Hajdú-Bihari Napló, 1991. november (48. évfolyam, 257-282. szám)

1991-11-30 / 282. szám

1991. NOVEMBER 30., SZOMBAT A HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ MELLÉKLETE 1­9 TERMÉS Keresztül-kasul hét országon (II.) A Debreceni népi együttes Franciaországban és Portugáliában Bakó Endre Bayonne város volt az utol­só francia állomásunk, a Pi­­renneusok másik oldalán, spanyol földön San Sebastian, a híres fesztiválváros tárult elénk. Itt-ott láttuk a tengert is, de hamarosan az autópá­lyára gördültünk, s Vitoria, Burgos, Valladolid, Salaman­ca érintésével szeltük át Spa­nyolországot. Eddig négy or­szág ajtaján kértünk bebo­csátást (Ausztria, Németor­szág, Franciaország, Spanyol­­ország), s mindenütt egyet­len mozdulattal engedtek be bennünket, vagyis határőrt és vámtisztviselőt nem is lát­tunk, az útleveleinkbe sem­milyen jóecset nem került. Portugáliában viszont — no­ha egy héttel érkezésünk előtt megszűnt a két ország között a vízumkényszer, — mégis útlevél-ellenőrzést tartottak, aztán külön tartózkodási en­gedélyt állítottak ki. Másnap dél körül befutottunk San­­ta­rémbe. Santarém nevezetességei A város a Tagus (Tejo) folyó jobb partja mentén egy dombon települt meg, ahon­nan jó kilátás nyílik a Ribatejo a­ földre. Santarém stratégiai helyzete folytán a moha­medán idők óta számos nagy csata színhelye volt. I. Alfonz király 1147-ben foglalta visz­­sza a móroktól, később a por­tugál királyok, bizonyára Lisz­­szabon közelsége miatt is rezidenciát tartottak fenn a városban. Gazdag történelmi múltja következtében San­tarém számos műemlékkel és nevezetességgel büszkélkedik, főleg gótikus stílusú temp­lomokkal. Újabb kori neve­zetességei közé számít, hogy a portugál bikaviadalok egyik központja. (A p­ortugál bika­viadal sokban különbözik a spanyoltól, például azon a lényeges ponton, hogy itt egy rendelet értelmében a XIX. századtól kezdve nem ölik meg a bikát.) Nem különben híres a város őszi vásárairól, kézműipari bemutatóiról, gasztronómiai és folklórfesz­tiváljairól. Az előbbiből az idén a tizenegyediket, az utóbbiból a harminchar­madikat jegyezték. Korábban a folklórfesztiválokat nyáron rendezték. Autóbuszunk éppen a vá­sártéren parkolt, közel a bika­viadalok színhelyéhez, az aré­nához, s a tőszom­széd­ságában lévő bikaistállókhoz. Innen legfeljebb száz méterre van a helyi táncegyüttes székháza, amelynek belső udvari része sátorral van fedve, más része tribünszerű. Nézőtere min­denesetre több száz szemé­lyes. Az ember lépten-nyomon tapasztalta, hogy Portugália különleges ország. Ember­anyaga, éghajlata, szokás­­rendszere, étkezési kultúrája elüt a kontinentális vonások­tól. Ami például az étkezést illeti, Franciaországban sem­mi szokatlant nem kap­tunk, hacsak nem az ízletes hagy­malevest, itt viszont első al­kalommal olyan pacalpörköl­tet kínáltak, amelyben fél­­tenyérnyi nagyságú pacal­­darabokkal kellett volna meg­birkózni. Az első ebédet nem számítva minden ehetőnek és ízletesnek bizonyult. Legtöbb­ször halat kaptunk, még a rakott krumpliban is hal­darabok voltak, ami nem azt jelenti, hogy ne ismernék és ne szeretnék a kolbászt, ab­ban is volt részünk, legtöbb­ször hússal vegyesen tálalták. A portugálok nagyon szeretik a rizst, sok babot, borsót és szóját esznek. Számomra a legfinomabb étel egy hal-polip vegyes pörkölt volt. A déli és az esti étkezésekhez mindig jár a gyümölcs, de persze nem a déligyümölcs, amely a bolt­ban szinte hajszálra annyiba kerül, mint nálunk, jóllehet a citromot és a mandarint még a fákon láttuk a ligetek­ben. Ugyanez vonatkozik a legtöbb árucikkre, egy zakóra, egy fénykéjjezőgépre, egy üveg borra akár, noha Por­tugália is a nagy szőlő- és bortermelő országok közé tar­tozik A csodálatos Lisszabon Este szálláshelyünkre vit­tek Santarémtől vagy 30 kilo­méterre, Quinta­farm dos Ga­­gos faluba, egy elkészült, de még be nem lakott mezőgaz­dasági diákotthonba, amely­nek újsága és tisztasága min­denkit megnyugtatott, noha a meleg víz nem minden csapból és zuhanyból