Hajdú-Bihari Napló, 1990. október (47. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-19 / 246. szám
1990. OKTÓBER 19. PÉNTEK ...Sztálin katonás egyszerűséggel, kemény bútorokkal berendezett hivatali szobájában, Molotov társaságában fogadott bennünket. Egyszerű katonaruha volt rajta, marsalli rangjelzéssel. Mellén egyetlen kitüntetés, a „Szovjetunió Hőse" arany csillaga lógott piros szalagon. Sztálin összehúzott szemmel nézett ránk és némán nyújtotta kezét, amikor beléptünk a szobájába. Nem látszott rajta szívélyesség. Leültetett bennünket egy hosszú tárgyalóasztal végére, s ő maga szemben ült velünk. Az asztalfőn közöttünk Grigorjev tanácsos ült mint tolmács. Elmondtam, hogy elsősorban is tájékoztatni szeretném a magyar demokrácia fejlődéséről, a magyar nép szorgalmáról és demokratikus eredményeiről, majd előadtam sorra jövetelünk célját. A gazdasági kérdésekkel kezdtem. Amikor a jóvátétel teljesítésének nehézségeit fejtegettem, Sztálin közbeszólt: — Mi segíteni akarunk önöknek, s ezért a jóvátétel teljesítésének idejét hat évről nyolc évre terjesztjük ki, így könnyebben fogják megfizetni a jóvátételt. Megköszöntem a jóvátétel terén tett engedményt, s folytattam a hadifoglyok haza bocsátásának a kérelmével előterjesztésemet. Sztálin erre is azonnal válaszolt: — A hadifoglyokat elkezdjük hazabocsátani már a békekötés előtt. Ez olyan tempóban történik, ahogy a közlekedési viszonyok és az adminisztráció munkája megengedik. — Nagyon köszönöm ezt a kijelentését — mondottam. — Nagyon kérem azonban a miniszterelnök urat, járuljon hozzá, hogy addig is, amíg az összes hadifoglyok hazaszállítása meg nem történik, a hadifoglyok hozzátartozóikkal levelezést folytathassanak. — Ez meglesz — válaszolta Sztálin. Gerő miniszter terjesztette elő ezután a magyar kormánynak azt a kérését, hogy a vasút-helyreállítás címén igényelt tizenötmillió dollárt engedje el a Szovjetunió, annyival is inkább, mert hiszen a számlában feltüntetett vasutak jó része nem is Magyarországon van, hanem Csehszlovákiában, Romániában vagy Ausztriában. Gerő határozottan, minden diplomáciai hangszínezés nélkül beszélt Sztálinnal. — Ne fizessék meg! — vágta rá kurtán Sztálin. Ezután adtam elő Magyarország békecéljait. Kijelentettem, hogy Jugoszláviával nincs vitánk, mire Sztálin helyeslően bólintott. Csehszlovákiától is csak abban az esetben kérnénk színtiszta magyar területeket Csonka- Magyarország határain elterülő vidékeken, ha Csehszlovákia nem volna hajlandó az ott maradt magyar lakosság polgári jogegyenlőségét biztosítani, vagy ha ragaszkodnék a magyar lakosság kitelepítéséhez. Sztálin erre a kérdésre is nyomban válaszolt. — Én a lakosságcserét jó dolognak tartom — mondotta. — Egy nemzet számára nincsen nagyobb kincs, mint az emberanyag, s ennek szaporodása hasznos az országra nézve. Mégis elismerem, hogy a csehszlovákiai magyar lakosság polgári jogainak biztosításához önöknek joguk van ragaszkodni, s kijelentem, hogy a Szovjetunió ebben a törekvésében támogatni fogja Magyarországot. Megköszöntem Sztálin kijelentését, s arra gondoltam, hogy a Szovjetunió számára természetesen nem jelent problémát néhány millió embernek a hazatérése, mert a véget nem érő nagy területek még sok embernek az eltartását biztosíthatják, de hogy népsűrűsége négyzetkilométerenként közel száz lélek, s a népsűrűség fokozása csak a társadalom életszínvonalának hanyatlásához vezetne. Ezután az erdélyi területi kérdésre került sor. Sztálin megkérdezte, hogy hoztunke magunkkal térképeket. Gyöngyösi János kibontotta térképeit, s megmutatta a Magyarország által igényelt területeket. Sztálin Molotovhoz fordult: — Hogyan szól a fegyverszüneti egyezménynek az a pontja, amelyik Erdély felől intézkedik? — Úgy szól, hogy amenynyiben Románia a fegyverszüneti egyezményben vállalt kötelezettségeit teljesíti, úgy megkapja Erdélyt vagy annak nagyobb részét — válaszolta Molotov. — Igen, a fegyverszüneti egyezménynek ez a pontja módot nyújt önöknek az erdélyi területi kérdés felvetésére — mondotta felénk fordulva Sztálin. Ezután behatóan tanulmányozni kezdte a térképen ezeknek a területeknek nemzetiségi megoszlását, gazdasági és közlekedési viszonyait is, és később sem tett ellenvetést a magyar területi kérdéssel