Hajdú-Bihari Napló, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-22 / 94. szám
* Megemlékezés a boszorkányüldözés áldozatairól I. Minél nagyobb az egyén és a tömeg tudatlansága, annál inkább hisz mindenféle babonában, kuruzslásban. Minél tudatlanabb valaki, annál nagyobb rejtély előtte a természet az ő csodálatos berendezettségével, megnyilatkozásaival, rejtély az ember maga, a betegség, az egészség, az álom és a halál. Az ilyen ember az ő tudatlanságában minden időben tele van babonával, téves hiedelmekkel. Sőt, igen magas műveltségű emberek is hívői a spiritizmusnak, hisznek a szellemekben, ahonnan már csak egy lépés a kísértetekben és boszorkányokban való hit. Az igazi felvilágosodottságtól az emberiség túlnyomó nagy része még ma is hihetetlenül messze van. Másfelől azonban tagadhatatlan, hogy a fejlődésben igen nagy utat tettünk meg. Hiszen elég arra gondolnunk, hogy 1768-ig, mintegy két évszázadon át nálunk is törvényesen égettek el embereket, mint boszorkányokat, a műveltebb Nyugaton pedig még pár évvel később is. Mindennemű boszorkányhitnek lényeges alapja, legfontosabb alkotóeleme, a varázslás által okozható szerencsétlenségektől, károktól, bajoktól való félelem Mindenütt és minden időben megvolt az a hit, hogy bizonyos egyének az általános emberi képességeket meghaladó természetfeletti hatalommal bírnak, démonok vagy istenségek segítségével, avagy titkos tudományok erejénél fogva embereket, állatokat gyógyíthatnak vagy megronthatnak, halált okozhatnak, mindennemű károkat tehetnek, egyszóval varázslók. Az asszír—babilóniai ékírások, az egyiptomi papiruszok már szólnak a varázslásról. Az ókori Róma is tele volt a varázslás számtalan fajtájának ismeretével, de büntetőjogi szempontból csak azt méltatta figyelemre, amelyről hitte, hogy ártalmakat, károkat okozott. Ezeket az ártalmakat maleficiumnak, veneficiumnak nevezte, s az ilyen varázslókat maleficusoknak, veneficusoknak. A rómaiak hatása alatt kifejlődött európai civilizációkba a maleficus név átszármazott és ez lett minden varázslónak, bűbájos boszorkánynak legáltalánosabban elfogadott megjelölésenak a nevei és ténykedései, akik ártatlan emberek ezreit ítélték főleg tűzhalálra. Ezek az emberbőrbe bújt fenevadak egész Európára kiterjedően bebizonyították, hogy örök érvényű az ókori mondás: „Homo homine lupus” — Ember az embernek farkasa. . A terjedelmi korlátok miatt csupán csak két példát hozunk fel, a sok ismert, hírhedt inkvizitor tevékenységének szemléltetésére: Remigius Miklós lotharingiai főbíró, a Daemonolatria című, 1595-ben megjelent munkájában dicsekszik, hogy 15 év alatt ő maga 800 boszorkányt ítélt tűzhalálra. (Ld. Soldan: Geschichte der Hexenprozesse című műve Heppe átdolgozásában.) Hasonlóképpen De Lancre a bordeauxi parlament tanácsosa, ki egy boszorkányüldözési bizottság elnökeként működött. 1612-ben megjelent munkájában előadja, hogy Bearnban, Labourde vidékén és a Basques-földön, több ezer boszorkányt égettetett el (La Sorcellerie au XVI—XVII. siècle.) A kereszténység hadjárata a boszorkányok ellen A politeisztikus vallások nem eo ipsa a varázslást, csak a varázslás által okozott bajt torolta, büntette meg. De a monoteisztikus vallás első törvénykönyvében már a legszigorúbb büntetés van kimondva minden varázslásra. Mózes II. könyve 22. rész 18. verse meghagyja: „... a varázsló és szemfényvesztő asszonyi állatot ne hagyjad élni”. Az egész középkoron át, sőt még a XVIII. században