Hajdú-Bihari Napló, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-15 / 165. szám

Timári Balázs, a hajdúnánási pártbizottság titkára „Nem akarok pártkirály lenni” Minden azt indokolta, hogy adjam át a stafétabo­tot. Tíz évem van még a nyugdíjig és elég erőt. Ké­pességet érzek magamban az újrakezdéshez — mond­ja Timári Balázs, az MSZMP hajdúnánási bizott­ságának — korábbi — és újonnan megválasztott tit­kára. Aztán nem így történt. A jelölést előkészítő bizottság rendre elutasító válaszokat kapott a párttagság körében javasolt titkár-, esetleg tár­sadalmi elnökjelöltektől. Nem vállalta a jelölést Ha­­dadi Imre és Húsvét József sem. — Megváltoztatta elhatá­rozását és Korényi Botond­­né volt első titkár mellett ön is elvállalta a jelöltséget. Miért? — Megtiszteltetésnek vet­tem és úgy éreztem, cser­­benhagyás lenne, ha bedob­nám a törülközőt. Szegényes volt ez a választék, de igen­csak én vagyok a városban az első olyan titkár, akit kettő közül tényleg válasz­tottak. — Ezt hogy érti? — Úgy, hogy ez volt az első alkalom, hogy a küldöt­tek a saját belátásuk szerint dönthettek. Megfogalmaztuk a pártértekezlet dokumentu­mában is, hogy ebben a vá­rosban egyetlen politikai, tanácsi és egyéb vezető sem úgy került megválasztásra, hogy azt a lakosság kezde­ményezte volna. — Hanem hogyan? — A felsőbb pártszervek javasolták a személyeket, a testületek pedig rábólintot­tak. Az így funkcióba kerül­tek aztán a felsőbb párt­szervek határozatait kriti­kátlanul elfogadták, elfogad­tatták és végrehajtatták. — A májusi pártértekezlet óta megtartott vidéki párt­fórumok választási tapasz­talatai azt mutatják, hogy a párttagság ezt megelégelte. Új vezetőket választanak „Mindegy, hogy ki, csak ne a régi maradjon funkció­ban” — hangoztatják sokan. — Nem hiszem, hogy csak erről van szó. Ez a dolog le­egyszerűsítése. Számomra mindezekből logikusan az következik, hogy a válasz­tások során bekövetkezett személyi változások az MSZMP eddigi káderpoliti­kájának kritikáját jelentik. — ön kivétel. Titkár volt és most — egytestületes, egytitkáros rendszerben — a pártbizottság titkárává választották. Ezt mivel ma­gyarázza? — Azzal, hogy csak ketten voltunk jelöltek, s én­­ to­vábbra ,is fenntartom elha­tározásomat, hogy­­ a kong­resszus utáni pártértekezle­ten nem indulok jelöltként. Timári Balázs az érettségi után elektromos berendezé­sek szereléséből, hálózati villanyszerelésből és villa­­mosgépvezérlés-szerelésből szerzett szakmunkás-bizo­nyítványt. Most erről az idő­szakról beszélgetünk. El­mondja, hogy ezután öt évig a hajdúnánási gépállomáson, öt évig pedig az Új Élet Termelőszövetkezetben dol­gozott mint villanyszerelő. A pártba 1965-ben lépett be. — Mint fiatal KISZ-es — mondja —, tiszteltem az MSZMP-t. Misztikus volt, vonzott — hiszen itt hozták a „nagy döntéseket” —, ér­dekelt is. Éppúgy, mint a szakmám. Érettségizett fizi­kai munkás voltam, de el­végeztem a villamosipari technikumot. Dehogyis akar­tam én technikus lenni. Utáltam az íróasztalt. A szakmához szerettem volna többet érteni. 