Hajdú-Bihari Napló, 1989. április (46. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-22 / 94. szám

* Megemlékezés a boszorkányüldözés áldozatairól I. Minél nagyobb az egyén és a tömeg tu­datlansága, annál inkább hisz mindenféle babonában, kuruzslásban. Minél tudatla­nabb valaki, annál nagyobb rejtély előtte a természet az ő csodálatos berendezettségé­vel, megnyilatkozásaival, rejtély az ember maga, a betegség, az egészség, az álom és­­ a halál. Az ilyen ember az ő tudatlanságá­ban minden időben tele van babonával, té­ves hiedelmekkel. Sőt, igen magas művelt­ségű emberek is hívői a spiritizmusnak, hisznek a szellemekben, ahonnan már csak egy lépés a kísértetekben és boszorkányok­ban való hit. Az igazi felvilágosodottságtól az emberi­ség túlnyomó nagy része még ma is hihe­tetlenül messze van. Másfelől azonban ta­­gadhatatlan, hogy a fejlődésben igen nagy utat tettünk meg. Hiszen elég arra gon­dolnunk, hogy 1768-ig, mintegy két évszá­zadon át nálunk is törvényesen égettek el embereket, mint boszorkányokat, a művel­tebb Nyugaton pedig még pár évvel később­ is. Mindennemű boszorkányhitnek lényeges alapja, legfontosabb alkotóeleme, a varázs­lás által okozható szerencsétlenségektől, ká­roktól, bajoktól való félelem Mindenütt és minden időben megvolt az a hit, hogy bi­zonyos egyének az általános emberi képes­ségeket meghaladó természetfeletti hata­lommal bírnak, démonok vagy istenségek segítségével, avagy titkos tudományok ere­jénél fogva embereket, állatokat gyógyít­hatnak vagy megronthatnak, halált okoz­hatnak, mindennemű károkat tehetnek, egy­szóval varázslók. Az asszír—babilóniai ékírások, az egyip­tomi papiruszok már szólnak a varázslás­ról. Az ókori Róma is tele volt a varázslás számtalan fajtájának ismeretével, de bün­tetőjogi szempontból csak azt méltatta fi­gyelemre, amelyről hitte, hogy ártalmakat,­ károkat okozott. Ezeket az ártalmakat ma­­leficiumnak, veneficiumnak nevezte, s az ilyen varázslókat maleficusoknak, vene­­ficusoknak. A rómaiak hatása alatt kifej­lődött európai civilizációkba a maleficus név átszármazott és ez lett minden varázs­lónak, bűbájos boszorkánynak legáltaláno­sabban elfogadott megjelölése­nak a nevei és ténykedései, akik ártatlan emberek ezreit ítélték főleg tűzhalálra. Ezek az emberbőrbe bújt fenevadak egész Európára kiterjedően bebizonyították, hogy örök érvényű az ókori mondás: „Homo ho­­mine lupus” — Ember az embernek farka­sa. . A terjedelmi korlátok miatt csupán csak két példát hozunk fel, a sok ismert, hír­hedt inkvizitor tevékenységének szemlélte­­tésére: Remigius Miklós lotharingiai főbíró, a Daemonolatria című, 1595-ben megjelent munkájában dicsekszik, hogy 15 év alatt ő maga 800 boszorkányt ítélt tűzhalálra. (Ld. Soldan: Geschichte der Hexenprozesse cí­mű műve Heppe átdolgozásában.) Hasonló­képpen De Lancre a bordeauxi parlament tanácsosa, ki egy boszorkányüldözési bizott­ság elnökeként működött. 1612-ben megje­lent munkájában előadja, hogy Bearnban, Labourde vidékén és a Basques-földön, több ezer boszorkányt égettetett el (La Sorcelle­­rie au XVI—XVII. siècle.) A kereszténység hadjárata a boszorkányok ellen A politeisztikus vallások nem eo ipsa a varázslást, csak a varázslás által okozott bajt torolta, büntette meg. De a mo­­noteisztikus vallás első törvénykönyvében már a legszigorúbb büntetés van kimond­va minden varázslásra. Mózes II. könyve 22. rész 18. verse meghagyja: „... a va­rázsló és szemfényvesztő asszonyi állatot ne hagyjad élni”. Az egész középkoron át, sőt még