is hivatkoznak erre a bűbájos boszorkányok elleni eljárásnál. Az egész középkoron át nemcsak a nem, hanem egyházi és világi hatóságok meg voltak arról győződve, hogy a varázslás hatalma által, melynek sikeres voltát az ördög segítségének tulajdonították, számos ártalmat lehet előidézni. Megdöbbentő az a látszólagos ellentmondás, hogy a boszorkányság vádjával sújtott nagy tömegek nem a „középkor sötét századaiban” pusztultak el, hanem az újkor ragyogó hajnalán. A felfedezéseknek, a művészetek virágzásának, a tudományok újjáéledésének korában, melyet egyúttal a lelkiismeret és a gondolatszabadság kivirágzása korának szokás tekinteni. Ez a látszólagos ellentmondás abban leli magyarázatát, hogy az ördög hatalmába vetett hitet a középkori skolasztikus teológiáétól átvette és tovább éltette az újkori keresztény vallás. Hatására a boszorkányfogalom mind csodásabbá és rémesebbé fejlődött. No már most az ördög manipulációit vallási okokból vissza kellett verni, így jutott kiemelkedő szerep az inkvizíciónak a boszorkányüldözések szaporításában. Az inkvizíció kebelében az eretnekek felkutatására, kiirtására kifejlesztett eljárás, amely az eretnekségnek tekintett boszorkányság ellen is alkalmaztatott, irgalmatlan kegyetlenséggel és körmönfont ravaszsággal volt kieszelve, a keresztény egyház által. Ez szolgált mintául a világi hatóságok számára is. Az ördögök és boszorkányok együttes ézelmeiből kifejlesztett agyrémszerű boszorkányhitet és a boszorkányoknál szemben követendő eljárást a legtökéletesebben és leghatásosabban Sprenger és Institoris, Domonkos-rendi inkvizítorok, Malleus maleficarum című, 1486-ban megjelent munkájukban fejtették ki. E könyvet több nyelvre lefordították és a boszorkányüldözésnek mintegy kódexévé vált. Ez a mű nagymértékben felelős az üldözések tömegesebbé tételében. Ezt a művet már megelőzte néhány, az inkvizíció eljárását szabályozó munka, és követte egy egész nagy boszorkánykérdéseket tárgyaló irodalom. Az üldözés legádázabb korszaka VIII. Innocentius pápa „Summis desiderantis” bullája (4.484) és a már említett Malleus maleficarum megjelenése, illetőleg több nyelven való terjesztése után állt be. A boszorkányüldözés külföldi irodalma igen nagy. Így név szerint ismeretes azoknak a gyalázatos inkvizítorok Boszorkányüldözés Magyarországon Magyarországon az üldözések nem voltak olyan tömegesek és oly borzasztóan pusztítók, mint külföldön. Már első királyaink törvénykönyveiben találunk pozitív adatokat boszorkányokról, bűbájosokról, rontókról, akik részint egyházi büntetésben részesültek, részint elégtétellel tartoztak a sértettnek vagy hozzátartozóinak. A maga hiszékeny korában Szent István (970-975 körül—1038) aziránt intézkedik, hogyan fenyítsék meg a püspökök a varázslókat és a bűbájosokat. Kálmán (kb. 1068—1116) királyunknak híres „De strigis vere, quae non sunt, nulla quaestio fiati” törvényét sokáig félreértették, mert a bölcs király a frank kapitulárék alatt csupán a strigáknak nevezett, félig állati, félig emberi monstrumokban kételkedett, de a maleficusokat (e szóval jelölik a boszorkányokat, rontókat akkor Európában, a római és egyházjog, a frank kapitulárék, s a később boszorkányperek, egészen az újkorig) törvény elé állíttatja. Az ő kora (XI—XII. század) után mé° évszázadokon át hitték: volt, van és lesz boszorkány. A középkori peres eljárások emlékeit a Váradi Regestrumban (Regestrum Varadinense) találjuk. Ez egy latin nyelvű jegyzék, amelyet 1208—1235 között a váradi székeskáptalan, mint hiteles hely előtt folytatott bírósági eljárásokról (például tüzesvas-próbák) vezettek. E jegyzékből 14 esetről tudunk, midőn vádat emelnek és istenítéletet tartanak a váradi káptalan előtt boszorkányság, rontás, mérgezés miatt. (Karácsonyi—Borovszky: Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom. Bp. 1903.) Ezek a perek az 1205—1235 közötti időben folytak. Ezt követően hosszú szünet következett, majd a XVI. század vége felé megindul egy újabb periódus, hatalmasabb minden másnál. A városi statútumok, jogkönyvek előre jelzik útját annak az epidémiaszerű áradatnak, amely elindult vidékről—vidékre, megtámadta az egész Európát, a legkülönbözőbb népeket és a legváltozatosabb világnézetű kultúrákat. A perek mindig törvényes bizottság előtt folytak le. Majdnem minden percben megszentenciázták, azaz kínpadra vonták a vádlottat. A kínzás volt jogi nyelven a „tortúra”. A vádlottat mindig kihallgatták a tortúra előtt, a tortúrán és a tortúra után. A tortúráról felvett jegyzőkönyvek felemlítik a kínzóeszközök között a külföldi inkvizícióból annyira hírhedt spanyolcsizmát (acrea Hispanica) és a fidicula nevű fából készült bilincset, melyet a vádlottak hüvelykujjára, kezére és lábszárára szorítottak. Ha a vádlott továbbra is tagadott, akkor az examen rendje szerint a trinaria ustalatióhoz fordultak, amely egy kolozsvári per tanúsága szerint valószínűleg gyertyának vagy más forró viasznak a köröm alá való csepegtetését jelenti. Hogy Magyarországon hány boszorkánypert folytattak le teljesen törvényes joggyakorlat alapján, hány szerencsétlent végeztek ki, s hánynak kellett a nem halálos, de kegyetlen, fent felsorolt büntetéseket, illetőleg a tortúrázást kiállni, — amely után rendszerint egész további életére nyomorék maradt —, az ma már megállapíthatatlan. Tudomásunk szerint csak egyetlen, ilyen irányú, országos, eredményes, de csal m megközelítő felmérés történt mindmáig. Komáromy Andor 1910-ben kiadta a hazai boszorkányperek oklevéltárát, melynek hiányosságát ő maga hangoztatta. Teljes címe: Magyarországi boszorkányperek oklevéltára. (Bp. 1910, Magyar Tud. Akad.) Alapos levéltári kutatásokon nyugvó műve 461 boszorkányperre vonatkozó közleményt tartalmaz, hangsúlyozottan a teljesség igénye nélkül. Természetesen e szám nagyságrendjét illetően a történelmi Magyarország méreteiben kell gondolkoznunk, mind területileg, mind a lélekszám vonatkozásában. Komáromy gyűjteményében a magyarországi boszorkányüldözés legkorábbi adata Kassa városából, 1562-ből való. Nem lehet ezt a 461 periratot mélységes megrendülés, szánalom és felháborodás nélkül olvasni. (Folytatjuk) Varga Júlia ny. főkönyvtáros A Tisza-völgy ármentesítője KORBÉLY JÓZSEFRŐL ÉS MUNKÁSSÁGÁRÓL Korbély József 1864. szeptember 10-én — 125 évvel ezelőtt — született az Ózd melletti Hodoscsépányban. Középiskoláit Miskolcon végezte, majd 1887-ben Budapesten a M. Kir. József Műegyetemen (most Budapesti Műszaki Egyetemi mérnöki oklevelet szerzett. A Tisza mentén, a Körösök vidékén ekkor voltak folyamatban a nagy építkezések. Ezek a nagyszabású munkálatok felkeltették a fiatal borbély figyelmét a vízépítés iránt. 1888. november 1-jétől a Berettyó—Ivánfenék— mezőtúr—mesterszállási Ármentesítő Társulatnál kapott alkalmazást. Két év múlva, 1890. március 15-én szakaszmérnökké választották. A társulat átszervezése sokszor napirenden volt, 1891. szeptember 3-án a Berettyóújkörösi Vízszabályozó és Ármentesítő Társulat Berettyó öblözetének helyettes osztálymérnöke lett Berettyóújfalu székhellyel. Az öblözetek különválása 1895- ben következett be, és megalakult Nagyváradon a Berettyó Vízszabályozó és Ármentesítő Társulat. Az alig 30 éves, nagy érdemeket szerzett Korbély lett a társulat főmérnöke. Negyvennyolc község határában 340 548 kát. hold terület volt akkor a társulat árterülete. 1893-ban nagyszabású belvízszabályozási munkák is kezdődtek a területen. 1897- ben megépült Szeghalom határában a társulat első nagy — környei — szivattyútelepe 3,5 köbméter sec teljesítménnyel. Egyetlen jellemző adat az akkori munkálatok nagyságáról, csak Szeghalom és Füzesgyarmat határában a Berettyó mentén 1500 kubikos dolgozott egyszerre a belvízrendezési munkákon. Ebben az időben a földszállításra használatos jármű volt az egy lóval vontatható kordély. Ezzel a kétkerekű járművel 0,25—0,30 köbméter, kb. 4 talicska (a talicska egykerekű, kétfogantyús, kb. 0,07 köbméter köbtartalmú, kézi szállítóeszköz, gazdaságosan 40—60 m-es távolságig használták) földet 1 km-en belül volt gazdaságos szállítani. Az ürítés hátradöntéssel történt. A trianoni békeszerződés után 1921. szeptember 22-én Nagyváradról Debrecenbe költözött a társulat. Ekkor a főmérnöki és igazgatói munkakört egyesítették, és őt erre a beosztásra választották meg a Magyarországon megmaradt harminc községre kiterjedő területre. Ebben a munkakörben 1937. szeptember 30-ig — nyugdíjazásáig — maradt. Az árvízvédekezést elősegíti, a biztonság érzését fokozza, ha idejében megbízható értesülést nyer az árvízvédekező mérnök, hogy a hegyvidékről előtörő árhullám mikor fog leérkezni a síkságra és a töltésekkel védett folyószakaszon milyen magasságra emelkedik. Az árvíz előrejelzés fontosságát először a franciák ismerték fel (Belgrand, Allard, Mozoyer). Korbély is a franciák elvei alapján előrejelzési segédletekkel szerkesztett. A tiszai áradásokat három kategóriába sorolta és nagy érdeme volt, hogy a különböző árvíztípusoknál nyert — általában lineáris — öszszefüggést úgy állapította meg, hogy a szórást mutató tényadatok sorát fáradságos számítási módszerrel, a legkisebb négyzet módszerével egyenlítette ki. Korbély József arcképe Töretlen akarattal Korbély József ötven évet kitevő munkássága alatt a legnagyobb tiszai Berettyó társulat szolgálatában volt. Amikor a fiatal mérnök szolgálatba lépett, az évről évre megismétlődő gátszakadások és pusztító árvizek miatt reményt vesztett, elcsüggedt ártéri érdekeltséget talált. Törhetetlen akarattal és eréllyel látott hozzá munkájához. Első feladatul tűzte maga elé, hogy az árvizek kártétel nélküli levonulását biztosítsa és ennek a feladatnak a megoldásához a legnagyobb becsvágygyal fogott hozzá. Éjt nappallá téve tanulmányozta az árvizek járását, a síkvidéki folyók természetét és mindenekelőtt megismerte minden vonatkozásban a Berettyó folyót. Felkutatta a Berettyó árvizeinek előidézésében oly nagy szerepet játszó jégtorlódások okát, és ennek ismeretében szabályozta, illetőleg megszüntette a meder nagyobb elfajulásait. Hozzáfogott az árvédelmi töltések fokozatos erősítéséhez és magasításához. Tervszerű munkái nyomán az árvizek kártételei egyre csökkentek, majd elmaradtak és ezzel Korbély megnyerte az ártéri érdekeltség teljes bizalmát. Az árvédelmi töltések építésével egyidejűleg a főcsatornák építése is megindult a területen. Ezen munkák