Hajdú-Bihari Napló, 1989. július (46. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
Timári Balázs, a hajdúnánási pártbizottság titkára „Nem akarok pártkirály lenni” Minden azt indokolta, hogy adjam át a stafétabotot. Tíz évem van még a nyugdíjig és elég erőt. Képességet érzek magamban az újrakezdéshez — mondja Timári Balázs, az MSZMP hajdúnánási bizottságának — korábbi — és újonnan megválasztott titkára. Aztán nem így történt. A jelölést előkészítő bizottság rendre elutasító válaszokat kapott a párttagság körében javasolt titkár-, esetleg társadalmi elnökjelöltektől. Nem vállalta a jelölést Hadadi Imre és Húsvét József sem. — Megváltoztatta elhatározását és Korényi Botondné volt első titkár mellett ön is elvállalta a jelöltséget. Miért? — Megtiszteltetésnek vettem és úgy éreztem, cserbenhagyás lenne, ha bedobnám a törülközőt. Szegényes volt ez a választék, de igencsak én vagyok a városban az első olyan titkár, akit kettő közül tényleg választottak. — Ezt hogy érti? — Úgy, hogy ez volt az első alkalom, hogy a küldöttek a saját belátásuk szerint dönthettek. Megfogalmaztuk a pártértekezlet dokumentumában is, hogy ebben a városban egyetlen politikai, tanácsi és egyéb vezető sem úgy került megválasztásra, hogy azt a lakosság kezdeményezte volna. — Hanem hogyan? — A felsőbb pártszervek javasolták a személyeket, a testületek pedig rábólintottak. Az így funkcióba kerültek aztán a felsőbb pártszervek határozatait kritikátlanul elfogadták, elfogadtatták és végrehajtatták. — A májusi pártértekezlet óta megtartott vidéki pártfórumok választási tapasztalatai azt mutatják, hogy a párttagság ezt megelégelte. Új vezetőket választanak „Mindegy, hogy ki, csak ne a régi maradjon funkcióban” — hangoztatják sokan. — Nem hiszem, hogy csak erről van szó. Ez a dolog leegyszerűsítése. Számomra mindezekből logikusan az következik, hogy a választások során bekövetkezett személyi változások az MSZMP eddigi káderpolitikájának kritikáját jelentik. — ön kivétel. Titkár volt és most — egytestületes, egytitkáros rendszerben — a pártbizottság titkárává választották. Ezt mivel magyarázza? — Azzal, hogy csak ketten voltunk jelöltek, s én továbbra ,is fenntartom elhatározásomat, hogy a kongresszus utáni pártértekezleten nem indulok jelöltként. Timári Balázs az érettségi után elektromos berendezések szereléséből, hálózati villanyszerelésből és villamosgépvezérlés-szerelésből szerzett szakmunkás-bizonyítványt. Most erről az időszakról beszélgetünk. Elmondja, hogy ezután öt évig a hajdúnánási gépállomáson, öt évig pedig az Új Élet Termelőszövetkezetben dolgozott mint villanyszerelő. A pártba 1965-ben lépett be. — Mint fiatal KISZ-es — mondja —, tiszteltem az MSZMP-t. Misztikus volt, vonzott — hiszen itt hozták a „nagy döntéseket” —, érdekelt is. Éppúgy, mint a szakmám. Érettségizett fizikai munkás voltam, de elvégeztem a villamosipari technikumot. Dehogyis akartam én technikus lenni. Utáltam az íróasztalt. A szakmához szerettem volna többet érteni. 