Hajdú-Bihari Napló, 1987. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-25 / 47. szám

ARCOK A HORTOBÁGYI ALKOTÓTÁBORBÓL Kurucz D. István „Az alföldi festészet nagy mesterei előttünk már sok szép alkotást hoztak létre. Nyomdokaikba lépni s ha­gyományaikat folytatni meg­tisztelő és nemes feladat” — mondotta egy korábbi nyi­latkozatában Kurucz D. Ist­ván­­festőművész, a hortobá­gyi alkotótábor nesztora. Ma is e szép törekvés jegyében alkot, jeleníti meg, álmodja képre a természeti ember és táj kapcsolatát, a „tenger­sík vidék” megtartó varázsát a maga harmonikus vonal­­vezetésű ecsetkezelésével. — Mit jelent a művésznek a Hortobágy? — A Hortobágy mint táj­egység egyedülálló Európá­ban. Az alföldi táj mentali­tása itt domborodik ki leg­jobban : csodálatosan sima, minden gyűrődéstől mentes. A mongol puszták síksá­gát lezárják a hegykoszorúk, még­­ a Szahara is mozgal­masabb. A Hortobágy olyan, mint egy pingpongasztal... Az életformának is megma­radt bizonyos keretek közt a régi változata. A táj, a rajta élő ember s a jószág­állomány olyan kapcsolat­ban van, ami ma már Bu­gac kivételével hazánkban nem létezik. Az itt élő em­berek a természethez sok­kal közelebb állnak, mint az ország más részein, terüle­tein. Itt a múlt és a jelen jobban s szebben találkozik, mint bárhol másutt hazai földön. A pásztori marad­vány s a modern mezőgaz­daság egysége és kölcsönös hatása alakult ki- Ez adja létalapját annak a festői vi­lágnak, ami az alkotáshoz nélkülözhetetlen. Az alföldi táj motívumkészletében lát­szólag szegényebb, mint a hegyvidék, mert itt a föld s az ég találkozása, a hori­zontvonal teljesen szabad. Különböző fényhatások kö­vetkeztében sok esetben ugyanúgy jelentkezik, mint a tengernél, az ég s víz ta­lálkozásánál. — Mi a lényege a termé­szetőr­zú embernek? — Belsőleg másabb, mint a többi ember, s ezt vissza­adni a festészet eszközeivel olyan feladat, ami egy festő munkásságát egy életen át kitöltheti. — Mi a viszonya a festői természet-központúságnak az irodalmiéval? — A képzőművészet a látványon keresztül mutatja be alkotását, ábrázol. Az irodalom leír. Egy festő csak úgy tud hitelesen alkotni, ha a természetet tanulmányoz­za, a rajta élő embert. Egy írónál ez másként jelentke­zik : gyermekkori élményeit ugyanúgy megalkothatja, mintha ott élne, az emlék­képekből. A festőnek látnia kell, a motívumot le kell rajzolnia, de az emlékképet állandóan fel kell frissítenie. — Igaz-e a hortobágyi festőre: „itt vagyok honn’’? — Rengeteget utaztam, Európán és azon kívül hu­­szon-valahány országban jártam. Kaptam olyan meg­hívást is, hogy maradjak kinn, de ezt sose tudtam vál­lalni. Ez a föld annyira be­lém ivódott, hogy enélkül üres lenne az életem. Ha megtalálja az ember a táj s ember kapcsolatának lénye­gét, a természet megnyílik előtte, és az itt élő embe­rek is. Ez már alkotói kész­séget inspirál. Lehet a ma­gyar Alföldön élni úgy is, ha messze távol van innen az ember, s viszi magával vele összenőtt táját. — Sűríti, reaktív élmény objektivációjaként rögzíti a festő ihlető alanyát? — Egy tájmotívum meg­festéséhez az írónak hosszú oldalakat kell leírnia ahhoz, hogy azt hangulatában, ér­zésvilágában kifejezze. Egy festő téren s időn túl tud alkotni egy síkon, amire semmi más műfaj nem ké­pes. Míg azok egy-egy „ak­ciót” rögzítenek, a festő ösz­­szegez. Az élményanyagok­ból megszületik az alkotás váza, s előfordul: a látvány, az élmény évek múlva jön elő. Persze, a látott élmény alapján fel kell töltődni; az írónál a látott élmény elvo­­natkoztatottabb. — Mondhatjuk, hogy a festett táj a lélek tükreként funkcionál? — Igen, de én a táj han­gulatából indulok ki, a szé­les határt, a rajta élő em­bert festem. A horizontot, ami teljesen szabad, végte­len, nem zárja le a szem lá­tósugarát semmi, ez jelenti a Hortobágyot. Ezért nem tu­dok dolgozni hegyvidéken, ez a horizontélmény ott nincs. — Mennyiben más a föld, mint a tenger képre vitele? — A fényviszonyok itt sokszor hasonlóak a víztü­köréhez, csak a föld tömör egység, rengeteg színárnya­lattal, annak gazdagságával. A tenger mellett szűkebb ez az árnyalatskála. — A valós színek vagy a belső látás színei dominál­nak a képeken? — Az impresszionista lá­tás áttevődött az élmény­rögzítésre, az absztrakt fes­tészetben lehet ezt a legjob­ban tetten érni. Én a látott élményből indulok ki, de a színvilágomat a hangulat je­gyében vagy felfokozom, vagy lecsökkentem a kifeje­zés érdekében. A megfigyelt ember és a festő hangulatá­hoz, belső látásához is iga­zodik a színvilág. (arany) Sok baj van ezzel a mű­fajjal. A múzsák neveletlen gyermekének is szokták ne­vezni, mert hogy a múzsá­ké, az nem vitás, de mint­ha mostohagyermek volna. Nem lehet­­véletlen, hogy a színházi műsorfüzet helyen­ként szinte védőbeszéd a műfaj és Lehár Ferenc mel­lett. Kodályra és Puccinire hivatkozik, akik egyikére — az olaszra — ráfogták, hogy Lehár az ő dallamait hígí­totta fel. Hol van hát az igazság, mi az érték ebben a „rendetlen” műfajban? Mindez A mosoly országa új szereplőinek kapcsán jut eszembe, pontosabban an­nak a kérésnek kapcsán, hogy írjak valamit az új belépőkről. Aki felkért, nem tudhatta, hogy magam 14-15 éves koromban többórás komoly­zenei zongoragya­korlás után 20-25 percig operettdallamokat játszo­gattam egy fül után, és ma is, álmomból felriasztva ké­pes vagyok ezeket a meló­diákat a hallgató kimerülé­sének határáig idézgetni. Hogy ezt saját passziómra sohasem teszem, ez bizo­nyos immunitás megszerzé­sét jelenti, akkor beteltem vele, és azóta másféle zenék kötik le a figyelmemet. Ez a szubjektív kitérés meg az én „védőbeszédem” lehet, amiért az operettbe beleártani merem magam (annak idején sem én írtam a recenziót, és továbbra se szándékozom). Egy bizo­nyos: az őszi Mosoly-bemu­tató után a műfaj szenti­mentális-konvencionális, fe­lületi szórakoztatást és könnyű kikapcsolódást nyújtó elemeinek újrafelis­merése mellett ismét jelent­kezett bennem az az igény, amely napjaink könnyűze­néjével szemben (legyen az rockzene vagy musical) fennáll: az énekeljen, aki tud is énekelni! S ha az említett mai könnyűzene más funkcióinál fogva ad is ez alól némi felmentést (no meg a decibeleket ter­melő mikrofon is segít), a klasszikus operetthez elen­gedhetetlen a klasszikus ér­telemben vett szép éneklés. Lehár a maga műfajában igényes zenét írt: a Vágyom egy nő után felér egy ope­raáriával. Meg merném koc­káztatni azt a párhuzamot is, hogy amiként némely opera lehetetlen librettóját csak a gyönyörű zene teszi elfogadhatóvá (esetleg hal­hatatlanná), úgy az édesbús, mindent rózsaszínre festő operettsztorikat is a fülbe­mászóén dallamos zene él­teti tovább. Igaz, hogy A mosoly országa nem végző­dik happy enddel, de ez nem változtat azon, hogy ez a misztifikált kifelé mosoly­gó, befelé síró kínai attitűd az emberi jellemábrázolás­nak igazán vérbeli operet­­tesítése, magyarán felhígítá­sa. Sok minden poros eb­ben a történetben , de a melódiák napokig zsonganak tovább a fülekben. Ezek után következik a közreműködő operaénekesek piedesztálra emelése, mond­hatja az olvasó. Ez azért nem ilyen egyszerű. Nem tagadom, hogy amikor Hor­mai Horváth József azon a szép, kiművelt hangján be­lépőjét énekelni kezdte, azt mondtam magamban: ez az! És amikor az a dúsan zen­gő szopránhang, amely Mo­hos Nagy Éva tulajdona, csatlakozott hozzá, megint csak otthon éreztem ma­gam, és még azt is elhittem, hogy „illatos a mi teánk”. Természeti törvényként ér­vényesült a hang és az éne­kelni tudás joga a színpad­hoz. Esztétikai mércével mérve csakis elismerés illeti mindkettőjük énekesi telje­sítményét. Mégis valahol az operett fésületlen szelleme mintha belefurakodott volna a gondolataimba: biztos, hogy ilyen hősi és drámai hangvétel — vagy hangfaj — kell ide? A tisztesen, de nem kifogástalanul éneklő régiek — vagy a mostani társak — nem otthonosab­ban mozognak-e „Operett­országban”, teszem azt a prózai részek szövegbizton­ságának tartományában ? Elég-e zeneileg kielégülni ahhoz, hogy az egészet úgy igazában élvezze az ember? Mi is igazában az operett? Igyekszem a kérdések he­lyett valamilyen konklúzió­ra jutni. Keresni kell a leg­jobb megoldást, és úgy lá­tom, a Csokonai Színház jó úton jár. Az énekelni tu­dást elemi követelménynek tartom, ráadásul A mosoly országa a műfajon belül is igényes (egészen parádés például a tenorszerep!). Ilyen szempontból másodla­gos, hogy a kivitelezésben operai stílusjegyek is meg­találhatók, sőt a színpadi mozgás is idéz fel ilyen emlékeket. Ugyanakkor az operettnek is meg kell ad­ni, ami jár neki: egyálta­lán nem árt, ha operistáink is belekóstolnak ebbe a vi­lágba! A két főhős is több jelét adta ennek az azono­sulásnak. Szilágyi Erzsébet Mise pedig egyenesen teli­találat, operaénekesnő lété­re remekül mozog szubrett­­ként. Mit mondjak: ebben a szerepben az övénél kisebb énektudás is megteszi. Úgy kell ezt megoldani, ahogy maga a zabolátlan műfaj is diktálja: a színjátszás — ze­ne — tánc hármasságára megtalálni a megfelelő együttest. Tudott dolog, hogy az operettjátszás ösz­­szetett feladat, színészek ki­tűnő iskolája. Operaéneke­sek, színészek, táncosok együtt — és mindegyik a társművészetben is némi jártassággal — alkothatnak egy olyan csapatot, amely igazán jó operettet varázsol a színpadra. A közönség igényli ezt a műfajt, ez is egyfajta nosztalgia. Tegyünk eleget a kérésének, úgy, hogy énekes a színésztől és megfordítva is lesse el, ami elleshető. De talán az ének­tanuláshoz hosszabb idő kell, mint a prózai elemek elsajátításához. Ezért üd­vözlöm örömmel az opera­énekesek fellépését Lehár operettjében, és kíváncsian várom a törzsközönség rea­gálását, mert lehet, hogy én bizonyos fokig elfogult vagyok. Straky Tibor Operett operaénekesekkel Egyetemi felvételik A hazai egyetemeken és főiskolákon az idei felvételi vizsgák május 18—19-én kezdődnek. Ekkor írják meg a matematikából, fizikából, biológiából és kémiából fel­vételizők az érettségivel közös írásbeli felvételi dolgoza­tukat, a többi tárgy írásbelijét, illetve a szóbeli vizsgá­kat június 22. és július 3. között tartják meg. A felső­oktatási intézmények 15 nappal a felvételi előtt írásban értesítik a jelentkezőket a vizsga pontos időpontjáról, helyéről. A felvételi kérelmeket — mint minden évben — idén is március elsejéig fogadják el. Mint azt a Művelődési Minisztériumban elmondták: az idei felvételi vizsgák módjára az 1987-es Felvételi tá­jékoztatóban közölt általános tudnivalók érvényesek. A felvételi eljárásban újdonság, hogy a szóbelin minden felvételiző megkapja a kijavított dolgozatát, amellyel kapcsolatban észrevételt tehet. Ugyancsak új vonás, hogy a szóbeli eredményét a vizsga után közlik, s a felvet­­tek-elutasítottak névsorát nyilvánosságra hozzák. A fel­vételi rendszer nyitottságának és demokratizmusának nö­velése részét képezi a felsőoktatás korszerűsítését célzó törekvéseknek, s az ezzel kapcsolatosan már megkezdett, de még korántsem lezárt kutatásoknak. Mint ismeretes, a most érvényes felvételi rendszer táv­lati továbbfejlesztésének munkálatai több fórumon meg­kezdődtek. Egyebek között az Országos Pedagógiai Inté­zetben, valamint az országos középtávú kutatási-fejlesz­tési terv egyik alprogramjaként is foglalkoznak a szak­emberek a felvételi eljárásnak, illetve a felsőoktatásba bekerülő hallgatók kiválasztási rendszerének a korsze­rűsítésével. KÉPERNYŐ 1. SENKI TÖBBET? A Magyar Rádió szellemi árverése képernyőre került. Szilágyi János remek műsora immár „élő lett”, s a fa­kalapácsnak nemcsak a hangját hallhatjuk, de látjuk a mozdulatot is, amint a kérdést eldöntendő odacsap: „Sen­ki többet? Harmadszor!” A hírt — talán épp a Műso­rainkat ajánljukban, magától a játékvezetőtől tudtuk meg — vegyes érzésekkel fogadtam. Egyrészt örültem, hogy a televízió gazdagabb lett egy ötlettel, másrészt ag­gályaim is támadtak a döntést illetően. A tényt ugyan­is kétféleképpen minősíthetjük: győzelemnek, mert si­került rávennie a rádió stábját a képi nyilvánosságra, s vereségnek, mert a televíziónak nem telik saját erőből egy intellektuálisan is szórakoztató, nagy érdeklődésre számot tartó játékra. Én az utóbbira Szavazok, s még ak­kor is, ha van Legyen szerencsénk, Kapcsoltam, Áll­junk meg egy szóra, Elmebajnokság. Az első, a bemutatkozó adás után aligha lehet még általánosító érvénnyel szólni a látottakról. Természe­tesen valami azonnal feltűnt. A tévében megrendezett Senki többet, mintha nem egészen ugyanaz lett volna, mint amit megszoktunk a rádióban. Didaktikusabb volt, iskolásabb volt, a szerzők, a közreműködők erősen ar­ra koncentráltak, hogy a dologban a látvány domináljon. S ennek érdekében megalkudtak, meg kellett alkudniuk a tartalom rovására. Máskor ugyanis ebben az összeál­lításban fogós és izgalmas kérdések szerepelnek. S a já­tékosnak, aki odaül az asztalhoz, felkészültnek kell len­nie. Hogy licitálni tudjon. A nyerés reményében. Persze, mint minden játékban, itt sem a nyerés a lé­nyeges. Az se utolsó szempont, hisz gondoljunk csak a televízió szilveszteri mulatságára: ott szinte alig kellett valamit nyújtani, s máris színes tévé, képmagnó, avagy éppen egy kis Polski tulajdonosa lehetett a szerencsés. A szellemi árverésen természetesen többről és másról van szó. S minden bizonnyal a továbbiakban még in­kább arról lesz szó, s akkor egész biztos, nagyszerű mu­latságnak lehetünk a részesei. A mostaniban ugye a já­tékosoknak is, meg nekünk is hozzá kellett melegednünk a körülményekhez. Ahhoz, hogy ne csak a műsor veze­tője, döntnökei, hanem a játékosok is megfeleljenek az elvárásoknak. És ebből következett a feladványok egy­szerűsítése, a nyerési esély szinte odakínálása. Például: egy fiatal férfiembernek, teszem azt, nem jelent gondot, hogy akár bekötött szemmel is — némi tapogatás után — felismerjen egy női bugyit. Az ötlet itt az lett vol­na, s nemcsak csavaros, hanem nehezítő is, ha egy férfialsót nyomnak a kezébe. Avagy, de ez meg már a játékos élhetetlensége, ha két filmbejátszásról azt kérdik, hogy a látott részletek közül melyik volt a rö­­videbb, hosszabb, avagy talán megegyező, akkor elemi szabály: az egyformát kell mondani. Tudniillik az ilyen rejtvények lakatja mind ugyanarra a kulcsra jár. Ellenben, s ez már önmaga megérte az egész hatvan percet, tanúi lehettünk a jó színészi munka jelenlevősé­­gének. Pontosabban annak, hogy a tehetség hogyan for­máz, mintáz a pillanat ihletében szöveget, jelenetet, fi­gurát az amatőr megjelölés igényének megfelelően. Bé­res Ilona és Kertész Péter olyan természetes váltással fordítottak jellemet, hangvételt, hogy az már nemcsak mesterség, hanem tehetség, képesség és ez a nézőt mindig lefegyverzi. Reméljük, a Senki többet? már másodszor is jobb lesz, mint először volt. 2. CSALÁDI VASÁRNAP Megszoktuk: amiről sokat beszélünk, azzal baj van. Mint például a házassággal is. A televízió — dicséretére le­gyen mondva — élen jár a gond enyhítésében. Segíteni szeretne. Próbál valami mintát adni, modellt mutatni. Mint mindenben, ebben is a valóság a legeligazítóbb. Ab­ban készen kapja s adja is a lényeget. A Családi vasárnap nem kevesebbre, mint arra vállal­kozott, hogy körüljárja a jó házasság vidékét. A műsorve­zető Kudlik Júlia, Kelemen Endre, a pszichológus Ransch­­burg Jenő, a „szakértő” Miskolczi Miklós két házas­párt — Iványiékal és Sajámosiékat — kérdeztek az együtt töltött 40, illetve 18 évről. Meglepő dolgokat tud­tunk meg. Pontosabban igaz és őszinte dolgokat. S így bármennyire is előítéleteim vannak az ilyen típusú mű­sorok iránt, s főleg a célja és értelme iránt, azt kell mondanom: így megérte. Illetve csakis így érte meg, s a megnyilatkozókat csak csodálni tudom, hisz nem kis tett az, ha valaki a maga belső gondjaiba, drámájába egy or­szág nyilvánosságát engedi bepillantani. A szeretet szó az adás folyamán sokszor elhangzott. Főleg a három teológuslány adott a fogalomnak új és finom értéket, s egészen emberivé szépítették a maguk szimpatikus és rajongó megnyilvánulásukkal. Persze, hogy minden jó volna, ha ez bélelné ki a kapcsolatok fészkét, ebből készülne párna az összetartozások feje alá. De hát tudjuk, komplikáltabb a dolog. Volt számomra egy nagyon riasztó jelzés is. Az angol riporternő megállapítása — több hónapos tapasztalat alapján —: a magyar családok hihetetlenül az anyagiak­ra koncentrálnak. Ahogy ő mondta, a házasságban ez a „legszimplább cél”, s feltétlen megvalósítása csődhöz is vezethet. S ha nem, akkor sem használ az érzelmi tel­jességnek. Pedig hogy is írta Ady Az elveszett családok­ban? „Vánkosom hűl s a szívemig rántom — Fázósan a bölcsességtakarót. — De családtalan holnapok futnak rám — Száz apa s fiú, ki egymaga vót.” Jövőnk érdekében ennél megszívlelendőbbet, figyel­meztetőbbet ma sem lehet mondani. 3. KOPRODUKCIÓ A koprodukció magyar jelentése: közös munka, együt­tes teljesítmény, illetve két vagy több ország közösen ké­szített filmje. A Játszani kell magyar—amerikai film. A mi sorrendünk szerint. Ez azt jelenti, hogy magyar a helyszín — couleur locale —, a lokál — lokál? kocsma —, ahol a főhős olykor-olykor búbánatba issza magát a mucsai csodások társaságában. Azt hiszem, a filmről, annak művészi értékeiről nem érdemes sok szót váltani. Olyan amilyen, a rendező Makk Károly eleve felmérte a lehetőségeket s ez az esélyeit is megszabta. Ellenben bosszantó, hogy egy ilyen öszvér do­logban miért nekünk kell játszanunk minden esetben a szamárszerepet. Tudom én, hogy nem árt sem a fővárost, sem a Balaton környékét propagálni, de ilyen bédekke­­res direktséggel talán mégsem kellene. Ez már itt-ott ízléstelen. Nem, amit mutatunk, hanem ahogy mutatjuk. A mese, ha gügye, az a film ügye. De a táj, az ország karaktere nem fokozható le színpadi díszletté, vendégtér­tói prospektussá. Ezen vagy bosszankodni lehetett, vagy mint Szabó Sándor tette, aludni. Némi vigasz: hallottunk két művészi szinkront: a Sztankay Istvánét és a Káldi Nóráét. Bod­a István HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ - 1907. FEBRUÁR K­­4 1

Next