a XVIII. században is hivatkoznak erre a bűbájos boszorkányok elleni eljárás­nál. Az egész középkoron át nemcsak a ne­m, hanem egyházi és világi hatóságok meg voltak arról győződve, hogy­ a varázs­lás hatalma által, melynek sikeres voltát az ördög segítségének tulajdonították, számos ártalmat lehet előidézni. Megdöbbentő az a látszólagos ellentmon­dás, hogy a boszorkányság vádjával súj­tott nagy tömegek nem a „középkor sötét századaiban” pusztultak el, hanem az újkor ragyogó hajnalán. A felfedezéseknek, a művészetek virágzásának, a tudományok újjáéledésének korában, melyet egyúttal a lelkiismeret és a gondolatszabadság kivi­­rágzása korának szokás tekinteni. Ez a látszólagos ellentmondás abban leli magyarázatát, hogy az ördög hatalmába ve­tett hitet a középkori skolasztikus teoló­giáétól átvette és tovább éltette az újkori keresztény vallás. Hatására a boszorkány­fogalom mind csodásabbá és rémesebbé fej­lődött. No már most az ördög manipulációit vallási okokból vissza kellett verni, így ju­tott kiemelkedő szerep az inkvizíciónak a boszorkányüldözések szaporításában. Az ink­vizíció kebelében az eretnekek felkutatá­sára, kiirtására kifejlesztett eljárás, amely az eretnekségnek tekintett boszorkányság ellen is alkalmaztatott, irgalmatlan kegyet­lenséggel és körmönfont ravaszsággal volt kieszelve, a keresztény egyház által. Ez szolgált mintául a világi hatóságok számá­ra is. Az ördögök és boszorkányok együttes ézelmeiből kifejlesztett agyrémszerű boszor­­kányhitet és a boszorkányoknál szemben követendő eljárást a legtökéletesebben és leghatásosabban Sprenger és Institoris, Do­monkos-rendi inkvizítorok, Malleus malefi­­carum című,­­ 1486-ban megjelent munká­jukban fejtették ki. E­ könyvet több nyelv­re lefordították és a boszorkányüldözésnek mintegy kódexévé vált. Ez a mű nagymér­tékben felelős az üldözések tömegesebbé té­telében. Ezt a művet már megelőzte néhány, az inkvizíció eljárását szabályozó munka, és követte egy egész nagy boszorkánykérdése­ket tárgyaló irodalom. Az üldözés legádá­zabb korszaka VIII. Innocentius pápa „Summis desiderantis” bullája (4.484) és a már említett Malleus maleficarum megje­lenése, illetőleg több nyelven való terjesz­tése után állt be. A boszorkányüldözés kül­földi irodalma igen nagy. Így név szerint is­meretes azoknak a gyalázatos inkvizítorok­ Boszorkányüldözés Magyarországon Magyarországon az üldözések nem voltak olyan tömegesek és oly borzasztóan pusztí­tók, mint külföldön. Már első királyaink törvénykönyveiben találunk pozitív adato­kat boszorkányokról, bűbájosokról, rontók­­ról, akik részint egyházi büntetésben része­sültek, részint elégtétellel tartoztak a sér­tettnek vagy hozzátartozóinak. A maga hi­székeny korában Szent István (970-975 kö­rül—1038) aziránt intézkedik, hogyan fe­­nyítsék meg a püspökök a varázslókat és a bűbájosokat. Kálmán (kb. 1068—1116) ki­rályunknak híres „De strigis vere, quae non sunt, nulla quaestio fiati” törvényét sokáig félreértették, mert a bölcs király a frank kapitulárék alatt csupán a strigáknak ne­vezett, félig állati, félig emberi monstru­mokban kételkedett, de a maleficusokat (e szóval jelölik a boszorkányokat, rontókat akkor Európában, a római és egyházjog, a frank kapitulárék, s a később boszor­kányperek, egészen az újkorig) törvény elé állíttatja. Az ő kora (XI—XII. század) után mé° évszázadokon át hitték: volt, van és lesz boszorkány. A középkori peres eljárások emlékeit a Váradi Regestrumban (Regestrum Varadi­­nense) találjuk. Ez egy latin nyelvű