1970-ben az Új Élet Termelőszövetkezet függetlenítettpárttitkárává választották. A városi pártbizottság gazdaságpolitikai munkatársa 1974-ben lett. Ennek 15 éve, Timári Balázs itt is szükségét érezte, hogy tovább tanuljon. Nemcsak politikailag, de szakmailag is képezte magát, agrármérnöki diplomát és mérlegképes könyvelői képesítést szerzett. Azt mondta, az életéből harminc évig tanult. Beszélgetünk még a családjáról. Apja gépész volt. Az öt gyermek hamar megtanulta a munkát, ő már gimnazista korában a cséplőgépnél dolgozott és megkereste — akkor még terményben fizettek — a család fejadagját. (Ismertem akkoriban. A vékony, magas gimnazista fiú ott járt el a házunk előtt. Komoly volt, már-már gondterhelt. Ilyen most is. Nem hízott el, csak a haja lett fehér. — Pozícióváltásra kényszerül a párt. Csökkent a tekintélye. Hogy érzi most magát? — Mint sok párttag, csalódtam én is — mondja. — Amikor a politikai munkát elkezdtem, azt hittem, a döntéseket, a határozatokat felkészült, képzett széles látókörű emberek hozzák. Nekünk csak meg kell valósítani. Akkoriban el se tudtam képzelni, hogy felül is bírálhatnánk vagy esetleg végre se kellene hajtani. A hatvanas-hetvenes években sok döntés helyesnek is bizonyult. Épültek a házak, sokan kaptak lakást, nőtt az életszínvonal, szóval a hitemet sokáig igazolta az élet. — Mikor kezdett el kételkedni? — Furcsa volt, ahogy a hetvenes években egyremásra kaptuk az apparátusi státusokat. Pedig míg hárman-négyen voltunk, akkor is meg tudtuk oldani a feladatokat. Már a hetvenes évek végén írtuk információs jelentéseinkben, hogy rossz a statisztikai szemléletű pártépítési gyakorlat. Megkérdőjeleztük az ipar irányításának gyakorlatát stb. De hiába, nem történt semmi. Nagyon tehetetlennek éreztük magunkat. Ha az embernek hosszú ideig az a meggyőződése, hogy jó ügyet szolgál, s kiderül, hogy nem mindig volt az, felmerül benne, lehetett-e egy ilyen ügyet jól képviselni. De csak magunkra vethetünk, saját magunkat hoztuk ilyen helyzetbe. Mindig azt mondom, nem az ellenzékkel van nekünk bajunk, hanem magunkkal nem boldogulunk. — Mit nem akar elkövetni a múlt hibáiból okulva? — Nem akarok pártkirály lenni, s a testület feje felett döntéseket hozni. Nem akarok sem kivételes bánásmódot, sem jogtalan előnyöket, sem elvtelen baráti kapcsolatokat. És nem akarok vezetőket csinálni, vagynyugdíjba menni korkedvezménnyel. — Mindezek ellen hogyan védekezik? — Tudni kell nemet mondani, s ehhez nemigen van más fegyvere az embernek, csak a lelkiismerete. — Hajdúnánáson a kongresszusig terjedő időszakban melyek a pártbizottság legfontosabb feladatai? — Véleményem szerint a párt belső életében kell egységet teremteni, melynek rendezőelve az értékek felvállalása lehet. A legfontosabbnak azt érzem, hogy felkészült, reformszellemű fiatalokat nyerjünk meg ügyünknek, hogy a kongresszus után megtartandó pártértekezleten felelősséggel adhassák és vehessék át az MSZMP hajdúnánási tagjainak képviseletét, a párt vezetői tisztségeit. Tatár Éva lSf) HAJDÚ BIHARI NAPLÓ — 1989. JÚLIUS 15. 1 / ALKOTO ATONÁK Ma már hagyomány, hogy az Oláh István Légvédelmi Kiképző Központ katonái minden évben kiállítást rendeznek a szabadidejükben készített tárgyakból. Az alkotómunka valójában szakköri foglalkozásokon történik. A katonai intézményben ugyanis hat szakkör működik, amelyek a szabadidő célszerű eltöltéséhez nyújtanak segítséget. A mostani kiállításon minden állománykategória és sokféle műfaj képviselve van. Szerepelnek a katonai életet bemutató festmények, vasöntéssel foglalkozó színes fotók, plasztikus festmények, bőrdíszmű tárgyak. A tárlat alkotásai felülmúlják az évek alatt megszokott színvonalat, s bár az amatörizmus jegyei jelen vannak, a kiállított 200 tárgy már magán hordozza a művészi alapérdeklődést is. A legjobban sikerült alkotások szeptember végén a Magyar Néphadsereg rendezésében és szervezésében országos kiállításon vesznek részt Kép és szöveg: Lek Gábor SZOLGfilTMflSI KÖRKÉP - ’89. 