szemben. Gerő miniszter felvetette még azt a gondolatot, hogy a jóvátétel terheinek csökkentése érdekében a magyar kormány hajlandó lenne eladni a Szovjetnek a Romániához tartozó erdélyi területen levő petrozsényi szénbányát. Sztálin azt válaszolta, hogy utasítani fogja az illetékes minisztert a kérdés tanulmányozására. Sztálin modora a tárgyalás során fokról fokra felmelegedett, s a tárgyalások végén tréfásan fordult felénk. — Mintha önöknél valami baj lenne a pénzzel. Hogy áll most a magyar infláció? — Tájékoztattuk a magyar gazdasági élet nagy nehézségei felől. Két óráig tartott a Sztálinnal való tárgyalás, s azzal a benyomással távoztunk tőle, hogy gazdasági téren máris eredményeket értük el, a békecélok tekintetében pedig legalábbis nem kaptunk elutasítást, s így remény lehet a szovjet közömbösítésére. Búcsúzás közben mondottuk el Sztálinnak, hogy mi mindent raboltak tőlünk el a német megszállók és nyilas cinkosaik. Sztálin elnevette magát, és a következő megjegyzést tette: — No, azért a mi a katonáink is elhoztak onnan egyet-mást, ha önök most nem is beszélnek róla. Lefelé a lépcsőn keserű humorral gondoltam arra, milyen jó lenne, ha egyszer elszámolhatnánk Sztálinnal arról is, amit saját beismerése szerint a szovjet katonák raboltak el Magyarországról. A következő napon délelőtt meglátogattuk Vorosilov marsallt a Kremlben levő hivatalában, délután pedig Molotov nagy fogadást adott a magyar kormányküldöttség tiszteletére. Itt ismerkedtem meg Bedell Smithszel, Amerika moszkvai új nagykövetével, akivel néhány hónap múlva Párizsban nagyon érdekes beszélgetésem volt. A fogadáson megjelent diplomaták úgyszólván kivétel nélkül nagyon meleg érdeklődést tanúsítottak Magyarország fejlődése iránt. Amikor néhány nap múlva visszaadtam Molotov fogadását, s az Osztrovszkij utcai palotába hívtam meg a szovjet előkelőségeket és a külföldi diplomatákat, Molotov félrevonult velem, Gyöngyösi külügyminiszterrel és Puskinnal. — Tanulmányoztuk Magyarország erdélyi területi igényeit. Megkönnyítené az elrendezést, na önök megértenék egymást a román kormánnyal. Helyesnek tartanánk, ha tárgyalást kezdeményeznének a Groza-kormánnyal. — Kizártnak tartom, hogy eredményre vezessen az ilyen kezdeményezés — válaszoltam Molotovnak, meglepve a gondolat felvetésétől. — Romániában még nem voltak meg a választások. Groza nem tehet olyan lépéseket belpolitikai okokból, amelyek Magyarországot kielégítenék. — Mégis meg kellene kísérelni a közvetlen tárgyalásokat — erősködött Molotov. — Romániával csak akkor érdemes közvetlen tárgyalásokat kezdeni, ha a román kormány is sugalmazást kap ilyen tárgyalások folytatására — jegyezte meg Gyöngyösy János külügyminiszter. — Én csak annyit mondok, hogy helyes, ha a megbeszéléseket önök kezdményezik. A románok vagy elfogadják, vagy elutasítják, de önök megtették a kötelességüket. Ezután elmondotta Molotov, hogy a jóvátétel teljesítésének hat évről nyolc évre való felemelése rendben van, nagyobb időbeli kiterjesztést nem adhattak, mert ezt kapták a románok és a finnek is. A vasúti követeléseket a szovjet kormány elengedi, de Gerő miniszter tárgyalja le a kérdést a szovjet közlekedési miniszterrel. A petrozsényi szénbánya megvásárlásának a kérdését tanulmányozzák. (Folytatjuk) Tépett lélekkel és ijedt szorongással járkálok Marosvásárhely utcáin. A látszólag közömbös arcok mögé próbálok benézni, a nyomasztó bizonytalanságot látom, a megnyugvás és megbékélés bizonyságát keresném. Mindhiába. Mintha kiürült volna a város, pedig emberek százai haladnak el mellettem, s az őszi verőfény is bearanyozza a Kultúrpalota díszes cserepét. A Bolyai utca sarkán döbbenten állok meg. Hiányzik az utcanévtábla. Se románul, se magyarul. Egyszerűen nincs! A téren úgyszintén hiányzik a tábla, fennebb, a Teleki Téka sarkán is csak a hajdani Borsos Tamás utca névtáblájának nyoma. Szemben vele azonban ott fényesedik a str. Lupeni, fennebb a str. Avram lánca, lejjebb Köteles Sámuel neve is lekerült az utcasarokról, a Színművészeti Intézet így most névtelen utcában kezdhette meg az idei tanulmányi évet. Amit még a gyűlöletes diktatúra sem mert megtenni, most néhány nap alatt elvégezte a Pandóra szelencéjéből szabadult nacionalista gyűlölet és fölkorbácsolt