Hajdú-Bihari Napló, 1991. november (48. évfolyam, 257-282. szám)
1991-11-30 / 282. szám
1991. NOVEMBER 30., SZOMBAT A HAJDÚ-BIHARI NAPLÓ MELLÉKLETE 19 TERMÉS Keresztül-kasul hét országon (II.) A Debreceni népi együttes Franciaországban és Portugáliában Bakó Endre Bayonne város volt az utolsó francia állomásunk, a Pirenneusok másik oldalán, spanyol földön San Sebastian, a híres fesztiválváros tárult elénk. Itt-ott láttuk a tengert is, de hamarosan az autópályára gördültünk, s Vitoria, Burgos, Valladolid, Salamanca érintésével szeltük át Spanyolországot. Eddig négy ország ajtaján kértünk bebocsátást (Ausztria, Németország, Franciaország, Spanyolország), s mindenütt egyetlen mozdulattal engedtek be bennünket, vagyis határőrt és vámtisztviselőt nem is láttunk, az útleveleinkbe semmilyen jóecset nem került. Portugáliában viszont — noha egy héttel érkezésünk előtt megszűnt a két ország között a vízumkényszer, — mégis útlevél-ellenőrzést tartottak, aztán külön tartózkodási engedélyt állítottak ki. Másnap dél körül befutottunk Santarémbe. Santarém nevezetességei A város a Tagus (Tejo) folyó jobb partja mentén egy dombon települt meg, ahonnan jó kilátás nyílik a Ribatejo a földre. Santarém stratégiai helyzete folytán a mohamedán idők óta számos nagy csata színhelye volt. I. Alfonz király 1147-ben foglalta viszsza a móroktól, később a portugál királyok, bizonyára Liszszabon közelsége miatt is rezidenciát tartottak fenn a városban. Gazdag történelmi múltja következtében Santarém számos műemlékkel és nevezetességgel büszkélkedik, főleg gótikus stílusú templomokkal. Újabb kori nevezetességei közé számít, hogy a portugál bikaviadalok egyik központja. (A portugál bikaviadal sokban különbözik a spanyoltól, például azon a lényeges ponton, hogy itt egy rendelet értelmében a XIX. századtól kezdve nem ölik meg a bikát.) Nem különben híres a város őszi vásárairól, kézműipari bemutatóiról, gasztronómiai és folklórfesztiváljairól. Az előbbiből az idén a tizenegyediket, az utóbbiból a harmincharmadikat jegyezték. Korábban a folklórfesztiválokat nyáron rendezték. Autóbuszunk éppen a vásártéren parkolt, közel a bikaviadalok színhelyéhez, az arénához, s a tőszomszédságában lévő bikaistállókhoz. Innen legfeljebb száz méterre van a helyi táncegyüttes székháza, amelynek belső udvari része sátorral van fedve, más része tribünszerű. Nézőtere mindenesetre több száz személyes. Az ember lépten-nyomon tapasztalta, hogy Portugália különleges ország. Emberanyaga, éghajlata, szokásrendszere, étkezési kultúrája elüt a kontinentális vonásoktól. Ami például az étkezést illeti, Franciaországban semmi szokatlant nem kaptunk, hacsak nem az ízletes hagymalevest, itt viszont első alkalommal olyan pacalpörköltet kínáltak, amelyben féltenyérnyi nagyságú pacaldarabokkal kellett volna megbirkózni. Az első ebédet nem számítva minden ehetőnek és ízletesnek bizonyult. Legtöbbször halat kaptunk, még a rakott krumpliban is haldarabok voltak, ami nem azt jelenti, hogy ne ismernék és ne szeretnék a kolbászt, abban is volt részünk, legtöbbször hússal vegyesen tálalták. A portugálok nagyon szeretik a rizst, sok babot, borsót és szóját esznek. Számomra a legfinomabb étel egy hal-polip vegyes pörkölt volt. A déli és az esti étkezésekhez mindig jár a gyümölcs, de persze nem a déligyümölcs, amely a boltban szinte hajszálra annyiba kerül, mint nálunk, jóllehet a citromot és a mandarint még a fákon láttuk a ligetekben. Ugyanez vonatkozik a legtöbb árucikkre, egy zakóra, egy fénykéjjezőgépre, egy üveg borra akár, noha Portugália is a nagy szőlő- és bortermelő országok közé tartozik A csodálatos Lisszabon Este szálláshelyünkre vittek Santarémtől vagy 30 kilométerre, Quintafarm dos Gagos faluba, egy elkészült, de még be nem lakott mezőgazdasági diákotthonba, amelynek újsága és tisztasága mindenkit megnyugtatott, noha a meleg víz nem minden csapból és zuhanyból volt előcsalogatható. Este