Hajdú-Bihari Napló, 1989. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-25 / 48. szám
POLCRAVALÓ Németh László: Négy könyv Ady mellett Német László volt századunk egyik legnagyobb magyar szépírója, s Thomas Mann mellett talán a legkiemelkedőbb európai író is. Naggyá teszi nemcsak műfaji gazdagsága, sokoldalúsága, mely a regénytől a drámáig, az esszéig ível, amelyekbe szinte az egész európai műveltséget beépítette a görögöktől korunkig, de főleg gondolkodásának emelkedettsége, magas szintje, nemessége, mely tulajdonságai világító példává is avatják („Pusztába bujdosunk. ..”). Írói tehetsége, gondolkodása szenvedélyes tanítói, nevelői magatartással, törekvéssel párosult, mellyel egész népét igyekezett a magas emberi minőség, erkölcsi nemesség, korszerűség színvonalára emelni. Világnézeti, eszmei, magatartásbeli zavarodottságunkra mi sem jellemzőbb, hogy ezt a szerepét kevesen ismerik fel, s vallják őt kiemelkedő példának. Szava, mint Adyé is, pusztába kiáltó szó. Tanítói, nevelői hivatását Németh László közvetlenül is gyakorolta hódmezővásárhelyi tanár korában, ahová életének háború utáni viszontagságai szorították, de ő, mint életében többször is, és ahogy vallotta, „a gályapadból is erényt” csinált, a tanítás sikeres új módjára mutatva példát négy tárgy területén is, az irodalomban, a történelemben, a természettudományban, a nyelvtanításban, valójában egybefűzve a négyet egy nagy átfogó művelődéstörténetben, mely a külsőleges történelmi események, szereplők (háborúk, uralkodók) helyett az emberi tudás, eszmélet fejlődését, áramlását követi, kimutatva belső összefüggéseket, s a történelem mozgásának legmélyebb törvényszerűségeit. Más szóval: történetfilozófiát is tanított, gondolkodásra nevelt, mint az igazi, széles látókörű pedagógus mindenkor teszi. Ezeknek a tárgyaknak, vásárhelyi tanítása anyagának fennmaradt töredékes jegyzeteiből állt össze a „Négy könyv”, amelyet maga az író teljesebbnek, részletesebbnek tervezett, kivitelezésében azonban megakadályozta a ránehezedő feladatok sokasága, s a politika, irodalompolitika korlátoltsága, amelyek ma sem engedik fényét teljes erővel szétsugározni, népünk nagy kárára. De még így, ezekben a töredékekben is, kibontakoznak a nagy törekvés példái, nyomvonalai, amelyeken haladva meg lehetne közelíteni a Németh László által kitűzött célokat az egyes tárgykörökön belül, s egész iskolarendszerünknek az általa megjelölt összefüggésekben való megreformálásával, amely okos, gondos megvalósítás esetén nemcsak sok fölösleges munkától szabadítaná meg a tanulókat, tanítókat, de ránevelné őket az összefüggések felismerésére, egy reális ismereteken s nem szólamokon nyugvó világnézet kialakítására. Ösztönzést ad arra, amit Petőfi úgy fejezett ki, hogy a haza (itt a nevelés) bocskorának örökös toldozása, foldozása helyett újat kell csinálni, egész nevelésünket új, korszerű, Németh László elgondolta alapokra, keretekbe kell helyezni. (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1988.) Tóth Béla Chopin tolmácsa Polonézek, mazurkák Elöljáróban a lényeg: február 15-én meggyőződhettünk arról, hogy Halina Czerny-Stefanska változatlanul kiemelkedő tolmácsolója a chopini életműnek, ennek a zongorára hangszerelt, csodálatos romantikus muzsikának. A lengyel művésznőnek, Krakkó szülöttének ráadásul honfitársa is a zeneszerző, akinek művei repertoárjának döntő részét kiteszik; egész, közel fél évszázados pályája elsősorban Chopinhez