1970-ben az Új Élet Ter­melőszövetkezet függetlení­tett­­párttitkárává választot­ták. A városi pártbizottság gazdaságpolitikai munkatár­sa 1974-ben lett. Ennek 15 éve, Timári Balázs itt is szükségét érezte, hogy to­vább tanuljon. Nemcsak po­litikailag, de szakmailag is képezte magát, agrármérnö­ki diplomát és mérlegképes könyvelői képesítést szerzett. Azt mondta, az életéből har­minc évig tanult. Beszélge­tünk még a családjáról. Ap­ja gépész volt. Az öt gyer­mek hamar megtanulta a munkát, ő már gimnazista korában a cséplőgépnél dol­gozott és megkereste — ak­kor még terményben fizet­tek — a család fejadagját. (Ismertem akkoriban. A vé­kony, magas gimnazista fiú ott járt el a házunk előtt. Komoly volt, már-már gond­terhelt. Ilyen most is. Nem hízott el, csak a haja lett fehér.­ — Pozícióváltásra kény­szerül a párt. Csökkent a tekintélye. Hogy érzi most magát? — Mint sok párttag, csa­lódtam én is — mondja. — Amikor a politikai munkát elkezdtem, azt hittem, a döntéseket, a határozatokat felkészült, képzett széles lá­tókörű emberek hozzák. Ne­künk csak meg kell valósí­tani. Akkoriban el se tud­tam képzelni, hogy felül is bírálhatnánk vagy esetleg végre se kellene hajtani. A hatvanas-hetvenes években sok döntés helyesnek is bi­zonyult. Épültek a házak, sokan kaptak lakást, nőtt az életszínvonal, szóval a hite­met sokáig igazolta az élet. — Mikor kezdett el kétel­kedni? — Furcsa volt, ahogy a hetvenes években egyre­­másra kaptuk az apparátusi státusokat. Pedig míg hár­­man-négyen voltunk, akkor is meg tudtuk oldani a fel­adatokat. Már a hetvenes évek végén írtuk informá­ciós jelentéseinkben, hogy rossz a statisztikai szemléle­tű pártépítési gyakorlat. Megkérdőjeleztük az ipar irányításának gyakorlatát stb. De hiába, nem történt semmi. Nagyon tehetetlen­nek éreztük magunkat. Ha az embernek hosszú ideig az a meggyőződése, hogy jó ügyet szolgál, s kiderül, hogy nem mindig volt az, felmerül benne, lehetett-e egy ilyen ügyet jól képvi­selni. De csak magunkra vethetünk, saját magunkat hoztuk ilyen helyzetbe. Min­dig azt mondom, nem az el­lenzékkel van nekünk ba­junk, hanem magunkkal nem boldogulunk. — Mit nem akar elkövet­ni a múlt hibáiból okulva? — Nem akarok pártkirály lenni, s a testület feje fe­lett döntéseket hozni. Nem akarok sem kivételes bánás­módot, sem jogtalan előnyö­ket, sem elvtelen baráti kapcsolatokat. És nem aka­rok vezetőket csinálni, vagy­­nyugdíj­ba menni korked­vezménnyel. — Mindezek ellen hogyan védekezik? — Tudni kell nemet mon­dani, s ehhez nemigen van más fegyvere az embernek, csak a lelkiismerete. — Hajdúnánáson a kong­resszusig terjedő időszakban melyek a pártbizottság leg­fontosabb feladatai? — Véleményem szerint a párt belső életében kell egy­séget teremteni, melynek rendezőelve az értékek fel­vállalása lehet. A legfonto­sabbnak azt érzem, hogy felkészült, reformszellemű fiatalokat nyerjünk meg ügyünknek, hogy a kong­resszus után megtartandó pártértekezleten felelősség­gel adhassák és vehessék át az MSZMP hajdúnánási tag­jainak képviseletét, a párt vezetői tisztségeit. Tatár Éva l­Sf) HAJDÚ BIHARI NAPLÓ — 1989. JÚLIUS 15. 1 / ALKOTO A­T­O­N­Á­K Ma már hagyomány, hogy az Oláh István Légvédelmi Kiképző Központ katonái min­den évben kiállítást ren­deznek a szabadidejük­ben készített tárgyak­ból. Az alkotómunka valójában szakköri fog­lalkozásokon történik. A katonai intézmény­ben ugyanis hat szak­kör működik, amelyek a szabadidő célszerű el­töltéséhez nyújtanak segítséget. A mostani kiállításon minden állománykate­gória és sokféle műfaj képviselve van. Szere­pelnek a katonai életet bemutató festmények, vasöntéssel foglalkozó színes fotók, plasztikus festmények, bőrdíszmű tárgyak. A tárlat alkotásai fe­lülmúlják az évek alatt megszokott színvonalat, s bár az amatörizmus jegyei jelen vannak, a kiállított 200 tárgy már magán hordozza a mű­vészi alapérdeklődést is. A legjobban sikerült alkotások szeptember végén a Magyar Nép­hadsereg rendezésében és szervezésében orszá­gos kiállításon vesznek részt Kép és szöveg: Lek Gábor SZOLGfilTMflSI KÖRKÉP - ’89. 