Hajdú-Bihari Napló, 1990. december (47. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-23 / 301. szám

1­0 HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ Milyen színházat szeretne? INTERJÚ PINCZÉS ISTVÁN FŐRENDEZŐVEL — Nem emlékszem, hogy olvastam volna a lapunkban pályáját bemutató írást. Ezért ajánlom, kezdje a legelején! — Egy borsod-abaúj­­zempléni kis faluban szü­lettem, Gelejben. Nyolcéves koromig éltem ott, utána Mezőcsátra kerültünk. Édesapám főkönyvelőként dolgozott, tanítói, s kántori oklevele volt, vasár­naponként orgonáit a refor­mátus gyülekezetnek. Ma­gam is orgonáltam a templomban, ötéves voltam, amikor először „fölléptem". Otthon volt egy kis harmóniumunk, s három és fél-négy éves koromtól kezdtem zenét tanulni. Hogy vonzódom a zenés darabok­hoz, némileg bizonyára ezek­nek a zenei „stúdiumoknak" is köszönhető. Édesapám sá­rospataki diák volt, s én is ezt a középiskolát választottam. Heti tizenkét órában tanul­tuk a speciális tagozaton az angol nyelvet, az egyetemen nagyon sokáig a hozott anyagból éltem. A másik szakom a magyar volt, tanári diplomám van tehát. — Hogyan került a színhá­zi „szakma" közelébe? — Középiskolás korom óta színjátszóskodtam. Verset mondtam, s komoly darabo­kat mutattunk be a diákkör­rel. Illyés Gyula Fáklyaláng­jában én alakítottam Görgey Artúr figuráját. Az egyete­men a Főnix irodalmi színpaddal országos ver­senyeket nyertünk. Elvé­geztem egy kétéves pantomimtanfolyamot, s ala­kítottam egy pantomim­együttest, a Mimoszt, amellyel a '77-es Ki mit tud?­­őt megnyertük. Az egyik rendező a Csokonai Szín­házból megkérdezte, nincs-e kedvem profi színházhoz kerülni. Soha nem gondol­tam arra, hogy színházhoz kerüljek, mégis igent mond­tam: azt gondoltam, hogy rengeteget tanulok ott, amit hasznosítani tudok az amatőr mozgalomban. Bé­­nyei József volt a színház igazgatója, aki felvett rende­zőasszisztensnek. Gáli Lász­ló és Lengyel György látták az egyik amatőr rendezé­semet, s ajánlották, hogy jelentkezzem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol három év alatt elvé­geztem a színházelméleti szakot. Leginkább szemlé­letet tanultam neves tanára­imtól: Major Tamástól, Hege­dűs Gézától, Lengyel Györgytől, Osztovits Leven­tétől, Elbert Jánostól, másoktól. Három év múlva megkaptam a diplomámat. 1981-ben lehetőségem volt, hogy megrendezzek a stúdióban egy kisebb formátumú darabot. Kroete­­­nek a Felső-Ausztria és a Fészek című egyfelvonásosai alapján szerkesztettem egy egész estés darabot. Ez volt a debütálásom rendezőként profi színházban. Füst Milán Zongoráját és Szép Ernő Má­jusát rendeztem a következő évben, már nem stúdióban, hanem a Hungária kamara­­színházban. Három évig tar­tó „vendégrendezés" után kaptam kinevezést, s mint hivatásos rendező Örkény István Pisti a vérzivatarban című darabjának színre vite­lével debütáltam. 1981 óta vagyok rendező, illetőleg negyedik évada főrendező. — Igen sokirányú a tevé­kenysége, hisz nem hagyott fel az amatőr mozgalomban való részvétellel sem. Sok külföldi siker is fűződik a nevéhez. Hány produkciót állított színpadra a szűk egy évtized alatt? — Rendeztem természete­sen az amatőröknél is, s most következik a negyvenkette­dik darabom, ami a Légy jó mindhalálig című musical lesz. A színháznál ez lesz a huszadik, általam színre vitt produkció. A többi amatőr színházi és külföldi rende­zés. Dolgoztam két alkalom­mal Japánban, Örkény