Hajdú-Bihari Napló, 1990. október (47. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-26 / 251. szám
1990. OKTÓBER 26. PÉNTEK HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ • Közoktatás — Vallás KÖNYVJELZŐ Vallomás hazáról, hitről Mióta a magyar irodalom a reformkorban kamaszkorából felnőtté vált, sokszor jelentkezett antológia köntösében. Nagyjából azonos társadalmi, etikai, esztétikai elveket vallók léptek így az olvasók elé, s egy-egy ilyen antológia nemegyszer gyökerekig hatolóan jelezte irodalmunk megújulását. Néhány antológia megjelenése után heves vitákat is kiváltott, kritikusok, szerzők (akik kimaradtak!) össztüzet zúdítottak rá, arra is volt bőven példa, hogy az antológiában jelentkező tehetség később végképp feledésbe merült. A huszadik század végének magyar irodalma olyan színes és sokrétű, etikai-esztétikai tartalmában olyan szerteágazó, hogy ember legyen a talpán, aki antológiába sűrítve hű képet tud adni irodalmunk pillanatnyi stációiról. Mindez a nyíregyházi Linea Kiadó gondozásában nemrég megjelent Isten kezében című antológia olvastán jutott eszembe. Már csak azért is, mert a kötet külön kiemeli, hogy kortárs magyar írók hitről, hazáról szóló vallomásaiból válogat (válogató és szerkesztő: Büki Attila), s ezzel a szándékkal olyan mezőre érkezik, aminek se eleje, se vége. Hiszen tudomásom szerint a kortárs magyar írók közül talán egy sincs, aki versben vagy prózában ne vallana hitről és hazáról. Hirtelen csak néhány példát említsek. Az antológiában túlsúllyal szerepelnek erdélyi magyar írók és költők (Bágyoni Szabó István, Bálint Tibor, Ferenczes István, Fodor Sándor, Hornyák József, Király László, Köntös-Szabó Zoltán, Mátyás Ferenc, Szabó Gyula, Szávai Géza, Szilágyi István, Vári Attila), irodalmi munkásságuk előtt le az összes kalappal, de akkor hogyan értelmezhetjük azt, hogy éppen a haza és hit kortárs magyar vallói közül kimarad Sütő András, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Magyari Lajos, hogy csak azokat az erdélyi írókat említsem, akik éppen a hazaszeretet és hit húrjait pengetve váltak magyar irodalmi nagyságokká? Ha pedig nem a határokon is átívelő, összképre törekedő szerkesztői szempont diktálta a válogatást, akkor szívesen olvastam volna az antológia elején (vagy végén) egy szerkesztői vallomást is: hogyan, milyen esztétikaietikai igény döntötte el a válogatást? És érvényes ez a kérdés a jelenlegi határokon belül élő magyar írók műveinek beválogatására is. Mert rendjénvaló, hogy Csoóri Sándor nem maradhat ki egy ilyen antológiából. No, de Esterházy Péter sose vallott hitről és hazáról? Kérdéseim természetesen épp olyan rapszodikusak, mint a válogató szempontok, amik szerint akár az Ómagyar Mária-siralom is bekerülhetett volna ebbe a válogatásba, ha éppen a huszadik század végén költi valaki. A szerkesztő ne vegye rosszindulatú okoskodásnak kifogásaimat, de talán elfogadhatóbb lett volna nem behatárolni a válogatási szempontot. (Arról nem is beszélve, hogy divatba jött a hitről kiemelten vallani, mert ugye, eddig az átkozott ateizmus és más egyéb...!) Felróhatnánk az antológia szerkesztőjének azt is, hogy elmulasztja az ilyenkor szokásos életrajzi adatok legalább summás közlését, már csak azért is, hogy az olvasó legalább így értelmezhesse a nemzedéki együvé tartozást. S talán az is kiderülhetne egy ilyen bemutatóból, hogy ki erdélyi, ki felvidéki, ki anyaországbeli, mert igaz ugyan, hogy irodalmunk egységes és oszthatatlan, de az is igaz, hogy másképp vallanak hazáról és hitről a Székelyföldön, mint a Kisalföldön és ismét másképp Szabolcsban, mint a Csallóközben. A fenntartások ellenére is szép és szívhez szóló írásokat olvashatunk ebben az