1. 0 szolgáltatásokról - általában Ha a szolgáltatásokról hal­lunk, rögtön a szemetes jut eszünkbe, aki bezzeg mindig nyújtja a kezét a húszasért — az neki jár! —, de a múlt héten megint ottha­gyott egy kukát a ház előtt, teli szeméttel. Vagy a tévé­szerelő, aki már három he­te ígéri, hogy eljön megja­vítani az elromlott készülé­ket, és valóban, az olimpiai közvetítések befejezése után egy nappal be is toppan és magával viszi­­a tévét — újabb egy hónapra. Mit jelent valójában ez a szó: szolgáltatás? Az e témával foglalkozó polgári közgazdászok a fej­lett tőkés országok már ki­alakult társadalmi-gazdasági struktúrája alapján, tapasz­talati úton határozták meg a szolgáltatás fogalmát. A mezőgazdasági és az ipari tevékenységen kívüli, első­sorban a nem kézzel fogha­tó terméket előállító tevé­kenységeket jelölték ezzel a kifejezéssel és a különféle szolgáltatásokat a mezőgaz­daság, mint első (primer), az ipar, mint második (sze­kunder) szektor mellé egy harmadik (tercier) ágazatba sorolták. A­­magyarországi felosztás szerint a harmadik szektor magában foglal bizonyos anyagi jellegű szolgáltatáso­kat, mint például a szállítás és a hírközlés, valamint a kereskedelem, és nem anya­gi szolgáltatásokat, olyano­kat, mint a személyi és gaz­dasági, az egészségügyi és kulturális, illetve a közigaz­gatási és egyéb szolgáltatá­sok. A szolgáltatások igénybe­vétele közel egynegyedével könnyíti meg a pénztárcánk súlyát, vagyis — amint a fentiekből is kitűnt — azok jelentős szerepet játszanak az életünkben. Szolgáltatást veszünk igénybe, ha telefo­nálunk, ha ruhát, cipőt csi­náltatunk magunknak, ha az orvosi rendelőben vagy netán valamelyik tanácsi ügyinté­zőhöz járunk. Szolgáltatás a diszkó, a képzőművészeti kiállítás, de még az alsó-, közép- és felsőfokú oktatás is, mint a társadalmi újra­termeléséhez szükséges te­vékenység. A szolgáltatások sorában ott találjuk a kifejezetten a lakosság részére, annak megrendelésére végzett, anyagi javakhoz vagy sze­mélyhez kapcsolódó fogyasz­tási szolgáltatási tevékeny­ségeket. (A kommunális jel­legű szolgáltatások, a keres­kedelem, a szállítás és még néhány fajtája a szolgálta­tásoknak elsősorban az első két ágazat igényeit elégítik ki, vagy csak közvetett mó­don a lakosságét.) A fogyasztási szolgáltatá­sok a lakosság napi fogyasz­tásának a részét képezik. Biztosítják a tartós fogyasz­tási cikkek, ingatlanok, gép­járművek, háztartási gépek stb., valamint egyéb haszná­lati tárgyak, ruházat, lábbe­li stb. rendeltetésszerű hasz­nálatát, karbantartását. Ugyanezen szolgáltatások elégítik ki a lakosság sze­mélyes szükségleteit (fodrá­szat, kozmetika, fényképé­szet), valamint a fogyasztás­hoz kapcsolódó egyéb igé­nyeket (teherszállítás, köl­csönzés, takarítás stb.) Mottó: „...a szolgáltatásokat abban a pillanat­ban el kell fogyasztani, amelyben termelik... ” (Marx: A tőke, II.) Az 1950-es évek elején a gazdaságpolitika kialakí­tásánál az az elv érvénye­sült, hogy a lakossági szol­gáltatások ára legyen ala­csony, sőt hosszú távon csaknem elenyésző. Az ál­lamosításokkal, illetve a ma­gánszektor ellen indított tár­sadalmi méretű