jegy­zék, amelyet 1208—1235 között a váradi székeskáptalan, mint hiteles hely előtt foly­tatott bírósági eljárásokról (például tüzes­­vas-próbák) vezettek. E jegyzékből 14 eset­ről tudunk, midőn vádat emelnek és isten­ítéletet tartanak a váradi káptalan előtt bo­szorkányság, rontás, mérgezés miatt. (Ka­rácsonyi—Borovszky: Az időrendbe szedett váradi tüzesvaspróba-lajstrom. Bp. 1903.) Ezek a perek az 1205—1235 közötti idő­ben folytak. Ezt követően hosszú szünet kö­­vetkezett, majd a XVI. század vége felé megindul egy újabb periódus, hatalmasabb minden másnál. A városi statútumok, jog­könyvek előre jelzik útját annak az epidé­miaszerű áradatnak, amely elindult vidék­ről—vidékre, megtámadta az egész Európát, a legkülönbözőbb népeket és a legváltoza­tosabb világnézetű kultúrákat. A perek mindig törvényes bizottság előtt folytak le. Majdnem minden percben meg­­szentenciázták, azaz kínpadra vonták a vádlottat. A kínzás volt jogi nyelven a „tortúra”. A vádlottat mindig kihallgatták a tortúra előtt, a tortúrán és a tortúra után. A tortúráról felvett jegyzőkönyvek felemlítik a kínzóeszközök között a kül­földi inkvizícióból annyira hírhedt spanyol­­csizmát (acrea Hispanica) és a fidicula ne­vű fából készült bilincset, melyet a vád­lottak hüvelykujjára, kezére és lábszárára szorítottak. Ha a vádlott továbbra is taga­dott, akkor az examen rendje szerint a tri­­naria ustalatióhoz fordultak, amely egy ko­lozsvári per tanúsága szerint valószínűleg gyertyának vagy más forró viasznak a kö­röm alá való csepegtetését jelenti. Hogy Magyarországon hány boszorkány­­pert folytattak le teljesen törvényes jog­­gyakorlat alapján, hány szerencsétlent vé­geztek ki, s hánynak kellett a nem halálos, de kegyetlen, fent felsorolt büntetéseket, illetőleg a tortúrázást kiállni, — amely után rendszerint egész további életére nyomorék maradt —, az ma már megállapíthatatlan. Tudomásunk szerint csak egyetlen, ilyen irányú, országos, eredményes, de csal m meg­­közelítő felmérés történt mindmáig. Ko­­máromy Andor 1910-ben kiadta a hazai boszorkányperek oklevéltárát, melynek hiányosságát ő maga hangoztatta. Teljes címe: Magyarországi boszorkányperek ok­­­­levéltára. (Bp. 1910, Magyar Tud. Akad.) Alapos levéltári kutatásokon nyugvó műve 461 boszorkányperre vonatkozó közleményt tartalmaz, hangsúlyozottan a teljesség igé­nye nélkül. Természetesen e szám nagyság­rendjét illetően a történelmi Magyarország méreteiben kell gondolkoznunk, mind terü­letileg, mind a lélekszám vonatkozásában. Komáromy gyűjteményében a magyarorszá­gi boszorkány­üldözés legkorábbi adata Kas­sa városából, 1562-ből való. Nem lehet ezt a 461 periratot mélységes megrendülés, szá­nalom és felháborodás nélkül olvasni. (Folytatjuk) Varga Júlia ny. főkönyvtáros A Tisza-völgy ármentesítője KORBÉLY JÓZSEFRŐL ÉS MUNKÁSSÁGÁRÓL Korbély József 1864. szep­tember 10-én — 125 évvel ezelőtt — született az Ózd melletti Hodoscsépányban. Középiskoláit Miskolcon vé­gezte, majd 1887-ben Buda­pesten a M. Kir. József Műegyetemen (most Buda­pesti Műszaki Egyetemi mérnöki oklevelet szerzett. A Tisza mentén, a Körö­sök vidékén ekkor voltak folyamatban a nagy építke­zések. Ezek a nagyszabású munkálatok felkeltették a fiatal borbély figyelmét a vízépítés iránt. 