antológiában, amit ugyancsak szép illusztrációk avatnak szép könyvvé. Vitatkozhatunk a válogatási szempontok fölött, de hát mindannyian Isten kezében vagyunk, s ez már önmagában is megnyugtató. Bereczki Károly Bemutatkoznak a megyei csoportok PDSZ-napok Debrecenben A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének megyénkben tevékenykedő csoportjai egy évvel ezelőtt úgy határoztak, hogy a kölcsönös tájékoztatás, a hatékonyabb cselekvés érdekében területi választmányt hoznak létre, melyben valamennyi csoport megalakulásának pillanatától egy-egy képviselővel jogosult részt venni. A területi választmány a konszenzus alapján működik. A városi szakszervezeti munkát a jelen tanévben Pintér Róbert, a Csokonai Vitéz Gimnázium tanára fogja össze. Az országos választmányban Bottyán Zoltán (Ady Endre Gimnázium) debreceni, Kabály Csabáné (Nyíracsád, általános iskola) vidéki csoportjainkat képviseli. Idei első összejövetelünkön úgy határoztunk, hogy az oktatásügyet érintő alapvető változások megértése, illetve befolyásolásuk lehetőségének megismerése végett minden hónap utolsó szombatján PDSZ-napokat tartunk meghívott szakértők közreműködésével. Az első félévben a következő témákat vitatjuk meg: az egyházak és az oktatás; élet- és munkakörülmények — és a szakszervezetek; az önkormányzatok és az oktatás. Első rendezvényünket (Az egyházak és az oktatás) október 27-én, szombaton délelőtt 10 órakor tartjuk a Pedagógus Művelődési Ház nagytermében. A PDSZ területi választmánya AZ OLDALT SZERKESZTI: ARANY LAJOS Esély a tartós barátságra Franciák a Fazekasban A fővárosi francia baráti közösségek társasága szervezte azt a nyelvtanulási csereutat, amelynek keretében a Fazekas-gimnázium osztálynyi diákcsoportja és kísérő pedagógusaik májusban a franciaországi Saint- Irieix-ben jártak, s családoknál laktak. A Jean-Baptiste Darnet Gimnázium három pedagógusa és huszonnyolc diákja a napokban viszonozza a tavaszi látogatást. A tíznapos itt-tartózkodásuk során a kirándulások, a magyar tájjal való ismerkedés mellett betekintést nyertek a Fazekas Mihály Gimnázium életébe is. Sainné Sztankura Gabriella és K. Nagy Jánosné nyelvtanárok úgy vélik: e hasznos, a nyelv tanulását erősen segítő francia kapcsolat tartásának az évenkénti rendszerességre reális esélye van. Legközelebb, jövő szeptemberben ismét a magyarok utaznak a vélhetően testvériskolájukká váló francia középiskolások és tanáraik szűkebb hazájába. A tartós barátság csírái fedezhetők föl máris a diákok között, amennyiben a csoport fele most ugyanannál a — franciául tanuló — magyar gimnazistánál lakik Debrecenben, akit az ő családja tavasszal vendégül látott. A Debrecenbe érkezett három pedagógus, Sylvie Broudin, Jean-Marie Fauchier és Henri Gaudy azt tapasztalták, hogy a hazájukban távolságtartóbb tanár-diák viszony nálunk emberközelibbnek látszik. Fegyelmezettebbeknek, aktívabbaknak, színvonalasabb tudásúaknak érzik a mi tanulóinkat, mint az övékéiket. Helyeselték, hogy nálunk kiscsoportos a nyelvoktatás. Iskolájukban harmincas létszámúak a nyelvórákon a csoportok. S az sem tartják lényegtelennek, hogy az ő hatvanperces óráikkal szemben Magyarországon a kevésbé fárasztó 45 percesen tanulnak a gyerekek. Viszont vizuális szempontból érdekesebbnek, illetve a tanulásra serkentőbbnek tartják a mieinknél az ott forgalomban levő tankönyveket. Ezért gondolják, hogy nálunk inább a szóbeliségen van a nyelvtanulás hangsúlya. Franciaországban az 1956- os magyar forradalmat és szabadságharcot korábban is a szabadság kivívásáért folytatott küzdelemnek tanították, s most üdvözlik a magyar változásokat, abból a szempontból is, hogy — mint mondták — végre megindulhat az érdemi kapcsolatok kialakulása magyarok és franciák között. Az elmúlt időszakban ezt ők nehéznek, szinte lehetetlennek tartották. (arany) „...legyen az anyaszívűeké...”