Tóték­­ját rendeztem 1985-ben, az idén pedig Szép Ernő Máju­sát. A Tojama városbeli Bun­geiza Gekidan társulatával dolgoztam, amellyel hét esz­tendeje nagyon jó a kapcso­latom; legutolsó alkalommal már tizedszer jártam Japán­ban, ezt természetesen dicse­kedve mondom. Tojamában kitüntettek A kormányzóság tiszteletbeli magyarországi nagykövete címmel, amely természetesen nem egy való­di diplomáciai megbízatás, de megbecsülése annak a munkának, amit a Bungeiza Gekidan társulatánál végez­tem, s amit a magyar-­japán kapcsolatok gazdagításában kifejtettem. — Stúdiójának tagjai közül sokan kerültek a pályára. Mondana néhány nevet? — A Debreceni színjátszó stúdió tagjai közül valóban sokan profi színészek lettek. Általában én készítettem fel őket a felvételire, illetőleg a tanártársaimmal közösen. Az első évfolyamból Csuja Imre, Eszenyi Enikő és Kerekes László került be a főiskolára. Szarvas József volt a követ­kező „eresztés", akivel na­gyon sokat dolgoztam együtt, ma a Víg Színház tagja. Örülök, hogy sikerült visszacsábítani Debrecenbe Varga Évát. Nagyon tehetsé­gesnek tartom Bertók Lajost, aki még itt Debrecenben a Zárt tárgyalás című darab­ban fantasztikusat alakított. Varga Mária volt az egyik legígéretesebb tanítványom, sajnos, hiába csalogattam Debrecenbe. Bacsa Ildikó is az én stúdiómban dolgozott, nagy szorgalommal készül a pályára, igen ambiciózus, meglehet, hogy hamarosan olyan csillag lesz, mint Esze­nyi Enikő. Illyés Róbert ma Nyíregyházán dolgozik, szintén csak jókat tudok mondani róla. — Azt gondolhatnánk, hogy az amatőrökkel érte el nagyobb sikereit... — Ha a külföldön elért sikereket mérjük, akkor min­denképpen igaz ez a véleke­dés. Belgiumban kétszer, Svédországban egyszer, Ja­pánban háromszor, az USA- ban kétszer jártunk fesztivá­lokon, s hoztunk el sokszor első díjat. Egy profi színház­zal soha nem tudtam volna ezt elérni. Ez a színvonal annak köszönhető, hogy sokat tanultam a Csokonai Színházban. Viszont a Jászai­­díjat a profi társulattal vég­zett munkámért kaptam. Rendezői épülésem szem­pontjából tehát mind a két terület nagyon fontos. , — Azt szokták mondani, hogy az igazgatónak vagy a főrendezőnek a saját képére kell formálnia a színházat. Ön milyen színházat szeret­ne, rendezői vagy színész­színházat? — Erre a kérdésre mindig azt válaszolom, hogy szí­nészcentrikus rendezői szín­házat. — Hogyan vélekedik a rendezői munkáról, milyen megfontolásokkal nyúl a megjelenítendő irodalmi anyaghoz? — Nem nagyon szeretem például a direkt politizálást, a művészetet ennél sokkal fontosabb feladatú, maga­sabb rendű valaminek tar­tom. Vonzódom az olyan darabokhoz, amelyek rend­­hagyóak, új hangot, színeket, új szellemet hoznak. A Felső- Ausztriára, Balázs Béla Kön­nyű emberére, Mrozek Nyílt a­ngerenjére, Garaczi Imágá­­jára, Kornis Mihály Bünteté­sekjére gondolok. Új formá­tumú színházat jelentenek számomra, szokatlan térszer­vezési, stiláris eszközöket igényel a színrevitelük, s mindannyiszor izgalmas fel­adat. Érdeklődésem egyre inkább a pszichologizáló módszer felé fordul, egyre inkább azt veszem észre, hogy akkor tudok igazán mélyebbre hatni a látványos, mozgásos megfogalmazás­tól, ha a figurák kapcsolat­­rendszerében a lélektani motivációkra építek. Fontos­nak érzem, hogy az elő­adásnak nagyon sok köze legyen a mai életünkhöz, nem szeretném, ha a megje­lenített mű irodalmi képes­könyv maradna. Spiró Csir­kefejével