1888. november 1-jétől a Berettyó—Ivánfenék— mezőtúr—mesterszállási Ármentesítő Társulatnál ka­pott alkalmazást. Két év múlva, 1890. március 15-én szakaszmérnökké választot­ták. A társulat átszervezése sokszor napirenden volt, 1891. szeptember 3-án a Be­rettyóújkörösi Vízszabályo­zó és Ármentesítő Társulat Berettyó öblözetének helyet­tes osztálymérnöke lett Be­rettyóújfalu székhellyel. Az öblözetek különválása 1895- ben következett be, és meg­alakult Nagyváradon a Be­rettyó Vízszabályozó és Ár­mentesítő Társulat. Az alig 30 éves, nagy érdemeket szerzett Korbély lett a tár­sulat főmérnöke. Negyven­­nyolc község határában 340 548 kát. hold terület volt akkor a társulat árterülete. 1893-ban nagyszabású bel­vízszabályozási munkák is kezdődtek a területen. 1897- ben megépült Szeghalom határában a társulat első nagy — környei — szivat­­­tyútelepe 3,5 köbméter sec teljesítménnyel. Egyetlen jellemző adat az akkori munkálatok nagyságáról, csak Szeghalom és Füzes­gyarmat határában a Be­rettyó mentén 1500 kubikos dolgozott egyszerre a belvíz­rendezési munkákon. Ebben az időben a föld­­szállításra használatos jár­mű volt az egy lóval von­tatható kordély. Ezzel a két­kerekű járművel 0,25—0,30 köbméter, kb. 4 talicska (a talicska egykerekű, kétfo­­gantyús, kb. 0,07 köbméter köbtartalmú, kézi szállító­­eszköz, gazdaságosan 40—60 m-es távolságig használták) földet 1 km-en belül volt gazdaságos szállítani. Az ürítés hátradöntéssel tör­tént. A trianoni békeszerződés után 1921. szeptember 22-én Nagyváradról Debrecenbe költözött a társulat. Ekkor a főmérnöki és­ igazgatói munkakört egyesítették, és őt erre a beosztásra válasz­tották meg a Magyarorszá­gon megmaradt harminc községre kiterjedő területre. Ebben a munkakörben 1937. szeptember 30-ig — nyugdí­jazásáig — maradt. Az árvízvédekezést előse­gíti, a biztonság érzését fo­kozza, ha idejében megbíz­ható értesülést nyer az ár­vízvédekező mérnök, hogy a hegyvidékről előtörő árhul­lám mikor fog leérkezni a síkságra és a töltésekkel vé­dett folyószakaszon milyen magasságra emelkedik. Az árvíz előrejelzés fontosságát először a franciák ismerték fel (Belgrand, Allard, Mozo­­yer). Korbély is a franciák elvei alapján előrejelzési se­gédletekkel szerkesztett. A tiszai áradásokat három ka­tegóriába sorolta és nagy érdeme volt, hogy a külön­böző árvíztípusoknál nyert — általában lineáris — ösz­­szefüggést úgy állapította meg, hogy a szórást mutató tényadatok sorát fáradságos számítási módszerrel, a leg­kisebb négyzet módszerével egyenlítette ki. Korbély József arcképe Töretlen akarattal Korbély József ötven évet kitevő munkássága alatt a legnagyobb tiszai Berettyó társulat szolgálatában volt. Amikor a fiatal mérnök szolgálatba lépett, az évről évre megismétlődő gátsza­kadások és pusztító árvizek miatt reményt vesztett, el­csüggedt ártéri érdekeltsé­get talált. Törhetetlen aka­rattal és eréllyel látott hoz­zá munkájához. Első felada­tul tűzte maga elé, hogy az árvizek kártétel nélküli levo­nulását biztosítsa és ennek a feladatnak a megoldásá­hoz a legnagyobb becsvágy­­gyal fogott hozzá. Éjt nap­pallá téve tanulmányozta az árvizek járását, a síkvidéki folyók természetét és min­denekelőtt megismerte minden vonatkozásban a Berettyó folyót. Felkutatta a Berettyó árvizeinek előidé­zésében oly nagy szerepet játszó jégtorlódások okát, és ennek ismeretében szabá­lyozta, illetőleg megszüntet­te a meder nagyobb elfaju­lásait. Hozzáfogott az árvé­delmi töltések fokozatos erősítéséhez és magasításá­hoz. Tervszerű munkái nyo­mán az árvizek kártételei egyre csökkentek, majd el­maradtak és ezzel Korbély megnyerte az ártéri érde­keltség teljes bizalmát. Az árvédelmi töltések épí­tésével egyidejűleg a főcsa­tornák építése is megindult a területen. Ezen munkák előrehaladásával