vandalizmus. Ez a város volt számomra az első nagváros. Itt láttam először autót, itt hallgatóztam a Konzervatórium ajtajai előtt, a benti zongoraszót ittam magamba, s Liszt Ferenc képét bámultam a lépcsőfordulón, itt operáltak először és a Tükörterem üvegvitráléi ültették el bennem a magyar történelem csodálatát. Vásárhely Erdély egyetlen tiszta magyar alapítású és ötszáz esztendeig színmagyar lakosú városa, ami íme, az erőszakos betelepítések, az állandó „százalékarány" fölötti sanda őrködés, galád terror és megalázó elnemzetietlenítő hétköznapiság nyomán véres csatatérré változott. Arról nem is beszélve, hogy itt van a Vatra Romaneasca központja. Ne szakítsuk föl a márciusi sebeket! Ám a jövő is ködös és bizonytalan. Gyermekkori barátom tekintetétől riadva próbálok optimizmust diktálni. Ő csak legyint, fáradtan simítja homlokát és csúfondáros mosollyal kiböki a régi viccet: lesz itt olyan békeharc, hogy kő kövön nem marad! Na ne, ugrok fel, huszadik század végén nem lehet csak úgy leszámolni! Hát persze hogy nem, veregeti a vállamat, de próbálj valakivel kezet fogni. Most még nem lehet. (Előttünk, az asztalon hever a Tineretul Liber című ifjúsági lap legfrissebb száma, amelyben nem kevesebbet állítanak, mint azt, hogy Erdélyben egy millió hétszázezer elmagyarosított román él, akiket vissza kell vezetni az ősromán kebelre!) S hogy mennyire az irracionalizmus üli diadalát Marosvásárhelyen, azt az alábbi „tréfás" történet is illusztrálja. Március 20-án a környező falvakból becsődített csőcselék Bolyait kereste azzal az ordítozó céllal, hogy most megmutatják ennek a Bolyainak a románok istenit. Valaki odasúgta a bunkósoknak, hogy a Bolyaiak ketten vannak és ott laknak, nem messze az RMDSZ székházától. A szobor láttán aztán még a legvérmesebbek is elszégyellték magukat. Ők hús-vér emberekre gondoltak, olyanokra, mint Sütő, Smaranda Enache! Ha lassan is, de beindult a magyar nyelvű oktatás Marosvásárhelyen, a Bolyaigimnáziumban vidám gyerekcsivitelés nyugtatja a lelket, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben is száznál több magyar egyetemista kezdte meg az idei tanévet. Ha az állandó röpcédulázást, a fenyegető feliratokat, névtelen telefonokat nem számítjuk, akkor látszólag nyugalom van Marosvásárhelyen. Vagy legalábbis reméljük, hogy nyugalom lesz. Ezzel a reménnyel fogok kezet a kollégákkal az Erdélyi Helikon (Sütő András lapja) szerkesztőségében, örömmel hallgatom a megújító terveket, elképzeléseket és velük együtt szomorkodom a papírhiány miatt. Két hónapig nem tudtak megjelenni, egyszerűen nincs papír, vagy ha van, akkor nem adnak ilyen vagy olyan okokra hivatkozva. A papírhiány a megszűnés rémét vetíti a marosvásárhelyi magyar lapok elé. Markó Béla, a Látó című irodalmi folyóirat főszerkesztője (civilben parlamenti szenátor) azonban bizakodó. Költőnek, szerkesztőnek nincs más választása. Hiszek neki és hiszek Vásárhely nyugodt jövőjében, amint Szováta felé indulok a langymelegű őszi délutánon. Balavásáron szegődök a Kisküküllő mellé. Ő lefelé, Dicsőszentmárton irányába tart, én felfelé a lankás dombokkal tarkított völgyön. Kelementelke, Gyulakuta, Erdőszentgyörgy, Hármasközség, Makfalva, Kibéd (nagyszüleim pihenik itt, a temetőben hatvan esztendős nemzetiségi küzdelmük fáradalmait), Sóvárad piros cserepes házait nézem, majd megérkezem Szovátára. A szülőföld sárguló levelekkel és meleg öleléssel fogad. Számomra mindig itt volt a legszebb az erdélyi ősz. A Kápolnásdomb színözönét maga Petelei István is novellákban örökítette meg, az irodalomtörténet tudni véli, hogy a néhány napot itt töltő már beteg Ady Endre szintén verset lehelt a szovátai ősz párájába. Anyám és apám intelmeivel lelkemben másnap már indulok is tovább keletre, hogy a Juhod patakjának átlépése után a Székelyföld legszebb és legtisztább magyarságú megyéjébe, az Udvarhelyszéket, Csík-Gyergyó-Kászont egybefogó Hargita megyébe érkezzek. (Folytatjuk) Bereczki Károly - NAGY FERENC: Küzdelem a vasfüggöny mögött (9.) / ^ Tárgyalás Sztálinnal V________________________________________________________________________ Marosvásárhely magyarsága Európa segítségét kéri 1990. március 20-án (Kató Vladimir felvétele) HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 7