előrehaladásával az érdekeltségi területen mind több oly területet vehettek gazdaságiművelés alá, amelyek addig a víz miatt nem voltak rendszeres művelés alá foghatók és csak nádasnak vagy rétnek voltak használhatók. Az elért eredmények növelték Korbély munkakedvét, s minthogy az érdekeltséggel mindig a legnagyobb egyetértésben dolgozott, a társulat élén módjában volt minden tudásának és elképzelésének megfelelően végrehajtani tervét. Korbély kiváló gyakorlati árvédekező mérnök is volt. Árvízveszély idején nagy vízrajzi ismeretével és műszaki tudásával a helyzetet át tudta tekinteni és intézkedéseit is haladéktalanul meg tudta tenni. Súlyos árvízveszély idején nyugalmával és megfontoltságával nemcsak közvetlen munkatársaira és a védekezést végző munkásokra hatott előnyösen, hanem a veszélyeztetett vidék, lakosságára is. Folyton tanult és nagy vízszabályozási kérdésekkel foglalkozott. Neve a szakirodalomban is előkelő helyet foglal el. Tanulmányaiban az egész Tiszántúl ármentesítésének és vízszabályozásának kérdésével foglalkozott. Tapasztalatai a magyar vízimérnöki szakirodalmat gazdagítják és a jövő nemzedék számára is tanulságosak. Megírta Bihar vármegye hegy- és vízrajzát, geológiai viszonyait. Az árvízjelzés, tekintettel a Körösök és a Berettyó vízjárására, valamint a Tisza szegedi és csongrádi vízállásaira c. tanulmányt. Képleteket dolgozott ki a Sebes-Körös és a Berettyó folyó fontosabb vízmércéire. A Körösök és a Berettyó szabályozását kétszáz oldalas részletes leírásban tárgyalta. A Tisza szabályozása c. könyve 257 oldalas terjedelemben foglalkozik a folyó történelmi, földrajzi, vízrajz stb. kérdésével. Műszaki szépíró Korbély képletei még ma — a számítógépek korában — is tanulságosak. Tanulmányaiban minden Körös és Berettyó vidéki folyóval kapcsolatos megfigyelését, a vízmércék számított és tetőzött vízállásait táblázatokban adta közre. Az Árvizekről c., 1915-ben készített hidrológiai tanulmányai — amelyekben a lehullott csapadékból lefolyásra kerülő vízmennyiségek megállapításairól szól — ma is szerepelnek a műegyetemi előadásokban. Korbély közreadott műveit előadásának világossága és írásmódjának szépsége jellemzi. Nyelvezete sima, gördülékeny és mindig magyaros. Bátran mondhatjuk őt műszaki szépírónak. Az Árvízjelzésről írott művéért 1909-ben Hollán pályadíjat nyert. 1937-ben a Magyar Mérnök- és Építészegylet a legnagyobb kitüntetéssel, az Egyleti aranyéremmel jutalmazta.. Szakirodalmi működésen kívül igen tevékenyen vett részt Korbély a szakbizottságokban, műszaki, kulturális és társadalmi mozgalmakban. 1901-től az Országos Vízügyi Nagytanács tagjaként tevékenykedett. 1923-ban kormánytanácsossá, majd 1925-ben kormányfőtanácsossá nevezték ki. Korbély József egész életét hivatásbeli munkája töltötte be, egy fél évszázadon át kísérte figyelemmel a Tisza és a Körösök vízjárásait. A munkát a legmagasabb erkölcsi kötelességnek tartotta. Szívesen tanult másoktól, és ezért az elismerést soha nem mulasztotta el kifejezésre juttatni. Ez a nagyszerű ember az árvizekkel jegyezte el magát egész életére. Hosszú mérnöki pályáját kimagasló mérnökszemélyként dolgozta végig, és beírta nevét a magyar vízügyek történetébe. Nyugdíjba vonulása után súlyos betegen, még 19 hónapig élt, majd hetvenöt évesen, 1939. április 22-én — ötven esztendővel ezelőtt — halt meg. Debrecenben az Evangélikus Egyház temetőjében temették el. Góg Gyula hajdú-bihari Napló - 1989. április 22. m