Hajdú-Bihari Napló, 1990. december (47. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-23 / 301. szám

1990. DECEMBER 23., VASÁRNAP HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 9 STETKA ÉVA Karácsony Nemcsak a keresztfa, a töviskorona, a kínszenvedés Az Olajfák hegye, a magány útja, Nemcsak a remegő, tizenkét tanítvány, s aki szíved fölött pihent, János Nemcsak a szenvedés láncolt a világhoz, De a gyerekkor, a barmok, pásztorok, József pásztorbotja, anyád keble, A kinyílni készülő világ, mely általad lett megteremtve. És a szeretet, rémület és tisztaság, Mely nincs csak a kisdedek arcán, Az a halvány öntudat és félelem, Mely feloldódik egy gyengéd csókban, szeretve. József bognárműhelyében a munka. A háromkirályok aranyat, tömjént és mirhát hoztak neked, S a jeruzsálemi királyok, S Magdolna szépsége, mely bűneiért könnyezett, Kell, hogy az életedet értsék. S fölforgattad a pénzváltók asztalát, A szeretetről beszéltél, mely másoknak is megbocsát. Érettünk önként vállaltad a halált. Mit használ mindez, ha idegenek vagyunk S nem értjük meg sem gyermekkorod, sem szenvedéseid. Regényeket, verseket olvasunk, S csak elrejtve munkál bennünk a hit. Mégis a zöld fenyők s az orgonák Választják az utat, melyet jártak a szentek S a sok örömre azt mondjuk: kevés. Akár a gyér mezőn a sok virág... --------------------------------------------------------------------------------­ DÚSA LAJOS: A kisded Már megint kik kapaszkodnak kicsi Urunk réklijébe? Százszor is háromkirályok, ezerszer is pásztorrablók csak jönnek, s mit számít nekik az újszülött gyöngesége? Kalmár szívű rongy hitűek tolongnak új­ Betlehemben — csak magukért, sosem érte. — Ám kinek adventje csöndes, kétellyel telt, nyomorral vert, kinek testén új az ócska, s minden javak maradéka silány vége jut kezébe; ki vénen is kisded-forma, ki rejtőzik — mint pólyába — országos nagy szégyenébe, annak nem kell égi jel sem, annak szent minden estéje. Ő segíti e világra minden idők kis jézusát: egyebe sincs, csak reménye. K­ ­ISS TAMÁS: Az útitárs Ketten mentek az úton vasárnap, a várostól úgy harminc futamnyira. Cleopás és a kánai Simon­ lehorgadt fővel arról tanakodtak, hogy a sír üres, nincs többé remény, mikor elérte őket valaki. Egy útitárs­n­ő hallotta a szót, s rájuk intő tekintetet vetett: „hát nem tudjátok, hogy megmondatott, balgák, ennek így kellett lennie". Alkonyodott, elérve Emmaust együtt költötték el a vacsorát, utána a vendég ment tovább szelíd, hosszú léptekkel, hangtalan a kiméretlen végtelen felé. Szívük akkor egyszerre felizzott, orgonák búgtak bennük és harangok láthatatlan templomok felől, megállt az idő, tán évezredekre egy pillanat pupilla­ közegén. És megnyilatkoztak a szemeik, egyszerre kezdtek akkor szólani: — Láttad, hogy törte meg a kenyeret, a két kezet, a hosszú ujjakat...