a fesztivál igazgatónője fogadta együttesünk vezetőségét, ismertette a programot elejétől végig. Ez váratlanul ért bennünket, mert Franciaországban, jóllehet vendéglátóinkról a legnagyobb elismerés hangján beszélhetünk, a három fellépést kivéve egy kicsit mindig rögtönözték programunkat. Kellemes meglepetés volt az is, hogy a portugál értelmiségiek, főleg a fiatalok beszélnek idegen nyelveket, legtöbben a franciát és az angolt. Kellemetlen hír volt viszont, hogy a fesztivál négy külföldi meghívottja közül egy arab együttes az utolsó napon lemondta szereplését, így a mieinken kívül egy spanyol csoport Badajozból, egy lengyel tánc- és énekegyüttes Katowicéből és több mint tíz hazai együttes alkotta a mezőnyt, főleg Ribatejo megyéből. A makaói She-Si kínai artistaiskola növendékeit a hazai együttesek között sorolták fel és szerepeltették a rendezők. Október 31-én, miközben a hőmérő délben 25 fokot mutatott, vendéglátóink liszszaboni városnézést iktattak a programba. Az úti beszámolók és szakkönyvek Liszszabont a világ egyik legszebb városának tartják, és csakugyan lenyűgözik az embert a hatalmas terek, emlékművek, szobrok, épületek, valamint a város természeti adottságai, a főutca csodálatos pálmasora, a teraszos építkezés, a Tejo folyó 17 kilométeres szakasza. Tudjuk, Liszszabont 1755-ben természeti katasztrófa sújtotta, mégpedig földrengés és nyomában tengerár, amelynek következtében 40-50 ezer ember meghalt. Ezután a világ egyik központi kikötővárosát Eugenio dos Santos építész tervei alapján Pombal márki vezetésével újjáépítették, a négyzetes szerkezetet érvényesítve következetesen. Az épületek, terek nagysága és monumentalitása letagadhatatlanul emlékeztet Portugália történelmi szerepére, arra, hogy az ország valaha élen járt a nagy földrajzi felfedezésekben és több évszázadon keresztül gyarmattartó birodalom volt. A portugál korona legnagyobb és legszebb gyémántja 1810-ig Brazília volt, amely ma a világ egyik legnagyobb területű és legnépesebb országa. Mára csak Makaó maradt Hongkong szomszédságában, de a portugál nyelvet és kultúrát Európán kívül még három földrészén több mint 150 millióan beszélik és művelik. Néptánc a diszkóban De vissza a múltból a mai Lisszabonba! Megcsodáltuk több híres épületét és emlékművét, a pálmasorral szegélyezett főutcát, átutaztunk Európa egyik leghosszabb függőhídján, amely 2,3 kilométer és 70 méter magasan emelkedik a Tejo vize felett. Megtekintettük Almadában a Krisztus király emlékművet, melynek talpazata 85 méter, maga a szobor 28 méter, a magasból elláttunk egészen Setubalig. De tapasztaltuk, hogy nyomornegyedek is tartoznak a városhoz, akadnak bádogviskók, barakkok, aminthogy az is feltűnt, hogy az emberek öltözéke, tartása, mozgása szinte elárulja társadalmi hovatartozásukat, rangjukat. Portugália Nyugat-Európa legszegényebb országa, noha 1974 óta egyenes vonalú a gazdasági fejlődés, a régi rendszer nyomait még nem sikerült eltüntetniük. Megismertük a Torre de Belémet, az ország szimbólumát, azt a tornyot, amely a XVI. század óta hirdeti a portugál hajósok bátorságát és szakértelmét. Csak sajnálhattuk, hogy a Felfedezők emlékművét már csak az autóbuszból láthattuk, de a mai Lisszabon jellemzéséhez az is hozzátartozik, hogy délután 5 órától kezdve szinte nem lehet benne közlekedni, órákig tart, amíg valaki az egyik utcából a másikba jut. Az aznapi programhoz tartozott még annak a kötelezettségnek a teljesítése, hogy hazafele menet éjfélkor Cartaxo városában egy diszkóban lép fel az együttes. Ez nagy megpróbáltatásnak bizonyult, mert végül jóval éjfél után kerülhetett sor a bemutatóra. Furcsa és riasztó élményem volt ez: gépies egyöntetűség jellemzi a világ ifjúságának szórakozási kedvét és nívóját: egy portugál kisvárosban, a parafaerdők kellős közepén ugyanolyan idegesítően villognak a fények, éppúgy üvölt a gépi zene, mint Párizsban, Berlinben vagy Debrecenben. A mieink tánca, megszakítva a cigarettázva, zsebredugott kézzel lötyögő, nemegyszer hasonnemű párokat vagy csoportokat, valósággal üdítően hatott az elszemélytelenedett, kafkai világban. Szabadtéri fesztivál November 1 -jén kezdődött a fesztivál. A mieink a műsor közepe táján mutatták be programjuknak körülbelül egyharmadát. A rendezők elégedettek lehettek velük, bár a helyiek megalapozták a hangulatot, mindegyik kirukkolt valami különlegességgel, de úgy tűnt, hogy a Debreceni népi együttesfokozni tudta ezt az értékvonulatot. Érdekes volt megfigyelni, hogy minden együttes énekkel is kísérte a táncokat. Ha nem a táncosok énekeltek, akkor a zenekarokkal együtt szólóénekes vagy néhány fős kórus szolgáltatta az énekkíséretet. Négy nagy élményemet jegyeztem fel. Az elsőt a hazaiak gyermekcsoportjának egy aranyos kis párja szolgáltatta. Ahogy forogtak, ahogy rakták a lábukat, az maga volt a gyermeki báj megtestesülése. Nem túlzás azt állítani, hogy ők voltak a fesztivál sztárjai. A lengyelek kellemesen énekeltek és szemrevalóak voltak a lányaik. A spanyoloknak volt egy rendkívül kellemdús tánca. A portugál együttesek fantasztikusan értik a forgást. Minden pár másképp csinálja, le lginkább a lány az egyik lábával térdben átkulcsolja a fiút, így csak a másik lábán pörög valami észtvesztő sebességgel, amit a fiú diktál. A legnagyobb élményem talán mégis két portugál legény szólótánca nyomán támadt. Sajnos, nem ismerem a szakkifejezéseket, ezért csak azt tudom mondani, hogy ilyen gyorsasággal, erővel és méltósággal még nem láttam senki sem táncolni, pedig a dinamika egyáltalán nem hiányzik a magyar népitáncból sem! Másnap az együtteseket fogadta a polgármester és az elöljáróság. Az üdvözlő szavak és az ajándékcsere után a fesztivál résztvevői felvonulást tartottak a városban és menettáncokat mutattak be. Minthogy délután néhány órai lehetőség adódott egy kis pihenésre, az egyik parafaligetben szemügyre vettük a kérgüktől megfosztott, krétával megszámozott fákat. Ekkor végre rájöttünk, amit persze tudhattunk volna, hogy a parafa egy különleges tölgyfajta, amelynek kérgét lefejtik, s belőle készítik a dugót, a sisakot, a kosarat és a különböző használati eszközöket. Portugália rendelkezik a világ legnagyobb paratölgyeseivel, a világ parafaszükségletének egyharmadát adja. Sajnos, a rendkívül színpompás növények, virágok, fák közeli tanulmányozására máskor nem volt módunk, pedig az ottani flóra már tipikusan szubtrópusi. Nem véletlenül mondják, hogy Portugália Afrikának egy Európában felejtett darabja. November 2-án este folytatódott a szabadtéri fesztivál. A második forduló mutatta meg igazán, hogy a Debreceni népi együttes repertoárja a leggazdagabb. A spanyol és a portugál együttesek többsége egyszerűen megismételte előző napi bemutatóját, a lengyelek is hellyelközzel ismétlésekbe bocsátkoztak. A harmadik napon pedig a gasztronómiai kiállítás területén felállított szín-kadon szerepelt együttesünk, Napközben a fesztivál alapító Celestino Graca emléke előtt tisztelgett a nemzetközi mezőny, délelőtt egy templomban, délután az emlékműve előtt. A hétfői nap gyorsan eltelt a készülődéssel, a vásárlással, s egy portugál-lengyel-magyar találkozóval ért véget. Másnap reggel a társaság hazafelé vette útját. Ezúttal Badajoznál léptük át a spanyol határt, majd a Merida, Toledo, Madrid, Zaragoza, Barcelona útvonalon haladtunk Franciaország felé. Mindössze Barcelonában vetettünk egy pillantást a város néhány nevezetességére, s szippantottunk az olimpiára való készülődés levegőjéből. Aztán Dél-Franciaország, a Riviéra következett, majd Olaszország, végül Ausztria, így hazánkkal együtt az együttes hét országot járt be, ami rutinos utazóknak is dicséretére vált volna. (Vége) Indulás a polgármesteri hivatalhoz Ajándékcsere az igazgatónővel A találkozó sztárjai A fesztivál emblémája A Krisztus király emlékmű Tisztelgés a fesztiválalapító előtt (Fotó: Bakó Endre)