1. 0 szolgáltatásokról - általában Ha a szolgáltatásokról hallunk, rögtön a szemetes jut eszünkbe, aki bezzeg mindig nyújtja a kezét a húszasért — az neki jár! —, de a múlt héten megint otthagyott egy kukát a ház előtt, teli szeméttel. Vagy a tévészerelő, aki már három hete ígéri, hogy eljön megjavítani az elromlott készüléket, és valóban, az olimpiai közvetítések befejezése után egy nappal be is toppan és magával viszia tévét — újabb egy hónapra. Mit jelent valójában ez a szó: szolgáltatás? Az e témával foglalkozó polgári közgazdászok a fejlett tőkés országok már kialakult társadalmi-gazdasági struktúrája alapján, tapasztalati úton határozták meg a szolgáltatás fogalmát. A mezőgazdasági és az ipari tevékenységen kívüli, elsősorban a nem kézzel fogható terméket előállító tevékenységeket jelölték ezzel a kifejezéssel és a különféle szolgáltatásokat a mezőgazdaság, mint első (primer), az ipar, mint második (szekunder) szektor mellé egy harmadik (tercier) ágazatba sorolták. Amagyarországi felosztás szerint a harmadik szektor magában foglal bizonyos anyagi jellegű szolgáltatásokat, mint például a szállítás és a hírközlés, valamint a kereskedelem, és nem anyagi szolgáltatásokat, olyanokat, mint a személyi és gazdasági, az egészségügyi és kulturális, illetve a közigazgatási és egyéb szolgáltatások. A szolgáltatások igénybevétele közel egynegyedével könnyíti meg a pénztárcánk súlyát, vagyis — amint a fentiekből is kitűnt — azok jelentős szerepet játszanak az életünkben. Szolgáltatást veszünk igénybe, ha telefonálunk, ha ruhát, cipőt csináltatunk magunknak, ha az orvosi rendelőben vagy netán valamelyik tanácsi ügyintézőhöz járunk. Szolgáltatás a diszkó, a képzőművészeti kiállítás, de még az alsó-, közép- és felsőfokú oktatás is, mint a társadalmi újratermeléséhez szükséges tevékenység. A szolgáltatások sorában ott találjuk a kifejezetten a lakosság részére, annak megrendelésére végzett, anyagi javakhoz vagy személyhez kapcsolódó fogyasztási szolgáltatási tevékenységeket. (A kommunális jellegű szolgáltatások, a kereskedelem, a szállítás és még néhány fajtája a szolgáltatásoknak elsősorban az első két ágazat igényeit elégítik ki, vagy csak közvetett módon a lakosságét.) A fogyasztási szolgáltatások a lakosság napi fogyasztásának a részét képezik. Biztosítják a tartós fogyasztási cikkek, ingatlanok, gépjárművek, háztartási gépek stb., valamint egyéb használati tárgyak, ruházat, lábbeli stb. rendeltetésszerű használatát, karbantartását. Ugyanezen szolgáltatások elégítik ki a lakosság személyes szükségleteit (fodrászat, kozmetika, fényképészet), valamint a fogyasztáshoz kapcsolódó egyéb igényeket (teherszállítás, kölcsönzés, takarítás stb.) Mottó: „...a szolgáltatásokat abban a pillanatban el kell fogyasztani, amelyben termelik... ” (Marx: A tőke, II.) Az 1950-es évek elején a gazdaságpolitika kialakításánál az az elv érvényesült, hogy a lakossági szolgáltatások ára legyen alacsony, sőt hosszú távon csaknem elenyésző. Az államosításokkal, illetve a magánszektor ellen indított társadalmi