volt előcsalogatható. Este a fesz­tivál igazgatónője fogadta együttesünk vezetőségét, is­mertette a programot elejétől végig. Ez váratlanul ért ben­nünket, mert Franciaország­ban, jóllehet vendéglátóinkról a legnagyobb elismerés hang­ján beszélhetünk, a három fel­lépést kivéve egy kicsit min­dig rögtönözték programun­kat. Kellemes meglepetés volt az is, hogy a portugál értel­miségiek, főleg a fiatalok be­szélnek idegen nyelveket, legtöbben a franciát és az an­golt. Kellemetlen hír volt vi­szont, hogy a fesztivál négy külföldi meghívottja közül egy arab együttes az utolsó napon lemondta szereplését, így a mieinken kívül egy spa­nyol csoport Badajozból, egy lengyel tánc- és énekegyüttes Katowicéből és több mint tíz hazai együttes alkotta a me­zőnyt, főleg Ribatejo me­gyéből. A makaói She-Si kí­nai artistaiskola növendékeit a hazai együttesek között so­rolták fel és szerepeltették a rendezők. Október 31-én, miközben a hőmérő délben 25 fokot mu­tatott, vendéglátóink lisz­­szaboni városnézést iktattak a programba. Az úti beszámo­lók és szakkönyvek Lisz­­szabont a világ egyik legszebb városának tartják, és csak­ugyan lenyűgözik az embert a hatalmas terek, emlékmű­vek, szobrok, épületek, va­lamint a város természeti adottságai, a főutca csodálatos pálmasora, a teraszos épít­kezés, a Tejo folyó 17 kilo­méteres szakasza. Tudjuk, Lisz­­szabont 1755-ben természeti katasztrófa sújtotta, mégpedig földrengés és nyomában tengerár, amelynek következ­tében 40-50 ezer ember meghalt. Ezután a világ egyik központi kikötővárosát Eu­genio dos Santos építész ter­vei alapján Pombal márki vezetésével újjáépítették, a né­gyzetes szerkezetet érvénye­sítve következetesen. Az épü­letek, terek nagysága és mon­umentalitása letagadhatat­­lanul emlékeztet Portugália történelmi szerepére, arra, hogy az ország valaha élen járt a nagy földrajzi fe­lfedezésekben és több év­századon keresztül gyarmat­­tartó birodalom volt. A por­tugál korona legnagyobb és legszebb gyémántja 1810-ig Brazília volt, amely ma a világ egyik legnagyobb területű és legnépesebb országa. Mára csak Makaó maradt Hong­kong szomszédságában, de a portugál nyelvet és kultúrát Európán kívül még három földrészén több mint 150 mil­lióan beszélik és művelik. Néptánc a diszkóban De vissza a múltból a mai Lisszabonba! Megcsodáltuk több híres épületét és emlék­művét, a pálmasorral szegé­lyezett főutcát, átutaztunk Eu­rópa egyik leghosszabb füg­­gőhídján, amely 2,3 kilométer és 70 méter magasan emel­kedik a Tejo vize felett. Meg­tekintettük Almadában a Krisztus király emlékművet, melynek talpazata 85 méter, maga a szobor 28 méter, a ma­gasból elláttunk egészen Se­­tubalig. De tapasztaltuk, hogy nyomornegyedek is tartoznak a városhoz, akadnak bádog­viskók, barakkok, aminthogy az is feltűnt, hogy az emberek öltözéke, tartása, mozgása szinte elárulja társadalmi ho­vatartozásukat, rangjukat. Por­tugália Nyugat-Európa leg­szegényebb országa, noha 1974 óta egyenes vonalú a gazdasági fejlődés, a régi rendszer nyomait még nem sikerült eltüntetniük. Megis­mertük a Torre de Belémet, az ország szimbólumát, azt a tornyot, amely a XVI. század óta hirdeti a portugál hajósok bátorságát és szakértelmét. Csak sajnálhattuk, hogy a Felfedezők emlékművét már csak az autóbuszból láthat­tuk, de a mai Lisszabon jel­lemzéséhez az is hozzátar­tozik, hogy délután 5 órától kezdve szinte nem lehet benne közlekedni, órákig tart, amíg valaki az egyik utcából a másikba jut. Az aznapi programhoz tar­tozott még annak a köte­lezettségnek a teljesítése, hogy hazafele menet éjfélkor Cartaxo városában egy disz­kóban lép fel az együttes. Ez nagy megpróbáltatásnak bi­zonyult, mert végül jóval éjfél után kerülhetett sor a bemu­tatóra. Furcsa és riasztó él­ményem volt ez: gépies egyöntetűség jellemzi a világ ifjúságának szórakozási ked­vét és nívóját: egy p­ortugál kisvárosban, a parafaerdők kellős közepén ugyanolyan idegesítően villognak a fé­nyek, éppúgy üvölt a gépi zene, mint Párizsban, Berlin­ben vagy Debrecenben. A