igazán elevenbe vágóan a mai magyar életről szóltunk. Nyers eszközökkel, mert sajnos, már szinte csak ezekkel lehet hatni. Örkény mondta valahol, hogy az emberek érzékei egy idő után annyira eltompulnak, hogy léket kell vágni a koponyájukba. Én ilyen léke­ket kívántam vágni a Tóték­­kal, s a Pisti a vérzivatarban című darabbal is. — Miről álmodik így kará­csony táján? —­ Legszívesebben azt álmodnám, hogy egy kisebb színház vezetője vagyok, egytagozatú színházé, amely komoly dotációval működik, s amely szép bevételekre is szert tesz; kevesebb produk­ciót hoz létre, s magas szín­vonalon. Csak olyan műve­ket tűznék műsorra, ame­lyekkel használni tudok. Persze a szórakoztatás is használ, de az csak felületi kezelés. Játszanánk népsze­rű, új műfajú musicaleket, alternatívgyanús műveket, gyerekdarabokat, s olyan magyar szerzőket, akik vala­mi oknál fogva nem tudnak beférkőzni a színházba. Ez a fajta munka bizonyosan meghozná a minőség forra­dalmát. Erdei Sándor Jelenetmegbeszélés a Bungeiza Gekidan színpadán (Szép Ernő: Május) „...olyan műveket tűznék műsorra, amelyekkel hasz­nálni tudok” 1990. DECEMBER 23., VASÁRNAP Könyvjelző A halhatatlan „Elek apó” E­mlékkönyv a nagy mesemondónak Jókai Mór mellett talán Benedek Elek a legtöb­bet olvasott magyar író. Mesekönyvei, monda­gyűjteményei (Magyar mese- és mondavilág, öt kötet) a magyar gyermekek legelső és leggyak­rabban forgatott olvasmányai közé tartoznak. De írt ifjúsági regényeket és történelmünket, nagy­­jainkat bemutató elbeszéléseket is (Nagy magya­rok élete, tizenhárom kötet), amelyek népünk nemes, tiszta erkölcsi felfogása mellett a magyar nyelv tisztaságát is őrzik és adják tovább gyer­mek és felnőtt olvasóiknak. A művekből a gyer­mekek szeretete mellett népünk és nyelvünk kiváló ismerete és az érettük való áldozatkész­ség tárul elénk. Élete első felét, annak tanulsága­it Édes anyaföldem! című önéletrajzában írta meg. Életére és munkásságára pedig akkor tette rá a pecsétet, amikor Erdélynek Romániához való csatolása után, 1922-ben visszaköltözött család­jával együtt szülőföldjére, Kisbaconba, ahol az­után haláláig (1929) dolgozott. E lépésével az edélyi magyar irodalom folytonosságát akarta biztosítani. Ezt előbbi, Magyarországon megje­lent gyermeklapjai után erdélyi gyermekújságjá­val, a Cimborával igyekezett megvalósítani, de megszervezte s elindította a székely írók (Kacsó Sándor, Sipos Domokos, Tamási Áron) baráti társaságát, s velük előadásokat tartott az erdélyi városokban. Az életrajzában bemutatott tényekből egy nagy író arcvonásai mellett egy nagy jellem körvona­lai is kibontakoznak, melynek jelentőségét leg­jobban Lukács György szavaival adhatjuk vissza: „Benedek Elek mint morális személyiség fiatal korom legtartósabb hatásai közé tartozott . Még középiskolás koromban eleven erőt jelentett szá­momra Benedek Elek erkölcsi magatartása a Lipótváros sikerbálványozásával szemben." A szép kiállítású, s mai körülményeink között olcsónak mondható, Lengyel László által jegyzett könyvet jól megválasztott, gazdag képanyag dí­szíti, melyeket Buday György fametszetei és Jas­­chik Álmos rajzai egészítenek ki. Az író emlékét ma családi házában emlékmúzeum őrzi Kisba­conban, de igazi emléke abban a sok-sok ezer gyermekszívben él, melyekbe műveivel beírta magát. (Móra Könyvkiadó) Tóth Béla Honvágy (Katona Bálint fotómontázsa)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék