek a felvételi eljárásnak, illetve a felsőoktatásba bekerülő hallgatók kiválasztási rendszerének a korszerűsítésével. KÉPERNYŐ 1. SENKI TÖBBET? A Magyar Rádió szellemi árverése képernyőre került. Szilágyi János remek műsora immár „élő lett”, s a fakalapácsnak nemcsak a hangját hallhatjuk, de látjuk a mozdulatot is, amint a kérdést eldöntendő odacsap: „Senki többet? Harmadszor!” A hírt — talán épp a Műsorainkat ajánljukban, magától a játékvezetőtől tudtuk meg — vegyes érzésekkel fogadtam. Egyrészt örültem, hogy a televízió gazdagabb lett egy ötlettel, másrészt aggályaim is támadtak a döntést illetően. A tényt ugyanis kétféleképpen minősíthetjük: győzelemnek, mert sikerült rávennie a rádió stábját a képi nyilvánosságra, s vereségnek, mert a televíziónak nem telik saját erőből egy intellektuálisan is szórakoztató, nagy érdeklődésre számot tartó játékra. Én az utóbbira Szavazok, s még akkor is, ha van Legyen szerencsénk, Kapcsoltam, Álljunk meg egy szóra, Elmebajnokság. Az első, a bemutatkozó adás után aligha lehet még általánosító érvénnyel szólni a látottakról. Természetesen valami azonnal feltűnt. A tévében megrendezett Senki többet, mintha nem egészen ugyanaz lett volna, mint amit megszoktunk a rádióban. Didaktikusabb volt, iskolásabb volt, a szerzők, a közreműködők erősen arra koncentráltak, hogy a dologban a látvány domináljon. S ennek érdekében megalkudtak, meg kellett alkudniuk a tartalom rovására. Máskor ugyanis ebben az összeállításban fogós és izgalmas kérdések szerepelnek. S a játékosnak, aki odaül az asztalhoz, felkészültnek kell lennie. Hogy licitálni tudjon. A nyerés reményében. Persze, mint minden játékban, itt sem a nyerés a lényeges. Az se utolsó szempont, hisz gondoljunk csak a televízió szilveszteri mulatságára: ott szinte alig kellett valamit nyújtani, s máris színes tévé, képmagnó, avagy éppen egy kis Polski tulajdonosa lehetett a szerencsés. A szellemi árverésen természetesen többről és másról van szó. S minden bizonnyal a továbbiakban még inkább arról lesz szó, s akkor egész biztos, nagyszerű mulatságnak lehetünk a részesei. A mostaniban ugye a játékosoknak is, meg nekünk is hozzá kellett melegednünk a körülményekhez. Ahhoz, hogy ne csak a műsor vezetője, döntnökei, hanem a játékosok is megfeleljenek az elvárásoknak. És ebből következett a feladványok egyszerűsítése, a nyerési esély szinte odakínálása. Például: egy fiatal férfiembernek, teszem azt, nem jelent gondot, hogy akár bekötött szemmel is — némi tapogatás után — felismerjen egy női bugyit. Az ötlet itt az lett volna, s nemcsak csavaros, hanem nehezítő is, ha egy férfialsót nyomnak a kezébe. Avagy, de ez meg már a játékos élhetetlensége, ha két filmbejátszásról azt kérdik, hogy a látott részletek közül melyik volt a rövidebb, hosszabb, avagy talán megegyező, akkor elemi szabály: az egyformát kell mondani. Tudniillik az ilyen rejtvények lakatja mind ugyanarra a kulcsra jár. Ellenben, s ez már önmaga megérte az egész hatvan percet, tanúi lehettünk a jó színészi munka jelenlevőségének. Pontosabban annak, hogy a tehetség hogyan formáz, mintáz a pillanat ihletében szöveget, jelenetet, figurát az amatőr megjelölés igényének megfelelően. Béres Ilona és Kertész Péter olyan természetes váltással fordítottak jellemet, hangvételt, hogy az már nemcsak mesterség, hanem tehetség, képesség és ez a nézőt mindig lefegyverzi. Reméljük, a Senki többet? már másodszor is jobb lesz, mint először volt. 2. CSALÁDI VASÁRNAP Megszoktuk: amiről sokat beszélünk, azzal baj van. Mint például a házassággal is. A televízió — dicséretére legyen mondva — élen jár a gond enyhítésében. Segíteni szeretne. Próbál valami mintát adni, modellt mutatni. Mint mindenben, ebben is a valóság a legeligazítóbb. Abban készen kapja s adja is a lényeget. A Családi vasárnap nem kevesebbre, mint arra vállalkozott, hogy körüljárja a jó házasság vidékét. A műsorvezető Kudlik Júlia, Kelemen Endre, a pszichológus Ranschburg Jenő, a „szakértő” Miskolczi Miklós két házaspárt — Iványiékal és Sajámosiékat — kérdeztek az együtt töltött 40, illetve 18 évről. Meglepő dolgokat tudtunk meg. Pontosabban igaz és őszinte dolgokat. S így bármennyire is előítéleteim vannak az ilyen típusú műsorok iránt, s főleg a célja és értelme iránt, azt kell mondanom: így megérte. Illetve csakis így érte meg, s a megnyilatkozókat csak csodálni tudom, hisz nem kis tett az, ha valaki a maga belső gondjaiba, drámájába egy ország nyilvánosságát engedi bepillantani. A szeretet szó az adás folyamán sokszor elhangzott. Főleg a három teológuslány adott a fogalomnak új és finom értéket, s egészen emberivé szépítették a maguk szimpatikus és rajongó megnyilvánulásukkal. Persze, hogy minden jó volna, ha ez bélelné ki a kapcsolatok fészkét, ebből készülne párna az összetartozások feje alá. De hát tudjuk, komplikáltabb a dolog. Volt számomra egy nagyon riasztó jelzés is. Az angol riporternő megállapítása — több hónapos tapasztalat alapján —: a magyar családok hihetetlenül az anyagiakra koncentrálnak. Ahogy ő mondta, a házasságban ez a „legszimplább cél”, s feltétlen megvalósítása csődhöz is vezethet. S ha nem, akkor sem használ az érzelmi teljességnek. Pedig hogy is írta Ady Az elveszett családokban? „Vánkosom hűl s a szívemig rántom — Fázósan a bölcsességtakarót. — De családtalan holnapok futnak rám — Száz apa s fiú, ki egymaga vót.” Jövőnk érdekében ennél megszívlelendőbbet, figyelmeztetőbbet ma sem lehet mondani. 3. KOPRODUKCIÓ A koprodukció magyar jelentése: közös munka, együttes teljesítmény, illetve két vagy több ország közösen készített filmje. A Játszani kell magyar—amerikai film. A mi sorrendünk szerint. Ez azt jelenti, hogy magyar a helyszín — couleur locale —, a lokál — lokál? kocsma —, ahol a főhős olykor-olykor búbánatba issza magát a mucsai csodások társaságában. Azt hiszem, a filmről, annak művészi értékeiről nem érdemes sok szót váltani. Olyan amilyen, a rendező Makk Károly eleve felmérte a lehetőségeket s ez az esélyeit is megszabta. Ellenben bosszantó, hogy egy ilyen öszvér dologban miért nekünk kell játszanunk minden esetben a szamárszerepet. Tudom én, hogy nem árt sem a fővárost, sem a Balaton környékét propagálni, de ilyen bédekkeres direktséggel talán mégsem kellene. Ez már itt-ott ízléstelen. Nem, amit mutatunk, hanem ahogy mutatjuk. A mese, ha gügye, az a film ügye. De a táj, az ország karaktere nem fokozható le színpadi díszletté, vendégtértói prospektussá. Ezen vagy bosszankodni lehetett, vagy mint Szabó Sándor tette, aludni. Némi vigasz: hallottunk két művészi szinkront: a Sztankay Istvánét és a Káldi Nóráét. Boda István HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1907. FEBRUÁR K4 1