méretű kampánysorozattal sikerült a kisipart jelentősen leépíteni, a kisipari szolgáltatásokat csaknem teljesen felszámolni. Ezzel szemben a túlzó iparosítás elvonta a figyelmet — és a tőkét — a másik két ágazattól, így ezeket az éveket nemcsak a mezőgazdaság sínylette meg, hanem a szolgáltató szektor is. Az életszínvonal emelkedésével ugrásszerűen megnőtt a kereslet a fogyasztási jellegű szolgáltatások iránt. Nem lehetett tovább halogatni a lakossági szolgáltatások átfogó fejlesztését, így jöttek létre a hatvanas évek elején az ötéves helyi iparpolitikai tervek, amelyek az ipari és szövetkezeti tevékenységi körben végzett szolgáltatásokra, elsősorban a ruházati termékek javítására, vas-, fém- és gépipari javításokra, mosásra, vegytisztításra, fodrászai szolgáltatásokra vonatkoztak. (A magánkisipar lehetőségei ebben az évtizedben még erősen korlátozottak.) A hatvanas évek elején — amint láttuk — főként a hagyományos javító- és szolgáltató szakmák fejlesztése volt a cél, ám az évtized végére a lakosság életszínvonalának további emelkedésével, a tömegfogyasztási cikkek vásárlási ütemének felgyorsulásával, illetve a mind jobb minőségű tartós fogyasztási cikkek választékának a bővülésével egyre sürgetőbbé vált a modern szolgáltatások és javítások hálózatának a megteremtése. 1973-ig a fogyasztási szolgáltatásokra érvényes speciális gazdasági szabályozók is (ár- és bérreferenciák, kedvezményes adózás, vissza nem térítendő és kedvezményes hitelek, a vezetői érdekeltség megteremtése stb.) csak a lakosság részére végzett szolgáltatásokhoz kapcsolódtak. A hetvenes években jelentős változás történt a kisipar szerepének megítélésében, és fejlesztésében. Az e szektor támogatására nyújtott többféle kedvezmény mellett lehetővé vált a mellékfoglalkozás keretében és a nyugdíjasként végzett szolgáltató tevékenységekre kisipari működési engedélyek kiváltása. Ebben az évtizedben indult meg a kisiparosok számának erőteljes növekedése. az igények, úgy tűnik, mégis gyorsabban növekedtek, mint a legális szolgáltatóipar kínálata. A szervezett keretek között végzett lakossági szolgáltatások értéke például 1984-ben 30 milliárd forint volt, míg a nem legális szolgáltatásoké (kontárok, fusimunka) 20—22 milliárdot tett ki (becslés), amely még kiegészült az otthon, a háztartásokban végzett barkácstevékenység 12—15 milliárdos, ugyancsak becsült értékével. S amíg ezt a jelenséget korábban az életszínvonal emelkedésével (tudniillik, hogy a megrendelő a jobb minőségű áruhoz nem kap ugyanolyan jó minőségű javító és egyéb szolgáltatást legálisan), illetve a szabadidő megnövekedésével magyarázták (otthoni barkácsolás), addig mára már megváltozott az indok. Az életszínvonal emelkedésének a megtorpanása, majd rohamos csökkenése a nyolcvanas években megintcsak népszerűbbé tette az illegális, tehát olcsóbb és a háztartásokban végzett szolgáltató jellegű tevékenységeket. A legálisan végzett szolgáltatások áraival — amelyeket az állami szektor adminisztrációs költségei, illetve a magánkisipart sújtó büntető jellegű adórendszer emeltek az égbe — egyre kevésbé tud lépést tartani a fogyasztó. Az elkövetkezendő négy részben konkrét tevékenységeken keresztül szeretnénk bemutatni a lakossági szolgáltatások helyzetét, gazdasági, társadalmi hátterét és megítélését a mai Magyarországon. (Folytatjuk) Sinka Zoltán