­? Felismerted őt ugye te is? Ő volt, igen. Én is azt hiszem. BODA ISTVÁN: Ház A domboldalon hátát nekivetve ott áll a ház. Az édes. A szülői. Nagy nyárfák csendje dermedt meg felette, mint víztükör, ha a fagy megredőzi.. S abban alatta, mi a valahányuk, mint ős csigák már végleg odahagyva, tudjuk, hogy vége örökre a nyárnak, s hiába várunk bármilyen tavaszra. A végleges, hogy elmúlt. De bezárva, mint egy űrhajón a hibernált álom várunk valami nagy-nagy utazásra­, ha nem itt, hát majd egy másik világon. S régi ház, mintha csak szárnya nőne felemelkedik akár egy rakéta. S illatként pereg, permetez belőle hófehéren egy árva margaréta. TÓTH ENDRE: A világ reménye Hogy beteljesedjék ige és ígéret, a földreszállt Isten maga gyermekké lett. Világot váltott meg, kisdednek születve, s férfiként szegezték fel a feszületre. Kit elűztek tőle a zord tanítványok, ő minden kisdedet magához bocsátott, s őnekik ígérte örökül a mennyet, nem a harcosoknak s a tudós véneknek. A világ reménye azóta a gyermek, érte bocsát meg az Isten az embernek, úgy tekintünk mi is minden csecsemőre, mintha különb ember válhatnék belőle. Ha gyermek maradna mindig a szívében, nem érné az embert annyi bukás, szégyen,, de ahogy nő, ezer kísértés les rája, s a vén, bűnös világ magához formálja. Betlehemi gyermek, földi bűntől tiszta, vezesd a világot a bölcsőhöz vissza. Tudjon hinni megint, legyen újra gyermek,, s nyerjen itt lenn békét, odafenn kegyelmet. BÉNYEI JÓZSEF: Arc (Molnár C. Pál: A szent család) Ezt kerestem mióta élek, ezt a mosolyt és ezt az arcot, ahogy a szalmán az az asszony 'a fia fölé őrizve hajlott. Mi volt a szemén? Mámor, álom vagy a szeretet csöppnyi bája? Zsoltárt mormolt az éjszakában ciprusok, tuják orgonája. Már anyám arcát elfeledtem, pedig tán ő is így vigyázott, takarva, féltve — ifjú asszony —, s felfénylettek szemén az álmok. Összetörtek. Erre emlékszem. S velük mosolya, csöndje, fénye. A gyermek indult tévelyegni kudarcok vonzó erdejébe. És mikor ebbe belefáradt, bukását látván sok hiteknek, fölfénylik íme búcsúzóra megint az arc, a legjobb, legszebb, s védelmező sugárba vonja fáradt arcomat ez a két szem, s a szeretet tán visszafénylik kiszáradt két szemembe’ mélyen és elomlik a sárga szalmán arca előtt békén, nyugodtan. Ó édes asszony, anyámarcú r­ím hazatértem. Megnyugodtam. SZILÁGYI IMRE METSZETE V____________________). G. NAGY ILLÁN: Kis karácsonyi zsoltár Mi már csak arra emlékezünk amiben hittünk, és nem is kell emlékezés. Minden félszeg mozdulat elárulja a jobbakat: állunk a remény küszöbén. Már se kint, se bent. Elfelejtett oltár előtt lettünk magunkba révedők. Most, hogy idő elégtétele jó, egyeznek szavaink megint, egyezkedik velünk az idő. És nincs mit mondanunk, de van annyi bocsánatunk, hogy egy életre elég: köszönni, köszönteni — csak az igazaknak rendeli Isten ezt az erőt. ­­ ÓSZABÓ ISTVÁN: Rekesz, doboz világocskák Az úr nem mulasztja sosem, aranybetűs év végi kártyáját megküldi mindig: „Boldog új évet!" Hisz fönntartja nekünk — mindőnk aranyujjú levélkihordója — ajtókon, házfalakon, kültelki piros ládasorokban rekesz, doboz világocskáit, bárhol a földön annyi űrt — kis papírkoporsó mit résükbe csúsztat, s bizony szívünkig hat aranymelegsége sokszor egy-egy névnek; hirtelen nem is tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk. De lehetnénk-e ennél közelebb, hogy elérjük egymást egy lappal s hozzánk csak így elér rossz- s jóhír, kívánság, ennél közelebb, hogy boldogan ne tárnánk már-már ölelésre mindjárt karunkat is. ___________________________________________________ ( ' N STETKA ÉVA: K­arácsony II. Karácsony Ha jön Beteg vagyok Az angyalok Készítgetik a tájat Magam vagyok

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék