Hajdú-Bihari Napló, 1991. április (48. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-16 / 88. szám

1991. ÁPRILIS 16., KEDD KULTÚRA HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ 9 TV-NOTESZ Boda István A ló kérdez Sydney Pollack művészetéhez hozzá­tartozik a ló-jelkép (is). Miként a nép­mesékhez, a balladákhoz vagy hogy a eredetet néven nevezzük: a mitológiához. Ilyenformán tehát költészeti érvénye van. Akár az Ady-versekben. S a magyar néző már csak ennek okán is közel érzi magá­hoz. Úgy véli, hazai tájakon barangol, s a horizont, amely belemegy a végtelenbe, a puszta képzetét is felidézheti. Persze tudjuk, hogy az ő motívumai más kötő­désűek. De a gondolatnak abban az értel­mezésében, amely az ember számára mindennél fontosabb, a párhuzam talán nem erőltetett. A Las Vegas-i lovas természetesen csak messzi árnyéka a nagy drámának, amely szinte legendaként járta be a vilá­got. A lovakat lelövik, ugye? Ebben nyo­ma sincs a markáns, dramaturgiának. Érzelgős és hosszadalmas az epika, s a cselekmény hajladozó kanyarjai inkább a főhős, mint a szimbólum nyomvonalát húzzák. A végén persze mindkettő arra áll, s az egyik lendülete a másik iramát is felerősíti. Vagyis: a történetben ki kell derülnie, hogy a kezdetben nagyon is in­gatag rodeóssztár több mint részeges mutatványos. Kiderül, s szemmel követ­hetjük, hogy a látvány előterében hogyan lesz mind következetesebb végrehajtó­ja az egyetlen és lehetséges jó ügynek. Vagyis, hogy mindenkinek joga van a szabadsághoz. Az persze már az amerikai kelléktár parancsa, hogy legyen benne száguldás, felgyorsított kamerajáték, egy kezdeti ellenszenvből kibimbózó érzelem, mint ahogy az is a recept adaléka, hogy a rokonszenv előbb-utóbb hőseink mel­lé szegődik. Országos méretekben, s át­lopja őket rendőrzáron, pandúr-erődít­ményen, fogdmeg­ szögesdróton. A felületről persze Pollack intelme sze­rint a néző könnyen le tudja hámozni a felesleget. A mozidekorációt, amely azon­ban nem szükségtelen, hisz, miként tudjuk, a film alapvető mozgatórugója mégis­csak az üzlet. Az, hogy mennyien men­nek be jegyet váltani. S ez bárhogy néz­zük, nem megalkuvás. Sőt. Mert végül is, hogy a cím jászlához kössük a lényeget, a ló kérdésére mi mondjuk a feleletet. MAGYAR MEDEA. Göncz Árpád darabját utoljára április 17-én 20 órától láthatja a debreceni közönség a Csoko­nai Színház stúdiószínpadán. A produkció április 23-án Nagyváradra „utazik”. Felvételünkön a főszerepet játszó Jan­­csó Sarolta­Fotó: Nagy Gábor KÖZNAPI KULTÚRA A Könyvvilág A Könyvvilág túlélni látszik a kulturális lapok megroggyan­­tásával járó válságot, s némi­leg új köntösben, de változatlan tartalommal újra megjelent. Hírt ad a megjelenésre váró könyvek­ről, tájékoztat és eligazít az egyre zavarosabb könyvpiacon. Bizonyos, hogy információs hi­ányt tölt be. Különösen, mióta napilapjaink jószerint beszün­tették a megjelenő új könyvek címeinek közreadását. Ma nincs más fórum, nincs más kiadvány, amelyből az irodalombarátok a könyvtermésről tájékozód­hatnának. Ezért ez a lap hiányt p­ótol, hézagot tölt be, nélkülöz­­etetlen mindenki számára, aki még nem adta fel a szellem ér­tékeivel való érintkezést. Mégis, hadd tegyen a több év­tizedes olvasó két aprócska meg­jegyzést. Az egyik: a könyvilág fennmaradásának egyik továb­bi garanciája lenne, ha valami­lyen formában biztosítani tudná a könyvpiac áttekintésének tel­jességét. Azaz: minden kiadó minden könyvéről adnia kell in­formációt. Tudom, hogy ezért marad elsősorban a sok-sok új és al­kalmi kiadó tehet sokat. Mégis: a lapnak el kellene kezdenie en­nek érdekében a tudatosabb szer­vezőmunkát. A másik: a Könyvvilágnak némi­leg módosítani kellene a pro­filján is. Most a lap nagyobbik része lényegében kritikai folyó­irat, komoly, igényes elemzések­kel. E műfajnak ma Magyaror­szágon igen sok komoly és ér­tékes fóruma van. Ugyanakkor a népszerűbb, színesebb (de az igényességet fel nem adó!) könyv­propaganda, népszerűsítés úgy­szólván teljesen hiányzik. Van­nak ennek a könyvvilágnak ha­gyományos rovatai, de az ará­nyokon változtatni kellene. An­nál is inkább, mert