kampányso­rozattal sikerült a kisipart jelentősen leépíteni, a kis­ipari szolgáltatásokat csak­nem teljesen felszámolni. Ezzel szemben a túlzó ipa­rosítás elvonta a figyelmet — és a tőkét — a másik két ágazattól, így ezeket az éveket nemcsak a mezőgaz­daság sínylette meg, hanem a szolgáltató szektor is. Az életszínvonal emelke­désével ugrásszerűen meg­nőtt a kereslet a fogyasztá­si jellegű szolgáltatások iránt. Nem lehetett tovább halogatni a lakossági szol­gáltatások átfogó fejleszté­sét, így jöttek létre a hatva­nas évek elején az ötéves helyi iparpolitikai tervek, amelyek az ipari és szövet­kezeti tevékenységi körben végzett szolgáltatásokra, el­sősorban a ruházati termé­kek javítására, vas-, fém- és gépipari javításokra, mo­sásra, vegytisztításra, fodrá­szai szolgáltatásokra vonat­koztak. (A magánkisipar le­hetőségei ebben az évtized­ben még erősen korlátozot­tak.) A hatvanas évek elején — amint láttuk — főként a hagyományos javító- és szol­gáltató szakmák fejlesztése volt a cél, ám az évtized végére a lakosság életszín­vonalának további emelke­désével, a tömegfogyasztási cikkek vásárlási ütemének felgyorsulásával, illetve a mind jobb minőségű tartós fogyasztási cikkek választé­kának a bővülésével egyre sürgetőbbé vált a modern szolgáltatások és javítások hálózatának a megteremté­se. 1973-ig a fogyasztási szolgáltatásokra érvényes speciális gazdasági szabályo­zók is (ár- és bérreferen­ciák, kedvezményes adózás, vissza nem térítendő és ked­vezményes hitelek, a vezetői érdekeltség megteremtése stb.) csak a lakosság részé­re végzett szolgáltatásokhoz kapcsolódtak. A hetvenes években je­lentős változás történt a kis­ipar szerepének megítélésé­ben, és fejlesztésében. Az e szektor támogatására nyúj­tott többféle kedvezmény mellett lehetővé vált a mel­lékfoglalkozás keretében és a nyugdíjasként végzett szolgáltató tevékenységekre kisipari működési engedé­lyek kiváltása. Ebben az évtizedben indult meg a kisiparosok számának erő­teljes növekedése. az igények, úgy tűnik, mégis gyorsabban növeked­tek, mint a legális szolgálta­tóipar kínálata. A szervezett keretek között végzett la­kossági szolgáltatások értéke például 1984-ben 30 milliárd forint volt, míg a nem legá­lis szolgáltatásoké (kontá­rok, fusimunka) 20—22 mil­­liárdot tett ki (becslés), amely még kiegészült az otthon, a háztartásokban végzett barkácstevékenység 12—15 milliárdos, ugyancsak becsült értékével. S amíg ezt a jelenséget korábban az életszínvonal emelkedésével (tudniillik, hogy a megren­delő a jobb minőségű áru­hoz nem kap ugyanolyan jó minőségű javító és egyéb szolgáltatást legálisan), illet­ve a szabadidő megnöveke­désével magyarázták (ottho­ni barkácsolás), addig mára már megváltozott az indok. Az életszínvonal emelkedé­sének a megtorpanása, majd rohamos csökkenése a nyolcvanas években megint­­csak népszerűbbé tette az il­legális, tehát olcsóbb és a háztartásokban végzett szol­gáltató jellegű tevékenysé­geket. A legálisan végzett szolgáltatások áraival — amelyeket az állami szektor adminisztrációs költségei, illetve a magánkisipart súj­tó büntető jellegű adórend­szer emeltek az égbe — egyre kevésbé tud lépést tartani a fogyasztó. Az elkövetkezendő négy részben konkrét tevékenysé­geken keresztül szeretnénk bemutatni a lakossági szol­gáltatások helyzetét, gazda­sági, társadalmi hátterét és megítélését a mai Magyar­­országon. (Folytatjuk) Sinka Zoltán

Next