kötődik. Alfred Cortot egykori tanítványa egyben olyan iskola folytonosságát is jelenti, amely meghatározó volt századunk első felében és máig is hat. Czerny Stefanska koncertje öt polonézt, hét mazurkát foglalt magába (pesti koncertjénél kevesebbet), majd brilliáns zárásként az Andante spianato et Grande Polinaise hangzott el. A koncert hatásfokát egy előadásbeli crescendóval tudnám jellemezni. Az első három polonéz — A-dúr, B- dúr, d-moll — valamilyen objektív távolságtartás jegyében látszott megszólalni: minden a helyén volt, de nem aknázta ki igazán a művekben rejlő lehetőségeket. A c-moll polonéz már a kifejezés elmélyülését mutatta: helyenként az eredeti dinamikát megváltoztatva, viszonylag mellékesebbnek tartott rétegeket feltárva (pl. a basszustéma feletti akkordsort kihangsúlyozva) mintegy „megszüntetvemegőrizve” közvetítette a mű mondanivalóját. Az első műsorrészt záró fiszmoll polonéz hatalmas tablója, benne a mazurkás rész lágyabb hangzásával, minden kétséget kizáróan igazolta a művésznő kiváló formáló és előadókészségét, a táncos karakter és a romantikus zongorahangzás egybeötvözésével. A technikai perfekciót, mint magától értetődőt, kell ehhez még hozzátenni. A mazurkák világában szabadult fel egészen vendégünk. Az apró formák művészetének magas iskolája volt, ahogyan a pár perces kis tánckompozíciókat néhány vonással felrajzolta és — néha egyéni módon — karakterüket megadta. De örülhettünk, hogy a zsúfolt Kodály-terem sok zenetanuló hallgatója ilyen színvonalon hallgathatta a „tananyagát”! A zárószámhoz erőgyűjtésnek is alkalmas mazurkasorozat után teljes színgazdagságában és csillogásában szólalt meg az Andante spianatóval megelőzött Grande Polonaise. Amit az első polonéz sorozatban az erővel való gazdálkodás jeleként itt-ott érezhettünk, itt már teljesen eltűnt: olyan finálét kaptunk, hogy csak úgy zengett a terem! A hatvanas éveiben járó művészasszony aztán nem fukarkodott a ráadásokkal. Magam külön is örültem annak, hogy a négy ráadás között egy olyan „kakukktojás” is akadt, mint a nem Chopinszerzemény Paderewski: Menüett, ez a zenei múltat oly bájosan, kedvesen idéző és oly régóta nem hallott zenei miniatűr. Straky Tibor Karácsony óta tart. Kéthárom naponként előveszem, forgatom, szétnyitom, nézem elöl, nézem hátul, bele-beleolvasok, majd visszateszem a gyermekeim polcára. Nem hagy nyugodni. Egy könyvről van szó. Legkisebb fiam kapta a barátainktól. Kedves ajándék, örömöt szereztek vele. Mikor először kézbevette, felkiáltott: kukacoskönyv! És a jelző rajtamaradt. Igen, egykori tanulmányaimból rémlik, ezt a könyvtípust „érdekes” könyvnek nevezi a gyermek- és ifjúsági irodalom. Ugye emlékeznek? Ha kinyitjuk, megjelenik pl. egy kihajtható várkastély, előtte a királykisasszony. Összecsukva ismét szépen a lapok közé simul az építmény. Hát ez egy kukacoskönyv. A kukac arasznyi zöld színű madzag. Az ötlet lényege: a lapok közepén egy-egy lyuk, azon átbújtatva a madzag- kukac, mivel minden képen ő a főszereplő. Elöl-hátul csomó a végén, így nem lehet aztán teljesen szétnyitni a könyvet, csak kandikálva, belekukucskálva nézni a képeket és a szöveget. Ügyes! Épp ideje elárulnom a címét: Csalikukac csavarog. A madzag om! Jól alliterál! A népszerű Csukás—Sajdik szerzőpár A nagy ho-ho-ho-horgász című tévés rajzfilmjének „érdekes” változata. A könyv gyermekméretű, 9 lapos, 12X12 centiméteres papundekli, s ráadásul színes is. A rajzok eredeti Sajdik-művek. De a