végre megje­lent a piacon egy kivitelében sokkal igényesebb, színes, bár tartalmában túlzottan reklám­centrikus rivális is, a Könyv­piac. Kedvenc lapom továbbra is vendégül látom hát havonta. A magyar könyvkiadás zilált és értéklabilis helyzetében lassan ő marad az egyetlen stabil pont. Harangozó Márta: (2.) FEJEZETEK MÁRKUS LÁSZLÓ ÉLETÉBŐL — Jaj, maga most ki fog engem nevet­ni, de megőrülök ezért a cseh film­sorozatért. Látta a legutóbbi adást? Már a cím is remek: Kórház a város szélén. És micsoda színészek játszanak benne! Alig várom, hogy kedd este legyen. Adás után mindig felhívjuk egymást anyukával, és megbeszéljük a látottakat. Na de, folytassuk a főiskolá­val, hiszen legutóbb ott hagytuk ab­ba. Mi tagadás, elképzelni se tudtam volna, hogy ne vegyenek föl. Hát fel is vettek, de nem azért, hogy ott bár­mit is tanuljak, hanem a félelemért. Ha hiszi, ha nem, egyfolytában attól ret­tegtem, hogy kirúgnak. És nem is ok nélkül. Évfolyamtársaim közül jó né­­hányan azonnal felfedezték, hogy pol­gári vagyok, hogy kapitalista gyerek vagyok, szóval sok minden kiderült rólam. Azzal nem foglalkoztak, hogy tehetséges is vagyok, mert azt min­denki tudta, s lehet, hogy egyeseknek éppen ez volt velem az igazi bajuk. — Kik tanítottak akkor a főiskolán? — Mindenki. — Ki volt az osztályfőnöke? — Abonyi Géza, akit nagyon szerettem. Nemcsak azért, mert tehetségesnek tar­tott, hanem azért is, mert abszolút úriember volt. De tanított az isteni Gellért Endre, Ladányi Feri, Nádas­­dy Kálmán, Rátkai Márton, Somlay Artúr, névrokonom, Márkus László, a kiváló rendező, aztán Lehotay és később maga Aczél Tamás is, akinél egyszer egyenesen marxizmusból vizs­gáztam. De tanított olyan ember is, aki engem nagyon nem szeretett, akivel aztán játszottam is együtt... ter­mészetesen én a főszerepet, ő pedig valami kis semmiséget. Miután olyan aljas volt velem valaha, szívesen ad­tam neki a végszót, és közben leg­szívesebben leköptem volna. A nevet természetesen nem mondom meg, mert — ahogy ismerem — képes volna be­csületsértésért bepörölni. Szóval, akko­riban aki a főiskola felé tévedt, min­denki tanított bennünket, vagy lega­lábbis megpróbálkozott vele. Ránk is fért, mert — én legalábbis így látom, elnézést kérek a többiektől a minősítésért — ritka hülye társaság voltunk. Külö­nösen, ha arra gondolok, hogy az utá­nunk következő osztály milyen remek volt, abba járt Psota Irén, Soós Imre, Horváth Teri, Váradi Hédi és mások. A mi osztályunk összehányt népség volt, állandóan változtunk mi is és az osztályfőnökeink is. Abból a társaságból igazán nem is lett színész, csak Sinkovits, Körmendi meg én, s a nők közül Gyur­­kovics Zsuzsa és Hegedűs Ági, aki sajnos, nagyon fiatalon meghalt, és éppen akkor, amikor felfedezték vol­na. Irtó tehetséges volt és állíthatom, csodálatos ember. Kedves, szellemes nő volt, és olyan igazi barátság alakult ki közöttünk, hogy most is meghatód­va gondolok rá. — Kik jártak még az osztályba? In memóriám Balázs Sándor (1927-1991) F. Balogh Mária Tehetetlenül veszem tudomásul a hírt: meghalt Balázs Sándor, a Fazekas Mihály Gimnázium nyugalmazott tanára. Balázs Sándor sajátos tanári bája, ki­fogyhatatlan tudástára örökre megszerettette velünk a törté­nelmet és a földrajzot. Csodál­tuk és tiszteltük szerénységgel viselt másságát, másként gon­dolkodását. Tanártársai közül sokan megkövezték, mint ma­ga a rendszer is. A KLTE ta­nársegédeként Nagy Imre poli­tikája mellett voksolt. Az egyetemről eltávolították, a Csapókerti Általános Iskolá­ba került: „A bélyeg már raj­tam volt, bármibe fogtam..." Ezután bárhová ment tanítani, sosem a szakmai munkája és tudása volt az elsődleges, ha­nem politikai múltja. A Die­nes László Szakközépiskolá­ban és Gimnáziumban a „szak­­középiskola-ellenesség" volt ellene a vád. A léleknyomorítás szerencsére nem járt sikerrel akkor sem, amikor tizenhét évi szolgálat után kézhez kapta munka­könyvét felmondással, indo­kolatlanul. A sors ajándéka, hogy hamarosan a Fazekas Mi­hály Gimnázium tanára lett. Tíz évig tanított félállásban a nappali tagozaton, félállás­ban a Dolgozók Gimná­ziumában. A