? Keskeny derekú kamasz akác takarja és hirdeti öregember boldogságát. Úgy hajlik föléje, ahogy az öreg óvja fáradt karjaival szöszke unokáját. Ülnek a fa tövén szótlanul, szinte mozdulatlan, néha összebújnak, mintha titkuk lenne, pedig csak hízelkednek. A kislány arcát nagyapja borostás állához dörgösi, átfogja nyakát, úgy gyötri, s az öreg fényes mosollyal viszonozza gyerekes bohóságait. Fél éve már, hogy együtt vannak, az öreg hatvanhárom évesen adta dajkálásra fejét. Kincset talált vénségére, olyan kincset, amely értelmet ad fakó napjainak, amely megszabadítja a céltalan italozástól. Mos, főz, pelenkáz, meséli a kis bohóc csintalanságait, ahogy egy anya tenné első gyermekének örülve... Tehetné, de nem teszi, és hát a gyerek sem az első. Két csemetéjét bízta már az állam gondjaira. A független, felelősségektől mentes életet választotta, aztán mégis férjhez ment. Urához és apósához költözött, megszülte a kislányt, de körülményei vagy vándortermészete nem hagyta nyugodni. Egy régen feszülő, majd kirobbanó veszekedés után hirtelen továbbállt. Elmenőben a gyerekét kérte, de akárha apósa életét kérte volna, így hát nem vitatkozott soha(!), s nem is jelentkezett sem szép szóval, sem törvénnyel. Talán megkönnyebbült: lekerült válláról a gyereknevelés terhe. Ez a kedves teher az öregemberre nehezedett, s a szó szoros értelmében lépni sem tud unokája nélkül, úgy kapaszkodik nadrágja szavába. Ha nagyapó sepreget, a kis szöszi szaporán totyog a lapátért; ha dolguk akad, biciklin, elemózsiás kosárkával felszerelve kerekednek föl. Furcsa páros... A gyerek, mint egy kis alattvaló engedelmeskedik nagyapjának, mintha hiányozna belőle az apróságok jól ismert hisztije, akaratossága. Csak ritkán emlegeti anyját, ragaszkodásával csillogást csal az öreg fáradt sötét szemeibe. Fáradt bizony... Egyik nap rosszullét billentette le lábairól. Végignyúlt az udvar gyepén, nem mozdult. A kislány ott téblábolt mellette, s csöppnyi bársonypuha kezével nagyapja ráncos, izzadó homlokát simogatta: Papám, papám! Az öregember számára minden földi másnál többet érnek ezek a pillanatok, tán ezért is nem panaszkodik. Épp ő nem, akinek aztán volna oka rá. Önérzetesen jelenti ki, hogy milyen tisztán járatja a gyereket, hogy a védőnő is megdicsérte. Az embernek meg összeszorul a torka, csak azért nem mondja, amit lát. Utcára vak, málló falú házikóban laknak hárman. A rozoga deszkakapu csak fortélyos emelgetések árán enged, a láncra fogott korcs viszont egy-két unott vakkantás után elsomfordál. Az alacsony szemöldökfa főhajtásra kényszeríti a belépőt, s a leforduló tekintetet nyirkos félhomály kápráztatja. Asztalon maradék, zsírfoltos tűzhely, ósdi szekrény és lépésnyi hely — ez a konyha. Küszöb, hólyagos vakolat, szekrény, újnak tűnő cserépkályha, „hadviselt kiságy", benne maszatos játékok, két sezlon pokrócokkal, képek a falon, tévé, két lépés szabad terület, szürke por... — ez meg a szoba. A gyerek csetlik-botlik, mindent megfog, szájába vesz, másfél éves. És valóban — így már — tisztának látszik. De felnőhet-e itt egy kislány? Az öreg hallani sem akar róla, hogy unokáját elvegyék tőle. Érthető elkeseredett tiltakozása: mindentől megfosztanák. Ennél odaadóbb gondoskodást sehol sem adna a gyerek, de hát a helyzet tarthatatlan. A szeretet ereje itt a nyomor falaiba ütközik, és nem tud áthatolni rajta. Az emberek jószándéka is kevés, pedig közönyös-közömbös, támadó világunkban már ez is figyelemre méltó. ...a fácska árnyéka naponta végigsimít a kis ház falán, tövén vigyázza az öreget és a gyereket. Oláh Andrea