szöveg! Bárcsak ne kérte volna kisfiam interpretálását! Szegény Csukás István! Tudta vagy nem tudta, bűn rossz strófákká tördelték történetét. Rémlik, meséje eredetileg próza. Gyors ellenőrzés. Igen, az Alföld tavaly decemberi számában is ott egy Horgászsztori a prózában. De miért kellett versbeszedni, méghozzá ilyen primitíven! Aki „átköltötte”, nincs tisztában a verstan legelemibb szabályaival. Ám az egyik gyönyörstrófa: Kúszok! — a Főkukac így szólt. / Tekergőzött és bandukolt. / Bemászott egy nagy cipőbe. Túl nagy nekem! Talán jó lesz majd jövőre. Egy másik gyöngyszem: Csorba bögre, görbe bögre. / Itt hagylak én most örökre! / Szerbusz, gomba! Nem válaszol! / Biztos mérges, mert goromba! S a kukackaland zárlata: Minden jó, ha jó a vég, a főkukac hazaért. •/ Elcsípte a postást éppen, / s elhozták a botot szépen! Becsukva, a könyvet, szemem a hátsó oldalra téved. Aha! Szerzőhármas munkája, Csukás—Sajdik mellett egy harmadik: Füzesi. Csak nem ő a fűzfapoéta? Bravó Pannónia Film Vállalat, s dr. Matolcsy György (gondolom, a felelős kiadó)! Ismét sikerült a ki tudja hányadik bőrt lehúzni egy produkcióról. Szépen gyarapszik — és romlik! — a sor. Tudom, a kultúra üzlet, a könyv is. De ilyen áron? Gyors pillantás a sarokra: 49 forint!!! Ügyes, nem 50, csak 49, s viszik mint a cukrot. Esztétika? Ugyan kérem, arra már csak a hozzám hasonló őskori kövületek figyelnek. Igyekszem megértő is lenni (üzletpolitika, gyors reagálás, „érdekes” megoldás stb., stb.) De könyörgöm, mi benne ilyen drága? Az előállítás? Szörnyű gyanúm támadt: a madzag! Ozsváth Sándor Kalmárszellem nélküli kupecek CSOKONAI SZÍNHÁZ: HOZOMÁNY NÉLKÜLI MENYASSZONY Osztrovszkij mélyen érti az orosz életet. „Gogol Köpenyéből” bújt elő ő is, mint a többiek: Turgenyev, Goncsarov, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov. Azt a réteget viszi a színházba, amely az orosz regényből kimaradt: a kereskedők világát a kapitalizálódó Oroszországban. Olyan sajátos történelmi határhelyzetben írja Hozomány nélküli menyasszony című drámáját, amelyben a nemesség életképtelensége a hatalommal már egyre inkább, de hivatalos ranggal még nem rendelkező, felkapaszkodó kupecek törekvéseivel ütközik. Szigorúan realista társadalmi drámája hordoz valami (mára) avult moralizálásra való hajlamot: lázad a pénz hatalma, mindenhatósága ellen. Piacra kerül itt a szerelem, az anyai szeretet, a művészet, a lelkiismeret. Jelentőségét a kompozícióban sem jelölhetjük meg, mert az a klaszszikus drámaépítkezési szabályokat követi. Hosszúra nyúlt expozíciója, amely csak arra kell, hogy diskurzusos dialógusaiban az előzményeket, a viszonyokat és a szereplőket ismertesse. Sutaságait a dramaturgiai beavatkozás sem javítja (Dobók Lívia munkája). Az előadás tulajdonképpen akkor kezdődik, amikor a nagyvilági úriember megérkezik a Volga-parti városba. A befejezés is melodramatikus ízű. A halálba önként menni gyáva hősnő mohón ragadja magához a gyilkosától a fegyvert. „Én tettem” — mondja, s mazochista kéjelgéssel nézi a tetemére bűntudattól terhesen meredő arcokat. (A tettet az író az orosz léleknek vonzóbb öngyilkosság felé közelíti.) A befejezés ironikus fricskája már a csehovi titkokat előlegezi. A cselekménynélküliség, az érzelmesség, a tragikum és a komikum szintézise az orosz színházban egyedülállóan jön létre, s ennek kitűnő példája a darab. A gyakorlatias Osztrovszkij ugyanis nemcsak az orosz életet ismeri, a lélek mérnöki szakértője is. Nála