megpróbáltatá­sok elől Irem menekült, csak félrevonult. Várt. Közben hosszú évek munkájaként megírta Nádudvar történetét, közel kétezer oldalon. A meg­rendelő végül meggondolta és nem kérte a kézirat nyom­tatását. Sosem várt megbo­csátásra, elégtételre. Életét a hit és a szeretet irányította. A szíve nem bírta tovább az élet kegyetlen hadüzeneteit, csatáit. Nem köszönt el senkitől, hisz nem akart elmenni. Mi pedig hisszük és lelkünk mélyén érez­zük, hogy köztünk van. (Temetése ma, április 16-án 14 órakor lesz a debreceni Köz­temető 2. számú ravatalozó­jából.) VIDEOTÉKA Néhány kazettaújdonság Sherlock Holmes magánélete; forg.: Intervideo (színes, feliratos bűnügyi vígjáték). A tévedhe­tetlen detektívre rossz napok vir­radnak: nincs semmi érdemleges ügy, amely lekötné. Az egyetlen segítség egy-egy kábítószerin­jekció, ettől jobb kedvre derül. Csakhamar különös dolog törté­nik: egy kocsis csinos fiatal nőt hoz Holmes lakására, a nő elvesz­tette emlékezőtehetségét... Az utolsó csepp; forg.: Inter­­video (színes, szinkronizált ak­ciófilm). A Robert Towne rendezte filmnek nem kisebb színészek a főszereplői, mint Mel Gibson, Kurt Russel, Michelle Pfeiffer és Raul Julia. Két férfi, akik gyer­mekkori jó barátok, ugyanabba a nőbe szerelmesek. A hölgy mindkét férfit meghódítja, ám szeretni csak egyiküket szereti. A fegyverek közben folyamatosan dörögnek... Hannibál; forg.: Ada (színes, fel­iratos kalandfilm). A film ren­dezője Carlo Ludovico Bragaglia, aki a főbb szerepeket Bud Spencerre és Terence Hillre bíz­ta. Az édes-bús sztori a Róma elfoglalására törekvő pun had­vezéré. A történet édes, mivel a vezér szerelméről van szó, bús, mivel mindenki tudja az iskolá­ból, hogy Hannibál nem járhat­ta be az örök város hét hal­mát... — Jaj, borzalmas sorsú emberek! Néha tényleg arra gondolok, hogy az én ge­nerációmon átok ül. Selényi Etelke ön­gyilkos lett, Felföldi László (a fiatal Felföldi Laci édesapja) öngyilkos lett... Borzalmas! — Mégis, hogy teltek a napok a főiskolán? — Én reggeltől estig féltem. Nem em­lékszem rá, hogy különösebben bármit is tanultunk volna. Hegedűs Ági tar­totta bennem a lelket. Ő párttag volt, külsejében is igazi komszomolka, sem­mi nőiesség. Akkor különben is alig lehetett megkülönböztetni egyik nőt a másiktól. Rettegtek attól, hogy vala­hogy kinézzenek, mert az már gyanús volt. Slamposak voltak, elhanyagoltak... szerintem mielőtt bejöttek, direkt bepiszkították magukat, hogy minél koszosabbnak hassanak. Akkor bűn volt elegánsnak lenni. Én persze ezzel nem törődtem. Rettegtem, de gyűrű volt a kisujjamon, nyakkendőt kötöt­tem és — legalábbis a kor szintjén és lehetőségein belül — elegáns voltam. — Tehát nem viselt lódent? — Lódent!? Jaj, kedves Márta, mennyi idős volt maga abban az időben?! A lóden ott a főiskolán már elegáns vise­letnek számított. — De attól, hogy félt, nem volt búsko­mor. — Én? El tud engem képzelni búsko­morként? Jó, most a betegségem ide­jén búskomor is voltam. De akkor! Nem tudtam annyira félni, hogy attól búsko­morrá váljak. Akik a kollégiumban lak­tak, valahogy jobban összetartottak és biztonságban érezték magukat. Sokan mondták, költöztek be a színészkol­légiumba, mert csak akkor lesz belőlem színész. Első éves főiskolás koromban panzióban laktam, hiszen anyáméknak garzonlakásuk volt, oda nem mehet­tem. Mégsem volt kedvem beköltözni a kollégiumba, amit a többiek összekötöt­tek a közösségi szellem megvaló­sulásának egyetlen lehetőségével. Én nem akartam részt­­venni a hülye­ségszeánszokon, mert egyáltalán nem volt bennem semmi ilyesfajta közössé­gi szellem. De aztán megoldódott a lakásügyem. Apám, a „szegedi bur­­zsoá" Pestre költözött, és én elfoglal­hattam lakásában a cselédszobát, ami pontosan meg is felelt az akkori igé­nyeimnek, lévén, hogy csak aludni jár­tam haza. Na, aztán kiderült, hogy nem véletlenül matrézok én annyit. Válto­zott a politikai helyzet, és a főiskolán is teret nyertek a kis szigorú, csupa elvekből és erkölcsökből álló agitá­torok. A második év végén ki akartak vágni a főiskoláról. (Folytatjuk) A Homokórában Váradi Hédivel

Next