az érde­keltségi területen mind több oly területet vehettek gaz­dasági­­művelés alá, amelyek addig a víz miatt nem vol­tak rendszeres művelés alá foghatók és csak nádasnak vagy rétnek voltak használ­hatók. Az elért eredmények növelték Korbély munka­­kedvét, s minthogy az érde­keltséggel mindig a legna­gyobb egyetértésben dolgo­zott, a társulat élén módjá­ban volt minden tudásának és elképzelésének megfele­lően végrehajtani tervét. Korbély kiváló gyakorlati árvédekező mérnök is volt. Árvízveszély idején nagy vízrajzi ismeretével és mű­szaki tudásával a helyzetet át­ tudta tekinteni és intéz­kedéseit is haladéktalanul meg tudta tenni. Súlyos ár­vízveszély idején nyugalmá­val és megfontoltságával nemcsak közvetlen munka­társaira és a védekezést végző munkásokra hatott előnyösen, hanem a veszé­lyeztetett vidék, lakosságára is. Folyton tanult és nagy vízszabályozási kérdésekkel foglalkozott. Neve a szakiro­dalomban is előkelő helyet foglal el. Tanulmányaiban az egész Tiszántúl ármente­sítésének és vízszabályozá­sának kérdésével foglalko­zott. Tapasztalatai a magyar vízimérnöki szakirodalmat gazdagítják és a jövő nem­zedék számára is tanulsá­gosak. Megírta Bihar vár­megye hegy- és vízrajzát, geológiai viszonyait. Az ár­vízjelzés, tekintettel a Körö­sök és a Berettyó vízjárá­sára, valamint a Tisza sze­gedi és csongrádi vízállásai­ra c. tanulmányt. Képleteket dolgozott ki a Sebes-Körös és a Berettyó folyó fonto­sabb vízmércéire. A Körö­sök és a Berettyó szabályo­zását kétszáz oldalas részle­tes leírásban tárgyalta. A Tisza szabályozása c. könyve 257 oldalas terjede­lemben foglalkozik a folyó történelmi, földrajzi, vízraj­­z stb. kérdésével. Műszaki szépíró Korbély képletei még ma — a számítógépek korában — is tanulságosak. Tanulmányaiban minden Körös és Berettyó vidéki folyóval kapcsolatos megfi­gyelését, a vízmércék szá­mított és tetőzött vízállásait táblázatokban adta közre. Az Árvizekről c., 1915-ben készített hidrológiai tanul­mányai — amelyekben a le­hullott csapadékból lefolyás­ra kerülő vízmennyiségek megállapításairól szól — ma is szerepelnek a műegyete­mi előadásokban. Korbély közreadott mű­veit előadásának világossága és írásmódjának szépsége jellemzi. Nyelvezete sima, gördülékeny és mindig ma­gyaros. Bátran mondhatjuk őt műszaki szépírónak. Az Árvízjelzésről írott művéért 1909-ben Hollán pályadíjat nyert. 1937-ben a Magyar Mérnök- és Építészegylet a legnagyobb kitüntetéssel, az Egyleti aranyéremmel jutal­mazta.. Szakirodalmi működésen kívül igen tevékenyen vett részt Korbély a szakbizott­ságokban, műszaki, kulturá­lis és társadalmi mozgal­makban. 1901-től az Orszá­gos Vízügyi Nagytanács­ tagjaként tevékenykedett. 1923-ban kormánytanácsos­sá, majd 1925-ben kormány­főtanácsossá nevezték ki. Korbély József egész éle­tét hivatásbeli munkája töl­tötte be, egy fél évszázadon át kísérte figyelemmel a Ti­sza és a Körösök vízjárá­sait. A munkát a legmaga­sabb erkölcsi kötelességnek tartotta. Szívesen tanult má­soktól, és ezért az elisme­rést soha nem mulasztotta el kifejezésre juttatni. Ez a nagyszerű ember az árvizekkel jegyezte el magát egész életére. Hosszú mér­nöki pályáját kimagasló mérnökszemélyként dolgozta végig, és beírta nevét a ma­gyar vízügyek történetébe. Nyugdíjba vonulása után súlyos betegen, még 19 hó­napig élt, majd hetvenöt évesen, 1939. április 22-én — ötven esztendővel ezelőtt — halt meg. Debrecenben az Evangéli­kus Egyház temetőjében te­mették el. Góg Gyula hajdú-bihari Napló - 1989. április 22. m

Next