is vannak szöveg mögötti áramlatok, talányos, többjelentésű jellemek. S ha már valami csehovi, ahhoz a „rejtvényfejtő” rendezői magatartás kelletik. Szegvári Menyhért rendezése azért elhibázott, mert éppen ezeket a művet éltető nüanszokat hagyja figyelmen kívül, így a Csokonai Színház előadásának kevés köze van a drámához. A rendező nem gondolkodott árnyaltan és elmélyülten Osztrovszkij művében, így az előadás nagy részében szövegösszemondás, amolyan szcenizált olvasópróba folyik. A szereplők különös viszonyrendszere is rejtve marad. A darab fókusza Larisza Dmitrijevna személyisége, aki a végzet asszonya és a „liba” furcsa keveréke. Feszült kapcsolatban él kerítő anyjával. Ogudalova nem akarja férjhez adni a lányát (legalábbis Karandusevhez nem), hiszen belőle él, a házába tévedő pénzes kérők csalija. Knurov és Vozsevatov cinkossága jelzi, hogy a pénz világa összetart. Knurovot nemcsak embergyűlölet és megvetés fűti Karandasev ellen, hanem féltékenység is, hiszen ők ketten éreznek szerelemfélét Larisza iránt. A férfihierarchia csúcsán a vagyonát vesztett Paratov áll. Vozsevatov eszményien néz föl rá, életfilozófiáját magáévá teszi, életmódjában utánozni kívánja (angolul tanítja Robinsont, Paratov francia nyelvleckéinek mintájára). Ketten hajszolják az érzéki gyönyöröket és ennek tárgyát, Lariszát. Osztrovszkij az alkudozást alapvető dramaturgiai eljárássá teszi. Kulcsjelenetek sora épül az adok-veszekre, amelynek alapvető színészi eszköze az alakoskodás. Drámai funkciót kap a ki nem mondott lényeg, a szavak mögötti latens jelentéstartalom, de érvényesülésüket a rendező nem engedi. A színpadon semmi nem jelenik meg abból, ahogyan Paratov finoman átjátssza Robinson eltartását Vozsevatovnak. Azt sem mutatja meg Szegvári, hogy a jelenetek általában reciprokokra fordulnak: Larisza és Karandasev jelenetében rendre a lány kerekedik fölül. Az alkunak iskolapéldája Ogudalova és Knurov jelenete. Ogudalova jól tudja, hogy a kereskedő sosem beszél direktben, ha portékáját kínálja, a másik fél ajánlatára a legminimálisabbat teszi rá. Éberen figyeli Knurov észjárását, és csak annyit árul el, amenynyi szükséges ahhoz, hogy ajánlatát megtegye. Fokozatos egymásra építkezés jellemzi azokat a párbeszédeket is, amelyekben Paratov döntést vagy vallomást akar kicsikarni Lariszából. A színészi alakításokat a szerepek egyoldalú vagy téves értelmezése miatt a féloldalas megoldások jellemzik. Ogudalova elvileg a dráma legokosabb szereplője. Nem is egészen érthető, hogy miért lett az okos, a ravasz, a számító asszony Szegvári és Balogh Zsuzsa megfogalmazásában szimplán egy röhögős kurva. Hozzá Balogh Zsuzsa konvencionális színésznői eszközöket használ. Varga Kata a Csehov-színjátszás legroszszabb hagyományaiból teremtette Lariszát: a mártíromság glóriájával fonta körül. Larisza illúziótlanabb, életszerűbb alak. Némi romlottság is beleköltözött: nem érti, anyja miért biztatja arra, hogy Knurovnak is megköszönje az ajándékot. Azt ugyanis természetesnek veszi, hogy Vászjának jár a hála érte. Karandusevvel szemben pedig rendszerint durva és kegyetlen. Mélységesen megveti, de csak segítségével tud anyjától szabadulni. Bár monológjai érzelgősek, cselekedetei nem ilyenek. Sárközy Zoltán Knurov jelleméből a mizantrópot jól adja. Ő is felejti azonban szerepének lényegi mozzanatát: nem mutatja meg a vén ember beteges érzéki-érzelmi vonzódását a fiatal nő iránt, amely odáig viszi, hogy porig alázza