mieink tánca, megszakítva a cigarettázva, zsebredugott kézzel lötyögő, nemegyszer hasonnemű párokat vagy cso­portokat, valósággal üdítően hatott az elszemélytelenedett, kafkai világban. Szabadtéri fesztivál November 1 -jén kezdődött a fesztivál. A mieink a műsor közepe táján mutatták be programjuknak körülbelül egyharmadát. A rendezők elé­gedettek lehettek velük, bár a helyiek megalapozták a hangulatot, mindegyik kiruk­kolt valami különlegességgel, de úgy tűnt, hogy a Debre­ceni népi együttes­­fokozni tudta ezt az értékvonulatot. Érdekes volt megfigyelni, hogy minden együttes ének­kel is kísérte a táncokat. Ha nem a táncosok énekeltek, akkor a zenekarokkal együtt szólóénekes vagy néhány fős kórus szolgáltatta az ének­kíséretet. Négy nagy élmé­nyemet jegyeztem fel. Az el­sőt a hazaiak gyermekcso­portjának egy aranyos kis pár­ja szolgáltatta. Ahogy forog­tak, ahogy rakták a lábukat, az maga volt a gyermeki báj megtestesülése. Nem túlzás azt állítani, hogy ők voltak a fesztivál sztárjai. A lengyelek kellemesen énekeltek és szem­­revalóak voltak a lányaik. A spanyoloknak volt egy rend­kívül kellemdús tánca. A por­tugál együttesek fantasztiku­san értik a forgást. Minden p­ár másképp csinálja, le lginkább a lány az egyik lábával térdben átkulcsolja a fiút, így csak a másik lábán pörög valami észtvesztő se­bességgel, amit a fiú diktál. A legnagyobb élményem talán mégis két portugál le­gény szólótánca nyomán tá­madt. Sajnos, nem ismerem a szakkifejezéseket, ezért csak azt tudom mondani, hogy ilyen gyorsasággal, erővel és méltósággal még nem láttam senki sem táncolni, pedig a dinamika egyáltalán nem hiányzik a magyar népi­táncból sem! Másnap az együtteseket fo­gadta a polgármester és az elöljáróság. Az üdvözlő szavak és az ajándékcsere után a fesztivál résztvevői felvonulást tartottak a város­ban és menettáncokat mutat­tak be. Minthogy délután néhány órai lehetőség adódott egy kis pihenésre, az egyik parafaligetben szemügyre vet­tük a kérgüktől megfosztott, krétával megszámozott fákat. Ekkor végre rájöttünk, amit persze tudhattunk volna, hogy a parafa egy különleges tölgyfajta, amelynek kérgét lefejtik, s belőle készítik a dugót, a sisakot, a kosarat és a különböző használati esz­közöket. Portugália ren­delkezik a világ legnagyobb paratölgyeseivel, a világ pa­rafaszükségletének egyhar­­madát adja. Sajnos, a rend­kívül színpompás növények, virágok, fák közeli tanul­mányozására máskor nem volt módunk, pedig az ottani flóra már tipikusan szubtró­pusi. Nem véletlenül mond­ják, hogy Portugália Afriká­nak egy Európában felejtett darabja. November 2-án este foly­tatódott a szabadtéri fesztivál. A második forduló mutatta meg igazán, hogy a Debre­ceni népi együttes repertoár­ja a leggazdagabb. A spa­nyol és a portugál együttesek többsége egyszerűen megis­mételte előző napi bemu­tatóját, a lengyelek is hellyel­­közzel ismétlésekbe bocsát­koztak. A harmadik napon pedig a gasztronómiai kiál­lítás területén felállított szín-k­adon szerepelt együttesünk, Napközben a fesztivál alapító Celestino Graca emléke előtt tisztelgett a nemzetközi me­zőny, délelőtt egy templom­ban, délután az emlékműve előtt. A hétfői nap gyorsan eltelt a készülődéssel, a vásár­lással, s egy portugál-len­­gyel-magyar találkozóval ért véget. Másnap reggel a tár­saság hazafelé vette útját. Ezúttal Badajoznál léptük át a spanyol határt, majd a Meri­da, Toledo, Madrid, Zaragoza, Barcelona útvonalon halad­tunk Franciaország felé. Mindössze Barcelonában ve­tettünk egy pillantást a város néhány nevezetességére, s szippantottunk az olimpiára való készülődés levegőjéből. Aztán Dél-Franciaország, a Riviéra következett, majd Olaszország, végül Ausztria, így hazánkkal együtt az együttes hét országot járt be, ami rutinos utazóknak is di­cséretére vált volna. (Vége) Indulás a polgármesteri hivatalhoz Ajándékcsere az igazgatónővel A találkozó sztárjai A fesztivál emblémája A Krisztus király emlékmű Tisztelgés a fesztiválalapító előtt (Fotó: Bakó Endre)

Next