magát. Ez a hajlékonyság hiányzik játékából, vegytisztán negatív, gőgös karaktert formál. Vozsevatov a cinikus, kiégett fiatalember, aki olyasmit, hogy szerelem, nem érez. Osztrovszkij Anyeginé ő, elvesztette az élet értelmét, mielőtt megtalálta volna azt. Lux Ádám tartásában nyegle, csontnélküli, életfelfogásában optimista, játékos kedvű figurát jelenít meg. Csaja Imre alakítása egyenetlen. Talán nem is tudja, hogy a kishivatalnok szatírája milyen jó, amikor megfeledkezik arról, mit kell csinálnia. Néha azonban egy dadogó fogyatékost játszik, és a kisember nyomorának tragikumát sem mindig hordozza játéka. A Farády István által életre hívott Paratov kevésbé nagy formátumú személyiség. Nem emelkedik a kekec kupecek fölé. Elsősorban charme-os eleganciája hiányzik, amelylyel elhitethetné, hogy valóban női szívekben tapad. Szerepbeli téves felfogása, hogy helyenként a szerelmes férfit játssza. Játékának van egy rögzült modorossága: jobb kezét zsebre teszi, bal kezében cigarettát tart. Robinson a vidéki ripacs színészetét bocsátja áruba. Az író szócsöve, ítéletét is az ő szájába adja: „Micsoda népség! Csak ámulok. Milyen fürgén ott vannak mindenütt, ahonnan el lehet venni, azt ők aár elvették. Szűz hely már nincs.” Szimpátiával és rokonszenvvel ábrázolt figura, akinek jellemét Korányi László stílusosan, jól eltalálta. Paratov legénybúcsúja lampionos farsangi mulatságot, őrült tivornyát hoz a városba, a színpadon azonban ez nem fokozódik az extázisig, a zenei betétek (zenei szerkesztő: Schramm Antal) visszafogottak. Szerencsétlenül hat Larisza éneke, amelynek hallatán a hallgatóságnak inkább kuncognia kellene, mint elragadtatva éljeneznie. Az orosz népdal szárnyaló szépsége helyett csetlő-botló énekecskét hallhatunk. Az előadás legjobban sikerült része Pilinyi Márta díszlet- és jelmezterve (sokadszor szólunk róla elismerően!). Különösen szabad terei illúziókertőek. Az orosz élet varázslatos atmoszférájából és a korabeli kereskedővilág szelleméből vajmi keveset látunk. A kidolgozatlan szituációk sokasága, a pontatlanul értelmezett szerepek oda vezetik az előadást, hogy az helyenként — valljuk be — a tömény unalmat zúdítja a nézőre. Pozderka Judit Litván kórus Debrecenben Négy évtized alatt hozzászokhattunk ahhoz, hogy a közalkalmazottak zenekara időnként meglepetéseket okoz közönségének. Néha ritkán hallható zenedarabok, máskor az előadók vonzzák a hallgatóságot. Március 5-én, harmadik bérleti hangversenyükön is ilyen kellemes estét ígérnek. Legutóbbi litvániai útjuk házigazdái érkeznek Debrecenbe, s lépnek fel a zenekar koncertjén. A Vilniusi Állami Egyetem kórusa (karigazgató: Krisciunaite Saule) közreműködésével az a Mozart F-dúr mise hangzik el, amelyről legutóbb Finnországban hanglemezfelvétel is készült. A mise Mozart ritkán hallható művei közé tartozik, legutolsó debreceni előadása a negyvenes években a Béke úti katolikus templomban volt. Másodikként pedig Beethoven Karfantázia című alkotása szólal meg (opus 80.), amely a IX. szimfónia örömódájának első beethoveni vázlata, kísérlete, s amely az utóbbi ötven évben mindössze kétszer volt hallható debreceni hangversenyen. A litván énekkart ez alkalommal a Maróthi György pedagógusikórus (karigazgató: Kéry Mihály) is kiegészíti és erősíti, bizonyítván, hogy az énekkar egyre nagyobb feladatokat vállal az oratórium műfajban. A hangverseny a Kölcsey Művelődési Központ színháztermében lesz vasárnap — március 5-én — este hét órakor.